Day: November 15, 2006

Metróállomás, kijárat. Természetesen az egyik ajtóban ott áll a cédulaosztogató hapi. Ránézek, majd szándékosan egy másik ajtót célzok be. A manus – amikor látja, hogy _miatta_ átmegyek egy másik ajtóhoz – ő is arrébblép egy ajtónyit.
Vajon miben reménykedik?
Hogy azon a 3 méteren mégis meggondolom magam?

Álldogáltam a buszon. A busz is álldogált, a végállomáson. Annyira tele volt, hogy annál jobban már nem is lehetett. A szokásos hitetlenek még megpróbáltak tízméteres rohammal bevetődve felpréselődni, de már ők is gumilabdaként pattantak vissza a tömör falról.
A busz viszont nem indult el. A sofőr unott arccal állt a busz mellett, cigarettázott.
Érthető, hogy az emberben felhorgadt a kérdés: mi a jó istenre várunk még? Hiszen többen maximum már csak szeletelve férnének fel.

Higgadjunk le. Ez megint egy indulatos, nem átgondolt hőbörgés lenne. Ugye mindenki egyértelműen elitéli, ha egy busz késik. Pedig ekkor az időveszteség csak a késés időkülönbsége. Ellenben ha egy busz _hamarabb_ megy el, akkor mennyi is az időveszteség? Annyi, amennyivel a busz korábban ment el, plusz a következő járat megérkezéséig eltelt idő. Ez bizony jóval húzósabb – és szvsz sokkal elfogadhatatlanabb is. Márpedig, ha a sofőr azt mondja, elindulunk, mert tele a busz, akkor minden megállóhoz hamarabb érkeznénk.
Igaza volt a fapofával unatkozó rosszarcúnak.

Megjegyzés:
A fenti eszmefuttatás a 3-5 percenként induló járatokra értelemszerűen nem vonatkozik. Legalább negyedórás követési távolság kell ahhoz, hogy az emberek időre menjenek a buszhoz.

Megint az idő. Mostanában egyre több bajom van vele. Valószínűleg azért, mert hihetetlenül feszítettek a napjaim.
Ma délután például 3 érdeklődőt is vártam, akik meg akarták tekinteni a lakást. Szépen katonásan be voltak táblázva.
Az első illető meglehetősen korai időpontot kért. Vendéglátós és délután veszi fel a munkát. (Le sem tagadhatta volna. Közölte, hogy valamikor már lakott errefelé, de amikor soroltam neki az utcákat, csak pislogott tanácstalanul. Végül amikor közöltem vele, hogy a szomszédos utcában van három sarokra az egyébként nagyon kíváló Nótafa étterem, akkor éreztem a hangján, hogy végre képbe került.) No, tehát ő fél ötre jött. Szerencsére ma egész nap ügyfélnél voltam és hamar lezongoráztam a munkát.
Jöttem is volna haza, de már a metróállomáson sejteni lehetett, hogy balhé van. Nagyon sokan voltak, alig tudtam átverekedni magam a szokásos helyemig. Aztán egy borízű hang nekiállt nyugtatgatni a tömeget a hangszóróból – persze az emberek egyre idegesebbek lettek. Végül közölték, hogy ebből metró már nem lesz, odakintről indulnak a metrópótlók. Hagy ne részletezzem, milyen izgalmas volt megtalálni a Kálvin-téren, hogy egyáltalán honnan is indulnak a buszok. Az se volt kis fegyvertény, hogy feljutottam az első buszra. (Kellett a középiskolás rutin, amikor az ember hétvégi hazautazáskor foggal-körömmel kapaszkodott a Miskolc-Füzesabony MÁV viszonylaton, nem ritkán a nyitott(!) ajtó legalsó fokán.) Ne is bolygassuk, milyen volt eljutni a Nagyvárad-térig. Az mindenesetre vicces volt, hogy ugyanazt a furcsa sapkás embert többször is láttam a Kálvin-tér – Ferenc körút között. Mármint az volt vicces, hogy a hapi gyalog volt, mi meg busszal.
De végül elvergődtünk a Nagyvárad-térig, lementünk a metróállomásra – és ott jött a hidegzuhany: amíg mi azon a hihetetlenül zsúfolt metrópótló buszon araszoltunk a felszíni dugóban, addig odalent megszerelték azt a mittudoménmit, ami a műszaki hibát okozta és a metrószerelvények már virgoncan jártak.
Alig voltam dühös. Első körben cikáztak is a BKV gyalázó gondolatok a fejemben, de aztán lehiggadtam és elkezdtem a másik oldalról szemlélni az esetet. Aki a metrópótló buszok beindítása mellett döntött, az akkor még nem tudhatta, mennyi idő után javítják ki a hibát. Szintúgy nem tudhatta, hogy a felszín éppen bedugult. Azon ugyan lehet morogni, hogy a metróval párhuzamos felszíni közlekedés megszűnt – de őszintén szólva, amikor van metró, ki utazna azzal? Adódik, hogy csak üzemszüneti tartalék kell – az meg volt.
Szóval, jelen helyzetben szimplán pechem volt – a BKV nem tehetett többet.
Esetleg nyalókát osztogathattak volna a kijáratnál – ha már úgy is szoptunk.

ps: Kicsi hasonlóságot érzek e között az apró aszinkron cucli és a lakáskavarásunk között. Pl. lehet, hogy áthidaló kölcsönt veszek fel, de lehet, hogy egy hétre rá – miközben a bank még bőszen bírál – már beesik egy vevő.
Sors, nekem ne teret nyiss – egyszerűen csak ne szivass.

Zöldbéka blogján találtam ezt a mottót:

Az iskola dolga, hogy megtanítsa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.

Annyi hozzáfűznivalóm lenne ehhez, hogy a szülő dolga meg az, hogy észrevegye, ha az iskola ezt nem teszi meg – és tegye meg helyettük.