Látszik, mekkora őserő az ostobaság

Ültem a teraszon, dolgoztam. A hátsó kerítés mellett egy fiatal pár sétált el, kutyával. Az eb megállt a bokor mellett és kábelezett egy nagyot. A lány – roppant példamutatóan – elővett egy nylonzacskót és valahogy beletechnikázta a kutyaszart, majd mentek tovább.

Néztem utánuk és a címben írt gondolat jutott eszembe.

A fenti apró történet egy analógia. A kutya számára teljesen természetes, hogy oda pakol, ahová akar. Meg sem fordul a fejében, hogy ezzel bárkit zavarna, hogy ez tilos. A szellemi szintje nem ér fel odáig. Boldog tudatlanságában ott könnyít magán, ahol rájön az inger.

A nála sokkal fejlettebb, sokkal okosabb lény pedig sóhajt egyet és takarítja utána a szart.

Perfekt

Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel. Kiveszel egy tálból két szem epret. Milyen sorrendben eszed meg?

Nos?

Valószínűleg azt válaszoltad, hogy először az egyiket, utána a másikat.

Rossz. Hibás.

A korrekt megoldás az, hogy mindkettőnek leharapod a felét, majd a végére hagyod a finomabbat. Hogy annak az íze maradjon meg a szádban.

És most próbáld meg elképzelni egy perfekcionista életét. Aki elvárja, hogy a világban minden a fenti optimalizációhoz hasonló szinten történjen és ha nem úgy történik, akkor frusztrált lesz.

Remélem érzed, hogy perfecionistának lenni nem dicséret, hanem betegség. Az illető ugyanis konkrétan leszarja, hogy mennyire jó, hogy mennyire jobb másoknál, mert ez mind-mind nem számít. Ha utólag, miután megcsinált valamit, rájön, hogy lehetett volna még jobban, letargiába esik. Mert nem volt tökéletes.
Márpedig utólag mindig van jobb megoldás.

Akinek nem inge, ne vegye magára

Egy újabb szólás, mely az intenetes kommunikációban már nem azt jelenti, amit eredetileg.

Elméletileg arról van szó, hogy állítunk valami kellemetlent egy nagyobb csoportról, majd eszünkbe jut, hogy van köztük néhány kivétel, akiket nem akartunk bántani, ezért finomítunk.

Gyakorlatilag viszont az történik, hogy kicsúszik a kezünk alól egy erős általánosítás, mi magunk is megijedünk tőle. Bele akartunk rúgni valakikbe, de túl erősre sikerült, esetleg túl alpárira. Ezért gyorsan hozzátesszük a fenti szólást. Hogy akikre vonatkozik, azok nehogy megsértődjenek. Mi pedig megmentsük a renoménkat a közösség előtt, miszerint azért mégsem vagyunk akkora taplók. Hiszen ha mondunk valamit valakikre, majd teszünk egy bizonytalan kivételt, akkor valójában amit mondtunk, az nem is vonatkozik senkire.

Azaz sértegetünk, de szeretnénk, ha nem lenne ránk nézve következménye. Ingyen akarunk kemények lenni.

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Fehérnemű

A férfiak már régóta vigyorognak azon – jobb híján, mert érteni nem értik – hogy a nők miért pánikolnak be, ha hirtelen fehérneműben látja meg őket valaki idegen. Hiszen a fehérnemű felülete nagyjából akkora, mint a bikinié, abban meg még meg is sértődnek, ha valaki nem nézi meg őket.

Pedig, dacára a négyzetcentiknek, van különbség.

Ugyanis minden fejben dől el. Már megint.

Ha katonai egyenruha van rajtad, akkor feltételezik rólad, hogy harcolni fogsz. Még akkor is, ha az éppen öltöny-, vagy szabadidőruha-szabású. Mert más a ruha. Mert beöltöztél egy akcióra.

A fehérneműnek is megvan a célja. A praktikus dolgokon kívül az, hogy levetik. És a levételnek jelentős része szexuális természetű. Azaz a hétköznapi gondolkodásban a fehérneműs hölgy képe azt sugallja, hogy ez a nő minimum könnyen megkapható, ha nem éppen konkrétan szexre készül. Azaz ha egy nőt idegenek kapnak rajta fehérneműben, akkor nem az zavarja, hogy mennyi látszik ki a testéből – hiszen az ugyanannyi, mint bikiniben – hanem az, hogy abban a pillanatban úgy fognak rá tekinteni, mint aki éppen szexre kapható. Akár bárkivel is. Nyilván a megijedés abból jön, hogy a nőnek eszében sem volt szexulás hívóüzenetet küldeni, és beparázik attól, hogy a környezete annak értékelheti a balesetet.

Ehhez képest a bikininek pusztán annyi az üzenete a külvilág felé, hogy figyelj öreg, milyen dögös vagyok! Konkrét szexuális aktusra történő előkészületről szó sincs. Ez egy elfogadott társasági viselet egy bizonyos helyen.
A fehérnemű sokkal intimebb. Nem a nagyközönségnek szól, hanem a kiválasztottnak.

Vallás

A vallás nem más, mint a kollektív tudat képzelt barátja. És ahogyan az egyénnél is pszichés rendellenességnek számít a képzelt barátba vetett hit, a vele való beszélgetések és a neki való megfelelés, ugyanúgy, ugyanolyan mértékben rendellenesség ez a kollektíva számára is.

#nemanépszerűségethajszolom

Evidenciák

Mindenki meghal valamikor.

Számít, hogy holnap, vagy tíz év múlva? Azon múlik, hogy abban a tíz évben a jó, vagy a rossz történések lesznek-e túlsúlyban.

Létezik jó, vagy rossz? Nem igazán. Valójában a fejünkben dől el minden.

Azaz ha mindenben a rosszat látod meg, akkor felesleges kinlódnod. Ha viszont zömében a jót, akkor hajrá. Ameddig tart.

PS.
Ez egy régi írás. Időközben jutott eszembe, hogy ezt a gondolatot Shakespeare is feszegette. Hja, nem könnyű manapság eredetit írni.

Ön gyilkos?

Öngyilkos akarsz lenni, de zavar az a véres, vagy kiloccsant agyvelős, esetleg földön szétplaccsanós biznisz? Hát csináld máshogy. Miért ne lehetne az egész egy kellemes élmény?

Oké, ez a módszer egy kicsit lassabb. De sokkal élvezetesebb.

Gondolj bele, hogyan is élnek az emberek? Reggelire zabpehely, gyümölcs, tej. Mert ezek egészségesek. Megtanulunk egy csomó technikát, hogyan kezeljük a napközbeni stresszt. Ebédre valami könnyű és természetesen kisadag. Mert egészséges és egyébként is, nehogy már kajakóma. Vacsorára saláta. Otthon legalább egy óra sport, korai fekvés, mert a következő nap is szigorú lesz.

És akkor álljon itt az általam javasolt öngyilkossági módszer: szarjál bele az egészbe. Reggelire nyugodtan tömj magadba annyi sült bacon-t, amennyi belédfér. Egy-két pálinka előtte kifejezetten segít. Ha bármit megkívánsz, ne fogd vissza magadat. Tízóraira egy kosár péksütemény? Kötelező. A kávét minimum öt cukorral. Ebédre válaszd azt, ami a legtöbb zsírban tocsog. A sport felesleges, csak az időt rabolja a komoly élvezetek elől. Netflix/torrent, sorozatok, chips, sör. Vacsorára egy pizza, mert ez az élet. Ne sajnáld magadtól se a pezsgőt, se a whiskyt. Figyelj arra, hogy az unikum segíti az emésztést, szóval locsold vele bátran a torkodat. Ha eddig nem dohányoztál, azonnal szokjál rá. Hidd el, megéri, olyan élvezetek lapulnak benne, melyekre nem is gondoltál. Célozd be bátran a napi 4-5 doboz cigit. A társasági kapcsolataidat nyugodtan felszámolhatod. Egyrészt kövér és büdös disznóként úgysem lesz rá szükséged, másrészt óriási buli hirtelen mindenkinek őszintén megmondani a véleményedet és gyönyörködni a megnyúlt arcukban. Ja igen, a tisztálkodással is nyugodtan felhagyhatsz, hiszen a higiénia nem illik a koncepcióba. Valószínűleg a párod el fog válni, a gyerekeid pedig undorodva költöznek egy másik kontinensre, de hé, most öngyilkos akarsz lenni, vagy sem? Akkor meg ne érzelegj itt nekem. A szexuális élettel egyébként sem kell sokat foglalkoznod, ilyen életmód mellett hamarosan úgysem fog felállni.
A módszernek sajnos vannak még kidolgozandó részletei. Ezt az életmódot nem engedheted meg magadnak valamiféle munkahely nélkül, de javaslom, engedj bátran a sztenderdjeidből. Az erkölcs, etika és jó modor csak gátol, ezeket dobd ki bátran. Keress valami igénytelen munkát, amely azért vastagon fizet, hiszen ez az életmód nem olcsó. Ne mondd, hogy nincs ilyen, a jelenlegi politikai viszonyokat pont neked találták ki. Hidd el, még némi kokaincsík is bele fog férni Ibizán.

Ha mindent jól csináltál, akkor tíz-húsz év és elpatkolsz valamiben: rák, infarktus, agyvérzés, trombózis… tökmindegy. A lényeg, hogy elérted a célodat. És addig volt tíz-húsz remek éved.
Melyik öngyilkos mondhatja el ezt magáról?

Ön kifejezés?

Mekkora kicseszés már! Valaki – akár az evolúció, akár az a szakállas vén szadista krapek – belénk rakott egy kényszert, egy olyan vágyakozást, melyet lehetetlen kielégítenünk. Mi meg csak vágyakozunk, törekszünk… feleslegesen. Mintha szitával hordanánk a vizet és képtelenek lennénk belátni, hogy ez marhaság… mert hardkódolva lett belénk a vágyakozás.

Nyomot hagyni. Hogy ha elmúlunk, maradjon valami utánunk.

Gondolj bele. Az a suttyó, aki belevési a nevét egy fakéregbe. Az az idióta, aki lelövi John Lennont. Az a gyerek, aki ösztönösen rímeket farag. Az a magában hívő fura ember, aki verseket ír, rajzol, fest, szobor, zenét szerez, kiáll a színpadra, videót vág, zenét kever, éjszakákat töpreng egy tudományos problémán… akikből nagyjából minden századik híres lesz valamilyen mértékben, a többi meg megy a levesbe, de ettől még csinálják, persze, csinálják, hiszen az egész egy kezelhetetlen belső kényszer. Az a király, kormányzó, miniszterelnök, aki hódító háborúkat vezet, mert hősként akar bekerülni a történelemkönyvbe, az áldozatok persze nyilván nem számítanak. Az a politikus, aki ugyanezt intrikákkal, titkosszolgálatokkal, szarkeveréssel igyekszik elérni, mind, akik abban hisznek, hogy a hétköznapi aljasságaikat majd felül fogja írni a történelem értékelése és az értő utókor szemében fennen fog ragyogni a nevük.

Ez mind, mind felesleges. Csakhogy belénk van kódolva. Emiatt güzülünk, nyomulunk és nem tudunk lenyugodni. Minden ebédünket lefényképezzük és feltoljuk a fészre. Mert ez is egy nyom. Az insta tele van szelfikkel: kocsmában, koncerten, vagy csak úgy. Mindegy. Minden nyom. Repülünk valahová? Becsekkoljuk magunkat a repülőtéren. Share. Nyom. Mi olyanok vagyunk, akik el tudunk repülni, ha akarunk.

Vannak gondolataid? Nosza, blog. Esetleg írjál könyvet. Ne zavarjon, hogy ma mindenki ezt csinálja, aki többre vágyik a Facebook-nál. A legegyszerűbb, ha kiteszed a netre és pezsgőt bontasz, ha száz fogalmatlan enber letöltötte.

Szerinted mennyi ideig tart ez ki? Pontosabban, mennyi idővel lennél elégedett? Mert azt ugye te sem gondolod, hogy a neved _örökké_ fenn fog maradni. Mondjál kortárs táncosnőt! Miért pont azt? A XIX. század második felében egy táncosnő képes volt tűzbe borítani Európa fővárosait. Tudsz mondani akár egy nevet is? Hány jelentős költőt tudsz mondani a XIV. századból? Mit gondolsz, azok az egyiptomi pacákok, akiknek ismerjük a nevét, azért maradtak emlékezetesek, mert nagy dolgokat csináltak? Tudod, hogy Tutenkámen egy idióta, nyáladzó kölyök volt, akinek fogalma sem volt a körülőtte zajló intrikákról, a játék harci szekereit tologatta teljes átéléssel a szőnyegen, aztán tizenévesen valahogy eltették láb alól. De szerencséje volt, évezredeken keresztül fentmaradt a sírja miatt a neve.

Jobban érzed magad? Egy csomó mindent azért csinálsz, hogy fentmaradjon a neved, hogy nyomot hagyjál magad után… aztán ha nagyon jó vagy, akkor pár tíz évig tényleg fentmarad a neved. Száz-, vagy kétszáz évhez már kell némi szerencse, afölött meg _csak_ a szerencse kell.

Tudod, hány éves az emberiség? Közel hatmillió. Tudod, hány éves a történelem? Közel tízezer.

Őszintén, ebben a körben szerinted mit számít akár száz évnyi hírnév is?
De belénk van kódolva.

Bro

Huszonévesen nem volt túl bonyolult a világ: voltak a haverok, voltak a tejfölösszájú kölykök és voltak az öreg emberek, akikkel túl sokat nem lehetett kezdeni: beszűkült gondolkodásmód, mindent jobban tudok mentalitás és egyébként is, én vagyok az öreg, szóval neked pofabe.
Fura látni, mennyire megváltozott a világ azzal, hogy mostanra én vagyok ilyen öreg pacák. Most a fiatalok lettek távoliak: forrófejű gondolatok, zavaros, nem kiérlelt világképek, jobbra-balra csapkodás. Általában rájuk hagyom, bólogatok. Egyszer úgyis rájönnek maguktól.
A leginkább meglepő az, hogy immár nincs olyan, hogy öreg ember. Találkozok valakivel, akire – mert lélekben még mindig fiatalnak érzem magam – elsőre úgy gondolok, hogy öreg ember. Már legyintenék is, hogy reménytelen, de aztán váratlanul – egy megfelelő mondat, egy mondatnál is többet jelentő gesztus – és már mindketten vigyorgunk és mindkettőnkből kitör a gyerek. Merünk egymás szemében gyerekek lenni. Pedig öregek vagyunk, mint az országút.

Alternatív

Egy újabb értelmes kifejezésből szívták ki az életerőt vámpír politikusok. Nem az első eset, sorolhatnám: élettér, politikai korrektség, polgár, nemzeti. Mindnek volt valamikor valami tiszteletreméltó értelme, ma már mindegyik szitokszó.
Ebbe a klubba zárkózott fel az alternatív tények kifejezés.

Ugyanis léteznek alternatív tények. Sőt, csak olyanok léteznek.

A legegyszerűbb, ha Lawrence Durell könyvére hivatkozok, az Alexandriai Négyes címűre. Ez tulajdonképpen négy regény. De.
A négy regény ugyanazt a történetet meséli el. Külföldi fiatalok sodródnak össze helyiekkel Alexandriában, barátkoznak, buliznak, eljárnak erre-arra. Szövődnek szerelmek, történnek szakítások. Csak éppen mindegyik regény egy-egy szereplő szempontjából meséli el a történeteket. És a történések hiába ugyanazok, de négy különböző regényt kapunk.
Mert mit is nevezünk ténynek? Valamiről tudunk, ami megtörtént. De azt, hogy miért történt meg, mi vezetett odáig és mi is volt a tények mögött, azt vagy megsaccoljuk, vagy a rosszabb: úgy hisszük, hogy tudjuk, mert beavatottnak érezzük magunkat. De még ha velünk történt is meg az a történés, akkor sem tudhatjuk, hogy mindenki más hogyan élte meg, mit tudott róla és legfőképpen hogyan fogja továbbmesélni.

Ha kíváncsi vagy, kezdjél el sztorizgatni mondjuk a 25. egyetemi évfolyamtalálkozón, vagy a 30. középiskolai osztálytalálkozón. Nagyon hamar rá fogsz döbbenni, hogy ugyanannak a történetnek annyi változata van, ahányan részt vettek benne – miközben a történetek megtörténését mindenki elismeri.

Ezért mondom azt, hogy a tények nem kőbevésett dolgok. És igenis, ebben az értelemben léteznek alternatív tények.

Nos, itt tette bele a szőrös lábát az értelmezésekbe a politika. Az a farok Trump beszélt összevissza, később a még értelmesen gondolkodók rábizonyították, hogy hazudik, erre bedobta, hogy ádehogy, csak alternatív tényeket használ.
Kész.
Innentől az alternatív tények kifejezés a metafizikai értelmezése helyett egyszerűen csak a politikai hazugság eufémizmusa lett. Csapó, vége.

Ember

Leültök ketten egy asztalhoz, egy pakli kártyával. Nagyon egyszerű játékot játszotok: mindketten húztok egy lapot és akié a nagyobb értékű, az nyert öt forintot. Utána pedig felálltok, több kör nincs.
Fontosnak érzed, hogy nyerjél? Van benned kellemetlen érzés, ha vesztesz?
Miért?

A nagy B+

Szokták modani, hogy mindenkinek az életében van egy nagy bazdmeg: egy világválság, egy éhínség, egy forradalom, egy kőkemény diktátor, egy polgárháború, neadjisten egy világháború. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez tényleg így van. De miért?

Van egy másik mondás: a nehéz idők kemény embereket szülnek, a kemény emberek rendberakják a világot… viszont az így beállt könnyű idők puhány embereket szülnek, akik tönkrevágják a világot… és az egész kezdődik előlről. Ha meglehetősen általánosan, de ez is igaznak tűnik.

Nos, ha feltételezzük, hogy a második folyamat periódusideje két emberöltő, akkor simán következik belőle, hogy minden ember életében van egy, vagy kettő mélypont, azaz minimum egy nagy bmeg tényleg jut mindenkinek.

PS.
Tudom, Kondratyev… de ember, ez nem egy tudományos dolgozat.

Dr Veres Pál, avagy hé, ez egy pénisz

Ha már az Index bedobta a köztudatba, ejtsünk a dologról néhány szót.

null

Szóval, csapjunk bele: neked mekkora a farkad?
A jó válasz az, hogy attól függ. Vagy lóg.

Ugyanis méretből két fajta van: aktív és passzív. Kezdjük ott, hogy minden pénisz barlangostestekből áll. Ezek adott esetben vérrel telítődnek, ettől duzzadnak meg és így lesz a szerszám harcrakész. Csakhogy nem mindegy, mekkora a barlangos sejtek falvastagsága, Vegyünk egy hasonlatot. (Nem, nem a méhecske a virággal.) Régebben voltak ezek a vulkanizált gumimatracok. Még ha ki is préselted belőle az utolsó oxigénmolekulát, akkor is nagy térfogatú maradt, kifejezetten nehezen lehetett összecsomagolni. Szemben a modern, polietilén matracokkal, ahol annyira kicsi az anyagvastagság, hogy levegő nélkül összehajtogatva akár zsebre is vághatod. Nos, nagyjából ugyanez a helyzet a férfiaknál. Fütyiből két fajta van: vér-pénisz és hús-pénisz. Az első esetben vékony a sejtfal, így ha nem tölti ki vér, akkor az egész nagyon kicsire esik össze. A második esetben vastag a sejtfal, ebben az esetben vér nélkül is tekintélyesnek tűnik a szerszám.
Vegyük észre, hogy ez optikai csalódás. Szex közben ugyanis nem az a lényeg, hogy előtte mekkora izé lebegett előttünk. Hanem az, hogy akció közben – amikor megjött a kedv, azaz megérkezett a vér – khmm… szóval mennyire tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Nem tudom, ez mennyire közismert a lányok körében. Ha az, akkor nincs gond. Ha nem, akkor viszont nem koptattam feleslegesen a billentyűket. Gondoljunk bele, milyen egyszerűen ki lehet nyírni egy, az első kategóriába tartozó hapsi önbizalmát. Kap valami beszólást, emiatt nem tudja teljesen elengedni magát, nem jut le elég vér, emiatt az egyébként normális méretű fütyi nem tudja felvenni ezt a méretet. Nem hogy Lord nem lesz belőle, de még Milord sem. A következő alkalommal meg már az előző kudarc zavar be. (Ellenben a második kategóriába tartozók elég durva cheat kódot kaptak az élethez; hiszen ők akkor is tudnak valamit maszatolni, ha éppen nincsenek rendben a dolgok. De ez már más téma.)

Miért fényképezünk?

Dobjuk be a macskát a galambok közé.

Miért fényképezünk?

Ez egy nagyon régi vita. Az egyik fél azt mondja, hogy magával a fényképezés tevékenységével megöljük az élményt. Mert nem tudunk rendesen ráhangolódni. Mert állandóan a megfelelő szöget, a napfényt, a kompozíciót keressük, fel-alá mászkálva a többi ember előtt, elrontva az ő élményüket is. Igazuk van.
A másik fél azt mondja, hogy igen, az élmény rövidtávon tényleg erősebb fényképezés nélkül, de egy-két év múlva az élmény huss, elrepül. Nem emlékszünk semmire. Csak arra, amiről fénykép készült. A saját kis kezünkkel, mert az internetről leszedett képek nem abból a szögből, nem abban az időjárásban, nem azokkal az emberekkel készültek. Nekik is igazuk van.
Jogosan mondhatod, hogy hé, ember, hogyan lehet mindkettőjüknek igaza? Nos, neked is igazad van. (Bocs, ez egy kicsit szakállas volt.)

Mérték. Józan ész. Céltudatosság.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy magam a második csoportba tartozom. Ha nincs nálam legalább három, fényképezésre és videózásra is alkalmas eszköz, ruhátlannak érzem magamat. Mégis, az átlagos embernél sokkal jobban zavarnak az ész nélkül fényképezők.
Sajnos, ez úgy nagyjából az emberek 80-90 százalékára vonatkozik.

A legtöbben ugyanis pusztán azért fényképeznek, mert a technológia lehetővé teszi. Nyomjunk egy fényképet a mobillal, mi baj lehet belőle? Legyen nyoma. Nyomjunk egy szelfit, toljuk fel az Instára, aztán felejtsük is el.
Ez mind, mind digitális hulladék .
Sírba lehet kergetni, amikor valaki egy közös kirándulás után átküldi a fényképeket és látom, hogy se válogatva, se szűrve nincsenek. Többszáz kép, jelentős része alul- vagy túlexponálva. Homályosak. Ugyanaz a templom, egymás után ötször. Hogy az egyik kép biztosan jó legyen.
Ez tényleg szemét. Ezek a fényképek ugyanis soha az életben nem lesznek megnézve. Bedobják egy könyvtárba, majd megnyugszanak, hogy jól elraktuk az emlékeket. Majd egyszer megnézzük. Soha.
Sok. Unalmas. Fárasztó. Mindig lesz jobb dolgunk.

Oké. Ha már ilyen élesen írtam le a véleményemet, akkor elmondom, nálam mit jelent a fényképfeldolgozás.

  • Minden eszközről összeszedem a képeket egy könyvtárba a gépemen. Elég vegyes a felhozatal, a dslr nyers (raw) képeket készít, minden más jpg-t. Ekkor van mondjuk 5-600 kép egy egyhetes utazásról.
  • Az első válogatás. Rossz, homályos kép, kuka. Ha egy objektumról több kép is készült, akkor csak a legjobb marad. Érdektelen kép, kuka. Marad 250-300. Mennek a ‘Nyers’ könyvtárba.
  • Ezek kerülnek bele egy képfeldolgozó programba. (Ez magyarázza, hogy miért szelektálok annyira keményen az előző fázisban. Nagyon nem mindegy, hogy 250 vagy 400 képet kell utófeldolgozni.) Amelyik jól sikerült, azt megjelölöm. Amelyik nem, az jelöletlen marad. Exportálásra már csak a megjelöltek kerülnek. Ez olyan 150-200 darab, mind jó kép, olyanok, melyeket az ember élvezettel nézeget. Mennek a családi albumba.
  • De még nincs vége a válogatásnak. A nyilvános albumba ezek közül is csak a legjobbak mennek. Vagy azok, melyeket majd illusztrációnak használok a blogban. Ezt a mennyiséget igyekszem max 100-on tartani.

Nos, ennyi.

Szerinted készen vagyunk?
Szerinted hányszor nézegetem vissza a fényképeimet?

Persze, nyilván mire feldolgoztam mindet, beleégtek az agyamba, legalább egy évig még csak rájuk sem akarok nézni. De a fura az, hogy utána sincs túl sok kedvem. Gondolj bele, ha csak 150 képről van szó és mondjuk 5-10 másodpercet időzök egy képnél, az is 13-25 perc. Márpedig ha az embernek emlékek felidézéséhez támad kedve, nem áll meg egy albumnál. Kinek van erre ennyi ideje?

Jó, mi? Akkor végülis minek fényképezünk?

Nincs más, tömöríteni kell. Szerencsére a képanyag a feldolgozás miatt annyira rögzült a fejemben, hogy nem kell egyenként sokáig nézegetnem a képeket. Elég egy gyors villanás is.
Slideshow. Rögzített diavetítés, valami jó zenével mögötte.
Azaz most, miután a fényképeinket kibeleztük, megnyúztuk, ledaráltuk, saját belébe töltöttük, majd újra összevágtuk és megsütöttük, elővesszük a videóvágó programot, beledobáljuk az összes képet, megsaccoljuk a végeredmény hosszát, összerakjuk hozzá a zenét, majd azt mondjuk a programnak, hogy öcsi, légy kreatív, csinálj belőle valamit. Ezt persze renderelés előtt még javítgatjuk egy kicsit… és kész.
Mennyire lesz tömör?
Vegyük a 2016-os esztendőt. Elég sok helyen voltunk. Még a szénné feldolgozott képekből is keletkezett 1580 darab. Brutális. Még öt másodperccel számolva is két óra 15 perc lenne. Az automata 19 perces videót rakott össze belőlük. Na, ez az, amit hajlandó vagyok akár évente is megnézni. Igen, nem jönnek ki a képek finomságai. De ha arra vágyok, akkor majd megnézem direktben az aktuális könyvtárat. Amennyiben emlékeket akarok felidézni, akkor pont erre a villogó zanzára van szükségem. (Hogy értsd, miről beszélek, itt van egy régi kísérlezetés ezzel a technikával.)

Így már van értelme fényképezni?
Rossz a kérdés.

A jó kérdés az, hogy tényleg meg meg akarod-e őrizni az emlékeidet, és ha igen, akkor mennyi időt, mennyi munkát szánsz rá?

  • Ha csak úgy, mindenféle feldolgozás nélkül beledobálod a képeket egy könyvtárba, akkor nem csináltál semmit. Túl nagy lesz a zaj, túl sok lesz a szemét az értelmes képek körül. Nem fogod végignézni.
  • A folyamatnak az egyik kimenete a feldolgozott fényképeket tartalmazó könyvtárak sora. Erről már írtam. Jó megoldás, de ritkán lesz időd nézegetni. Nagyon ritkán.
  • A másik kimenet lehet a videó. Erről eddig nem beszéltem, pedig nagyon fontos. A videófelvételek nem lesznek olyan jók, mint a fényképek, nem lehet a minőségükkel annyit szuttyogni, mint a képeknél… ellenben jól vághatóak. Egy egyhetes kalandról össze lehet vágni egy ötperces videót, úgy, hogy benne van minden: a táj, az emberek, a hangulat. Ezeket akár hetente is lehet nézegetni.
  • Vedd észre, hogy a zanza slideshow egy harmadik műfaj. Valahol az előző kettő között van. Nincs értelme kirándulásonként csinálni egyet, de egy év összefoglalására tökéletes.

Persze a legjobb az, ha az élményeidet megírod a blogodon. Fényképekkel illusztrálva.

Nőt akarok, de azonnal!

Nem tudom, észrevetted-e, ha van valaki, akinek már régóta nem volt párkapcsolata, az egyre görcsösebben próbálkozik és minél görcsösebb, annál valószínűbb, hogy nem is lesz.
A helyzet az, hogy az áldozat ezt megérzi. Pontosabban azt érzi meg, hogy a másik nem őt, hanem valakit keres. Márpedig ez két különböző folyamat.
Amikor valakit keresünk, akkor keresési célból ismerkedünk, majd ha az illető megüti a sztenderdet (mely az idő során egyre lejjebb ereszkedik), akkor betámadunk. Nem ritka, hogy ilyenkor több vasat is tartunk a tűzben. Hiszen ha a célpontok benne vannak a megfelelőségi zónában, akkor tkp mindegy. Nekünk. De a partnerjelöltnek nem.
A másik változat az, amikor csak úgy, valamilyen módon megismerkedtünk. Mittudomén, ugyanabba a bélyeggyűjtő szakkörbe járunk. Az ismerkedésből barátkozás lesz, majd mindketten apránként rájövünk, hogy tök jó lenne minél több időt egymással tölteni. Ekkor nem kerestünk senkit… de közben megtaláltuk egymást.

Kicsit olyan ez, mint a boldogság business. Ha keresed, soha nem fogod megtalálni. Ha nem foglalkozol vele és egy időszakban éppen többé-kevésbé jól mentek a dolgaid, akkor utólag fogsz ráébredni, hogy abban az időszakban boldog voltál. És ez lehet akár az egész élet is.