Egyéniség

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Csupa zavar, ami a fejünkben van

Időnként rámtör a roham és nekiállok definíciókat farigcsálni. Bárhol. Akár zuhanyzás közben is.

Nézzük például ezt. Sokan gondolják, hogy a hülye az az okos ellentéte.
Hibás.

A hülye az, aki hülyeséget csinál.
Ki csinál hülyeséget?
Mindenki.
Még az okos is.
Hülyeséget ugyanis akkor csinálunk, ha éppen nem vagyunk tisztában valamivel. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint viselkedni, de mivel nem tudjuk, hogyan kell, előbb-utóbb hülyeséget csinálunk. Ami azok számára, akik képben vannak, nevetségesen ostoba dolog, de ilyenkor valójában azok az ostobák, akik kinevetik a tudatlant.

A valódi ellentétpár az okos-buta. Ez viszont egyértelműen a szellemi képességekről szól. Az okos az, akinek megvannak a képességei, hogy használja az eszét és használja is. A buta pedig az, akinek vagy nincs, vagy van, de nem használja.

De akkor hogyan jön be a képbe az ostoba kifejezés? Nos, az ostoba az egy másik párosítás része, az ellentéte a bölcs. Vedd észre, hogy mind az okos, mind a buta egyaránt lehet ostoba is és bölcs is. Hiszen hány olyan embert ismerünk, aki ugyan nem a szellemtörténet óriása, de azért megvan a magához való esze. És hány olyan okos embert, akiknél félrement valami és roppant okosan – és makacsul – állnak be valami ostoba elképzelés mögé.

Jelzem, ez nem öncélú definiálgatás. Miközben a vállamat szappanoztam, éppen azon gondolkodtam, mi is az emberiség jelenlegi legnagyobb problémája? Arra jutottam, hogy az ostobaság. Kezdve ott, hogy őserő. Amióta létezik emberiség, az ostobaság azóta viselkedik masszív divergenciaként a fejlődés áramlatában. És egyre erősebb.
Miért? Hiszen itt van a kezünkben egy csomó népművelésre használható eszköz. Az embereknek egyszerűen muszáj, már csak a hétköznapi létezésük miatt is, megtanulni egy csomó modern dolgot. Míg 500 évvel ezelőtt megégették azt, aki azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, ma már csak egy lelkes, kisméretű közösség erősködik azon, hogy a Föld lapos, harsány szórakozást biztosítva ezzel a többségnek. Akkor?
Nos, mindezek ellenére az ostobaság növekszik. Hatványozottan. Mert bár egyre több dologról derül ki egyértelműen, hogyan működik, mi a lényege, de az ostobaság lényege pont az, hogy nem foglalkozik vele. Ráadásul a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogy még egy jóindulatú egyén is követni tudja. Az ostoba meg nem is erőlteti meg magát. És akkor még nem beszéltem az életünket egyre masszívabban átszövő, egyre egyszerűbb, de egyre szélesebb körű kommunikáció erősítő hatásáról.
Így nyílik egyre nagyobbra az olló, a valóság és az ostobák egó diktálta világképe között.
Mert a világ egója a lélekszámmal arányos, a kommunikáció meg az ostobákat erősíti.

Mit jelent egy jó szó?

Jó tíz évvel ezelőtt pokolian nem értettem, miért is művész egy DJ és miért műalkotás egy mix? Hiszen a Gimme Shelter kezdése, a Black Rose gitárszólója, a Stairway to Heaven úgy ahogy van, a semmiből keletkeztek egy beszívott ihletett alkotó művész által. A DJ meg csak fog egy alkotást és tekergeti a potmétert meg effektel. Mégis ugyanakkora művésznek tartják, ugyanakkora a rajongótábora és naná a bevétele is.

Aztán egyszer elolvastam egy értelmes írást. Amelyik nem úgy kezdte, hogy ti vén faszok vagytok, nem értitek a mai világot. Elmagyarázta, hogy a DJ valójában zenész, a hangszere a már létező zene és persze a keverőpult, ezeken játszik és higgyük el, ugyanolyan kreatívan, mint egy hatvanas évekbeli zenész. Csak ti már nem fogadjátok be a végeredményt, mert távol áll a harmóniáitoktól.
Belegondoltam. Megértettem és elfogadtam.
Egy jó kifejezés, egy erősen vizuális kép kellett hozzá.

Mint a tejnél. Melyet nem vagyok hajlandó meginni, mert gyakorlatilag zsíros víz. Bezzeg a kakaó! Az már tulajdonképpen csokoládé és a csokinál nem érdekel, hogyan csinálják.

Hülye szómágia.

Hol keressem a flow-t?

Nemrég olvastam egy rövidke – hozzám közel álló stílusban írt – motiváló könyvet és egy-két dolgon elgondolkodtam. Például azon, hogy mikor éreztem azt a bizonyos flow érzést és hogyan tudnám a mostani, nem különösebben izgalmas életembe visszacsempészni az élményt.

Vegyük sorra, melyek azok a tevékenységek, melyek magukba tudtak szívni, el tudták feledtetni azt, hogy létezik egy olyan izé, miszerint külvilág.

  • Bonyolult rendszerek megértése, átalakítása.
    Fiatalabb koromban egyre bonyolultabb játékokba sodródtam, eleinte bridzs, aztán Civilization. A gépnek esélye sem volt. Ennek akkor lett vége, amikor felkerültem Pestre és egy komolyabb cégnél lettem rendszergazda. Innentől kezdve nem civilizációkat pátyolgattam, hanem szervereket és többszáz munkaállomást. A pátyolgatásba beleértve az időnkénti rendszerszintű nagy átalakításokat. (Novell -> Windows NT 3.51, Exchange 4.0(!), az akkor még forradalmian új internet, stb…) Aztán csak bonyolódtak a dolgok, a következő munkahelyemen már szerverekből volt százas nagyságrend, aztán outsourcing cég, level3, azaz nagy ügyfeles, projektezős munkák. Lubickoltam bennük.
    Egyszerűen boldog vagyok, ha valamit úgy tudok egyszerűsíteni, hogy az közben hatékonyabb lesz.
    Hogy az entrópia felsikít és elkussol a sarokba.
  • Oktatás
    Pontosabban oktatási anyagok gyártása, még pontosabban új dolgok megemésztése, feldolgozása, átadható formára alakítása. Pár éve hozzájött ehhez a személyes interpretálás is, melyet egyre jobban élvezek.
  • Írás
    Erről többet nem is mondanék. Jól megy. Szeretem. És mondanivalóm is van.
  • Olvasás
    Nehezen választható el az előbbitől. Aki ír, az olvas is. Máraival szólva, erőből. Gyerekkorban ténylegesen bele tudtam veszni egy-egy könyvbe. (Tudtad, hogy tízévesen a Nagy Indiánkönyvet egy nap alatt olvastam ki?) Ilyesmi manapság is előfordul. (Spirótól a Fogság-ot délután kezdtem el, másnap délelőtt fejeztem be, aludni meg csak a lúzerek alszanak.)
  • Utazások szervezése, lebonyolítása
    Ez egy kicsit kétélű dolog. Egyfelől imádok utazásokat összerakni – már ha van rá elegendő időm – és szeretem, amikor le kell vezényelni ezeket. De tisztában vagyok a hátrányokkal is: Ebben az állapotban kimaradok az utazás élményéből. Nem jön, nem jöhet át a hely szelleme, ha egyfolytában azon pörög az agyam, hogy elérjük-e a kompot, és ha nem, mit fogunk csinálni a fél nap eltolódásssal. Az igazi az lenne, ha a tervezés előtt egyedül is bejárhatnám a terepet és kiélvezhetném a kiszámíthatatlan utazás élményét, majd később szervezhetnék oda utakat a szeretteimnek.
    Csoportot viszont semmiképpen nem vezetnék, első nap felkoncolnám a legköcsögebb résztvevőket.
  • Rajzolás
    Évek, több, mint egy évtized telt el úgy, hogy el sem tudtam képzelni az életemet rajzolás nélkül. Szerintem nem tudod, de 2002-ben azon vacilláltam, hogy melyik úton menjek tovább: rajzoló legyek vagy informatikus? Aztán lett, ami lett, lassan tíz éve nem rajzoltam semmit.
    Hiányzik. De nincs rá időm. És ezt tényleg nem lehet kapkodva csinálni. (A rajzolás elsősorban nem technikai tudás – bár persze az is fontos, és tökéletesítendő – hanem a dolgok látása. Ez jól csak ihletett állapotban múködik. Másképp… csak taknyolás.)
  • Sport, túrázás
    Mindenféle mozgások. Mindenféle túrák. Egyszerűen, mert jók. Mert elképesztő élményeket adnak. Sikerélményeket. Kikapcsolódást. Gyönyörű tájakat. Más világok megismerését. Emberi kapcsolatokat. Élményeket. És mindemellett a mozgás, bármilyen mozgás, rendkívül egészszéges. Nagyon sokat tud dobni az életkedveden. Napi fél óra sport és más ember vagy.
  • Videók készítése
    Kutyaütő vagyok és a felsoroltak közül jelenleg ebben a legbénább, nem kizárt, hogy tehetségem sincs hozzá, de ha elkezdem, képes vagyok úgy belefeledkezni, hogy ha már csak hozzám szól valaki, ijedtemben leesek a székről.

Most, hogy így felsoroltam, nem is olyan rossz a helyzet. Tudok válogatni.
A gond csak az, hogy a hétköznapok ezerrel elgázolják ezeket a vágyakat. Mert a munka nem mindig ilyen, sőt. Aztán élni kell, a családnak működnie kell, a ház körül mindig van valami – és hidd el nekem, borzasztó nehéz gondtalanul időt allokálni bármire is, amikor az agyad józan fele tisztában van azzal, hogy nagyon kevés az allokálható idő. Ilyenkor nem tudsz felszabadultan alkotni, még abban a látszólag felszabadított időszegmensben sem, amit rátettél egy-egy tevékenységre.

No comment

Most őszintén, miért vitatkozol az interneten? Egy semmiből szóló hanggal? Még az is lehet, hogy egy viziló van a vonal túloldalán, aki megtanult gépelni. Miért fontos neked, hogy meggyőzzed az igazadról?

Valld be, hogy nem is az a fontos, hogy meggyőzzed. Az egódnak fontos, hogy legyőzzed.

Ha csak úgy otthagyod, egy ‘de nagy hülye vagy’ legyintéssel, akkor az illető szétkürtöli mindenfelé, hogy ő győzött, az aréna pedig neki fog tapsolni. Ezért nem hagyod ott. Hanem győzködöd, magyarázkodsz, felhúzod magad, dühöngsz. Egy hang miatt a semmiből. Aki lehet, hogy egy víziló. Vagy egy nyáladzó idióta. Egy végtelenül ostoba, meggyőzhetetlen alak. Vagy lehet, hogy direkt azért játssza a hülyét, mert élvezi, hogy bosszanthat.

Ebből a patthelyzetből csak egyféleképpen szabadulhatsz: ha be sem szállsz. Zavar, ha valaki hülyeségeket beszél? Legyints rá. A legbiztosabb az, ha a hülyeséget el sem olvasod. Ha pedig erőszakoskodnak, provokálnak, hogy igenis reagálj rá, akkor intézd el azzal, hogy ‘Olyan korban élünk, amikor a vélemény szabad, de ezzel párhuzamosan a vélemény leszarása is szabad. Én most az utóbbit választottam. Bocs.

Benne élni

Egészen furcsa az, hogy ha valamivel _komolyan_ foglalkozol, egy csomó időt, erőfeszítést, koncentrációt ölsz bele, akkor egy idő után milyen bizalmas viszonyba kerülsz vele. Bár a bizalmas nem is igazán a megfelelő szó erre. Egyszerűen sokáig kívüle élsz, aztán egyszer csak belekerülsz. Mintha átlépnél egy határt, az az izé beenged a belső régióiba, és egyszerűen innentől benne élsz.

Mostanában a darts-szal vagyok így.

Persze eleinte én is dobáltam össze-vissza.

Mit is értek az alatt, hogy eleinte? Nos, öcsémmel már tíz éves korunk környékén nagy csörtéket vívtunk, bár akkoriban még pikádónak hívták a sportot és koncentrikus táblába dobáltunk. (Made in NDK, nálunk nem is lehetett kapni, mi speciel kint vettük egy tapétavásárlós körúton.)

Ahogy a szakirodalom mondja, a legrosszabb úton jártam. Megtanultam egy rossz stílust, aztán azt próbáltam csiszolni. Nem sok eredménnyel. Szerencsére a sport egyre népszerűbb lett, rendszeresen láthatjuk, hogyan dobálnak a nagyok és itt-ott lehetett olvasni profiktól is, hogyan csinálják. (Hogy mást ne mondjak, a Youtube darts iskolái.) Nem részletezem, legalább négyszer tanultam mindent újra. Többek között feltűnt, hogy minden profi először céloz, majd újra lendít és csak utána dob. Próbáltam én is, megszoktam, dacára annak, hogy ez megint új dobási stílust igényelt. Nem lett jobb a helyzet, sőt. Kifejezett célzás nélkül időnként jobban dobtam. Egy ideig. Aztán valami átkattant és a célzásnál… egyszerűen belekerültem egy másik világba. A külvilág megszűnt, csak én maradtam, a tábla és a nyíl – és ez így is maradt, egészen a nyíl eldobásáig. Drasztikusan megugrott a találati pontosságom. Miközben kintről semmi nem látszik az egészből, mert az egész odabent, a fejben történt.

Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Ugyanis ugyanezt már átéltem jó 30 évvel korábban.
Akkor a bridzset toltuk, egyre komolyabban. Kezdve ott, hogy a seregben néhányan megtanultuk a játékot az egyik szobatársunktól. Remek időtöltés volt abban a sivár környezetben. De nem adott többet, mint mondjuk az ulti. Eleinte. Aztán egyre jobban megismertük, egyre jobban elmélyültünk benne. De ez még mindig nudli volt. A következő szint az volt, amikor Vikor Dani, aki akkoriban reménytelenül próbált vegyészmérnökké válni (nem sikerült neki), és nem mellesleg tankörtársam volt és már akkor kiemelt élversenyző szinten nyomta, szóval elkezdett játszani velünk és nem csak tanított, hanem meg is győzött minket, hogy állunk már olyan jól, hogy elindulhatunk versenyeken. Elindultunk. De előtte alapítottunk bridzsklubot, eleinte egyetemi szinten, később városi szinten és bár ezek nagy szavak, de tényleg így volt, felraktuk Veszprémet a hazai bridzs térképére.

Nem, nem akarom túlbecsülni magunkat, nem mi voltunk a legjobb játékosok. Mi – mármint a partnerem (Sándor) és én – azok voltunk, akik megszervezték az egyetemi klubot. Aztán az egyik évfolyamtársunk – András – megszervezte a városit. Ekkor bújtak elő azok az arcok, akik kifejezetten jól játszottak, de lehetőség híján addig csak lapultak valahol.

Értelemszerűen a Magyar Bridzsszövetségtől megkaptuk a maximális támogatást (eszközök, kedvezményes nevezési díjak), hiszen ők is örültek, hogy egy újabb megyeszékhely kapcsolódott be a vérkeringésbe. Mi pedig vadul elkezdtünk versenyezni. Rengeteg sztorim van, de ezek egyfelől rétegsztorik, másfelől úgy emlékszem, itt-ott már írtam róluk. A lényeg, hogy a versenyzés, a magyar mezőnyben való megmérettetés folyamatosan gerjesztette az igényt, hogy minél jobbak legyünk, a sok verseny pedig megmutatta, hol vagyunk jók és hol kutyaütőek. Folyamatosan tanultunk, folyamatosan csiszoltuk a rendszerünket. Folyamatosan kaptuk a versenyeken a visszajelzéseket. A legjobb úton voltunk afelé, hogy… belegolyózzunk. De tényleg. Velem előfordult, hogy egy többnapos, rengeteg partis verseny után sétáltam hazafelé és a lakótelep közepén lévő prérin, körbevéve a tízemeletes betonmonstrumokkal, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ugyanis már nem a valós világban éltem, hanem egy virtuálisban, a bridzs világában. Kártyalapok voltak a haverjaim, akik egy sajátos logika mentén viselkedtek. Én pedig tudtam, hogy melyiknek milyen a jelleme, hogyan kell kezelni őket. És ez az egész tovább folytatódott az álmaimban. Tényleg benne éltem a bridzs mélységeiben. A lapok ekkor már valós személyek voltak, akik valóságosan éltek: egy impasszt úgy kezeltek, mintha tényleg megcsaltam volna az aktuális dámát. A királyok pedig cégvezetőként dirigáltak, felettük a cégtulajdonos ászokkal. A valósággal egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot, a bridzs pedig egyre inkább valóságosabbá vált.
Aztán vége lett. Megismertem a határaimat, megtaláltam azokat a játéktechnikai elemeket, melyeket se ésszel, se ösztönnel nem voltam képes már használni, képtelen voltam beépíteni a világomba. Az is látszott, hogy enélkül a tudás nélkül maximum csak a középmezőnyben tudok játszani. Ráadásul az állandó partnerem is ekkor kezdett – magánéleti okokból – eltávolodni a bridzstől. Egy ideig próbálkoztam alkalmi partnerekkel, de egyszerűen nem működött a kémia, aztán feladtam.

De tisztán emlékszem, milyen volt olyan szinten játszani, amikor maga a játék beengedett a legrejtettebb szentélyeibe. Amikor a valóságos élet helyett felajánlotta a saját világát.

Ijesztő volt. De egyben izgalmas is.

És nem sokkal később jött az informatika.

Látszik, mekkora őserő az ostobaság

Ültem a teraszon, dolgoztam. A hátsó kerítés mellett egy fiatal pár sétált el, kutyával. Az eb megállt a bokor mellett és kábelezett egy nagyot. A lány – roppant példamutatóan – elővett egy nylonzacskót és valahogy beletechnikázta a kutyaszart, majd mentek tovább.

Néztem utánuk és a címben írt gondolat jutott eszembe.

A fenti apró történet egy analógia. A kutya számára teljesen természetes, hogy oda pakol, ahová akar. Meg sem fordul a fejében, hogy ezzel bárkit zavarna, hogy ez tilos. A szellemi szintje nem ér fel odáig. Boldog tudatlanságában ott könnyít magán, ahol rájön az inger.

A nála sokkal fejlettebb, sokkal okosabb lény pedig sóhajt egyet és takarítja utána a szart.

Perfekt

Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel. Kiveszel egy tálból két szem epret. Milyen sorrendben eszed meg?

Nos?

Valószínűleg azt válaszoltad, hogy először az egyiket, utána a másikat.

Rossz. Hibás.

A korrekt megoldás az, hogy mindkettőnek leharapod a felét, majd a végére hagyod a finomabbat. Hogy annak az íze maradjon meg a szádban.

És most próbáld meg elképzelni egy perfekcionista életét. Aki elvárja, hogy a világban minden a fenti optimalizációhoz hasonló szinten történjen és ha nem úgy történik, akkor frusztrált lesz.

Remélem érzed, hogy perfecionistának lenni nem dicséret, hanem betegség. Az illető ugyanis konkrétan leszarja, hogy mennyire jó, hogy mennyire jobb másoknál, mert ez mind-mind nem számít. Ha utólag, miután megcsinált valamit, rájön, hogy lehetett volna még jobban, letargiába esik. Mert nem volt tökéletes.
Márpedig utólag mindig van jobb megoldás.

Akinek nem inge, ne vegye magára

Egy újabb szólás, mely az intenetes kommunikációban már nem azt jelenti, amit eredetileg.

Elméletileg arról van szó, hogy állítunk valami kellemetlent egy nagyobb csoportról, majd eszünkbe jut, hogy van köztük néhány kivétel, akiket nem akartunk bántani, ezért finomítunk.

Gyakorlatilag viszont az történik, hogy kicsúszik a kezünk alól egy erős általánosítás, mi magunk is megijedünk tőle. Bele akartunk rúgni valakikbe, de túl erősre sikerült, esetleg túl alpárira. Ezért gyorsan hozzátesszük a fenti szólást. Hogy akikre vonatkozik, azok nehogy megsértődjenek. Mi pedig megmentsük a renoménkat a közösség előtt, miszerint azért mégsem vagyunk akkora taplók. Hiszen ha mondunk valamit valakikre, majd teszünk egy bizonytalan kivételt, akkor valójában amit mondtunk, az nem is vonatkozik senkire.

Azaz sértegetünk, de szeretnénk, ha nem lenne ránk nézve következménye. Ingyen akarunk kemények lenni.

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Fehérnemű

A férfiak már régóta vigyorognak azon – jobb híján, mert érteni nem értik – hogy a nők miért pánikolnak be, ha hirtelen fehérneműben látja meg őket valaki idegen. Hiszen a fehérnemű felülete nagyjából akkora, mint a bikinié, abban meg még meg is sértődnek, ha valaki nem nézi meg őket.

Pedig, dacára a négyzetcentiknek, van különbség.

Ugyanis minden fejben dől el. Már megint.

Ha katonai egyenruha van rajtad, akkor feltételezik rólad, hogy harcolni fogsz. Még akkor is, ha az éppen öltöny-, vagy szabadidőruha-szabású. Mert más a ruha. Mert beöltöztél egy akcióra.

A fehérneműnek is megvan a célja. A praktikus dolgokon kívül az, hogy levetik. És a levételnek jelentős része szexuális természetű. Azaz a hétköznapi gondolkodásban a fehérneműs hölgy képe azt sugallja, hogy ez a nő minimum könnyen megkapható, ha nem éppen konkrétan szexre készül. Azaz ha egy nőt idegenek kapnak rajta fehérneműben, akkor nem az zavarja, hogy mennyi látszik ki a testéből – hiszen az ugyanannyi, mint bikiniben – hanem az, hogy abban a pillanatban úgy fognak rá tekinteni, mint aki éppen szexre kapható. Akár bárkivel is. Nyilván a megijedés abból jön, hogy a nőnek eszében sem volt szexulás hívóüzenetet küldeni, és beparázik attól, hogy a környezete annak értékelheti a balesetet.

Ehhez képest a bikininek pusztán annyi az üzenete a külvilág felé, hogy figyelj öreg, milyen dögös vagyok! Konkrét szexuális aktusra történő előkészületről szó sincs. Ez egy elfogadott társasági viselet egy bizonyos helyen.
A fehérnemű sokkal intimebb. Nem a nagyközönségnek szól, hanem a kiválasztottnak.