Day: April 21, 2005

Csoportdinamika

A problémákban gazdag közös pisilésről jutott eszembe egy másik dolog, ami szintén furcsán működik csoportosan: ez a nevetés. Már említettem korábban, hogy milyen sikere volt a meglehetősen középszerű rajzaimnak, melyeket egy barátom beleágyazott a powerpointos előadásába. A sikert valószínűleg az okozta, hogy mindenki boldog volt, hogy a hótt unalmas előadásba váratlanul érthető és mulatságos elemek keveredtek bele. (Lásd a Solomon koncerten a meglehetősen szakállas internet folklór képek.) A másik ok viszont a közös élmény, a közös megkönnyebbülés lehetősége lehetett; amikor nincs probléma, nincs tökölés, hogy ugyan hogyan reagáljak egy gondolatra, hogy megfeleljek a meetingen velem szemben támasztott elvárásnak: egy vicces rajzon mindenki egyértelműen nevet – és mindenki örül, hogy mindenki megfelelt egymásnak.
Kicsi gyerekkoromból jut eszembe egy történet. Olyan kilencéves lehettem. Akkoriban még nem volt jellemző a tévé, az emberek inkább rádiót hallgattak. A család kedvenc műsora a hétfői kabaré volt (hallgassunk gabarét, a gabaré az nagyszerű dolog), rendszeresen körbeültük a rádiót, nagyokat nyerítve közben. (Ma ezt az elfoglaltságot csapatépítő tréningnek neveznék.) Egyik ilyen alkalommal öcsémmel le voltunk adva egy hétre nagyanyámhoz, akinél éppen valami lakásátalakítás folyt, bútor legalábbis nem nagyon volt a szobában. Jött a kabaréhétfő, megvackoltunk magunknak hármasban a földön, összebújtunk és hallgattuk a rádiót a sötétben. Egy, azaz egy szem kuncogás sem hallatszott részünkről az egész műsor alatt, pedig mindenki végighallgatta, mert utána még beszélgettünk. Naná, Istenről. De ez most lényegtelen.
Nagyon sokáig gondolkodtam akkor, hogy hogyan történhetett ez meg – de azóta sem tudtam eldönteni, hogy azért nem nevettünk, mert örültünk, hogy végre nem kell megfelelni, vagy azért nem nevettünk, mert nem tudtuk, mit fog szólni a respektált felnőtt, ha felnevetünk egy olyan ponton, melyet ő egyáltalán nem talál mulatságosnak?
Nem, nem látok rémeket. Fiamnál vettem észre a következő algoritmust. Közösen nézünk egy filmet – legutóbb pl. az Üvegtigrist -, egyszercsak jön egy poén, a srác egyből rámnéz és ha látja, hogy vigyorgok, nekiáll nevetni. Megvolt az ellenpróba is: tüsszenteni készültem és ahogy csavarta a rák az orromat, furcsábban vettem levegőt. A gyerek elkövette azt a hibát, hogy nem nézett rám, csak a fülére hallgatott… és elkezdett nevetni egy tök száraz részen, mert azt hitte, hogy én is azt fogok. (Köszönöm a kérdést, nem szoktam vizes törölközővel verni, ha nincs velem szinkronban.)
Hát, így. Persze ez csak a középszerű poénokra vonatkozik. Ha igazán ütős dolog találja meg az embert, akkor magányosan is képes felröhögni.
Mint ahogy a legnagyobb tömegben is simán lehet pisilni, ha nagyon kell.

Fatál

Akit az istenek arra ítéltek, hogy tömegben pisiljen, az hiába is kapálódzik.
Kisétáltam a folyosóra, de amikor a bizonyos ajtó elé értem, hirtelen több oldalról is betámadtak előttem. Ráérek – gondoltam – és visszasétáltam a szobámba. Tíz perc múlva újra próbálkoztam és szinte ugyanúgy slisszantak be előttem ketten. Úgy csináltam, mint aki éppen csak arra sétált és leblattyogtam egy szinttel lejjebb. Most már ravasz voltam, körbenéztem, óvatosan közelítettem meg az objektumot majd villámgyorsan rohamoztam. Aztán már munka közben egyszerre jöttek be kintről ketten, miközben a business klasszból is akkor farolt ki a kolléga. Két percig csak köszöngettünk egymásnak.