CategoryVilágmegváltás

Humor

Mindig tanul az ember. Idáig meg voltam győződve arról, hogy a ‘miért nevetünk a vicceken?’ kérdésnek nincs értelmes megoldása, hiába szentelte Szalay Károly szinte az egész életét a humor analizálására. (Egyébként ritka unalmas könyveket írt a témáról, de ez már csak személyes vélemény.)
Aztán a napokban olvastam egy cikket, mely egy lépéssel közelebb vitt. Ez egy másik megközelítés. Szalay bölcsészként az embert kereste a humorban, a biológusok viszont megpróbálták az egészet biológiailag, biokémiai módon megfogni. És messzebb jutottak. Nagyon leegyszerűsítve azt mondták, hogy minden vicc tartalmaz egy szokatlan elemet. Ennek a megtalálása, megfejtése, azaz a poén megértése örömet okoz, melyre a szervezet egy dopamin fröccsel reagál és ezért kezdünk el nevetni. Nyilván sok múlik azon, hogy mennyire szokatlan a viccben elrejtett elem, mennyire jó a mesélő, mennyire készíti elő a poén becsapódását, mennyire lesz az váratlan. Mint ahogy az is érthetővé válik, hogy akik hivatásosan foglalkoznak a humorral, az úgynevezett nagy nevettetők, miért olyan fanyar emberek civilben. Egyrészt, mert ismernek minden viccet, másrészt mert már az első mondatból kitalálják a poént. Az is magyarázható, hogy miért vannak humortalan emberek: náluk ez a folyamat alacsony intenzitású. Mint ahogy a skála másik oldalán vannak olyanok is, akik minden apróságon harsányan röhögnek.

Vedd észre, hogy azt írtam, egy lépéssel közelebb kerültünk. Igen, mert most már tudjuk, hogy milyen folyamatokat indít be egy jó vicc. De hogy mitől lesz egy vicc jó, azt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Még Szalay Károly sem.

Holnap

A lét, vagy a nem-lét kérdése ez.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?

Ez, mint közismert (Safranek), Hamlet úgynevezett nagymonológjának a kezdete, mely arról szól, hogy miért is próbálunk életben maradni, miért nem kaparjuk el magunkat, lehetőleg most azonnal.

Ez egy ilyen hét volt. Annyi mindenem fájt, annyira képtelen voltam alapfunkciókra (például feküdni), hogy legszívesebben kikapcsoltam volna magamat egy hétre és megvártam volna, amíg beforr a seb, elmúlnak az izomgyulladások, csitulnak a zúzódások. Annyira kikészített a helyzet, hogy pénteken tényleg kikapcsoltam magamat, megittam egy csomó bort, nem is emlékszem, hogyan kerültem ágyba. A sportórám sikoltozott, hogy micsoda vacak alvás volt (mint a héten az összes), de leszartam, nem éreztem belőle semmit. Végre először nem elgyötört aggyal ébredtem. (Hanem másnapossal. De az már ismert szkenárió.)

Aztán szombaton nagy bátran elmentem bringázni. Tekerés közben volt időm elgondolkodni a helyzeten. Meg Hamlet dumáján. És rájöttem valami nagyon fontosra.

Nem azért nem ugrunk a villamos elé, mert annyira jó az élet. Nem is azért, mert tudjuk, hogy holnap biztosan jobb lesz. Lóf@szt lesz jobb. Általában nem szokott.
Egyedül a remény az, ami éltet. A remény, hogy a pakliban vannak jobb lapok is. Lehet, hogy pont holnap húzunk egy ilyet. Ha tudjuk, hogy a holnap éppen szar lesz, akkor lehet, hogy holnapután. Vagy ha szar évünk van, akkor jövőre. De vadul bízunk benne, hogy még vannak, még lenniük kell a pakliban jobb lapoknak.
Csak ki kell várnunk.

Buborék

Van. Tudunk róla. És mindenki úgy kezeli, mintha valami pokolból való dolog lenne. Mely aktívan közrejátszik a világ elhülyülésében. Ugye, a Facebook, mely szándékosan is fújja ezt a buborékot.
Ez egyfelől igaz. Aki a lapos Földben hisz és csak laposföldhívőkkel kommunikál, meg lesz győződve az igazáról. Hiszen nem lehet hamis az, amiben ennyi ember, az emberek többsége hisz.

De van másfelől is. Amikor az emberek azért fújnak buborékot maguk köré, hogy megvédjék magukat az intenzív, agymosó propagandától. Na meg a hülyeségtől. Elég csak egy pillanatra kibújni a buborék alól, megpróbálni kommunikálni valakivel, akinek a propaganda már átmosta az agyát és ijesztő lesz megtapasztalni, mennyire reménytelen a beszélgetés, mennyire értelmetlen a vita. Az élet túl rövid az ilyesmihez; irány vissza a menedékbe.

Igen, feltételezem, te is észrevetted már. Ez ugyanaz a buborék. Ugyanaz a metódus. A laposföldhívő pontosan – és őszintén – ugyanazt fogja mondani: azért fújta/használja a buborékot, hogy megvédje magát a háttérhatalmak propagandájától, az általuk agymosott emberektől. Ha kitekint alóla, ugyanúgy értelmetlen lesz vele vitatkozni és ő is ugyanezt fogja érezni.

Számtalan bizonyíték van arra, hogy a Föld gömbölyű. (Pontosabban geoid.) Számtalan bizonyíték van arra, hogy a Fidesz szétlopja az országot és kormányzás helyett kizárólag hatalommegtartási célú kommunikációs harcot folytat. Hiába lengetjük az űrfotókat, hiába születnek (sajnos egyre ritkábban) tényfeltáró írások, ezek az információk kívül esnek az érintettek hihetőségi zónáján, azaz értelmezés nélkül kerülnek ignorálásra.
Márpedig egy buborékba, a külvilág ignorálásába szorult emberrel képtelenség beszélgetni. A laposföldhívó nem érti, hogy a másik hogyhogy nem fogja fel az érvei kizárólagos igazát. Ugyanúgy nem fogom érteni én sem a saját buborékomból azt, aki arról áradozik, hogy Orbán Viktor a legjobb dolog, ami ezzel az országgal történhetett. És egyikünk sem akar a továbbiakban ilyen emberrel beszélgetni.

Mi a megoldás? Semmi. Az egész emberiség el van átkozva.

PS.
Arra nem számítok, hogy valaki tiltakozni fog a laposföldhívők nevében. Az viszont elképzelhető, hogy lesznek olyan kommentek, miszerint a Fidesz nem is lop, vagy nem többet és Gyurcsány, meg Soros. Ez alapján mondhatnánk, hogy ez pusztán csak mennyiségi kérdés: akik kevesebben vannak, azok hülyék, akikből sok van, azok csak pusztán máshogy gondolkodók. Óriási tévedés. Mindkét esetben az ignorálásba menekülés a lényeg. Az, hogy egyfajta védekezésképpen bezárjuk a fülünket, bezárjuk az agyunkat a másik elől, mert annyira abnormális, elfogadhatatlan dolgokról beszél. Inkább beszélgetünk olyanokkal, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak.
Kicsi buborék, nagy buborék… egykutya.

Don Martin

“Is it funny? That’s the only test I know when it comes to cartooning,” he said. “Not whether it’s sick, or whether it’s going to ruin people’s values or morals. You only have to ask a simple question: Is it funny?”

“Vicces ez? Az egyedüli teszt, ha megrajzolom. Nem érdekel, hogy ízléstelen-e, hogy megzavarja-e az emberek értékrendszerét, morálját. Egyedül ez az egy kérdés létezik: vicces ez?”

Don Martin

Finoman szólva sem mai idézet. A cikk – amely valójában egy nekrológ a frissen elhunyt karikaturista emlékére – 2000-ben íródott. Azóta eltelt 20 év. Don Martin ma már nem rajzolhatná meg ezeket a rajzokat. A Nagy Zabálást manapság nem rendezhetnék meg. A Brian Életét sem. Az Elfújta A Szélt most tiltották be.

Egy kicsit rajzolgattam.

Legyen egy koordinátarendszer. X tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja az alkotást humorosnak vagy érdekesnek. Az Y tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja sértőnek. (Pontosabban, hogy az alkotó mit saccol, mennyien fognak megsértődni.)

Először felrajzoltam magamat. Anno az volt a maximális elvárásom, hogy jó lenne, ha a rajzaim minden második embernek tetszenének. Ez 50%. (Szerintem messze nem értem el.) Abban biztos voltam, hogy lesznek sértődések, de szerettem volna, ha 30%-nál nem lett volna több sértődött ember. (Na, ezt viszont igen.)

Ez volt a pálya, amelyen én játszottam.

Ez pedig az, amelyiken Don Martin. Látható, hogy ő bevállalósabb volt, gyakorlatilag nem érdekelte, még ha az olvasók 90%-a is megsértődik. Mindent megengedett, hogy a fun factort feltolja. Ezért is – na meg a tehetsége, tudása miatt is – nála olyan 70% körüli volt a szórakoztatási arány.

Mi van ma? Ez.

Nagyon elkeserítő irányba megy a világ. Az állandó és olcsó internet, a szociális média óriási térnyerése lehetővé tette a frusztrált idiótáknak, hogy ráébredjenek, ők vannak többen. Frusztrált idióták eddig is voltak, de most egyesültek. Ráébredtek arra, hogy akármennyire indokolatlanul is, de bármi ellen képesek gyűlöletháborút indítani. Persze, mondhatnám, hogy mit érdekli ez a művelt embereket, de messze nem erről van szó. Egy műalkotás forgalmazója, aki beleölt egy csomó pénzt, értelemszerűen hasznot szeretne látni, vagy legalábbis nullszaldót. Márpedig egy látszólag apró figyelmetlenség, amelyikbe az őrjöngő szociális média bele tud kötni, simán bedöntheti az alkotás megtérülését. Ezt nem merik megkockáztatni. És beindul az öncenzúra. Nem lehet az alkotásban erős poén, sőt, nem lehet benne semmi, amin akár csak egyetlen Karen is megsértődhetne. Márpedig egyre többen kifejezetten vadásznak arra, hogy megsértődhessenek. Mert akkor érzik, hogy léteznek. Milyen lesz ezek után az alkotás? Hát, olyan. Újraforgatott filmek nőkkel. Újraforgatott filmek feketékkel. Újraforgatott rajzfilmek állatokkal.

Jelzem, ez nem egy teljeskörű elemzés akart lenni. A jelenség ennél sokkal-sokkal komplikáltabb. Semmiképpen nem akartam belekeverni az írásba sem a BLM-t (persze véleményem van róla), sem a hatósági brutalitásokat, sem a csőcselék választombolását… sem az USÁ-ban, sem Hong Kongban. (Akinek egy kicsit mélyebb elemzés kell, itt találhat.)

Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy rohamosan pusztul a humor.
És sajnos már a mémekből is. Mert nem csak az öncenzúra, a letérdelés a vérengző mimóza tömegek előtt működik, hanem az egyre nyomasztóbb rosszkedv is.

Az első

Nem igazán értem. Miért olyan nehéz megtenni az első lépést? Pontosabban, miért nehezebb megtenni az első lépést, mint a másodikat? Ha már eldöntöttük, mit csinálunk, akkor miért gatyázunk az első lépéssel? Ahelyett, hogy nagy levegő és elkezdenénk? Nem bízunk a döntésünkben? Várunk, hogy közben hátha történik valami csoda? Valaki megcsinálja helyettünk? Nem fogja.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑