Valamikor irkáltam a legalitás/legitimitás témáról. Aztán nemrég olvastam egy írást és elgondolkodtatott.

Ha valami legális, az azt jelenti, hogy az aktuális törvényeknek megfelelő. A legitimitás pedig arról szól, hogy az aktuális törvények a nép akaratát tükrözik-e, pontosabban olyanok-e a törvények, melyeket az emberek, ha olykor-olykor morogva is, de szabad akaratukból elfogadnak. Ezt kiegészíti az ún. rossz törvények létezése, azaz amikor kimondják, hogy mivel a kormányzás nem legitim, akkor éppenhogy a nem legitim törvényeik betartása a törvénysértés és a megszegésük törvényes. A ‘rossz törvény’ fogalma egyébként nem csak fecsegés szintű fogalom, ilyen tényleg létezik, a nürnbergi perben használták is.

Eddig oké.

Az újdonság az a felvetés volt, hogy bármennyire is úgy képzelné az ember, hogy mindkét fogalom a jog terepe, nos, ez nem igaz. A legalitás, az igen. De a legitimitás már nem. Eredetileg az lenne, de a meghatározása már rendszerint kilóg a jog alól. Mármint meghatározás alatt nem a definícióját értem, hanem annak a megállapítását, hogy most éppen van-e, vagy nincs? A legitimitás ugyanis nem úgy múlik el, hogy egy testület kijogászkodja, hanem úgy, hogy a forradalom lefejezi a királyt, vagy a csőcselék megeszi a kormányzót. (Nem hülyéskedek, a hollandiai kormányzásért felelős De Witt fivéreket 1672-ben a felheccelt tömeg konkrétan megette.) Ez egyben azt is jelenti, hogy aki nekiáll a legitimitásról jogászkodni, az tévúton jár. A legitimitás változása az mindig forradalom (akár csendes, akár hangos) és ez rendszerint nem az elméleti okoskodás terepe. (Az már más kérdés, hogy az új hatalom mit engedhet meg magának és mit nem, hiszen ők is hamar elveszthetik a legitimitásukat. Ilyet is láttunk már néhányszor a történelemben, lsd 69-ben Rómában a Négy Császár Éve.)