Díszítés közben




Kicsit kapkodva fordultunk rá a fenyőfa versenyfeladatra. Délben vettük meg – ember, a negyedik árusítóhelyen találtunk egyáltalán fát. Aztán szegénynek olyan görbe volt a lába, hogy amikor dühömben kibasztamdobtam a szobaajtón, akkor eltört a régi talpa. Ha fenyőfát nehéz volt találni, talpat hatványozottabban. De elpakoló árusokból kivertem egy ipari darabot. Alig kellett vele fűrészelni, fúrni, csavarozni. De áll, mint czövek.
Aztán később szólt csak Nej, hogy ha jól emlékszik, két évvel ezelőtt eltört a csúcsdísz. Tényleg jól emlékezett, tavaly emiatt is vettünk olyan fát, amelyikre nem lehet csúcsot rakni. De szerencsére kreatív családunk előtt nincs akadály, végül egy roppant trendi fekete fuszekli került a csúcsra.

Aztán a szaloncukorkötöző brigád bealudt a karácsonyi daloktól, kénytelen voltam valami dinamikusabbra váltani. Ez fényesen be is vált – csak most meg díszíteni nincs kedve senkinek.
Idén adtam át ünnepélyesen a kölyköknek a fadíszítés jogát. Nem kellett nekik.
Ülünk körben, vigyorgunk, mint a vett malac… és időnként valaki megköt egy pár szaloncukrot. Lassabban, mint szerződést.
Az üvegdíszek meg hullanak, mint őszi falevelek.

Persze minden jó, hajó a vége. (Hol van az még?)
Ennek fényében hasonlóan kellemes, vidám karácsonyt mindenkinek.