Szakma alapján megítélni?

“Abban a mértékben, ahogyan az emberek szolgai alázattal feladták egyéni önérzetüket, megnövekedett szakmai önérzetük. Koromban az emberek nagy többsége mukkanás nélkül tűrte el, hogy az Állam, a Hivatal, az Intézmény rendszeresen megfossza őket egyéniségük Istentől elrendelt előjogaitól. Eltűrték, hogy egy civilizáció lélektelen, komisz és merev rendtartása megparancsolja nekik, hogyan lakjanak, öltözködjenek, szórakozzanak és élvezzenek, igen, még azt is előírták e korban számukra, hogyan és mikor lépdeljenek az utcán. Eltűrték, hogy parancsszóra gondolkozzanak és beszéljenek. Eltűrték, hogy egy mesterségesen felduzzadt hatalmi érdekkör, melyet Pártnak, Hivatalnak vagy Elvnek neveztek, beavatkozzék magánéletük minden vonatkozásába, nyesse és alakítsa jellemüket és gondolkozásukat. Mindezt szó nélkül, ellentmondás nélkül tűrték el. Az egyént mindenki idomíthatta; némán engedelmeskedett. De ugyanez a szelídített, idomított, egyénisége minden emberi előjogától megfosztott ember hörögni kezdett, ha valaki bírálni merte a szakmát, melyhez tartozott. A rézművesről nyugodtan mondhattál bármilyen véleményt, tunyán és pislogó türelemmel viselte el; de ha a Rézművesek Szakmájáról mertél beszélni, rögtön kiabálni és tiltakozni kezdettek, mind, a világ összes rézművesei. Hasonló volt a helyzet a hivatalnokokkal, írókkal, orvosokkal. Egy fogorvos némán eltűrte, hogy négyszemközt ostobának nevezzed, de azonnal fellebezett a Fogorvosok Világegyesületéhez, ha valaki nyílvánosan bizonyítani merte, hogy a fogorvosok nem a legtökéletesebb, feddhetetlen emberek a földön. Az egyén mindent zsebretett, a szakma fogát vicsorította.”
Márai Sándor: Füveskönyv. (A szakmai önérzetről)

Tudom, egyszer már hivatkoztam erre a töredékre. Most azért került megint elő, mert elgondolkodtam, vajon manapság igaz-e? Mennyire nyílna ki a bicska a zsebemben, ha valahol azt olvasnám, hogy a rendszergazdák pornómániás szemüveges szerencsétlenek? Van-e olyan szakma, melynek képviselője ne legyintene unottan, ha valaki a szakmáját ócsárolja?

Úgy érzem, ma már nem állnak meg annyira Márai szavai. Az emberek nem érzékenyek annyira a szakmájukra. Meg úgy általában nem annyira érzékenyek. Pedig általánosítások vannak, bőven.

Például, ha elgondolkodom, hogyan is fog kinézni az a jelenet, amikor lányom szemérmetes pírral az orcáján hazaállít egy krapekkel, hogy immáron ő lesz a jövendőbelije.
– Jó napot kívánok – biccentek felé.
– Jó napot kívánok – válaszol majd udvariasan.
– Hát, akkor menjünk beljebb, üljünk le. Mivel kínálhatom meg?
– Nem is tudom…
– Ásványvíz, kávé, sör illetve nagyon kellemes vörösbor van a hűtőben.
– Köszönöm, a kávé az teljesen jó lesz.
Amíg várjuk, hogy feleségem behozza a kávét, szórakozottan megkérdezem:
– És egyébként mivel tetszik foglalkozni?
– Szakmám szerint autószerelő lennék, de jelenleg újságíróként dolgozom. A jövőben tervezem, hogy átnyergelek a politikusi pályára.
Én pedig ordítok egy nagyot, az orrát kétszer körbetekerem a nyakán majd hirtelen megrántom, hogy a pörgés kilendítse az emeleti ablakon. Ugyanis véleményem szerint ez az a három szakma, ahol egyenesen szakmai követelmény az erkölcsi érzék hiánya.

Nyilván vannak egyéb szakmák is, melyek szintén sokat elárulnak az illetőről. Például, ha valaki azt mondja, hogy ő postás/rendőr/vasutas, akkor arra azt mondom, hogy jól van fiam, hülye vagy, de attól még lehetsz jó ember. Ha azt mondja, hogy BKV ellenőr, akkor legfeljebb annyit mondok a lánynak, hogy next.

Szóval vannak helyzetek, amikor tényleg van átfedés az ember habitusa és a szakmája között. De a nagy többségnél nem.
És komoly baj az, ha az ember mégis úgy érzi, hogy igen.
Ahogy Márai is leírta.