Gondolatok a zuhany alatt

Bogár mászik a fürdőszoba ablakán, olyan ronda százlábú. Lecsapod, mert mégis már. El tudod képzelni, hogy neki ez volt minden? Nyilván nem, mert ahogy ő sem tud belehelyezkedni a te világodba, úgy te sem tudsz az övébe. Pedig van. Mindkettőtöknek. Mindkettőtöké a mindenség.

Ha nem tudjuk elképzelni, hogy a kövek is élnek, akkor miből gondoljuk, hogy felismerünk egy földönkívüli élőlényt?

Szavaink

Mit gondolsz, fejlődik?
Már hogyan fejlődne? Maga a kérdés is értelmetlen.
Ja, hogy mi? Bármi.
Oké, ha nem fejlődik, akkor esetleg romlik?
Dehogyis. Ugyanúgy nem.

Maradjunk annyiban, hogy minden változik, átalakul. Ebben egyetérthetünk.
De mi az, hogy javul? Mi az, hogy romlik? Hogy fejlődik?
Kinek a szempontjából?
Ami nekem fejlődés, másnak romlás. Amiről azt hiszem, hogy fejlődés, később kiderül, hogy inkább romlás. Ki mondja meg? Kié az az objektív nézőpont, hogy megmondhatja?
Senkié.
A fejlődés, a romlás valójában értelmetlen szavak. Ugyanúgy, mint a ‘jó’ és a ‘rossz’ fogalmak.

Külön gyönyörű az emberi gondolkodásunkban, hogy a kifejezéseknek mégis pontos értelmük van. Amikor valaki kimondja ezeket a szavakat, pontosan tudjuk – a szövegkörnyezetből, a gesztusokból, a többé-kevésbé nyilvánvaló szándékokból – hogy mi is volt a fejében, amikor ezeket kimondta. Hogy milyen körre gondolt, milyen viszonylatban. És azt fogadjuk be. Nem foglalkozva azzal, hogy mélyebben belegondolva semmi értelme sincs az általa használt szavaknak.

Na, ezt tanítsd meg egy AI-nak. Machine dreaming learning.

Esetleges

Az élet esetleges. Még ha a szüleid terveztek is, teljesen esetleges, hogy pont abból a két sejtből lettél, teljesen esetleges, hogy azzal a genetikai koktéllal, amit végül kaptál. De ugyanilyen esetlegesen halsz is meg. Egy szerencsétlen baleset, valami elromlott funkció a bonyolult szervezetedben, aztán annyi. Ismertem embert, aki az egész életét maximálisan egészségesen, visszafogottan élte le, aztán negyvenévesen bejelentkezett nála egy betegség és elvitte. Esetleges.

Az élet esetlegességére a legjobb példa, hogy ha lehetőséged van kényeztetni magadat mindenféle jóval, finom ételekkel, finom italokkal, mindenféle varázsgombákkal, akkor korábban fogsz meghalni. Groteszk, nem? Mintha az emberi élet nem lett volna jól megtervezve. Olyan esetleges. Persze, úgy egyébként ez is milyen már? Valójában valószínűségekkel küzdesz. A jó dolgok általában ártanak. Hogy neked mennyire? Valószínűleg nagyon. De lehet, hogy semennyire. Még ez is esetleges.

Ha meghalsz, pár embernek fájni fogsz. Aztán ennyi. Az emberiséget nem fogja érdekelni különösebben sem az életed, sem a hiányod. Még az olyan emberek fontossága is esetleges, mint Tesla, vagy Pasteur, akik pedig életek millióit befolyásolták. Sőt, ha már itt járunk, maga az emberiség sem fontos. Egyszer, talán pár ezer év, talán évmilliók után el fogunk tűnni, mint a dinoszauruszok. A Föld meg él tovább. Talán még jobb hely is lesz.
Nem fontos. Esetleges. Mint ahogy megszülettél.

Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.