Kevés elkeserítőbb látvány van, mint a lomtalanítás egy ilyen szomorú esős napon: kopott teherautók, utánfutók, gyanús népek a csuromvizes szeméthalmok között… káromkodások.
A sok kiöregedett, megunt használati eszköz, ahogy szomorúan keresik egykori tulajdonosaikat a kotorászók között…
Sirattatok már meg tárgyat?
Első tévémet – egy Orion kistévét – ősszel dobtam ki. Hűséges társam volt: 1985-ben kaptam a szüleimtől, velem volt a kollégiumban, az albérletekben, a tudósotthonban és persze az első lakásomban. Monitornak szántam a C64-hez (mennyit ültem előtte, te jó ég), de emellett sokszor otthonos kényelmet jelentett nekem rideg körülmények között. Látott felnőni; látta öntudatlan suttyóból hogyan lettem komoly családapa suttyó.
Leégett mellette egy orosz színes tévé. Halálra rugdostam egy rosszindulatú vén feketefehér kurafit. A kis piros csak nyomta rendületlenül. Később jött egy igazi tévé – még ma is az van – és ő kikerült a konyhába. Tíz évig ott is bírta, aztán először csak kontaktos lett, de az mindenhol. Később elfelejtette a csatornákat. Amikor kivezettem neki a kábelt, akkor csak annyit mondott, hogy köszönöm, de öreg vagyok én már az ilyesmihez. Végül Nej kapott egy új kistévét, ő pedig lekerült a pincébe. Egészen őszig – amikoris már nem tudtam hová tenni a lomtárban.
Megtörölgettem – nevezhetitek simogatásnak is -, aztán kivittem a kupacba. Egy órán belül valami paraszt beverte a képcsövét. Csak. Mert az ilyesmi nagyot durran.
Még napokig jártam el mellette. Ahogy eszembe jutott, 20 év alatt mit óvtam, mit vigyáztam rá… elég vacakul éreztem magam.