Category: Világmegváltás

Lassan már a gyerekeid is felnőnek, úgy gondolod, hogy végre viselkedhetsz ösztönösen, nem kell állandóan példát statuálva nevelned.
Tévedés.

Egy apró jelentőségű, aprócska szituáció.
Megy a nagyüzem a konyhában, a lányok megállás nélkül szorgoskodnak a következő nagy ünnepre, készül a leves, a marhasült, a sós rágcsálnivalók, a torta.
Te, mint felelősségteljes apa, hogyan sétálsz be a konyhába?

1. verzió
– Sziasztok, jajdejó, mi készül itt?
– Húsleves, marhasült, pogácsa, Eszterházy torta.
– Azannya, jajdejó! És mi lenne, ha lecsippentenék egy pici sarkot ebből a főtt marhahúsból? Ugye szabad?
– ?
– Jaj, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok!

2. verzió
– Mi van, csibék? – sétál be vidáman a családfő.
– Mi lenne? Dolgozunk.
– Remek! – vigyorodik el az apa, majd letör egy darabot a főtt húsból – Ez igen, pont finom!
– Ugye! – vigyorognak vissza.

Érzed, ugye? Az első verzió – habár teljesen korrekt és udvarias – de egy gyenge, határozatlan apát mutat. A második meg egy alfahímet, amilyennek egy apának lennie kell. Amilyet a család elvár. Ha ilyen vagy, annak mindenki örül és persze, hogy elnézik, ha torkoskodsz egy kicsit.
Az első eset… az kényelmetlen, mondhatni kínos.
Nem ezt várja tőled a család.

Nincs a világon unalmasabb dolog, mint mások álmait olvasni. Már régen leszoktam arról, hogy akár csak magamnak is lejegyezzem, de ezt most röviden leírom, mert elgondolkodtató. Mármint nem az álom, hanem az utóélete.

Szóval. Az álom Isztambulban játszódott. A többiek még aludtak, én lementem reggel a sarki kisboltba reggelit vásárolni. A pékség részen láttam meg két darab ínycsiklandozó mákos bagettet. Nagyon rákívántam. Egy ember állt előttem, aki meg is vette az egyiket. Hmm. Nem baj, elég lesz egy is. Az eladó már hozzám is fordult, éppen kezdtem volna mondani, mit szeretnék, amikor nyílt a bolt ajtaja és hangos üdvözléssel valami haver érkezett. Az eladó arca is felragyogott, miközben üdvözölte. Hangosan váltottak pár szót, az eladó kérdezett valamit, a haver rámutatott a pultra, az eladó odaadta neki a maradék bagettet, lelkes integetések, harsány búcsúzások után az idegen kiment, az eladó pedig hozzám fordult, hogy akkor mit is szeretnék?
Ennyi volt az álom. Felriadtam, és mint egy rémálom után, hosszú-hosszú ideig nem tudtam visszaaludni. Akkora frusztráció volt bennem, hogy hiába forgolódtam, nem jött álom a szememre. Pedig az egész nem történt meg, csak az agyam, a fantáziám játszadozott velem… kihasználva, hogy az álmot valójában megélem.

És akkor megint egy rovátka Harari neve mellé. Ő fejtette ki, hogy az emberiség nagy ereje nem a munka, nem a hátrafelé álló hüvelykujj, hanem a fantázia. Kitalálunk egy nem létező világot, ami még tán rendben is lenne, de utána ebben a nem létező világban élünk, ami azért már annyira nem frankó. Rengeteg ilyen kitalált, de nem létező világ van, jelenlegi életünk nagyjából 95 százaléka ezekben a kitalált világokban zajlik, lásd vallás, politika, művészetek. Egy nagy hatású műalkotás, egy vallási dogma, egy divathullám, egy vérrel-verítékkel keresztülvert állami propaganda, mindez a fantázián, a normákon, a megfelelési kényszereken keresztül képes teljesen új kereteket adni az életünknek.
Próbáld meg ugyanezt egy macskánál. Nem fog működni.

Egyszer csak rájössz, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel is képtelenség mindenkit boldoggá tenni… ellenben minimális munkával is könnyen fel lehet b@szni mindenki agyát. Ha arra gondolsz, hogy a lényeg a hatásgyakorlás, hiszen az mutatja meg, hogy létezünk… nem nehéz a választás.

Régi szövegeket ízlelgetve lehet érezni, mennyire megváltozott mára az írásjelek használata.

Addig oké, hogy a ‘,’ azt a szünetet jelzi, melyet élőbeszédben is tartanék a mondat közepén. De a hosszabb szünetre ma már a ‘…’ kombinációt használjuk (képzelj hozzá egy jelentőségteljes tekintetet), a gondolatjel pedig szinte teljesen kikopott. Valahol érthető is, ha a sor végére kerül, akkor egyszerűen nem hozza a hatást. Gondolatjelet használhatnánk akkor is, amikor kibeszélünk a mondatból, de erre jobb a zárójel – még mindig a sortörés miatt. Előfordul, hogy hosszabban beszélnénk ki a mondatból. Régen erre a lábjegyzetet használták, meglehetősen elitélendő módon. Hogy ne menjek messzire, itt van a nemrég ajánlott könyv. A tartalom továbbra is kifejezetten minőségi, de borzasztóan sokat ront az olvashatóságon az elburjánzott lábjegyzetelés. Időnként maga a lábjegyzet is több oldal hosszúságú, azaz 2-3 oldalon keresztül is vonul, persze ebben a 2-3 oldalban megjelennek újabb lábjegyzetek és amikor kimászol belőle, már nem emlékszel, miről is szólt az a fél mondat, ahonnan leugrottál a lap aljára. Én hét évig dolgoztam programozóként, némi töprengés után gyakorlatilag bármilyen nyelven tudok forráskódot olvasni, nyilván megbírkóztam ezzel a könyvvel is… de nem igazán olvasóbarát, egyáltalán nem. A magam részéről sokkal elfogadhatóbbnak tartom a kiemelt szövegblokkot. Ez az, amikor egy téglalapba kiemelve írok bele valamit, ami csak érintőlegesen kapcsolódik az eredeti szöveg tartalmához, a lendületéhez meg semennyire. Ezt nevezik blockquote-nak is. Igen, tudom, ezt eredetileg arra találták ki, hogy ide akár külső, akár belső idézetek kerüljenek – erre utal a neve is -, illetve ebbe a dobozba lehet belerakni, kiemelni a szöveg fontosabb mondatait.

Jut eszembe, a ‘-,’ kombinációt is milyen ritkán használjuk. Hiszen maga a gondolatjel is már egy szünet, a vessző felesleges. Viszont vannak helyesírási szabályok, vannak szavak, melyek előtt kötelező. Engem speciel zavar ez a duplaszünet, lehetőség szerint kerülni szoktam.

Többhasábosan tördelt ujság esetében teljesen rendben is van az eredeti értelemben használt blockquote, de internetes egybefüggő szövegnél szvsz kontraproduktív. Interjúknál szokták így kiemelni az alany fontosabb mondatait, amivel kifejezetten megtörik a szöveg szerkezete. Az ilyen írásoknál megint át kell váltanom befogadó olvasóból forráskódot olvasóvá. A magam részéről bőven elfogadhatónak tartanám, ha a fontosabb mondatokat kurzívba teszik.
Én viszont inkább kibeszélésre, lábjegyzet helyett használom a kiemelt szövegblokkot. Jogos lehet a megjegyzés, hogy a nagyméretű blokkok is rontják a képet, törik a lendületet. Teljes mértékben így van. Ha már zavaróan túl nagy a kiemelés, akkor háromféleképpen szoktam megkerülni. Vagy átfogalmazom a szöveget, úgy, hogy kiemelés nélkül is beleilleszkedjen a kibeszélés, azaz a lendület átvigyen ezen a szakaszon. Vagy kiteszem külön írásba és csak egy linket/hivatkozást rakok rá.

Azért ne dobjuk ki a lábjegyzetet se, megvan neki is a szerepe. Amikor egy gondolatnál szeretném jelezni, hogy az eredetetileg nem az enyém, hanem mondjuk Kanttól vettem át, akkor a precíz szerző megadhatja lábjegyzetben a pontos forrást.

Nem beszéltem még a ‘;’ írásjelről. Szegény szerencsétlen gyakorlatilag eltűnt. Elméletileg akkor kellene használni, ha mondat közben váltunk gondolatmenetet. Próbálkoztam is vele, sokszor, de minden alkalommal jobban jártam, ha új mondatot kezdtem.
Viszont kaptunk új írásjelet is: ez a ‘/’, mely online/offline szövegekben is a ‘vagy’ relációnak, esetleg az ‘és/vagy’ relációnak felel meg. (A ‘!valami’ egyelőre még várat magára, de ami késik, nem múlik.)
Mi van a kettősponttal? Semmi. Masszívan tartja a pozícióját, régen is használtuk, ma is. Amikor állítok valamit, majd meg akarom magyarázni, súlyt akarok neki adni, akár egy felsorolással, akár egy frappáns félmondattal, akkor ma sem használunk mást.

A végére még valami. Amit irkáltam, annak túl sok köze nincs a helyesírási szabályzathoz, a nyelvtanhoz egy kicsit talán több, de tartok tőle, hogy ahhoz sem sok. Nem is azt írtam, hogy jé, nézzétek már, mennyit változott a norma. A norma egyébként is köszöni szépen és állandóan változik, függetlenül attól, hogy mik a szabályok.
Egyszerűen csak arról beszéltem, hogy én hogyan írok, illetve miket tartok jól olvasható szövegnek… és ez mennyivel másabb, mint régen. Persze nem kell hozzá nagy megfejtés, régebben kizárólag print média volt, ma meg már inkább elektronikus. Nyilván mások a tördelések és más a szöveghez kapcsolódó metakommunikáció is.