Category: Világmegváltás

Nálam némileg be van ragadva a családnevek kialakulása, valahogy misztikusnak tartom, ahogy az ideiglenesen adott megkülönböztető névből egyszer csak megszilárdult a családnév.
De van ennél misztikusabb is.
Nézzük, hogyan tudjuk csoportosítani a magyar családneveket:

• Tulajdonság alapú: ide tartozik a Kis, a Nagy és persze a ritkábbak is, Szőke, Kövér, Széles, Szép, Tar, Boldog.
• Foglalkozás alapú: Kovács, Szabó, Bognár, Bodnár, Lovász, Madarász, Csikós, Juhász, Kerékgyártó, Pap és még tömérdek.
• Származási hely alapú: ide soroltam a nációra utaló neveket (Tóth, Oláh, Szerb, Rác, Gál, Németh, Horváth, Lengyel), de ide tartozik minden -y/i-re végződő név is, konkrétan az enyém is.
• Ősi magyar eredetű: talán a legérdekesebb kategória, olyan nevek vannak itt, amelyekkel első ránézésre nem igazán tudunk mit kezdeni, pl. Balla, Póta… aztán ha alaposan megpiszkáljuk, kiderül, hogy valami, mára már elfeledett eredetű ősi magyar névről van szó.
• Idegen eredetű: Ide tartoznak azok a nevek, amelyekről egyből lerí az idegen eredet: Leffler, Salzinger, Teyermeier, Mikuska, vagy éppen anyai nagyapám eredeti neve: Tregova.
• Keresztnév: Duplázás. Amikor valakinek a családneve is egy keresztnév. Miklós Erika, Antal Imre, József Attila.

Oké, ezekkel nincs is baj. Érthető, hogyan kapta meg az illető azt a nevet, melyből végül a családneve kialakult.

És akkor ott van a világ maradék része. Ahol annyira, de annyira más tipusúak a családnevek, hogy el sem tudom képzelni, ezek hogyan alakulhattak ki. Mit lehet kezdeni az ilyen nevekkel, mint Lándzsarázó Vilmos, Almakapu Krisztina, Vérérték Tamás, Mrs Kétségtűz, Ms Időjárásviasz…? Hogy lehetett valakinek ilyen jelzője a családnévvé rögzülés előtt? És egyáltalán, ezek szerint csak mi magyarok vagyunk ennyire földhözragadtak, a többi nép pedig dúskál a hétköznapi költészetben?

[Update]

Már megírtam a fentieket, amikor rászántam egy kis időt és nyomozgattam. Nos, nem, szó sincs hétköznapi költészetről. Eleve nincs is olyan sok bizarr név az angolban. (A többi nyelvre nem keresgéltem.) A legtöbb családnév ott is követte a fenti mintát. Aztán vegyük sorra: a Lándzsarázó a spearman, azaz a lándzsás harcos gúnyneve volt. A Kétségtűz és az Időjárásviasz kétségtelenül bizarr, de ezek filmben, illetve könyvben szereplő kitalált nevek. Az Almakapu, Almafa, Almafehér, Vérérték nevek eredete pedig ugyanarra a sémára vezethető vissza: van/volt valahol egy földrajzi név, a családnév pedig ebből a földrajzi névből alakult ki, időnként némileg átalakulva, értelmes szóvá alakítva a nem értelmezhetőt. Például az Applewhite név eredete az Applethwaite szó, mely az óészaki apaldrþveit névből származik, a jelentése réten álló almafa. Ez valamikor egy helyiségnév volt, ebből lett családnév. És mint látható, semmi köze a ‘fehér’ szóhoz, de az utókor számára így lett értelmes.

Na mindegy, ha már ennyit küzdöttem vele, nem dobom ki a szöveget. Csak hát… a világ már megint varázstalanítva lett.

De tényleg, mi van?

Haragszol rá?
Kerülöd a társaságát?
Kedves vagy vele, de kerülöd a társaságát?
Kedves vagy vele, mert mindegy, hogyan, a lényeg, hogy szeressen?

Persze nagyon nem mindegy, mi is az, hogy nem jól?

Szeret, tiszta szívből, de nem bírja elviselni, hogy saját véleményed van, mely nem egyezik az övével.
Szeret, tiszta szívből, de nem bírja elviselni, ha ellentmondasz neki.
Szeret, tiszta szívből, de csak akkor, ha kedves vagy. Ha rossz kedved van, haragszik.
Szeret, tiszta szívből, de buta és nem veszi észre, nem is fogja fel, hogy ahogyan szeret, az neked kellemetlen.

A lényeg az, hogy szeret ő, nagyon szeret… csak éppen nem tanulta meg, hogyan kell szeretni. Igyekszik, de nem jól csinálja, tanácsot meg nem fogad el. (Nem, nem feltétlenül az ember párjára gondoltam, lehet szülő, lehet gyerek, lehet közeli rokon, lehet barát.)

Mi a fontosabb? A szándék, vagy az eredmény?

Van ez a példabeszéd, amelybe az ember időnként belefut.

A cég kiír egy álláspályázatot, jönnek is szépen az önéletrajzok. Végül két HR-es leül az íróasztal elé, melyet gyakorlatilag elborítanak a papírok.
– Oké – szólal meg az egyik – Akkor ezeket most feldobom a levegőbe.
És feldobja.
– Nos, amelyek az asztalon landoltak, azok mennek tovább. A többiek kiestek.
– Hülye vagy? – néz nagyot a másik – Azt se tudod, mi van azokban, amelyek a földre estek!
– Nem lényeges. A munkakörnél a legfontosabb, hogy az illető ne álljon hadilábon a szerencsével. Márpedig akinek földre esett a papírja, az egyáltalán nem szerencsés.

Jópofa sztori, de aki tanult valószínűségszámítást, rögtön látja, mi a probléma. Abból, mert egy kisérletben az illető számára kedvező eredmény született, egyáltalán nem következik, hogy a megismételt kisérletben is ugyanez történjen. (Figyelembe véve a nagy számok törvényét, de akit ez érdekel, olvasgasson/nézzen Rosencrantzot.) Magyarul, aki egyszer szerencsés volt, egyáltalán nem biztos, hogy akár a következő percben is ismét szerencsés lesz. Az, hogy hogyan élünk meg dolgokat, hogyan emlékszünk ezekre vissza, az meg már a kognitív torzítások birodalma.

‘To be honest’ – mondja a művelt francia és a kifejezés nagyjából ugyanígy megvan a magyar nyelvben is: ‘őszintén szólva’.
A furcsa az, hogy ezután a formula után még senkit nem vágtak pofon. Mi van? Mostantól őszinte leszel? Miért, eddig mi voltál? Besimerted, hogy hazudtál? Zamek!

Szerencsére a nyelv több, mint szavak összessége, valahol hátul mindenki tudja, hogy ez nem így van. De akkor hogyan?

Ahhoz, hogy tisztábban lássunk, érdemes megvizsgálni a kifejezés ikerpárját: ‘magunk között szólva’. Azaz olyan környezetben vagyunk, ahol nem kell udvariaskodnunk, nem kell társasági normákra figyelemmel lennünk, nem kell píszínek lennünk, mindenféle alakoskodás nélkül elmondhatjuk a véleményünket valaki távollevőről, hiszen maximálisan bizalmas kettősben vagyunk a beszélgetőpartneremmel. És ha innen nézzük, látjuk is, mi a baj az “őszintén szólva” frázissal: szerencsétlen a szóhasználat. Az őszinteségnek ugyanis, bármilyen fura, de különböző szintjei vannak, mégpedig úgy, hogy egyiknél sem hazudunk. Csak éppen nem mondunk véleményt, ráhagyjuk beszélgetőpartnerünkre a hülyeségét, kerülünk bizonyos témákat, nem találgatunk bizonytalan információk alapján és legfőképpen nem keverjük a szart.
Azaz a helyes szóhasználat az lenne, hogy ‘őszintébben szólva’, de ezt meglehetősen nehéz lenne elmagyarázni.
Használjuk helyette a ‘magunk között szólva’ frázist. Pontosabb.

Szokták mondani, hogy az egész civilizációnk hazugságra épül. Hát, van benne valami. Nem arra gondolok, amikor marketingesek állítanak valótlanságokat a termékekről, politikusok kábítanak a pódiumről, vagy éppen egyre kevésbé lesz bűn az emberek között a hazudozás.
Nem, nem pont ezekre gondolok, legalábbis nem elsődlegesen.
Ennél sokkal ősibb dologról van szó.
Harari írta és hajlok rá, hogy elfogadjam, miszerint az emberiséget nem a felegyenesedés, nem a hátrafelé álló hüvelykujj, nem az eszközhasználat és legfőképpen nem a munka tette ennyire sikeressé, hanem a fantáziája.
Nem akarom leírni a teljes gondolatmenetét, olvass utána.

Fantáziával, nagy aggyal az ember képes volt arra, hogy a valódi világ mellé kitaláljon egy másik világot is… és nem csak kitalálta, de át is költözött ebbe a világba. A valódi világban nincsenek szellemek… mi a mai napig olyan világban élünk, amelyikben vannak. Se szeri, se száma a rengeteg kitalált fogalmaknak, melyek mára vezérlik az életünket, a civiláziónkat. Miért értékes az arany? Magyarázd el ezt egyszer a macskádnak, aki csak a valódi világot ismeri.

Gyakorlatilag így éljük le az életünket, így építettük fel a világunkat, a civilizációnkat. Antropomorfizáltunk mindent, amit lehet. Bakker, még az autóknak is emberi arcra hasonlító dizájnja van. Akadnak akik nevet is adnak neki és emberként, házikedvenc kisállatként bánnak vele.
Nem folytatom, nyilván te is látod, hogy a végtelenségig lehetne sorolni azokat a dolgokat, melyek a valós világban nem léteznek, de a kitalált világban igen… és bármennyire is fura, de az emberek többsége a kitalált világban él. Boszorkányégetések, vallások, istenek… nemzet, hazaszeretet, becsület… egy csomó dolog, melynek oltárán embermilliárdok áldozták életüket, olyasmikért, melyek a valódi világban vagy értelmetlenek, vagy jelentéktelenek, de a ráépült kitalált világban vannak annyira fontosak, hogy emberek tömegei halnak meg érte.

Úgy kezdtem, hogy egyetértek Hararival. Most hozzáfűzném a saját kiegészítésemet. Lehet, hogy az emberiséget a fantáziája emelte ki az állatsorból, de ez is fogja tönkretenni a civilizációnkat. Éppen a legjobb úton vagyunk hozzá.

Nézzünk először körbe a saját házunk táján. Az ország lángokban áll, nagyon durva gazdasági katasztrófa küszöbén imbolygunk, a Fidesz nem kormányoz – most se – csak és kizárólag azzal foglalkozik, hogy az adóink, járulékaink nagy részét ellopja, a maradék részét pedig brutális erősségű propagandára költse. Ennek következtében azok, akik híján vannak a kritikus gondolkodásnak és elhiszik ezt az egészet, azok nem a valós világban élnek, hanem a kitalált és rájuk erőltetett világban. (Sajnálatos módon bőven vannak annyian, hogy hatalomban tartsák ezt a maffiát.)
De tágíthatjuk az optikát. Globális felmelegedés, a hozzá kapcsolódó természeti katasztrófák, a háborúk, a népirtások, a kíméletlen, egymást elpusztítani akaró politikai/gazdasági versengések. Soroljam? Mindenki a kitalált világban él, abban, amelyikben mindegy, mekkora a széndioxid koncentrációja a levegőben, ahol nem olvadnak a gleccserek, ahol nem szennyeznek a multik, ahol nem pusztítanak ki törzseket ásványokért, ahol senki nem küzd eszelősen világhatalomért. Ahol a politikusok szónoklatai, a katasztrófa elleni védekezés mind-mind kizárólag a kitalált világban zajlik. Ahol a Földnek mindenre lesz mindig kapacitása, ahol az emberiséget soha nem érheti semmi katasztrófa. Ahol nem halhat ki.

Aztán egyszer csak bekopogtat Valóság nagybácsi.