Category: Világmegváltás

Szociális bankszámla

A koncepció Nejé, én csak magamévá tettem és használom. Meg most leírom.

Arról van szó, hogy akár tudatosan, akár anélkül, mindenkinek van egy szociális bankszámlája, minden ismerőse felé. (Ismerős alatt egy kicsit szélesebb kategóriát értek: ismerősök lehetnek a haverok, a barátok, a közeli vagy távoli családtagok, de ide értendők a kollégák, a szomszédok, és ide tartoznak a közéleti szereplők, a politikusok is.) Azaz amikor megismerek valakit, akkor nyitok neki fejben egy számlát, melybe egyből fel is töltök valamekkora összeget. Azaz ha a lányom/fiam hazahozza a barátját/barátnőjét, hogy ismerkedjünk össze, az illető egyből egy tisztességes summával indul, hiszen a lányom/fiam szereti. Aztán utána már saját jogon gyűjtöget. Vannak emberek, akik kimeríthetetlen számlákkal rendelkeznek: Nej, a gyerekek, az öcsém és családja, apám. Vannak, akiknél ugyan ez a számla nem végtelen nagy, de azért elég tisztességes. Nem is tudom elképzelni, mit kellene csinálniuk, hogy lenullázódjanak.
Mert le lehet nullázódni. Pont ez a lényege az egésznek. XY indult egy értékkel. Aztán zajlott az élet, hol ő kért szíveséget tőlem, hol én tőle, hol ő mondott valami hasznosat, hol én rángattam ki a depresszióból. A számlán az érték ingadozott, de végig pluszban maradt. XY egy értékes ismerős. De lehet olyan ismerősöm is, aki rendszeresen lenullázza a számláját és már azt hiszem, hogy kész, vége, amikor mond valamit, tesz valamit és hirtelen megint pozitív lesz az egyenlege. Ő már némileg bizonytalan ismerős, képes elveszteni, majd visszanyerni a bizalmamat. Van olyan ismerősöm, akinek az egyenlege szép pozitív volt, aztán olvastam tőle egy homofób fröcskölődést a Facebook-on és egyből lenulláztam. Örökre. És persze van fordítottja is, ismerős, aki anno akkorát, de akkorát segített rajtunk, hogy bármit tehet, nem nullázódik le.

Ebben nincs semmi újdonság, ez egy teljesen emberi dolog. Ha nem is gondolunk bele, de így kezeljük az ismerőseinket. Nej koncepciója csak plasztikusan fogalmazza meg az ösztönösen alkalmazott elveket.
Csak.
Nyilván Harari egyből tudna írni erről a “csak”-ról egy fejezetet.

Nihilista-e vagy?

Az előző írás alapján rámsüthetnéd, hogy nihilista vagyok.
Úgy gondolom, ennek a kifejtése megér egy külön posztot.

Először is, olyan, hogy élő nihilista, olyan nem létezik. (Figyeled, milyen markánsan és lényegretörően ragadtam meg a nihilizmus definícióját?)

Aki ugyanis teljes mértékben átérzi és magáévá teszi a nihilista gondolkodást, az minimum felköti magát. Mert ha nincs semmi, ha nincs értelme az életünknek, akkor minek küszködni? Aki átérzi és el is fogadja, de nem öli meg magát, az pont a lényeget nem értette meg. Azaz nem nihilista. Aki meg megölte magát… nos az sem, mert a halott az egyszerűen csak halott.

A magam részéről – fenntartva mindazt, amit korábban írtam – úgy gondolom, hogy van az életnek értelme. Pár éve tisztáztam le magamban. Igen, az Élet Értelme nem egy megoldhatatlan filozófiai probléma, össze lehet rakni. Rajtam kívül megtette már többmillió ember. Az más kérdés, hogy miután rátaláltak a válaszra, nem szívesen publikálják. Nekem is vannak vázlataim, hogy egyszer majd kifejtem, de már legalább három éve rá sem néztem. Egyszerűen nem fontos.
Nem, ez nem nihilizmus. Nem azt mondtam, hogy nincs. Csak azt, hogy nem fontos tudnunk. Attól, mert nem tisztáztuk le magunkban, minden pontosan ugyanúgy megy tovább. Semmit nem számít, hogy tudod, vagy nem tudod… vagy éppen tudod, hogy nem tudod. Just do it.

Megérte?

Erről a rövid hírről jutott eszembe egy régi gondolat, pontosabban annak parafrázisa. Ki lehet sétálni Hajnóczy Péter sírjához és megkérdezni tőle, hogy Péter, megérte? Megérte-e pillanatok alatt elégetni egy életet, cserébe egy vaskosabb kötet összegyűjtött életműért?
Harmincöt évvel ezelőtt imádtam a könyvet. Mára már csak a debil farkas (Akinek nincs, annak nem is lesz!), na meg a felb@szott agyú hangya maradtak meg az egészből. Két generációnyi idő telt el. A gyerekeimnek meg már fogalmuk sincs sem róla, sem az írásairól. Megérte?
És ezt a kérdést nem csak Péternek érdemes feltenni. Hanem bárkinek, aki feláldoz valamennyit az életéből úgynevezett nagy ügyek, magas művészetek érdekében. A nagy ügyek elkopnak, a művészeket elfelejtik, a művek elporladnak. Hacsak nem okoz maga az alkotás örömet, az emberiségért nem érdemes még csak két gyufaszálat sem keresztbe tenni: nem érdemli meg.

[PS]
Életem egyik, ha nem legszomorúbb felismerése az volt, hogy az emberiség összes alkotása, a teljes kultúrkincse mind abból a hamis elképzelésből táplálkozik, hogy lennie kell valaminek a halál után, valaminek, ahol tovább élhetünk, ahol számít, hogyan éltünk.
Nem, nincs. És annak sincs semmi értelme, hogy fent maradjon a nevünk.
A halottat ez már nem érdekli.

Privilégium

Mostanában ilyesmin jár az eszem.

A barbár törzsfőnök szólásra emelkedett:
– Mi is tehát a legnagyobb öröm, melyet az igaz férfiember az életben lelhet? – Ilyesmiket kell annak mondania, aki fenn akarja tartani a sztyeppei hitelesség imázsát barbárkörökben.
A jobbján ülő férfi elgondolkozva kiitta kancatejből és hópárducvérből kevert koktélját, és imigyen szóla:
– A puszta élesen kirajzolódó láthatára, a hajadon átsüvítő szél, friss ló alattad.
A balján üldögélő nomád azt mondta:
– A magasban szárnyaló fehér sas vijjogása, havazás az erdőn, egy remek nyílvessző az íjon.
A törzsfőnök bólintott, és így vélekedett:
– Bizonyos, hogy a legnagyobb öröm megölt ellenséged látványa, törzsének megaláztatása, s asszonyai siráma.
Ezt a vérlázító kijelentést az általános helyeslés bajusz alatt mormolt moraja fogadta.
Ekkor a törzsfőnök tiszteletteljesen a kistermetű vendéghez fordult, aki fagydaganatait melengette nagy óvatosan a tűznél, és megszólította:
– Ám vendégünk, kinek hírneve legendás, bizonyára elárulja nekünk, mi is az igazán, amit egy férfiú a legpompásabb dolognak nevezhet az életben?
A vendég szünetet tartott egy újabb – sikertelen – rágyújtási kísérlet közepén.
– Mit beséls?
– Azt kérdeztem, mi az, amit az igazi férfi a legremekebbnek talál életében?
A harcosok közelebb hajoltak. Ami most következik, azt hallani kell.
A vendég hosszasan és keményen törte a fejét, aztán megfontoltan így válaszolt:
– Meleg víz, jó fogak, ész, puha vécépapír.

– Terry Pratchett: A Mágia Fénye –

Nem, nem vagyok barbár hős és köszönöm, de egészen jól elvagyok a jelenlegi vécépapírokkal is. A mostanában rendre felmerülő kérdés bennem az, hogy mi az a maximális privilégium, melyet ebben a világban el lehet érni? Fényűző gazdagság? Totális hatalom? Igaz barátok köre? Egy ideális család? Egy izgalmas és kreatív munka? Érezni, hogy van értelme a létezésünknek?
Az én válaszom pontosan ugyanolyan lehangoló lesz, mint Cohen, a barbár hős válasza a fenti idézetben.

A létező maximális privilégium a jelenlegi világban az, hogy ha elmész, elmenekülsz két hétre a világ elől, akkor nem kell attól félned, hogy milyen világba érkezel vissza.

Az öreg ember szeme

Most, hogy egykori évfolyamtársamból, Gelencsér Bandiból egyfajta celebritás lett, elgondolkodtam egy kicsit.

Nem, nem azon, hogy hirtelen milyen híres lett. Nemrég készült vele ugyanis egy interjú, ahol roppant pesszimistán, de szerintem teljesen realistán bemutatta, milyen iramban romboljuk az életterünket és szerinte sokkal kevesebb ideje van hátra ennek az életmódnak, mint ahogy gondolnánk. Az interjú nagyot szólt és rá is repült egy csomó wannabe. Legalább egy tucat ellenvéleményt olvastam el, egy kivétellel az egyik üresebb volt mint a másik, gyakorlatilag annyival össze lehetett volna foglalni mindegyiket, hogy ‘Na de rektor úr, ne legyen már ennyire pesszimista, mert… csak. Meg egyébként is, eddig is volt valahogy, mostantól is lesz.‘ Azaz a nagy büdös semmi. (Egyébként Bandi részt vett egy újabb beszélgetésen, ahol megint higgadtan és okosan elmondta kicsit árnyaltabban, de nagyjából ugyanazt, mint a múltkor.)

Na mindegy, ez csak az írásom apropója volt, de nem a tárgya.
Azon gondolkodtam el, hogy mennyire másképpen látnak az idős emberek. Ránéztem az első írásban a képekre. Mit látott ezen a képen egy átlagos ember? Egy hatvan felé közeledő, decens embert. Egy olyan tudósfélét. Egy rektort. Mit láttam én ugyanezen a képen? Bandit. Ahogy a nyolcvanas évekből emlékeztem rá. A kisfiús mosolyát, a komoly dumáját.

Mintha nem azt látnám, ami előttem van, amit a szemem az agyamba továbbít, hanem útközben, oldalról bejönnének az emlékek és módosítanák az agyamban azt, amit látok.

Ha már a rektoroknál tartunk. Az egyik unokatesóm szintén rektor volt és amikor sok-sok év után valamiért levelet írtam neki, nem igazán tudtam, milyen stílusban írjak, végül ilyen is lett, meg olyan is. Aztán amikor találkoztunk személyesen, majdnem szétrúgta a seggemet és akkor már én is csak vigyorogtam, mert egyből beugrott a kettős látás, azaz hiába állt előttem egy korosabb ember, nem azt láttam, hanem azt a vigyori kölyköt, akit kiröhögtünk azért, hogy hogyan lehet már olyan kimondhatatlan nevű zenekarokat imádni, mint az az izé, az a dípröpöl, vagy mi a szösz.

Illetve van itt egy másik apropó is. Nemrég voltam középsulis osztálytalálkozón. Bőven volt alkalmam gyakorolni ezt a bizonyos kettős látást. Néhány kivételtől eltekintve a fiúk is, lányok is megterebélyesedtek. Az összes fiú összes hajából sem lehetett volna összerakni akár csak egy kefefrizura parókát sem. Ha valaki idegen tévedt volna be a különterembe, egy csomó hangoskodó nénit és bácsit látott volna. De nem mi. Mi egyszerre láttuk a többiek mostani és a 40 évvel ezelőtti formáját. Elég volt megpiszkálni a lány tarkóját és már vigyorgott, pont azzal a vigyorral, mely ő és kizárólag csak ő. A beszólások, az azokra adott reakciók, a gesztusok, a fintorok… nagyon gyorsan visszavittek minket a nyolcvanas évek elejére és bár a szemünk csupa öregembert látott, az agyunk tojt rá és mindenki szép volt, harmatos és fiatal.
Ennyit jelent az öreg ember szeme, az öreg ember látása nevű varázslat.

[PS]
Bár annyira nem érinti szorosan a lényeget, de most utánanéztem. Bandi pont nem volt az évfolyamtársam. Két évfolyammal jártam együtt, az egyik 88-ban végzett, a másik (benne én is) 89-ben. Gyakorlatilag együtt laktam, együtt éltem Nej évfolyamával, akik 91-ben végeztek. Bandi viszont pont köztük, 90-ben. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Picike kis egyetem voltunk akkor, nagyjából _összesen_ 600 diákkal. Mindenki egy nem túl nagy kollégiumban lakott és ténylegesen mindenki ismert mindenkit, évfolyamtól függetlenül.