Buborék

Van. Tudunk róla. És mindenki úgy kezeli, mintha valami pokolból való dolog lenne. Mely aktívan közrejátszik a világ elhülyülésében. Ugye, a Facebook, mely szándékosan is fújja ezt a buborékot.
Ez egyfelől igaz. Aki a lapos Földben hisz és csak laposföldhívőkkel kommunikál, meg lesz győződve az igazáról. Hiszen nem lehet hamis az, amiben ennyi ember, az emberek többsége hisz.

De van másfelől is. Amikor az emberek azért fújnak buborékot maguk köré, hogy megvédjék magukat az intenzív, agymosó propagandától. Na meg a hülyeségtől. Elég csak egy pillanatra kibújni a buborék alól, megpróbálni kommunikálni valakivel, akinek a propaganda már átmosta az agyát és ijesztő lesz megtapasztalni, mennyire reménytelen a beszélgetés, mennyire értelmetlen a vita. Az élet túl rövid az ilyesmihez; irány vissza a menedékbe.

Igen, feltételezem, te is észrevetted már. Ez ugyanaz a buborék. Ugyanaz a metódus. A laposföldhívő pontosan – és őszintén – ugyanazt fogja mondani: azért fújta/használja a buborékot, hogy megvédje magát a háttérhatalmak propagandájától, az általuk agymosott emberektől. Ha kitekint alóla, ugyanúgy értelmetlen lesz vele vitatkozni és ő is ugyanezt fogja érezni.

Számtalan bizonyíték van arra, hogy a Föld gömbölyű. (Pontosabban geoid.) Számtalan bizonyíték van arra, hogy a Fidesz szétlopja az országot és kormányzás helyett kizárólag hatalommegtartási célú kommunikációs harcot folytat. Hiába lengetjük az űrfotókat, hiába születnek (sajnos egyre ritkábban) tényfeltáró írások, ezek az információk kívül esnek az érintettek hihetőségi zónáján, azaz értelmezés nélkül kerülnek ignorálásra.
Márpedig egy buborékba, a külvilág ignorálásába szorult emberrel képtelenség beszélgetni. A laposföldhívó nem érti, hogy a másik hogyhogy nem fogja fel az érvei kizárólagos igazát. Ugyanúgy nem fogom érteni én sem a saját buborékomból azt, aki arról áradozik, hogy Orbán Viktor a legjobb dolog, ami ezzel az országgal történhetett. És egyikünk sem akar a továbbiakban ilyen emberrel beszélgetni.

Mi a megoldás? Semmi. Az egész emberiség el van átkozva.

PS.
Arra nem számítok, hogy valaki tiltakozni fog a laposföldhívők nevében. Az viszont elképzelhető, hogy lesznek olyan kommentek, miszerint a Fidesz nem is lop, vagy nem többet és Gyurcsány, meg Soros. Ez alapján mondhatnánk, hogy ez pusztán csak mennyiségi kérdés: akik kevesebben vannak, azok hülyék, akikből sok van, azok csak pusztán máshogy gondolkodók. Óriási tévedés. Mindkét esetben az ignorálásba menekülés a lényeg. Az, hogy egyfajta védekezésképpen bezárjuk a fülünket, bezárjuk az agyunkat a másik elől, mert annyira abnormális, elfogadhatatlan dolgokról beszél. Inkább beszélgetünk olyanokkal, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak.
Kicsi buborék, nagy buborék… egykutya.

Don Martin

“Is it funny? That’s the only test I know when it comes to cartooning,” he said. “Not whether it’s sick, or whether it’s going to ruin people’s values or morals. You only have to ask a simple question: Is it funny?”

“Vicces ez? Az egyedüli teszt, ha megrajzolom. Nem érdekel, hogy ízléstelen-e, hogy megzavarja-e az emberek értékrendszerét, morálját. Egyedül ez az egy kérdés létezik: vicces ez?”

Don Martin

Finoman szólva sem mai idézet. A cikk – amely valójában egy nekrológ a frissen elhunyt karikaturista emlékére – 2000-ben íródott. Azóta eltelt 20 év. Don Martin ma már nem rajzolhatná meg ezeket a rajzokat. A Nagy Zabálást manapság nem rendezhetnék meg. A Brian Életét sem. Az Elfújta A Szélt most tiltották be.

Egy kicsit rajzolgattam.

Legyen egy koordinátarendszer. X tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja az alkotást humorosnak vagy érdekesnek. Az Y tengelyen az van – százalékos formában – hogy hány ember tartja sértőnek. (Pontosabban, hogy az alkotó mit saccol, mennyien fognak megsértődni.)

Először felrajzoltam magamat. Anno az volt a maximális elvárásom, hogy jó lenne, ha a rajzaim minden második embernek tetszenének. Ez 50%. (Szerintem messze nem értem el.) Abban biztos voltam, hogy lesznek sértődések, de szerettem volna, ha 30%-nál nem lett volna több sértődött ember. (Na, ezt viszont igen.)

Ez volt a pálya, amelyen én játszottam.

Ez pedig az, amelyiken Don Martin. Látható, hogy ő bevállalósabb volt, gyakorlatilag nem érdekelte, még ha az olvasók 90%-a is megsértődik. Mindent megengedett, hogy a fun factort feltolja. Ezért is – na meg a tehetsége, tudása miatt is – nála olyan 70% körüli volt a szórakoztatási arány.

Mi van ma? Ez.

Nagyon elkeserítő irányba megy a világ. Az állandó és olcsó internet, a szociális média óriási térnyerése lehetővé tette a frusztrált idiótáknak, hogy ráébredjenek, ők vannak többen. Frusztrált idióták eddig is voltak, de most egyesültek. Ráébredtek arra, hogy akármennyire indokolatlanul is, de bármi ellen képesek gyűlöletháborút indítani. Persze, mondhatnám, hogy mit érdekli ez a művelt embereket, de messze nem erről van szó. Egy műalkotás forgalmazója, aki beleölt egy csomó pénzt, értelemszerűen hasznot szeretne látni, vagy legalábbis nullszaldót. Márpedig egy látszólag apró figyelmetlenség, amelyikbe az őrjöngő szociális média bele tud kötni, simán bedöntheti az alkotás megtérülését. Ezt nem merik megkockáztatni. És beindul az öncenzúra. Nem lehet az alkotásban erős poén, sőt, nem lehet benne semmi, amin akár csak egyetlen Karen is megsértődhetne. Márpedig egyre többen kifejezetten vadásznak arra, hogy megsértődhessenek. Mert akkor érzik, hogy léteznek. Milyen lesz ezek után az alkotás? Hát, olyan. Újraforgatott filmek nőkkel. Újraforgatott filmek feketékkel. Újraforgatott rajzfilmek állatokkal.

Jelzem, ez nem egy teljeskörű elemzés akart lenni. A jelenség ennél sokkal-sokkal komplikáltabb. Semmiképpen nem akartam belekeverni az írásba sem a BLM-t (persze véleményem van róla), sem a hatósági brutalitásokat, sem a csőcselék választombolását… sem az USÁ-ban, sem Hong Kongban. (Akinek egy kicsit mélyebb elemzés kell, itt találhat.)

Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy rohamosan pusztul a humor.
És sajnos már a mémekből is. Mert nem csak az öncenzúra, a letérdelés a vérengző mimóza tömegek előtt működik, hanem az egyre nyomasztóbb rosszkedv is.

Az első

Nem igazán értem. Miért olyan nehéz megtenni az első lépést? Pontosabban, miért nehezebb megtenni az első lépést, mint a másodikat? Ha már eldöntöttük, mit csinálunk, akkor miért gatyázunk az első lépéssel? Ahelyett, hogy nagy levegő és elkezdenénk? Nem bízunk a döntésünkben? Várunk, hogy közben hátha történik valami csoda? Valaki megcsinálja helyettünk? Nem fogja.

Utazni jó. Vagy nem?

Hah. Így jár valaki, ha csak felskicceli az írás témáját és a kibontását későbbre hagyja. Aztán jön egy koronavírus és beborítja a turizmust.
Na mindegy, betűket nem dobunk ki. Csak kalkuláld bele, hogy amikor ezeket lejegyeztem, még ezerrel tombolt a tömegturizmus.

Szóval Harari. Egyszer már hivatkoztam rá, de nem lehet elégszer. Nem hittem volna, hogy 56 évesen, erősen megkövesedett gondolkodásommal még találkozni fogok olyan könyvvel, mely képes átformálni ezt a berögzült gondolkodást, képes új nézőpontból frissítő újdonságokat mondani.

Harry, you’re like a refreshin’ fart in a roomful of roses.
– Terry Pratchett –

Viszont néha kedvem támadt vitatkozni vele. Mert nagyot akart mondani, de mellélőtt.

Pontosabban fogalmazva, nem is mellélőtt, hanem a markáns fogalmazás nem engedte, hogy kibontsa a részleteket. Hogy nem is mindig van úgy. Hogy vannak kivételek. Meg elképzelhető az is, hogy… Tapasztalatból tudom, ha az ember felvesz egy megmondó attitüdöt, akkor nem pepecselhet a részletekkel.

Én viszont most foglalkozom egy kicsit a részletekkel is.
Utazás.
Azt írta, hogy ez csak a jelenkori civilizációnk hozadéka, régebben nem volt. Nem csak az utazás, hanem az azt piedesztálra emelő közhangulat sem. A közös mítosz alakult úgy, hogy az utazás mára vágyott élmény, egyfajta elvárás lett. Sok ember gondolja úgy, hogy csak akkor fog igazán kiteljesedni, ha lehúzott mindent a bakancslistájáról. (Eleve, a bakancslista, mint hirtelen extra divatossá vált kifejezés.) Hogy az egyiptomi civillizációban a gondos, középosztálybéli férj nem asszíriai utazással lepte meg a nejét – őrültnek is nézték volna – hanem egy sírkamrával.

Nos, nem egészen. Az utazás nem csak élményforrás, hanem tudásgyarapítás is egyben. Nem csak az egyéné, hanem a közösségé is. Aki nem mozdul ki a falujából, az begyepesedik: egész életében ugyanazok az emberek veszik körül, ugyanazok a házak, ugyanazok a növények, ugyanazok a gondolatok. Zárt lesz az agya. Ismerünk ilyen embereket. Nem szeretnénk ilyenek lenni. És nem a közös mítosz változása miatt. Hanem az életminőség miatt.

Emellett az utazás kaland és mindig is voltak kalandvágyó emberek. Valahogy csak felfedeztük ezt a világot és ezeknek a felfedézeseknek nagy része még egy teljesen más kulturális környezetben történt.

Vagy hogy mást ne mondjak, ott volt a középkorban a céhes legények kötelező vándorútja. Nem volt az hülyeség. Lásson világot, ismerje meg, máshol hogyan élnek, máshol hogyan csinálják azt az izét, amit majd ő is fog, lessen el új fogásokat, aztán térjen haza a mestermunkájával, mely után ő is mester lehet a céhben. Ez bizony utazás volt, a legnemesebb, értékteremtő formájában.

A változást inkább ahhoz kötném, hogy sokan lettünk. Ez egy nagyon alábecsült tényező, pedig ez az utóbbi száz év legnagyobb hatású változása. Ahogy Márai is siránkozott, az embertől elvették az egyéni sorsát. Tömegember lett belőle. Szociológusok tervezik az életét és mediánnal mérik, mit eszik, mit szarik.
Majd megjelent a tömegturizmus, mely tömegeket utaztat A-ból B-be.
Ez végül beépült a kulturába, de fontos különbség, hogy nem a kulturális változás indikálta az utazások értékváltozását, hanem pont fordítva. Egyre több ember engedhette meg magának, hogy utazzon, egyre menőbb lett az utazás. Egyre többen akarták lefényképezni azt a templomkaput, melyről már addig is készült egymillió fénykép.

Félre ne értsd, ez nem ítélkezés a részemről. Én is szoktam utazgatni és én is lefényképeztem sokezrediknek ugyanazt a templomkaput. Az emlékek ugyanis a fényképhez rögzülnek. A saját fényképünkhöz. (Aki azt mondja, hogy nem szabad fényképezni, mert anélkül is emlékezni fogunk rá, az hazudik.) Ha más ember fényképét látom, akkor maximum annyit mondok, hogy igen, szép, én is jártam már ott. A saját fényképemnél meg előjön egy csomó emlék. Hogy mennyit mászkáltam, mire pont jók lettek a fények. Hogy közben ráléptem egy nő lábára. Hogy meddig variáltam, mire jó lett a kompozíció. Hogy milyen sokat kellett várnom, mire az a ronda autó kiment a képből. Meg nézd már, észre sem vettem, rákerült az a debil kölyök, aki végig hisztizett mögöttünk a sétálóutcán.

Így alakult át az utazás. Az, ahogy most utaznak a tömegek tényleg más. Kulturálisan. Ezt tényleg nem tudná elképzelni egy antik ember. Elmenni Párizsba, egyenszállodában lakni, McDonaldsban ebédelni, napközben meg járni a várost és pipálgatni, hogy Eiffel-torony megvolt, diadalív megvolt, Notre Dame megvolt, csak valami köcsög cég pont most állványozta körbe, aztán felrakni a fényképeket a fészre, meg az instára, begyűjteni a lájkokat, meg az írigykedő hozzászólásokat… na, ez tényleg annyira felfoghatatlan lehet egy középkori embernek, mint a rádió.

Most megint úgy néz ki, mintha ítélkeznék, pedig megint nem. Sokan nem így utaznának, ha megtehetnék. Annyiszor elterveztem már, hogy kimegyek egy vagy két hónapra valahová. Ott élek, a helyiek között. Beszélgetek velük a kocsmában. Ott eszek, ahol ők. Megismerem és megszokom a városukat. Üldögélek a parkban, a tereken. Ráérősen. Elgondolok rajta, miért pont azt a mintát faragták a templomkapura. Becsavargom a külvárosokat is. Egy kicsit más életet élek, egy kicsit más leszek. Egy kicist eltemetem magamban az otthoni, zaklatott életemet.
Persze, hogy nem jött össze. Nem lehet kiszállni a taposómalomból. A megélhetéshez dolgozni kell, a munkahely pedig nem enged el hónapokra. Eddig egyszer sikerült majdnem, amikor kibuszoztam 10 napra Zakopánéba. Itt már kezdtem érezni, hogy alakul ez, kezd más lenni, mint a klasszikus hosszúhétvégés kirándulások. De aztán jönni kellett haza. És persze ezerrel bepótolni a tíz nap elmaradását.

Már megint sokat irkáltam. A lényeg, hogy Hararinak valahol igaza van, az utazás tényleg egy jelentős változás a kultúrában, csak egyáltalán nem biztos, hogy a kultúra változása hívta volna életre az utazási kedvet. Az viszont teljesen biztos, hogy az utazás beépülése a közös mitoszokba áttételes változásokat generál a kultúra más szegmenseiben. És ez még csak nem is annyira friss dolog. Egyszer már kardomba dőltem, mégpedig a nyolcvanas években a szülővárosomban. Amikor elkezdtek megjelenni az addig autentikus borozókban a sörcsapok. Egerben. A bor városában. Csak hát… a tulaj a bevételből él, a sok német turistának meg sör kell. Akkor kap. És kap pizzát is, ma már gyakorlatilag mindenhol a világban. Meg hamburgert. Meg hotdogot.

Meg ‘speciális helyi ünnepeket’. Halottak Napja Mexikóban. Cocó. Megvan?
Kamu.
Ilyen ünnep nem létezett. Egy James Bond filmben szerepelt egy hasonló karnevál. A turisták pedig elkezdték keresni ezt a karnevált és dühösek voltak, hogy nincs. A mexikóiak meg nem hülyék. Ha van rá kereslet, akkor lesz. 2016 óta van.

Na, így fonódnak össze a mítosz szálai, az egyik szál megtermékenyíti a másikat, majd az új visszahat és átalakítja a szüleit, de a lényeg, hogy közben folyamatosan vastagodik a szövet, mely párezer év alatt átláthatatlan bonyolultságúvá hízott.

Zéró tolerancia

Szövegdarabok, melyek esetén nem kattintok egy írásra, vagy olvasás közben egyből kilépek.

  • …?
    Ha kérdőjel van a címben, akkor nem kattintunk rá. Soha.
  • … akár …
    Az egyik legocsmányabb szó. A mézesmadzag.
  • … fél-<számnév> …
    Szigorúan érzelmi befolyásolás. Miért mondok félezret ötszáz helyett? Mert többnek hangzik.
  • … <számnév>, ami…
    Négy indok, amiért nem kattintok címekre. Érted, ugye?

A lista folyamatosan bővül.