Category: Világmegváltás

Mondják, hogy a kritikát el kell tudnunk elviselni. Ez úgy hangzik, mintha egy képesség lenne, melyet fejleszteni lehet.

Így is van, de a helyzet nem ennyire egyszerű. Az első képesség, melyet fejleszteni kell hozzá, az az, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a kritikát és a basztatást. Ez már csak azért is nehéz, mert kritikából alig van, míg az utóbbiból rengeteg, lásd a facebookot, vagy bármilyen, kommentelési lehetőséget biztosító webhelyet. A második képesség, melyet tényleg erősen fejlesztenünk kell, az az ignorálás. Eleve nem normális, hogy az ember egy nyilvános durva támadás után elnyomja az egóját, nem hagyja, hogy az reagáljon rá. Az, hogy ne menjünk le értéktelen emberek szintjére, az tudatos gondolkodás eredménye, az egó felhorgadása meg ösztönös. Fejlesztenünk kell az előbbit, hogy uralkodni tudjunk az utóbbin.

Itt eredetileg – évekkel ezelőtt – írtam egy nagyon hosszú írást erről az egészről, hogy mennyire túl van dimenzionálva ez a nyomorék labdarúgás, hogyan lehet az, hogy a fidesz már nem először karaktergyilkol le embert azzal, hogy nem a magyar csapatnak szurkol, vagy hogy nem ért a focihoz, és ezek a karaktergyilkolások ténylegesen működnek is, mintha a labdarúgás valami szent eszmévé alakult volna, szóval toltam az észt kifelé, amikor is szembejött velem egy mondat Hararitól.

“A nemzetek és vallások szteroidokat szedő futballklubok.”

Ennyi.

A test szövetségbe tömörült sejtek halmaza. A sejtek egymást segítve igyekeznek minél tovább fenntartani ezt a szövetséget. Az egészet pedig, legalábbis nagy vonalakban, az idegrendszer, az agy irányítja. Azt a módot, ahogy igyekszik fenntartani ezt a szövetséget, azt nevezzük léleknek. Amikor felborul a szövetség, azaz az ember meghal, a sejtek anyaga újrahasznosul, más szövetségekben. De a mód, ahogy az agy igyekezett lavírozni, megismerni a külvilágot, gyarapítani a tudását, a bölcsességét, igyekezett minél tovább egyben tartani a szövetséget, adni és cserébe kapni, azaz amit egyéniségnek érzékelt a többi szervezet, az végképp elveszett. Szép dolog a mikrokozmosz, csak éppen pillanatok alatt elfüstöl.
– Nyisd ki az ajtót!
– Kinyitottam.
– Nyikorog?
– Kurvára.
– Csukd be!
– Becsuktam.
– Nyikorog?
– Hajjaj. De most máképp.
– Oké. Vágd fel apróra és tüzeld el!
– Mondjuk, hogy megtettem.
– Jó. És akkor gondolkodj el, hová lett az ajtó speciális nyikorgása? Melyet csak az tudott?

Melyik változat felemelő és melyik lekicsinylő?

• Az ember olyan, mint egy katedrális.
• A katedrális olyan, mint az ember.

Játsszunk el egy gondolatkisérlettel. Beülünk az időgépbe és visszamegyünk az 1790-es Bécsbe és megkeressük az ekkor húsz éves Beethovent. Megkérdezzük tőle, hogy nem kezdett-e el mostanában fájni a gyomra, amire azt válaszolja, hogy de, nagyon, hasmenés, puffadás és ezerféle gyomorbaj gyötri. Közöljük vele, hogy ezt valószínűleg az olcsó borban lévő ólomszennyeződés okozza és ha nem hagyja abba ezen lőrék mértéktelen fogyasztását, akkor folyamatos hascsikarás mellett húsz év múlva teljesen meg fog süketülni, harminc év múlva pedig meghal.
Mi történhet?
Nem hallgat ránk és tovább vedeli a rossz bort. Ekkor nem változik semmi.
Meghallgatja a tanácsot és elveti a rossz bort. Jó borra már kevesebb pénze marad, azaz kevesebb bort fog inni, példás, józan életű bürger lesz belőle.
És soha nem írja meg a IX. szimfóniát.

Ez csak egy példa a tömérdek közül. Mindannyian tudnánk sorolni olyan művészeket, akik két végén égették a gyertyát, fiatalon haltak meg, de maradandót alkottak. Kivülállóként mit mondanánk? Elengednénk a Doors teljes életművét, ha cserébe Morrisonból joviális, öreg nagypapa lett volna? Vagy hogy hazai példát mondjak, hogyan éltük meg, hogy az erősen önpusztító életet élő, cserébe zsenális dalokat alkotó Pajor Tamás hirtelen megtért, hitgyülis lett és így megérte az idős kort, igaz, az ezután született dalai, hát, nem az igaziak. Sajnáljuk, amit vesztettünk? Vagy örüljünk, hogy egy ember rendberakta, meghosszabbította az életét?
Jófajta erkölcsi dilemma.