Szavaink

Mit gondolsz, fejlődik?
Már hogyan fejlődne? Maga a kérdés is értelmetlen.
Ja, hogy mi? Bármi.
Oké, ha nem fejlődik, akkor esetleg romlik?
Dehogyis. Ugyanúgy nem.

Maradjunk annyiban, hogy minden változik, átalakul. Ebben egyetérthetünk.
De mi az, hogy javul? Mi az, hogy romlik? Hogy fejlődik?
Kinek a szempontjából?
Ami nekem fejlődés, másnak romlás. Amiről azt hiszem, hogy fejlődés, később kiderül, hogy inkább romlás. Ki mondja meg? Kié az az objektív nézőpont, hogy megmondhatja?
Senkié.
A fejlődés, a romlás valójában értelmetlen szavak. Ugyanúgy, mint a ‘jó’ és a ‘rossz’ fogalmak.

Külön gyönyörű az emberi gondolkodásunkban, hogy a kifejezéseknek mégis pontos értelmük van. Amikor valaki kimondja ezeket a szavakat, pontosan tudjuk – a szövegkörnyezetből, a gesztusokból, a többé-kevésbé nyilvánvaló szándékokból – hogy mi is volt a fejében, amikor ezeket kimondta. Hogy milyen körre gondolt, milyen viszonylatban. És azt fogadjuk be. Nem foglalkozva azzal, hogy mélyebben belegondolva semmi értelme sincs az általa használt szavaknak.

Na, ezt tanítsd meg egy AI-nak. Machine dreaming learning.

Esetleges

Az élet esetleges. Még ha a szüleid terveztek is, teljesen esetleges, hogy pont abból a két sejtből lettél, teljesen esetleges, hogy azzal a genetikai koktéllal, amit végül kaptál. De ugyanilyen esetlegesen halsz is meg. Egy szerencsétlen baleset, valami elromlott funkció a bonyolult szervezetedben, aztán annyi. Ismertem embert, aki az egész életét maximálisan egészségesen, visszafogottan élte le, aztán negyvenévesen bejelentkezett nála egy betegség és elvitte. Esetleges.

Az élet esetlegességére a legjobb példa, hogy ha lehetőséged van kényeztetni magadat mindenféle jóval, finom ételekkel, finom italokkal, mindenféle varázsgombákkal, akkor korábban fogsz meghalni. Groteszk, nem? Mintha az emberi élet nem lett volna jól megtervezve. Olyan esetleges. Persze, úgy egyébként ez is milyen már? Valójában valószínűségekkel küzdesz. A jó dolgok általában ártanak. Hogy neked mennyire? Valószínűleg nagyon. De lehet, hogy semennyire. Még ez is esetleges.

Ha meghalsz, pár embernek fájni fogsz. Aztán ennyi. Az emberiséget nem fogja érdekelni különösebben sem az életed, sem a hiányod. Még az olyan emberek fontossága is esetleges, mint Tesla, vagy Pasteur, akik pedig életek millióit befolyásolták. Sőt, ha már itt járunk, maga az emberiség sem fontos. Egyszer, talán pár ezer év, talán évmilliók után el fogunk tűnni, mint a dinoszauruszok. A Föld meg él tovább. Talán még jobb hely is lesz.
Nem fontos. Esetleges. Mint ahogy megszülettél.

Spinóza

László a haverjaival sörözött. Élénk vitába keveredtek.

– Igen, hiszek Istenben – egyezett bele László – De nem a tiédben.
– Miért, milyen az enyém? – kérdezte Pista.
– Azt majd elmondod te. Én Istent egy olyan élőlénynek tekintem, akinek mi, vagy a bolygóink, vagy a galaxisaink egyszerűen csak a sejtjei vagyunk. Mi alkotjuk, általunk létezik, de a szándékai, a gondolatai számunkra értelmezhetetlenek, hiszen más dimenziókban gondolkodik.
– Hülyeség – legyintett Pista – Isten… minden. Te csak kihasítasz a mindenből egy nagy, elismerem óriásan nagy egységet, és ezt nevezed Istennek. De mi van afölött?
– Egy újabb Isten, nyilván.
– Na, ez a hülyeség. Mint mondtam, Isten… az minden. Érted? Isten az, aki legeslegfelülről néz rá erre az egészre. Alatta csak a részei vannak.
– Legeslegfelül? Honnan tudod, hogy van olyan?
– Miért ne lenne?
– Nagyokos. Rajzolj egy kört. Hol van a kör vége?
– Ez meg hogyan jön ide? Vedd tudomásul, hogy Isten a teljes, a végtelen minden és másként, illetve más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, létre nem hozhatta azokat.
– Hehe. Spinóza.
– Bazdmeg – vigyorodott el Pista.
– Erre igyunk! – vigyorgott vissza László.

Ittak. Majd hallgattak.

– Hé, ez mi volt? – érdeklődött Béla.
– Mármint, mi? – nézett rá László.
– Hát az, hogy éppen kezdett érdekes lenni a vitátok, amikor hirtelen abbahagytátok.
– 16 – jelentette ki határozottan László.
– Mi van?!
– Oké. Elmesélek egy viccet.

Egy embert elfogtak és munkatáborba küldték. Első nap ki is vezették a többiekkel a kőfejtőbe és kezébe nyomtak egy csákányt. Püfölte ő is a követ, a többiekkel együtt. Egyszer csak az egyik rab megállt és bekiabálta: – Öt!
Harsány röhögés követte. Hamarosan egy másik rab kiáltotta el magát: – Tizenhat!
Még hangosabb röhögés jött. És ez így ment tovább, mindenki mondott egy számot és mindenki röhögött. Végül már csak az új fiú maradt. Kínjában ő is bekiabált: – Hetvenkilenc!
Néma csend fogadta.
– Miért nem nevettek? – érdeklődött.
– Mondjad!
– Mit?
– Ja, te nem tudod? Figyelj, mi itt vicceket szoktunk mesélni egymásnak, hogy jobban menjen a munka. Csak hát nem tudunk olyan sokat, aztán mindig ugyanazokat a vicceket mondtuk. Végül mindegyiket megjelöltük egy számmal, onnantól elég volt csak a számot bemondani. Most pedig te jössz, meséld el, melyik a hetvenkilences!

– Nem nevettem – nézett rá szemrehányóan Béla.
– De érted, nem? Amikor azt mondtam, hogy Spinóza, akkor gyakorlatilag egy számot mondtam. Mindenki tudja, miket írt Spinóza, nem kell végigmondani az egészet.
– Háát, izé – húzta el a száját Béla – Én hagytam volna neki kifejteni. Akárhogy is nézem, te tulajdonképpen szemét voltál, nem engedted, hogy a többiek előtt bontsa ki a gondolatait.
– Felőlem kibonthatja. Sőt, ahogy ismerem, ki is fogja. Ez a közjáték pusztán arra volt jó, hogy jelezzem, a társaságból legalább egy ember tisztában van azzal, hogy nem a saját gondolatait mondja. Azaz nem az okosságáért fogjuk a végén megtapsolni, hanem a műveltségéért.
– Meg arra volt jó, hogy magadat is előtérbe told – vetette közbe Pista.
– Nyilván – bólintott László – Hiszen vitatkoztunk. Az pedig egyszerre pozícióharc és az érvek harca. Ha hagyom neked végigmondani, akkor veszítek.
– Így viszont beeelőztél. Ha végigmondom, akkor is maximum csak döntetlenre tudom kihozni a meccset. És mindezt pusztán annyival érted el, hogy időben kimondtál egy nevet.
– Pusztán? Ne bolondozz. Végig kellett gondolnom, az első mondataidból, hogy hová akarod kivezetni a gondolatsort, majd be kellett azonosítanom, hogy ez bizony Spinóza. Ez neked ‘pusztán’? Ez egy intellektuális teljesítmény, nem is kicsi.
– Na, Pista, mondjad már! Tűkön ülünk – türelmetlenkedett Béla.
– Mondom, de egy feltétellel. Ha László megigéri, hogy nem szól bele. Nem tesz hozzá semmit. Nem módosít rajta semmit. Meg sem szólal. Megigéred?
– Úttörő becsületszavamra – vigyorgott László.
– Nos, az úgy volt – kezdett bele Pista – Hogy élt egyszer egy ember, akinek meg volt csavarodva egy kicsit az orra. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy spin van a nózijában, ebből kapta a gúnynevét is, hogy Spinóza. Aztán egyszer a haverjával éppen a folyóparton horgásztak, amikor Spinózának el kellett mennie pisilni. Bement a fák közé, de nem vette észre, hogy a földbe be van ásva egy bádoghordó, aztán beleesett. Kiabálni kezdett a haverjának, hogy mentse ki. Az meg nagy bátran bement a fák közé és elkezdte kiabálni a haverja nevét, hogy ‘Spin…Ach!’, amikor is beleesett egy másik bádoghordóba. Balszerencséjükre éppen a folyóparton verekedett a két ősi ellenség, Popeye és Bluto, Popeye pedig nagyon vesztésre állt, így amikor meghallotta, hogy ‘Spinach’, gyorsan berohant a fák közé, összeroppantotta a bádoghordót és lenyelte azt a szerencsétlen Spinózát. Így ért véget egy ígéretes karrier.

László eleinte igyekezett uralkodni magán, komolyan nézett, majd eltakarta a száját, aztán lehajtotta a fejét és az asztallapot bámulta, végül nem bírta tovább, felállt és elment. A társaság elhallgatott. Azért… ez elég durva sértés.
László pár perc múlva visszatért. Két korsó sörrel a kezében.
– Tessék, ez a tiéd – adta oda az egyiket Pistának – Zseniális voltál! Legyőztél.
Egymásra nevettek. Harsány koccintás a sörrel.

– Na jó, de velünk mi lesz? – méltatlankodott Béla.
– Ti így jártatok – vont vállat László – Kénytelenek vagytok elfogadni, hogy ez volt Spinóza.
– Fuck. Akkor mehetek olvasni.
– Spinózát?
– A francot. Popeye-t.

Módosított Occam

Ha egy eseményre több magyarázat is lehetséges, akkor az emberek hajlamosak azt elfogadni, amelyik jobban illeszkedik az elképzelt világukhoz.

Habár ezt semmilyen kutatás nem támasztja alá, de valószínűleg így van, mert ez a magyarázat tökéletesen illeszkedik az elképzelt világomhoz.

Hogy múlik pontosan?

Tavasz van. Persze bármikor jöhet még egy durva havazás, láttunk már ilyet márciusban, de most, ezen a hétvégén tavasz van.

Ülök a teraszon a laptoppal, próbálok felkészülni a jövő heti Exchange tanfolyamra. Teljesen reménytelen, eleve maximálisan ki vagyok készülve, nemhogy az amerikai utat nem tudtam kipihenni, de az utána következő egyhetes übernáthát sem, egy ilyen tanfolyam pedig mindig is egy masszív terhelés, mely után csak bambán nézek ki a fejemből. Mármint akkor, ha kipihenten állok neki. Fogalmam sincs, a mostani végén hogyan fogok kinézni.
De így zajlik az élet. Valahogy majd csak lesz.

Elkalandoztam. Igazából nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy üldögélek egy teraszon, böködöm a laptop billentyűit. Egy olyan hétvégén, amely – végre valahára – egy igazi tavaszi hétvége. 20 fok, semmi szél, mosolygós napsugarak. Egy olyan hétvége, mely megerősíti az embert abban, hogy élni jó. Mert akadnak rossz dolgok, bőven, de néhány kellemes apróság is képes ezeket ellensúlyozni. Jó ücsörögni a teraszon, jó kortyolni a borból, jó pöffenteni a szivarból.

És jó elnézni más embereket. Ahogy kijöttek ide kirándulni. Ahogy nézegetik a növényeket és vidáman mutogatják egymásnak, hogy minden rügyezik. Ahogy tanítgatják a kisklapecet bringázni. Ahogy… izé… kisklapec.

Látom, hogy a kölykök milyen komolyan, milyen profin kezelik az érdékérvényesítésüket. Pontosan tudják, illetve ha éppen nem is tudják, pontosan érzik, hol vannak a szüleiknél az egyensúlyi pontok, meddig lehet elmenni… és el is mennek addig. Nem érdekli őket, hogy a szülő már őrjöng, sőt, az sem érdekli őket, ha a szülő az őrjöngés után már apatikus, semmi nem számít, csak az, hogy az legyen, amit ők szeretnének. És kivétel nélkül mindegyik el is éri mindezt.

Hol veszik ez el?

Mert ezek a kölykök felnőnek és valahogy elveszítik ezt a mindenen áthatoló érdekérvényesítési szuperképességüket. Felnőnek és a legtöbbjükből megalkuvó disznó lesz. Még akkor is, ha pszichopata/szociopata cégvezetőkké válnak, még akkor is, egy idő után figyelembe kell venniük a környezetüket, a főnökeiket. Soha nem lesznek olyan határozottak és elkötelezettek, mint gyerekkorukban. Soha nem lesznek olyan erősek, mint amikor nem létezett semmilyen más megoldás, csak az, ami nekik megfelelt.

Démon

– Küzdünk a démonainkkal – szoktuk mondani.

Vedd észre, hogy már maga a kifejezés is a küzdés része. Hiszen a démon az valójában mi vagyunk, a mi kinövésünk, szerves részünk, egyfajta nyúlványunk. Azzal, hogy elnevezzük, megszemélyesítjük, egyben el is távolítjuk magunktól. Nem, ez nem én vagyok, ez a démon. Az, amely egy óvatlan pillanatban megszállt és most nem akar elmenni. Pedig én jó vagyok, hibátlan, csak hát itt van ez a bestye. De majd undok leszek hozzá, aztán valamikor csak megunja és elmegy.

Rossz hírem van: nem fog. Tudomásul kell venni, hogy ilyenek _is_ vagyunk. Bennünk van, mi vagyunk. Ha meg akarunk szabadulni tőle, nekünk kell megváltoznunk. Már csak ahhoz is, hogy képesek legyünk ignorálni.

Egyéniség

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Csupa zavar, ami a fejünkben van

Időnként rámtör a roham és nekiállok definíciókat farigcsálni. Bárhol. Akár zuhanyzás közben is.

Nézzük például ezt. Sokan gondolják, hogy a hülye az az okos ellentéte.
Hibás.

A hülye az, aki hülyeséget csinál.
Ki csinál hülyeséget?
Mindenki.
Még az okos is.
Hülyeséget ugyanis akkor csinálunk, ha éppen nem vagyunk tisztában valamivel. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint viselkedni, de mivel nem tudjuk, hogyan kell, előbb-utóbb hülyeséget csinálunk. Ami azok számára, akik képben vannak, nevetségesen ostoba dolog, de ilyenkor valójában azok az ostobák, akik kinevetik a tudatlant.

A valódi ellentétpár az okos-buta. Ez viszont egyértelműen a szellemi képességekről szól. Az okos az, akinek megvannak a képességei, hogy használja az eszét és használja is. A buta pedig az, akinek vagy nincs, vagy van, de nem használja.

De akkor hogyan jön be a képbe az ostoba kifejezés? Nos, az ostoba az egy másik párosítás része, az ellentéte a bölcs. Vedd észre, hogy mind az okos, mind a buta egyaránt lehet ostoba is és bölcs is. Hiszen hány olyan embert ismerünk, aki ugyan nem a szellemtörténet óriása, de azért megvan a magához való esze. És hány olyan okos embert, akiknél félrement valami és roppant okosan – és makacsul – állnak be valami ostoba elképzelés mögé.

Jelzem, ez nem öncélú definiálgatás. Miközben a vállamat szappanoztam, éppen azon gondolkodtam, mi is az emberiség jelenlegi legnagyobb problémája? Arra jutottam, hogy az ostobaság. Kezdve ott, hogy őserő. Amióta létezik emberiség, az ostobaság azóta viselkedik masszív divergenciaként a fejlődés áramlatában. És egyre erősebb.
Miért? Hiszen itt van a kezünkben egy csomó népművelésre használható eszköz. Az embereknek egyszerűen muszáj, már csak a hétköznapi létezésük miatt is, megtanulni egy csomó modern dolgot. Míg 500 évvel ezelőtt megégették azt, aki azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, ma már csak egy lelkes, kisméretű közösség erősködik azon, hogy a Föld lapos, harsány szórakozást biztosítva ezzel a többségnek. Akkor?
Nos, mindezek ellenére az ostobaság növekszik. Hatványozottan. Mert bár egyre több dologról derül ki egyértelműen, hogyan működik, mi a lényege, de az ostobaság lényege pont az, hogy nem foglalkozik vele. Ráadásul a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogy még egy jóindulatú egyén is követni tudja. Az ostoba meg nem is erőlteti meg magát. És akkor még nem beszéltem az életünket egyre masszívabban átszövő, egyre egyszerűbb, de egyre szélesebb körű kommunikáció erősítő hatásáról.
Így nyílik egyre nagyobbra az olló, a valóság és az ostobák egó diktálta világképe között.
Mert a világ egója a lélekszámmal arányos, a kommunikáció meg az ostobákat erősíti.

Mit jelent egy jó szó?

Jó tíz évvel ezelőtt pokolian nem értettem, miért is művész egy DJ és miért műalkotás egy mix? Hiszen a Gimme Shelter kezdése, a Black Rose gitárszólója, a Stairway to Heaven úgy ahogy van, a semmiből keletkeztek egy beszívott ihletett alkotó művész által. A DJ meg csak fog egy alkotást és tekergeti a potmétert meg effektel. Mégis ugyanakkora művésznek tartják, ugyanakkora a rajongótábora és naná a bevétele is.

Aztán egyszer elolvastam egy értelmes írást. Amelyik nem úgy kezdte, hogy ti vén faszok vagytok, nem értitek a mai világot. Elmagyarázta, hogy a DJ valójában zenész, a hangszere a már létező zene és persze a keverőpult, ezeken játszik és higgyük el, ugyanolyan kreatívan, mint egy hatvanas évekbeli zenész. Csak ti már nem fogadjátok be a végeredményt, mert távol áll a harmóniáitoktól.
Belegondoltam. Megértettem és elfogadtam.
Egy jó kifejezés, egy erősen vizuális kép kellett hozzá.

Mint a tejnél. Melyet nem vagyok hajlandó meginni, mert gyakorlatilag zsíros víz. Bezzeg a kakaó! Az már tulajdonképpen csokoládé és a csokinál nem érdekel, hogyan csinálják.

Hülye szómágia.

Hol keressem a flow-t?

Nemrég olvastam egy rövidke – hozzám közel álló stílusban írt – motiváló könyvet és egy-két dolgon elgondolkodtam. Például azon, hogy mikor éreztem azt a bizonyos flow érzést és hogyan tudnám a mostani, nem különösebben izgalmas életembe visszacsempészni az élményt.

Vegyük sorra, melyek azok a tevékenységek, melyek magukba tudtak szívni, el tudták feledtetni azt, hogy létezik egy olyan izé, miszerint külvilág.

  • Bonyolult rendszerek megértése, átalakítása.
    Fiatalabb koromban egyre bonyolultabb játékokba sodródtam, eleinte bridzs, aztán Civilization. A gépnek esélye sem volt. Ennek akkor lett vége, amikor felkerültem Pestre és egy komolyabb cégnél lettem rendszergazda. Innentől kezdve nem civilizációkat pátyolgattam, hanem szervereket és többszáz munkaállomást. A pátyolgatásba beleértve az időnkénti rendszerszintű nagy átalakításokat. (Novell -> Windows NT 3.51, Exchange 4.0(!), az akkor még forradalmian új internet, stb…) Aztán csak bonyolódtak a dolgok, a következő munkahelyemen már szerverekből volt százas nagyságrend, aztán outsourcing cég, level3, azaz nagy ügyfeles, projektezős munkák. Lubickoltam bennük.
    Egyszerűen boldog vagyok, ha valamit úgy tudok egyszerűsíteni, hogy az közben hatékonyabb lesz.
    Hogy az entrópia felsikít és elkussol a sarokba.
  • Oktatás
    Pontosabban oktatási anyagok gyártása, még pontosabban új dolgok megemésztése, feldolgozása, átadható formára alakítása. Pár éve hozzájött ehhez a személyes interpretálás is, melyet egyre jobban élvezek.
  • Írás
    Erről többet nem is mondanék. Jól megy. Szeretem. És mondanivalóm is van.
  • Olvasás
    Nehezen választható el az előbbitől. Aki ír, az olvas is. Máraival szólva, erőből. Gyerekkorban ténylegesen bele tudtam veszni egy-egy könyvbe. (Tudtad, hogy tízévesen a Nagy Indiánkönyvet egy nap alatt olvastam ki?) Ilyesmi manapság is előfordul. (Spirótól a Fogság-ot délután kezdtem el, másnap délelőtt fejeztem be, aludni meg csak a lúzerek alszanak.)
  • Utazások szervezése, lebonyolítása
    Ez egy kicsit kétélű dolog. Egyfelől imádok utazásokat összerakni – már ha van rá elegendő időm – és szeretem, amikor le kell vezényelni ezeket. De tisztában vagyok a hátrányokkal is: Ebben az állapotban kimaradok az utazás élményéből. Nem jön, nem jöhet át a hely szelleme, ha egyfolytában azon pörög az agyam, hogy elérjük-e a kompot, és ha nem, mit fogunk csinálni a fél nap eltolódásssal. Az igazi az lenne, ha a tervezés előtt egyedül is bejárhatnám a terepet és kiélvezhetném a kiszámíthatatlan utazás élményét, majd később szervezhetnék oda utakat a szeretteimnek.
    Csoportot viszont semmiképpen nem vezetnék, első nap felkoncolnám a legköcsögebb résztvevőket.
  • Rajzolás
    Évek, több, mint egy évtized telt el úgy, hogy el sem tudtam képzelni az életemet rajzolás nélkül. Szerintem nem tudod, de 2002-ben azon vacilláltam, hogy melyik úton menjek tovább: rajzoló legyek vagy informatikus? Aztán lett, ami lett, lassan tíz éve nem rajzoltam semmit.
    Hiányzik. De nincs rá időm. És ezt tényleg nem lehet kapkodva csinálni. (A rajzolás elsősorban nem technikai tudás – bár persze az is fontos, és tökéletesítendő – hanem a dolgok látása. Ez jól csak ihletett állapotban múködik. Másképp… csak taknyolás.)
  • Sport, túrázás
    Mindenféle mozgások. Mindenféle túrák. Egyszerűen, mert jók. Mert elképesztő élményeket adnak. Sikerélményeket. Kikapcsolódást. Gyönyörű tájakat. Más világok megismerését. Emberi kapcsolatokat. Élményeket. És mindemellett a mozgás, bármilyen mozgás, rendkívül egészszéges. Nagyon sokat tud dobni az életkedveden. Napi fél óra sport és más ember vagy.
  • Videók készítése
    Kutyaütő vagyok és a felsoroltak közül jelenleg ebben a legbénább, nem kizárt, hogy tehetségem sincs hozzá, de ha elkezdem, képes vagyok úgy belefeledkezni, hogy ha már csak hozzám szól valaki, ijedtemben leesek a székről.

Most, hogy így felsoroltam, nem is olyan rossz a helyzet. Tudok válogatni.
A gond csak az, hogy a hétköznapok ezerrel elgázolják ezeket a vágyakat. Mert a munka nem mindig ilyen, sőt. Aztán élni kell, a családnak működnie kell, a ház körül mindig van valami – és hidd el nekem, borzasztó nehéz gondtalanul időt allokálni bármire is, amikor az agyad józan fele tisztában van azzal, hogy nagyon kevés az allokálható idő. Ilyenkor nem tudsz felszabadultan alkotni, még abban a látszólag felszabadított időszegmensben sem, amit rátettél egy-egy tevékenységre.

No comment

Most őszintén, miért vitatkozol az interneten? Egy semmiből szóló hanggal? Még az is lehet, hogy egy viziló van a vonal túloldalán, aki megtanult gépelni. Miért fontos neked, hogy meggyőzzed az igazadról?

Valld be, hogy nem is az a fontos, hogy meggyőzzed. Az egódnak fontos, hogy legyőzzed.

Ha csak úgy otthagyod, egy ‘de nagy hülye vagy’ legyintéssel, akkor az illető szétkürtöli mindenfelé, hogy ő győzött, az aréna pedig neki fog tapsolni. Ezért nem hagyod ott. Hanem győzködöd, magyarázkodsz, felhúzod magad, dühöngsz. Egy hang miatt a semmiből. Aki lehet, hogy egy víziló. Vagy egy nyáladzó idióta. Egy végtelenül ostoba, meggyőzhetetlen alak. Vagy lehet, hogy direkt azért játssza a hülyét, mert élvezi, hogy bosszanthat.

Ebből a patthelyzetből csak egyféleképpen szabadulhatsz: ha be sem szállsz. Zavar, ha valaki hülyeségeket beszél? Legyints rá. A legbiztosabb az, ha a hülyeséget el sem olvasod. Ha pedig erőszakoskodnak, provokálnak, hogy igenis reagálj rá, akkor intézd el azzal, hogy ‘Olyan korban élünk, amikor a vélemény szabad, de ezzel párhuzamosan a vélemény leszarása is szabad. Én most az utóbbit választottam. Bocs.

Benne élni

Egészen furcsa az, hogy ha valamivel _komolyan_ foglalkozol, egy csomó időt, erőfeszítést, koncentrációt ölsz bele, akkor egy idő után milyen bizalmas viszonyba kerülsz vele. Bár a bizalmas nem is igazán a megfelelő szó erre. Egyszerűen sokáig kívüle élsz, aztán egyszer csak belekerülsz. Mintha átlépnél egy határt, az az izé beenged a belső régióiba, és egyszerűen innentől benne élsz.

Mostanában a darts-szal vagyok így.

Persze eleinte én is dobáltam össze-vissza.

Mit is értek az alatt, hogy eleinte? Nos, öcsémmel már tíz éves korunk környékén nagy csörtéket vívtunk, bár akkoriban még pikádónak hívták a sportot és koncentrikus táblába dobáltunk. (Made in NDK, nálunk nem is lehetett kapni, mi speciel kint vettük egy tapétavásárlós körúton.)

Ahogy a szakirodalom mondja, a legrosszabb úton jártam. Megtanultam egy rossz stílust, aztán azt próbáltam csiszolni. Nem sok eredménnyel. Szerencsére a sport egyre népszerűbb lett, rendszeresen láthatjuk, hogyan dobálnak a nagyok és itt-ott lehetett olvasni profiktól is, hogyan csinálják. (Hogy mást ne mondjak, a Youtube darts iskolái.) Nem részletezem, legalább négyszer tanultam mindent újra. Többek között feltűnt, hogy minden profi először céloz, majd újra lendít és csak utána dob. Próbáltam én is, megszoktam, dacára annak, hogy ez megint új dobási stílust igényelt. Nem lett jobb a helyzet, sőt. Kifejezett célzás nélkül időnként jobban dobtam. Egy ideig. Aztán valami átkattant és a célzásnál… egyszerűen belekerültem egy másik világba. A külvilág megszűnt, csak én maradtam, a tábla és a nyíl – és ez így is maradt, egészen a nyíl eldobásáig. Drasztikusan megugrott a találati pontosságom. Miközben kintről semmi nem látszik az egészből, mert az egész odabent, a fejben történt.

Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Ugyanis ugyanezt már átéltem jó 30 évvel korábban.
Akkor a bridzset toltuk, egyre komolyabban. Kezdve ott, hogy a seregben néhányan megtanultuk a játékot az egyik szobatársunktól. Remek időtöltés volt abban a sivár környezetben. De nem adott többet, mint mondjuk az ulti. Eleinte. Aztán egyre jobban megismertük, egyre jobban elmélyültünk benne. De ez még mindig nudli volt. A következő szint az volt, amikor Vikor Dani, aki akkoriban reménytelenül próbált vegyészmérnökké válni (nem sikerült neki), és nem mellesleg tankörtársam volt és már akkor kiemelt élversenyző szinten nyomta, szóval elkezdett játszani velünk és nem csak tanított, hanem meg is győzött minket, hogy állunk már olyan jól, hogy elindulhatunk versenyeken. Elindultunk. De előtte alapítottunk bridzsklubot, eleinte egyetemi szinten, később városi szinten és bár ezek nagy szavak, de tényleg így volt, felraktuk Veszprémet a hazai bridzs térképére.

Nem, nem akarom túlbecsülni magunkat, nem mi voltunk a legjobb játékosok. Mi – mármint a partnerem (Sándor) és én – azok voltunk, akik megszervezték az egyetemi klubot. Aztán az egyik évfolyamtársunk – András – megszervezte a városit. Ekkor bújtak elő azok az arcok, akik kifejezetten jól játszottak, de lehetőség híján addig csak lapultak valahol.

Értelemszerűen a Magyar Bridzsszövetségtől megkaptuk a maximális támogatást (eszközök, kedvezményes nevezési díjak), hiszen ők is örültek, hogy egy újabb megyeszékhely kapcsolódott be a vérkeringésbe. Mi pedig vadul elkezdtünk versenyezni. Rengeteg sztorim van, de ezek egyfelől rétegsztorik, másfelől úgy emlékszem, itt-ott már írtam róluk. A lényeg, hogy a versenyzés, a magyar mezőnyben való megmérettetés folyamatosan gerjesztette az igényt, hogy minél jobbak legyünk, a sok verseny pedig megmutatta, hol vagyunk jók és hol kutyaütőek. Folyamatosan tanultunk, folyamatosan csiszoltuk a rendszerünket. Folyamatosan kaptuk a versenyeken a visszajelzéseket. A legjobb úton voltunk afelé, hogy… belegolyózzunk. De tényleg. Velem előfordult, hogy egy többnapos, rengeteg partis verseny után sétáltam hazafelé és a lakótelep közepén lévő prérin, körbevéve a tízemeletes betonmonstrumokkal, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ugyanis már nem a valós világban éltem, hanem egy virtuálisban, a bridzs világában. Kártyalapok voltak a haverjaim, akik egy sajátos logika mentén viselkedtek. Én pedig tudtam, hogy melyiknek milyen a jelleme, hogyan kell kezelni őket. És ez az egész tovább folytatódott az álmaimban. Tényleg benne éltem a bridzs mélységeiben. A lapok ekkor már valós személyek voltak, akik valóságosan éltek: egy impasszt úgy kezeltek, mintha tényleg megcsaltam volna az aktuális dámát. A királyok pedig cégvezetőként dirigáltak, felettük a cégtulajdonos ászokkal. A valósággal egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot, a bridzs pedig egyre inkább valóságosabbá vált.
Aztán vége lett. Megismertem a határaimat, megtaláltam azokat a játéktechnikai elemeket, melyeket se ésszel, se ösztönnel nem voltam képes már használni, képtelen voltam beépíteni a világomba. Az is látszott, hogy enélkül a tudás nélkül maximum csak a középmezőnyben tudok játszani. Ráadásul az állandó partnerem is ekkor kezdett – magánéleti okokból – eltávolodni a bridzstől. Egy ideig próbálkoztam alkalmi partnerekkel, de egyszerűen nem működött a kémia, aztán feladtam.

De tisztán emlékszem, milyen volt olyan szinten játszani, amikor maga a játék beengedett a legrejtettebb szentélyeibe. Amikor a valóságos élet helyett felajánlotta a saját világát.

Ijesztő volt. De egyben izgalmas is.

És nem sokkal később jött az informatika.

Látszik, mekkora őserő az ostobaság

Ültem a teraszon, dolgoztam. A hátsó kerítés mellett egy fiatal pár sétált el, kutyával. Az eb megállt a bokor mellett és kábelezett egy nagyot. A lány – roppant példamutatóan – elővett egy nylonzacskót és valahogy beletechnikázta a kutyaszart, majd mentek tovább.

Néztem utánuk és a címben írt gondolat jutott eszembe.

A fenti apró történet egy analógia. A kutya számára teljesen természetes, hogy oda pakol, ahová akar. Meg sem fordul a fejében, hogy ezzel bárkit zavarna, hogy ez tilos. A szellemi szintje nem ér fel odáig. Boldog tudatlanságában ott könnyít magán, ahol rájön az inger.

A nála sokkal fejlettebb, sokkal okosabb lény pedig sóhajt egyet és takarítja utána a szart.

Perfekt

Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel. Kiveszel egy tálból két szem epret. Milyen sorrendben eszed meg?

Nos?

Valószínűleg azt válaszoltad, hogy először az egyiket, utána a másikat.

Rossz. Hibás.

A korrekt megoldás az, hogy mindkettőnek leharapod a felét, majd a végére hagyod a finomabbat. Hogy annak az íze maradjon meg a szádban.

És most próbáld meg elképzelni egy perfekcionista életét. Aki elvárja, hogy a világban minden a fenti optimalizációhoz hasonló szinten történjen és ha nem úgy történik, akkor frusztrált lesz.

Remélem érzed, hogy perfecionistának lenni nem dicséret, hanem betegség. Az illető ugyanis konkrétan leszarja, hogy mennyire jó, hogy mennyire jobb másoknál, mert ez mind-mind nem számít. Ha utólag, miután megcsinált valamit, rájön, hogy lehetett volna még jobban, letargiába esik. Mert nem volt tökéletes.
Márpedig utólag mindig van jobb megoldás.