Olvasónapló

Eriggy, oszt baszd meg a hullócsillagot,
vagy ha nem tetszik, megbaszhatod akár a fényességes telihóóóóóóódat!

Hát mi mással kezdje az ember Vonnegut-ot, mint a Börleszk-kel? A második Vonnegut regényem volt, az elsőt, a Macskabölcsőt csak kölcsönben kaptam meg, azóta nyilván beszereztem, de sajnos már nem a Réber által illusztrált kiadásban, ezért nem is azzal kezdtem.

Szóval Jocika 18 éves, a szüleivel nyaral Kenesén a vállalati üdülőben. (A nyaralásról egy nappal hamarabb megy haza vonattal, mert már várja Egerben a katonai behívó.) Nappal úszik, emellett nagyokat pingpongozik az apjával. Az Öreg lassan kezdi felfogni, hogy a gyerek nő, növöget, és immár méltónak tartja arra, hogy az üdülői ebéd előtt meg-meghívja egy felesre. Jocika örömmel fogadja a gesztust.

Hat évvel később a már egyetemista Józsefet a furfangos sors ugyanebbe az üdülőbe vezérelte, egy országos bridzs versenyre. Amikor a szünetben elmesélte emlékeit a csapattársainak, mindenki jót mosolygott. És amikor Józsefnek éppen nem ment jól a játék, akkor hoztak neki egy felest.
A következő partiban József agyonvágta a torna egyik kiemelt párosát.

Szóval 1982, családi üdülés. Jocika a Börleszk-et hozta magával olvasnivalónak. A kényelemmel nem vacakolt, hasra dobta magát a padlószőnyegen, úgy olvasott. És a szülei rohadtul nem értették, miért dobja félre időnként a könyvet és csapkodja ököllel a földet. Fülig érő szájjal, harsányan röhögve.

Nos, ez a Börleszk. És ma is ugyanaz.

PS.
A külön vicc. A könyv hátsó borítóján az ár. 20 forint. Egy Réber által illusztrált, ma már beszerezhetetlen könyvért.

Staféta

Arról csak álmodoznak a szülők, hogy a közös életükből mi marad meg a gyerekekben, mi hagy kitörölhetetlen nyomot bennük. Tök jó lenne, ha valami emelkedettebb pillanat rögzülne bennük, a magasztos szülői példamutatás… és mondjuk nem az, amikor a fenyőfői erdei házban egy plüss sündisznóval fociztunk, persze ott volt egy jó nagy haveri kör, Apuka pedig kicsit félrészeg volt.

Szóval, jó lenne… de ez egyáltalán nem tervezhető.

Apám nem sokat vett részt a gyerekkorunkban, főállás, mellékállás, hatnapos munkahét, ritkán láttuk. Viszont volt egy apró, nagyon apró sztori. Rabacba utaztunk nyaralni, együtt egy baráti családdal, és a felnőttek úgy döntöttek, hogy nem rohanunk: útközben megaludtunk egy kempingben, valahol Zágráb után. Előtte benéztünk a városba vásárolni ezt-azt és az egyik áruházban ránk mosolygott a mennyország. A játék részlegen ki volt rakva százvalahány matchbox. Fillérekért. Csak hogy tudd: Magyarországon egy játékbolt évente kétszer kapott matchbox-ot, 3-4 fajtát, és egyébként semmi. Én kifejezetten csak azért sétáltam be minden nap a Dobó térre – pedig nem volt közel – hogy nehogy elmulasszam, amikor áru érkezik. Ehhez képest abban a jugó boltban száznál is több. Olcsón. Persze, hogy nekiálltunk sikoltozni az öcsémmel, végül a szülők megúszták fejenként 20-30 kisautóval a bevásárló körutat. A délután már a kempingben ért minket, a férfiak felverték a sátrat és a jól megérdemelt rumpuncsukat szopogatták a kempingbüfében, mi, gyerekek pedig a matchboxokat tologattuk az aszfalton. Aztán a tologatás annyira jól sikerült, hogy a kedvenc mecsim belepottyant a csatornába. Kész, vége is lett a világnak. Ordítottam, mint a fába szorult féreg. Mint akit kilöktek a mennyországból. Anyám persze elrohant apámért, apám otthagyta a poharát, aztán felmérte a terepet, vakarta a fejét… és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy fiam, ez egy vacak tízforintos matchbox és egyébként is kaptál ma vagy harmincat, szóval fogd be a szád… ehelyett elment, felkajtatott valami kempinggondnokot, felnyitották a csatornatetőt, az öreg lemászott, turkált egy kicsit a szarban-hugyban, aztán kihalászta a kisautót.

Ennyi. Tényleg egy apró közjáték, nem lepődnék meg, ha a családból már csak én emlékeznék rá. Nekem viszont sokkal több volt. Belém rakott egy mintát. _Ezt_ jelenti apának lenni. Ha kell, akkor kivont karddal, harsány csatakiáltással nekirohanni a sárkánynak. Még akkor is, ha nekünk csak egy kellemetlen gyík, akit legszívesebben hagynánk a francba. A gyereknek viszont sokat számít. Amikor a fiam felvételizett a Radnótiba és hazahozta az írásbelijét és kiderült, hogy az egyik kérdést félreértette, szó nélkül kerekedtem fel és kerestem meg az iskolában a tanárt, aki a dolgozatokat javította. Amikor érettségi előtt kiderült, hogy a lányom harmatgyenge matekból, szó nélkül dobtam félre mindent és két hónapig gyötörtük egymást, végül csak a balszerencséje miatt lett négyes a csajszi érettségije. Előtte meg azon paráztunk, hogy egyáltalán átmenjen. És akkor ott volt még a földrajz. Ezekben mind benne volt az az emlék, amikor az Univerzum által meggyötörten bömböltem az út szélén, apám pedig jött azzal a karddal. Benne volt, hogy ezt így kell.

PS.
Csak a történet teljessége miatt mondom el, hogy a férfiak végül a nagy ijedtségre való tekintettel jól bekarmoltak abban a kempingbüfében, aztán a sötétben felbuktak a sátormadzagokban, okozva néhány vidám percet a sátrakban lapulóknak. Ez is megmaradt.

Egy magnó életet menthet

Na jó, ez némileg túlzás, de életet simán átalakíthat.

1978-ban mentem középiskolás koleszba. A – magyar rádió által alakított – zenei ízlésem finoman szólva is katasztrofális volt: a Piramist már túl keménynek tartottam, az LGT-t utáltam és egyik kedvenc dalom a “Sajtból van a hold” volt a Bergendy zenekartól. Viszont volt egy Europa Star rádiós magnóm. Egyedül a koleszban. Mondanom sem kell, mindenki nálam akarta meghallgatni az innen-onnan beszerzett kazettáit.
Így következett be az a nap, amikor valaki behozta a Deep Purple Made in Europe koncertjét én pedig, meghallva az első számot (Burn) szószerint kataton állapotba kerültem Lord szólói alatt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy ezekből a hangszerekből ilyen hangokat is ki lehet csiholni. Aztán pár héttel később feljött néhány nagyfiú és azt az ajánlatot tették, hogy nem vernek meg, ha felveszem nekik a rádióból az akkor váratlanul leadott néhány P Mobil számot. Felvettem. Sőt, tetszettek. (Kétforintos Dal, Menj Tovább, meg ilyenek. Emlékszem, a Menj Tovább még a tévében is ment, a dal közben Vikidál motorozott egy Babettával valami stadionban.) Részt vettem az ellenállásban is. Akkoriban az éber magyar sanzonbizottság betiltotta a Boney M Raszputyin című száma miatt az egész lemezt, én meg otthon, az autómagnóban lejátszva, a Star magnó mikrofonjával felvéve sokszorosítottam a lemezt.

Akkoriban még az egy magnó is ritkaság volt, nemhogy autóba (autóba!) beépített kazettás magnó. Az élvonalban nyomultunk. Telente apám kiszerelte az autóból, nehogy ellopják, ilyenkor a könyvespolcomon raktuk össze. Közvetlenül a saját (!) orosz minitévénk fölött. Mondtam már, hogy élvonal?

És ilyenek. A lényeg, hogy 1979-re gyökeresen megváltozott a zenei ízlésem. Aztán betört a konzumáció, megjelentek a miskolci lengyelpiacon az 1-2ezer forintos kazettásmagnók. (Csak szólok, hogy az Europa Star 7900 forintba került, mely valamivel több pénz volt, mint apám egyhavi fizetése.) Innentől már nem jártak hozzám mindenféle fura emberek, de a mag el lett vetve. 1980-ban már hosszű hajam és csöves nadrágom volt, na meg babos kendőm is, igaz, az utóbbit nem hordtam. De volt. 1982-ben pedig már bagóztam és kirúgtak a koleszból. Kezdtem saját életet élni.

Emlékek

Nem is tudom, minek nevezzem ezt az írást. Leginkább arról van szó, hogy felbukkant egy váratlan emlék és gyorsan rögzítettem, mielőtt ismét elsüllyed. Azaz ez egy írás magamnak. Mindenki a saját felelősségére olvassa tovább.
Délelőtt zenét kerestem és pont az E betűs könyvtárba léptem be. Erste Allgemeine Verunsicherung? Einstürzende Neubauten? Hopp, Edda. Ezer éve nem hallgattam. (Nyilván csak az első két lemez. A harmadiknál már érződik, hogy Attis elkezdett kokettálni a földönkívüliekkel.) Oké, jöhet. Hallgattam az első lemezt – és hirtelen beugrott a bűvös kocka. Utána pedig végtelen bükki rétek, legelők, fantasztikus völgyek.

Elmerengve néztem a füstbe: ez most vajon mi?
Aztán apránként visszafejtettem.

Az Edda nagyjából akkor vitte végbe a csodát, amikor Barcikán voltam középiskolás. 1977-ben még farsangi zenekarként nyomták a sulinkban a csakberrit meg a lassúkat. 1978-ban váltottak egy nagyot és elkezdett leszivárogni Barcikára is, hogy van itt egy figyelemreméltó miskolci banda. 79 elején toltak egy koncertet Barcikán és egyből megfogtak. Rögtön beraktam őket a nagy kedvenceim (Hobó, Ricse, P Mobil) közé.

Csak megjegyzem, hogy akkoriban nagyon bejött nekem a szintén miskolci BMW/Tandem formáció is (ember, két szintetizátorral nyomultak a gitárok mellett) de sajnos az ő munkájukból nem maradt fent semmi.

Aztán 1980-ban megtörtént a csoda: megjelent az első Edda nagylemez. Ez akkoriban óriási fegyvertény volt. Nem is tudom, mennyit kellett ehhez kényeztetniük Erdős Pétert. Csak hogy érzékeld: a nagy budapesti feltörekvők közül a HBB-nek szintén ebben az évben jött ki az első lemeze, a már ekkor legendás P Mobilnak csak 81-ben, a Ricsének meg csak 84-ben, de az is milyen lett már. (Na, ők maximum kaktusszal kényeztethették Erdős Pétert.) Mi, ott a világ végén el sem tudtuk képzelni, hogy egy helyi kedvencből hirtelen ekkora országos játékos lett, de persze örültünk neki.
Nagyjából ekkor, nem sokkal a lemez kijövetele után, szervezett az iskola egy tanulmányi kirándulást. Egy busszal mentünk, szerintem csak az A és B osztály, de ha tévedek, akkor Sztupi majd kijavít. Putnok és Sátoraljaújhely között csavarogtunk, Széphalom, keleméri erdő, ezek a célpontok rémlenek. Naná hogy megkértük a sofőrt hogy az új Edda kazettát tegye be a magnóba és egész úton azt hallgattuk végtelenítve. Sokan ott hallották először. Voltak is döbbenetek, hiszen az addigra közkézen forgó kazettákhoz képest igencsak durván belenyúltak a zenékbe. Hátrányukra. A szövegek csiszolásáról meg ne is beszéljünk.
De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egész nap az Edda szólt a buszban.
A keleméri réten elkéredzkedtem a tanerőktől. Ez egy szombati nap volt, én éppen hazautazást kaptam a koleszból, így szépen besétáltam Putnokra és életemben először – és utoljára – kipróbáltam a Putnok -Eger szuperexpressz vonatot. 40 kilométer, három óra. Ellenben a táj gyönyörű. De most még ott járunk, hogy beértem a putnoki állomásra és volt vagy másfél órám a vonat indulásáig. Mit csinál ilyenkor egy 16 éves srác? Kiültem az árnyékba, elővettem a bűvös kockámat – mindig nálam volt, mint ahogy akkoriban mindenkinél – és tekergettem. Akkoriban már ki tudtam rakni, sokkal jobban izgattak a különböző minták. Hamar el is repült az idő, sőt, a vonaton sem éreztem soknak azt a három órát. Különösen azért nem, mert a táj lélegzetelállító volt. A szerelvényen hárman tartózkodtunk, a sofőr, a kalauz, meg én. Királd környékén a vonat éppencsakhogy meg tudott birkózni az emelkedőkkel. Ez most egyáltalán nem túlzás: ha leszálltam volna, kényelmes sétatempóban is simán lehagyhattam volna a szerelvényt. És ott, azon a részen mentünk át erdőkön, hatalmas tisztásokon, hágókon, gerinceken, miközben a távoli völgyekben látszódtak a közeli települések. Aztán Szilvásváradtól már ismerős volt a táj, ismét foglakozhattam a kockámmal.

Hát, így. Így folyt össze az Edda első lemezének ronggyá hallgatása a bűvös kockával és a gyönyörű Bükk egy általam ismeretlen oldalával. Emlék rögzítve.

Egy gondolatot még megér, hogy mi is lett mindezekből. Az iskola helyén ma már valami zeneművészeti iskola van. A szombat már nem is tudom mióta nem munkanap. Az Eddából önmaga karikatúrája lett. A bűvös kockát elfelejtettük, aztán most éppen reneszánszát éli. Az említett vasútvonal pedig közben megszűnt.
Ja, én meg megöregedtem.

Higiénia és hisztéria

Olvasgattam ezt a cikket és egyik ámulatból a másikba estem.

Messziről kezdem. Úgy adódott, hogy gyerekkoromtól Drezda volt az egyik kedvenc városom. Voltunk ott szülőkkel, amikor még általános iskolás voltam, aztán voltam ott középiskolásként szülőkkel is, másokkal is, aztán voltam ott egyetemistaként, sőt, voltam ott az immár nagy ló gyerekeimmel is.
Amikor 16 éves voltam, akkor voltunk kint a leghosszabban, talán olyan 10 napig laktunk fent a loschwitzi dombokon. Ez a hosszú idő már éppen elég volt arra, hogy ne csak a várost járjuk be, hanem bemenjünk az érdekesebb múzeumokba is. A Zwinger múzeumai, nyilván, Közlekedési múzeum, Kincstár (Grünes Gewölbe), Karl May múzeum kint a rák farkán (Radebeul) és értelemszerűen a környék látványosságai is. Egyvalamiben voltunk biztosak: a Higiénia múzeumba nem megyünk el. Már amikor megláttuk a térképen, már akkor röhögtünk. Pusztán a nevén. Higiénia múzeum?! Mit mutatnak be? Hogyan fejlődött a kézmosási technika az ókortól a legújabb korig?

Csak jelzem, hogy akkoriban a történelemtudomány szerint a Legújabb Korban éltünk. Az Újkornak ugyanis vége lett akkor, amikor győzött a szocializmus.

Persze, hogy nem mentünk el megnézni.

Erre most mit olvasok a cikkben? Hogy a drezdai Higiénia múzeumban mutatják be a Borghild projektet és a kifejlesztett mintapéldányokat. Érted? 16 éves kamasz. És a fontos porcikáiban élethű guminő kifejlesztési fázisai tudományosan bemutatva, eredeti példányokkal illusztrálva. Csak megjegyzem, hogy öt évvel később, amikor először voltam nyugaton, egy bécsi szexbolt kirakata előtt órákat töltöttem a haverommal és próbáltuk megfejteni, melyik eszköz mire való. Á, egyáltalán nem érdekelt a téma.

Hogy jön ide a hisztéria? Hát, a másik oldalról. Nem tudom, hányan voltak tisztában vele, de amikor a Sörgyári Capriccio filmben Frantisek meglepi Maryskát egy doboz valamivel, az tulajdonképpen egy vibrátor, mindenféle illatanyagokkal felturbózva. Én tudtam, mert művelt voltam. Míg a Borghild projekt arra szolgált volna, hogy a katonák hevületét levezesse, addig a nőknél sokkal szemérmesebb volt a marketing: a vibrátorokat/dildókat gyógyító eszközként forgalmazták. A női hisztériát gyógyították vele. Így azért sokkal tudományosabban hangzott. Még az orvos is felírhatta, ha túl kiegyensúlyozatlannak tartotta a pácienst.
Akárhogy is nézem, volt némi bája a viktoriánius szemérmesség felszámolásának. Tudósok, pusztán a hadsereget és a tudományt szolgálva. Orvosok, pusztán gyógyítási célokból. Aha.

Az arcnélküli ember

Középiskolás koromban más volt a zenéhez való viszonyunk, nagyon más. Akinek rádiós kazettás magnója volt, az már nagy királynak számított. Mi még tuhel (sic!) kábellel járkáltunk át egymáshoz, a kétkazettás magnó olyasmi – nemlétező – vágyálom volt, mint manapság a vezeték nélküli áram.(1)
És ha egy kedvenc magyar zenekar előrukkolt egy új lemezzel… az valami elmondhatatlan közösségi élmény volt(2). Kíváncsian hallgattuk az első Karthágó lemezt. Szorongva hallgattuk az első P. Box lemezt(4): lesz-e olyan jó, mint a P. Mobil?
Emlékszem, amikor kijött az Omega 9. A Gammapolis. Addigra már megbarátkoztunk az űrrock stílussal, nem is volt az olyan rossz. Ott ültünk – szorongtunk – a koleszes szobámban vagy tízen. Valakinek sikerült megszereznie kazettán, nekem pedig volt magnóm. Feszülten hallgattuk. Szurkoltunk, hogy jó legyen.
Majd elérkeztünk az Arcnélküli Emberhez. Szemek gúvadtak egy pillanat alatt. Aztán amikor lecsengett a szám, úgy néztünk egymásra, mintha átszaladt volna a szobán a gyorsankefélő farkas.

(1) A Boney M – egyébként betiltott – Rasputin lemezét autómagnóról (ez is eszméletlen királyság volt, még ha a szülők autójában volt is) vettem át mikrofonnal. Még ezzel is király voltam.

(2) Ez a közösségi “lemez-első-meghallgatás” sokáig élt. Még az egyetemen is így ültük körbe a lemezjátszót az ‘István a Király’-nál(3), de még Hobó Vadászatánál is.

(3) Nagyon nem tetszett. Ahogy szobatársam, a lipcsei Thomas megjegyezte az ő sajátos akcentusával: “Pepe, ez nagyon gáz!”. Igaza volt.

(4) Na, azért a digidagi is kiverte rendesen a biztosítékot.

Szembeszél

Épp nemrég, egy esti beszélgetés során vettük sorra Nejjel, mennyi mindent is kinlódtunk mi át együtt. Hogy pénzügyi analfabétaként vergődtünk át egy olyan 25 éves korszakon, amikor még a profik sem mehettek biztosra. Sőt, biztosra egyedül az mehetett, aki képes volt a jövőbe látni. Hiszen alapértékek mentek a levesbe, megváltoztathatatlan dolgok változtak meg, akár napok alatt. És persze még nincs vége: az unortodoxia azt az alapvető dolgot képtelen felismerni, hogy manapság nem a pénz az értékmérő, hanem a bizalom. (Pontosabban: a pénz értékét a bizalom adja.) Eljátszani a bizalmat pont ugyanaz a tevékenység, mintha elégetném a pénzemet, vagy lenulláznám az adatokat a bank számítógépközpontjában.

Aztán arra gondoltam, összeszedem ezeket a sztorikat. Mind a két gyerek valamilyen közgazdász vonalon nyomul, legalább ők lássák, hogyan is csetlettünk át ezen az időszakon.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Kezdődött 1990-ben a házvásárlással. Nej egyetemista volt és mint ilyen, kölcsönfelvételkor nem számított. Nekem volt 7800 forint bruttó bérem. Az akkori jellemző hitelkamat 33%(!) volt, erre kellett volna felvenni 15-20 éves lakásvásárlási kölcsönt. Készpénzünk nem volt, a lakásárak pedig olyan 1,3-1,5 millió körül mozogtak. Nos, a matek kegyetlen dolog: ha 1,4 millió forintot vettünk volna fel 15 évre ekkora kamatláb mellett, akkor összesen 185 101 millió forintot kellett volna visszafizetnünk. De hát mit csinálhattunk volna? Felvettük.
Persze, nem így. Fogtuk a majdnem nullát és addig pumpáltuk, amíg elefánt nem lett belőle. Az esküvőn Nej összetáncolt 80e forintot. Nem mentünk belőle nászútra, hanem betettük a meglévő Ifjúsági Takarékbetétjébe, majd addig terelgettük a pénzt az országban, amíg az OTP teljesen össze nem zavarodott és úgy nem tekintette az összeget, mint ami a meglévő 60e forinttal együtt már 15 éve van bent náluk. Így megkaptuk a teljes összeg duplájára a Kiemelt Törlesztési Támogatású Hitel (a továbbiakban KTTH) lehetőségét. Ez a hitel azt jelentette, hogy az első öt évben az állam magára vállalta a törlesztőrészletek 66%-át, a második öt évben a 33%-át, az utolsó öt évben pedig a 15%-át. (A számokban nem vagyok teljesen biztos, ha valaki pontosabban emlékszik, nyugodtan korrigáljon.) Tehát hirtelen ott jártunk, hogy volt 430e forint sajáterőnk. Aztán jött az első lakáshozjutás támogatása (150e), plusz nagy mellénnyel bevállaltunk öt évre két gyereket (szocpol) és ekkor nyílt ki igazán a bőségszaru: egy csomó vissza nem térítendő támogatás, plusz egy jó adag KTTH. A szülőK is beszálltak valamennyivel és a vége az lett, hogy csak 150e forintot kellett piaci áron felvennünk. Persze ott lógott a fejünk fölött, hogy ha nem jön össze a két gyerek, akkor óriásit bukunk, de úgy gondoltuk, hogy ez egyszerűen megelőzhető, pusztán csak éjjel-nappal khmm… a gyerekcsináláson kell dolgoznunk, ami ifjú házasok esetében azért annyira nem nagy büntetés. Mindemellett persze a havi törlesztőrészlet így is felment 10e forint fölé, azaz az én vékony 7800 forintom elég szégyenlősen mutatott a hiteligénylésen. Kellett is mellé 5(!) adóstárs, azaz nem volt elég a négy szülő, de rá kellett dumálnom a sógornőmet is. Itt írja a Kiszámoló, hogy soha ne vállajunk kezességet, és valahol igaza is van, de ha akkor nem kapom meg ezt a segítséget, akkor a mai napig sátorban vadkempingezünk valahol a Bakonyban. Oké, hogy elmagyaráztam nekik, hogy a jövedelmünk jó része szürke és erről ugyan nem tudok igazolást vinni, de azért határozottan létezik – emellett viszont bízniuk kellett a farkamban is, hiszen ha nem jön össze időben a két gyerek, akkor együtt bukjuk ezt a brutális kölcsönt.
De összejött, aztán a házat hét év után eladtuk, így letudtuk ezt a rémálom kölcsönt és ekkor már a kamatok is lehiggadtak.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Amikor megszületett a második gyerek is (1993), úgy döntöttünk, hogy teszünk valamit a biztonságuk érdekében. Egy ismerősöm anyja ilyen házhozjáró biztosítási ügynök volt, kijött hozzánk és elmagyarázta a lehetőségeinket. Nos, egy újabb ingyen jótanács: ilyet sohasem szabad csinálni. Az ismerősöd anyja már nem az ismerősöd, nem azt fogja nézni, hogy neked legyen jó, hanem azt, hogy neki. Mindenesetre kötöttünk egy 18 évre szóló megtakarítással kombinált vegyes életbiztosítást. A nő mentségére legyen mondva, a kamatok akkoriban még igencsak 15-20% között mozogtak, tehát ő is ez alapján kalkulált lejárati összeget. Aztán pár év múlva a kamatok lenyugodtak, a biztosítás pedig igencsak tré lett, különösen azután, hogy megszüntették az adókedvezményét is. De a részletekre hamarosan ki fogok térni.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A következő kalandunk a tőzsde volt. Nem, ne kapj a fejedhez, én is tudom a szabályt: tőzsdézni csak annyi pénzzel szabad, amennyi nem fáj, ha elveszíted. Csakhogy. A pesti lakást úgy tudtuk megvenni, hogy mindketten felvettünk 500-500e forint vállalati hitelt, és ez csak a vételár volt. Emellett a lakás oltári brutálisan lepusztult állapotban volt: előtte huzamosabb ideig egy arab kolónia lakott benne albérletben és a tulaj úgy döntött, hogy egyszerűbb eladnia, mint helyrehoznia. Falra kent fekália, felszedett parketta, ajtóra kent darált hús, melyre rálakkoztak, konyha egész egyszerűen nem volt, a szobaajtókon kilós lakatok, szóval tényleg zűrös egy lakás volt. Viszont jó helyen feküdt és legfőképpen olcsó volt. Mi pedig úgy kalkuláltunk, hogy Pesten mindketten jó állásokat csíptünk meg, így lesz pénzünk apránként rendberakni.
Az egyik év tavaszán Nej a következő ajánlatot kapta a munkahelyétől: vagy odaadják neki a normális mennyiségű bónuszát készpénzben, vagy másfélszer annyit kap, de a cég részvényében. (A cégnek kifejezetten jónevű részvénye volt, szóval nem egy vacak, nem likvid papír.) Nagy volt a kísértés, hiszen a plusz összeggel két felújítási lépést is meg tudtunk volna lépni egyszerre. Árnyalta a szituációt, hogy a cég kikötötte, hogy 6 hónapig nem adhatjuk el a részvényeket. Végül beleugrottunk. Nem is figyeltük a részvények alakulását, hiszen úgysem tudtunk volna mit csinálni. Unalmas hat hónap volt, a részvények se le, se föl nem mászkáltak. A hat hónap után ugyanott volt a miénk ára, mint ahogy kaptuk. Egyszerűen csak el kellett volna adni. Csakhogy. Valami hihetetlen és azóta sohasem előforduló csoda révén mind a ketten ki tudtunk venni ugyanarra az időpontra 3 hét szabadságot és le tudtunk menni a gyerekekkel az Adriára: először Horvátországba 10 napra, utána Olaszországba 10 napra. (Csak hogy adjak mellé egy kis korrajzot is: elmentem a körzeti orvoshoz, közöltem vele, hogy nagyon stresszes vagyok – ez nem is járt messze a valóságtól – és írjon fel nekem tengerparti tartózkodást. Receptre. Gúvadt a szeme, mint egy gumilabda, de felírta. Aztán a két telepített lakókocsis nyaralást a Neckermanntól rendeltük meg, aki szerepelt a TB listáján, így a két papír segítségével az egész nyaralás a kafetériából ment.) Nos, a hat hónap pont ebben a 3 hétben telt le, de emiatt nem szakítottuk meg a nyaralást. Addig se történt semmi a hat hónap alatt. Hazajöttünk, pakolások, felvenni a tempót a munkahelyen… eltelt pár nap. És akkor tört ki az orosz tőzsdeválság. A részvények zuhanórepülésbe kezdtek, a mieink 1 hónap után már csak a felét érték, és csak zuhantak tovább. Miközben eljött az ősz és ekkorra időzítettük be a felújítást. Ez most olyan poénkodásnak tűnhet, de nem az: igazából ebben az időszakban őszültem meg látványosan. Aztán decemberben váratlanul életre kapott a részvényünk, gyorsan el is adtuk 85%-os áron – de ekkor már december volt, a felújításokkal meg kellett várnunk a tavaszt.
Mondanom sem kell, azóta kerülöm a tőzsdét, mint a tüzet. (Pedig ha tényleg megengedhettük volna magunknak, hogy hosszútávra játsszunk, akkor ma a részvényeink már 400%-on állnának, és voltak már 500% felett is.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Eljött a 2007. A gyerekek – egy fiú és egy lány – elértek abba a korba, amikor már kényelmetlen volt számukra a közös gyerekszoba. Meg úgy általában is elég szűkösen éltünk, szóval megérett az idő egy lakáscserére. Nem ért minket váratlanul a helyzet, akkor már két éve rendszeresen raktuk félre a pénzt. Egyrészt azért, hogy legyen, másrészt pedig azért, hogy meglássuk, mekkora az az összeg, melyet tartósan félre tudunk tenni havonta, úgy, hogy még kényelmesen élünk is mellette. Nyilván ehhez kellett majd hozzápasszintanunk a jövőbeli hitel törlesztőrészletét. Most nem akarom annyira kirészletezni, a lényeg, hogy végigjátszottuk szépen a cserét, svájci frank alapú kölcsönt vettünk fel, tíz évre, hogy ne húzzuk sokáig, a törlesztőrészlet pedig a tapasztalati érték 80%-a lett. (Azaz volt benne 25% tartalék.) Vedd észre a mintát: szélcsend, optimista környezet, semmi nem utal a közeli katasztrófára. Az óvatoskodásom (2 év spórolás, 80% limit) még túlzottnak is tűnhet. Hát, nem volt az. Megint az nyert, aki előre látta a jövőt.
Cifrázta a helyzetet, hogy nem csak lakást váltottunk, hanem autót is. A korábbi Ford Scorpio Cosworth nagyon jó gép volt, de a kimutatásaim szerint az éves szervizelése 4-500e forintba került, ennek ellenére akkor már rendszeresen hagyott minket cserben külföldön. Megérett a cserére. Úgy kalkuláltunk, hogy ha az új törlesztőrészlete 40e körül lesz, akkor anyagilag ugyanott vagyunk, de már egy új, megbízható autóval. Viszont az is látszott, hogy ha elszaladnak a devizahitelek, akkor már két kölcsönünknek fog megugrani a törlesztőrészlete és ezt már lehet, hogy nem fogjuk kibírni. Ekkor elkövettem egy hibát: úgy vettük meg az autót, hogy rögzítettem a törlesztőrészlet értékét. Ez, ott, akkor jó ötletnek tűnt. Nyilván sem én, sem más nem számított ekkora bukásra.
Aztán bekövetkezett az, ami már történelem. A válság egyszerre kapta el a teljes nyugati társadalmat, egyedül a svájci frank tartotta magát, ebből kifolyólag az egész világ frankba szerette volna áttolni a megtakarításait, ebből kifolyólag pont a frank értéke szaladt fel a csillagos égig. A lakástörlesztőnk 67%-ot ugrott, azaz bőven túllépte a 25%-os biztonsági limitet. Az autóhitelünk pedig hirtelen ugrott egy évet.

Ezt most elmagyarázom, mert én keményen megfizettem ezért a tanulságért, másnak már ne kelljen. Tehát: sohasem veszünk fel fix törlesztőrészletre kölcsönt. Egy kölcsön – és hasonlóképpen egy megtakarítás – két kulcseleme a kamat és a lejárat. (A felvett összeg most állandó.) Ha félreteszel egy összeget egy konkrét kamatra, akkor az az időben egyre meredekebben fog pénzt termelni, hiszen a kamat is folyamatosan kamatozik. Ugyanez történik fordítva a hitelnél is, hiszen ekkor tkp. a bank teszi be hozzád a pénzét. Azaz minél hosszabb idejű kölcsönt veszel fel, annál meredekebben fog nőni a visszafizetendő összeg. Logikus, hogy ha te a törlesztőrészletet fixálod le, akkor a visszafizetendő összeg növekedésével növekedni fog a lejárati időd, de ez pont a nemlinearitás miatt megint növelni fogja a visszafizetendő összegedet, azaz megint továbbnöveli a lejárati időt, mely megint növeli az összeget, és így tovább, mint egy matematikai sorozat, ahol a sorozat elemei az egyes növekmények, melyek ugyan egyre kisebbek lesznek, de neked a szummát kell kicsengetned. Ha a kölcsön felvételekor a lejárati időt vetted volna fixre, akkor a visszafizetendő összeg emelkedésekor nyilván nőtt volna a havi törlesztőrészleted, de a lejárat nem, azaz kiesik belőle a nemlineáris növekedés.

Azaz megint beletenyereltünk valamibe, ahol ugyan próbáltunk előzetesen felkészülni arra, hogy lehetnek bajok, de ekkorára senki nem számított.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Aztán 2011. Nem éreztem jól magam. Folyamatosan azon küzdöttünk, hogy kigazdálkodjuk a törlesztőrészleteket, arra már nem maradt forrásunk, hogy valami vésztartalékot képezzünk. Márpedig ha nincs félrerakott pénzünk, akkor én nem érzem jól magam. Váratlan segítség érkezett, váratlan helyről: felmondtak a munkahelyemen. Egy hónap múlva már újból dolgoztam, a végkielégítésből pedig végre sikerült valami megtakarítást képeznünk. Nej is kapott egy nagyobb összeget a cégétől. Aztán még a kilencvenes években kötött az akkori cégem egy nyugdíjkiegészítő biztosítást a részemre, ezt ebben az évben lehetett először minimális adózással felrúgni. Felrúgtam. Szép dolog a nyugdíj, de ha nem élek addig, akkor cseszhetem. (Az alap egyébként is borzasztóóan rossz hatékonysággal kezelte a pénzt, ha kiveszem és csak lekötöm, már akkor jobban járok.) A fenti összegeket gyorsan euróra váltottam, és ekkor Matolcsy segített meg. (Elnézést azoktól, akiknek ez rosszul esett.) Megint bedöntötték a forintot, így elég szépen kerestem, amikor visszaváltottam.
Ekkor már a végkielégítésre gyúrtunk. (A fenti pénzeket nyilván leköthettem volna, vehettem volna befektetési jegyeket, kötvényeket – de az egyértelműen látszott, hogy annál jobb befektetés, mint kiszállni egy rossz kölcsönből, nincs.)

Az utolsó pillanatban jött egy újabb mentőkötél: októberben járt le az 1993-ban kötött biztosításunk. Már előre dörzsöltem a markomat, aztán amikor megláttam a végösszeget, úgy kellett felmosni. A felvehető pénz kevesebb volt, mint amennyit abszolút értékben beraktunk. És a pénz jó része még kilencvenes évekbeli forint volt, mely legalább tízszer annyit ért, mint ma. Meg hol van az időfaktor, mely nemlineárisan növeli a befektetés értékét? Hol van a 18 évnyi takarékoskodás? A válasz rövid: sehol. Nem volt takarékoskodás. Csak én hittem úgy, hogy volt. A kezdetektől fogva, minden hónapban, amikor befizettem az indexált(!) havidíjat, rögtön, prompt abban a pillanatban le is vonták belőle a biztosítási díjakat, és csak a maradék párszáz forint kamatozódott. Azaz az idő hiába exponenciális multiplikátor, de úgy telt el, hogy nem volt mit növelnie. Vicces, mi? Én pedig azt hittem, hogy már 18 éve takarékoskodom.
Jó, persze, azzal vigasztaltam magamat, hogy tekintsünk úgy erre a kalandra, hogy volt egy életbiztosításunk, szerencsére nem kellett aktivizálni. Egyedül az viselt meg, hogy ha én ezt pusztán biztosításként kezelem, akkor 1993 óta tudtam volna mellette takarékoskodni is, a 18 év pedig termelte volna a kamatot, ahogy tanulta.

Aztán végkielégítettünk. 180 forintos frank értéken betoltunk minden mozgósítható pénzt, beleértve még az üvegbetéteket is. Így végül a fennmaradó kölcsönünk – mely egész véletlenül pont annyi volt, mint amennyit 4 évvel korábban felvettünk, azaz 4 éven keresztül gyk. a semmiért fizettük a durván magas havi összegeket – na mindegy, szóval a hátralévő fizetendő összegünk egyharmadára zuhant. Igaz, belement az összes megtakarításunk is, de még így is bőven megérte.

Most eltekintve a makroökonómiai hatásoktól, eddig úgy nézett ki, végre valami, ami a családunk szempontjából anyagi sikertörténet. De így, utólag ránézve, az látszik, hogy vederből cseberbe estünk. Azaz nagy rosszból közepes rosszba.

Anno az IEB-nél vettük fel a lakáskölcsönt, ezt később megvette a CIB. A végtörlesztést is náluk csináltuk. Itt viszont csak fix kamatú forinthitelt lehetett felvenni a hiányzó összegre. Az egész akció így is necces volt, nem vagyok agresszív tipus, de az ügyintéző hölggyel többször is veszekedtem, amikor láttam, hogy próbálja elfektetni az ügymenetet. Egyszerűen már nem mertem bevállalni mellé, hogy más banknál veszek fel forinthitelt a maradék összegre. Ráadásul a fix kamat – akkor! – nem is nézett ki annyira rossz megoldásnak. Konkrétan 11,5% volt, akkoriban 8% körül járt a jegybanki alapkamat és a bankok 3% körül tettek rá. Amennyit én a hiányos közgazdasági tudásommal tudtam, az az, hogy a tartós 10% körül jön az államcsőd – és akkor még ez a lehetőség is bőven benne volt a levegőben. Nem is beszélve arról, hogy Matolcsynak még a rendelkezésére állt 2% játéktér, abban pedig biztos voltam, hogy ha nem lesz IMF megállapodás, akkor erre a játéktérre szüksége is lesz. Azaz a 11,5% elfogadható értéknek tűnt.
Csakhogy. Nem számoltam a világgazdasággal, pontosabban a világgazdasági folyamatokkal. A válság kezelésére beindultak a pénznyomdák és ezzel párhuzamosan leestek mind a jegybanki, mind a banki kamatok. Ezt a váratlan külső tendenciát meglovagolta a kormányunk is és ők is leejtették az alapkamatot, jelenleg 5,5%-ra. Hiszen még ezzel is jóval többet fizetünk, mint a többi állam. Én viszont itt ülök egy 11,5%-os fix kamatozású kölcsönben és vakarom a fejemet. (Szerencsére rövidtávra kötöttem – mondtam már, hogy az időtől félek a legjobban? – de még így is hátravan négy év.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Elérkeztünk a jelenhez. A végkielégítésből úgy jöttünk ki, hogy felére csökkent a lakás törlesztőrészletünk, igaz, az autóé megmaradt. A megtakarításaink viszont megint lenullázódtak, azaz ennek a pótlása volt a kiemelt cél. Cifrázta a dolgot, hogy az utolsó pillanatban, azaz már a jelentkezés pillanatában derült ki, hogy mind a két gyerek továbbtanulása csak fizetős képzésben valósulhat meg, így hirtelen megint megsokszorozódtak a terheink (1,3m/év). Oké, persze, vettek fel diákhitelt, de abban egyetértettünk, hogy nem szeretnének már pályakezdéskor súlyosan eladósodni, szóval amíg bírjuk, rakjuk félre nekik is a zsét.

Hivatalosan egy évvel ezelőtt szűnt meg a deviza lakáshitelünk, de a részletek már novemberben lecsökkentek, mi pedig rögtön el is kezdtük élére rakni a pénzt. Természetesen euróban. Emlékezzél vissza, mi volt itt egy évvel ezelőtt. Decemberben 327 volt az euró és simán benne volt a 350 is. Amikor januárban leesett 300 körülre, rögtön váltottunk is. Aztán egész évben rágtam a kefét. Az euró egy évvel ezelőtt 292 volt, mint ahogy most is. Euró lekötésre 3,2%-ot fizetett a bank, ami euróra nézve kifejezetten jó szám, de a forint közben 9%-ot fizetett. Nyilván ebben benne volt a kockázat, de hát most éppen nem történt baj. (Az más kérdés, hogy ez nem a kormányunkon múlott.) Külön cifrázta a dolgot, hogy a CIB olyan botrányos marzsot használ, hogy az átváltás simán elvitte a 3,2% megtakarítást.

És most így állunk. Nem kicsit frusztráló, hogy minden döntési pontnál eszméletlen munkát öltem bele, hogy racionálisan döntsek. Kár volt. Egyszer sem jöttek be az elképzeléseim.
Mindig csak azok jártak jól, akik látták a jövőt.

Beam me up, Scotty!

Hülyék ezek az angolok.

Habár a Monty Pythonról semmit sem tudtam, de a fenti megállapítás már 15 éves koromban megvolt. Akkoriban ugyanis – ezt most nehéz lesz elmagyarázni – vadul gyűjtöttük a reklámanyagokat. Igen, azokat, melyeket manapság már undorral hajítunk ki a postaládánkból. De akkor ezerrel tombolt még a szocializmus, cipőt a cipőgyárból és traubit akarunk… ehhez képest egy prospektus egy nyugati(!) autógyárból(!) maga volt a felbecsülhetetlen kincs, az alfahímség netovábbja.
A kollégiumban valaki szerzett egy listát nyugati autógyárak címeivel, meg két sablonlevelet: egyet németül, egyet angolul. Kamaszok tucatjai vetették rá magukat és mentek kifelé sorban a levelezőlapok. Nekem a Volvo és a Suzuki válaszolt, mondanom sem kell, ezekkel a prospektusokkal tapétéztam ki otthon a szobámat. (Mármint rá a gyerekkori fényes citromsárga tapétára. Kék mozdony minták is voltak rajta.) Emlékszem, az egyik srác egy tök ismeretlen gyárnak írt, aztán kapott is egy jó nagy csomagot: tele traktor prospektusokkal. Az egész kolesz rajta röhögött, egyedül Józsi volt boldog. Ízig-vérig parasztgyerek volt, bolondult a traktorokért.

Nos, a Volvo prospektus is fenséges volt (kocka 200-as Volvók!), de a Suzuki csomag maga volt a gyönyör: matricák is voltak benne! Nem is kicsik. Az egyiken egy motor volt, mellette a szöveg: Take it easy, Suzy! A másikon csak a szöveg: Beam me up, Scotty! Miután kilelkendeztem magamat, elgondolkodtam. Oké, jó a kép, menő az angol duma: de mi a francot akarnak ezek mondani? Angolul tudó ember nemhogy a koleszban nem volt, de egész Kazincbarcikán sem. Én már azzal csodabogárnak számítottam, hogy az orosz mellett németet is tanultam az általánosban. Angol? Ki gondolt rá akkoriban, hogy valamikor el fog jutni angol nyelvterületre?
Szóval könyvtár, angol szótár. Kész, kampec. A szavakat megtaláltam ugyan, de egyszerűen nem álltak össze. Fogd meg könnyen, Zsuzsi? Háát, ez akár még értelmes mondat is lehetett volna. Na de a másik! Beam: kocsirúd, gerenda, ragyog, sugároz. Dugj fel nekem egy kocsirudat, Scotty? Á, csak nem. De ezzel a mondattal nem jutottam tovább. Pedig már úgy kinéztem, hogy mind a két matricát felnyalom a Komár mopedemre, de a másodikat végülis nem mertem.

Egy komplett rendszerváltásnak és az internet elburjánzásának kellett megtörténnie, hogy egy Startrek epizódnál hangosan a fejemre csapjak: nadehát itt van! Pont most mondta a fazon, hogy sugározzák fel a hajóra! Hát akkor mégsem kocsirúd. Sőt, igazából egy jófejség akart lenni a Suzukis marketingesektől. De kevés dolog ment annyira félre a világban, mint ez a mondat az 1979-es Kazincbarcikában.

Nazarénus

Ha agyonütnek sem tudom, hogyan jött elő ez a régi emlék, de egyik este, a padláson le kellett tennem az éppen olvasott könyvet, hogy fel tudjam idézni az egészet.

Igencsak hátulgombolós kiskölyök lehettem, talán már felsős úttörő, de még ebben sem vagyok biztos. Le voltunk adva pár napra nagyanyámhoz, akinél éppen nagy felfordulás volt. Festettek, vagy mi a szösz, a lényeg, hogy esténként földre dobott lószőr matracokon aludtunk a fal mellett.
Első este rádiókabarét hallgattunk. Ekkor jöttem rá, hogy a humor nem elég a nevetéshez – kell a közösségi élmény is. Teljes sötétség volt a szobában, mindenki feküdt a földön, hallgattuk a kabarét – és senki nem nevetett. Pedig a poénok nem voltak rosszak, legalábbis nem voltak rosszabbak, mint máskor, a fiúk/lányok bedobtak mindent – de mi nem láttuk egymást, így nem volt meg az együttes élmény katalízise. Nem láttuk, hogy másoknak hogyan tetszik a műsor, önállóan meg senki nem mert hangosan felnevetni. Fura volt.
A következő éjszaka már nem volt ilyen csendes. Nagyanyámmal kemény vallási vitába keveredtem. Osztottuk egymás agyát, rendesen. Akkoriban az Újtestamentummal már nagyjából képben voltam, az Ótestamentumból inkább csak sztorikat ismertem. De ez is elég volt ahhoz, hogy határozott véleményem legyen. Az biztos, hogy nagyon szidtam a katolikus egyházat, mint olyan szervezetet, amelyik nagy ívben letojja a jézusi gondolkodást. Nagyanyám vallásos volt, abban az értelemben, hogy rendszeresen járt templomba és meg sem fordult a fejében, hogy bármit is megkérdőjelezzen abból, amit ott hallott. Én meg ugye, ifjú és bohó. Szikrázott a levegő, végül nagyanyám azt vágta hozzám, hogy minden ember közül én vagyok a legfertelmesebb, egy nazarénus: aki ismeri az igét, és ennek ellenére nem hisz az egyházban. Akkor, ott, ezzel vége is lett a vitának, mert fogalmam sem volt, kik is azok a nazarénusok. De azért megjegyeztem, hogy alkalomadtán utánanézek, mert szimpatikus népeknek tűntek.

Negyven évnek kellett eltelnie, mire eszembe jutott ez az egész, és ténylegesen utána is néztem a nazarénusoknak.

Hittanilag a protestáns evangéliumi kereszténység anabaptista ágának ultra-konzervatív fundamentalista irányzatába lehet őket sorolni.

Hát… nagyanyám valószínűleg nem pont erre gondolhatott. A keresztény pap feltehetőleg rendszeresen ekézhette a keresztyéneket, aztán valamikor megemlíthette, hogy ezek közül is a legreménytelenebbek a nazarénusok – nagyanyámban pedig már csak ennyi maradt meg. Az mindenesetre biztos, hogy nem talált: az én véleményem nem sokat változott azóta, márpedig egészen biztos vagyok benne, hogy nem állnék be a nazarénusok közé. Sem.

Tévedések víg játéka

Ha már úgyis ilyen múltbarévedős hangulatom van, jöjjön néhány emlékezetes félreértés.

Az elsőt már kommentben említettem, de legyen együtt a többivel. Ha jól emlékszem, a Közép-európai Hobo Blues I-ben hangzott el a következő részlet:

Amikor a hobók útjára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

Mondanom sem kell, totálisan félrehallottam.

Amikor a hobó kutyára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

És borzasztóan nem értettem, mi abban a pláne, hogy az énekes már akkor rálépett egy kutyára, amikor én még kisgyerek voltam? De akkoriban kezdtem felfedezni önállóan a világot, gondoltam, ez is valami olyasmi, amit a felnőttek valamilyen általam ismeretlen okból időnként megtesznek.
 

 
(Ennyire nem vagyok kretén, ne a lemezfelvétel alapján gondold, hogy félrehallottam. Ezeket a zenéket agyonmásolt, isten háta mögött rögzített koncertfelvételeken ismertük meg.)

A következő félreértés okozója a kazettamásolgatás volt. Akkoriban ugyanis csak ez a sokszorosítási technika létezett, a bakelit lemezt nehéz lett volna házilag újrapréselni.

Illetve nem, és ez egy újabb apró félreértés. A gyerekkoromban ugyanis még kazettás magnó sem létezett. Én még echte szalagos magnóval kezdtem. Orosz szalagos magnó, akkora, mint egy ágyneműtartó. Csak a kapcsológombjai akkorák voltak, hogy ma a japánok számítógépet építenének bele, nem is egyet. Én még tekercseltem a Magyar Rádiótól nagy tételben megvett, kiselejtezett, többszáz méter hosszú szalagokat kisorsókra. Na, ennek a dögnek volt az a neve, hogy Pekopa. Így is maradt meg az emlékeinkben, pedig pár évvel később már tanultunk oroszul és ki tudtuk silabizálni, hogy ez tulajdonképpen Rekord. De ekkor már nem változtattuk meg a nevét.

Vissza a kazettákhoz. Sikerült megszereznem egy havertól a Sex Pistols Nagy Rockandroll Svindli című lemezét. Jó zene, jó zene, de a legütősebb az utolsó két szám volt a kazettán. Évekkel később meg is vettem cédén és döbbenten vettem észre, hogy ez a két szám nincsen rajta. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire kezembe akadt (izé, letöltődött) egy Bowntown Rats lemez és felordítottam, hogy itt vannak! (Gondolom, volt egy kis hely a kazetta végén és a haver még odamásolt valamit.) Így esett, hogy nálam a Sex Pistols két legjobb számát Sir Bob Geldoff játszotta. (Vájtfülű érdeklődőknek: “Someone’s Looking At You”, illetve “Diamond Smiles”.)
 

 

 
A Sex Pistols-szal egyébként sem volt szerencsém. Ugyanis én speciel tőlük hallottam elöször a My Way-t és meg voltam róla győződve, hogy saját számuk. (Ahogy Sid Vicious előadja, nem is igazán lehet elfelejteni.)
 

 
Na most ezek után képzeld el, amikor a bakonyi házban egy meleg nyári napon bejöttem a kerti munkából, leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, éppen a 3 tenor énekelt, majd kis idő után rázendítettek egy Sex Pistols nótára. Nyilván egyből keresni kezdtem a lakásban a kandi kamerát.
 

 
Egy másik zenével meg magamból csináltam hülyét. Úgy adódott, hogy a Rhapsody in Blue-t sem az eredeti előadótól hallottam először, hanem Rick Wakemantől. Nagyon megtetszett, és egy társaságban, amikor valaki felrakta a lemezt, lelkesen magyaráztam mindenkinek, hogy én ezt ismerem, ez egy csodajó Wakeman szám. És akkor sem vettem észre magamat, amikor udvarias hallgatásokba ütköztem.

Végül ott vannak a gyorsan korrigált félreértések, melyekben pont az volt a szép, hogy a félreértett verzió némileg jobban, de legalábbis izgalmasabban hangzott. Ilyenből rengeteg volt, álljon itt csak kettő.

Ott volt például az a fárasztó dal a lencsi lányról:

Amikor este lett
az ici pici lányka félt,

Na, ez nyilván a következő verzióban volt népszerűbb:

Amikor este lett
az ici pici lány kefélt,

 

 
Másodiknak pedig említsük meg a Prognózistól a “Mi lesz veled, ha elszabadulnak a nőhegyek” változatot.
 

 

Schedule

Írtam már itt a blogon, gondolom, nem nagy újság, viszont a sztori szempontjából lényeges: 1996-ban, amikor felköltöztünk Budapestre, én egy kukkot nem tudtam angolul. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha az állásinterjún nem hazudom be szemrebbenés nélkül, hogy tudok. Szerencsére senki nem ellenőrizte le – és a cég sem károsult, mert a hat év alatt, melyet ott töltöttem, egyszer sem kellett a szakszöveg-olvasásnál bonyolultabb mutatványra vállalkoznom. Az meg még ment.
Csakhogy ennek két következménye is lett.
Egyfelől – bármennyire is szerettem volna – nem mertem elmenni a cég által rendezett angol nyelvtanfolyamokra. Mert oké, hogy az írott szöveget valahogy kisilabizálom, de hatalmas égés lett volna, ha rögtön az elején a you-t jou-nak ejtem. Pölö.
A másik, hogy – már csak a presztizs miatt is – a felhasználók felé nem mutathattam, hogy ennyire fű vagyok. Mit mondjak, voltak kutyaszorítók. Az egyik ilyen az volt, amikor 1997-ben bevezettük az Exchange 4.0 verziót, melyhez akkoriban még Exchange kliens program dukált, illetve egy MAPI alkalmazás, a Schedule+. (Meg egy másik MAPI alkalmazás, egy sakkprogram.) Az én feladatom volt a felhasználók kioktatása. Ezzel sem volt gond, írtam egy manuált, elterjesztettem. De végig ott volt bennem a félelem, hogy mi van, ha szóban kérdeznek valamit? Hogy a bánatba kell kiejteni ezt az idióta schedule szót? Ha arra gondolsz, hogy google translator, akkor közlöm, hogy akkoriban még internet sem nagyon volt. 37-en használtunk egy lopott betárcsázós accountot, de azzal sem mentem sokra, mert tartalom sem igazán volt még. A német műveltségemmel adódott, hogy a schedule az egyszerűen sedule, de éreztem, hogy ingoványos a terület. Végül szereztem egy igazán nagy Országh szótárat, ahonnan kibogarásztam, hogy az angoloknál sem egyértelmű a helyzet: az amerikaiak szkedzsöl-nek mondják, az angolok sjegyul-nak. Hát, nem örültem, mert mind a kettő hülyén hangzott egy angolul nem tudó ember szájából, de ez van.
A félelmem be is jött, hamarosan megállítottak a folyosón.
– Te, Józsi, segítsél már!
– Igen?
– Van itten ez a határidős program, de fogalmam sincs, hogyan kell a nevét kiejteni. Te biztosan tudod.
Nagy levegő.
– Természetesen, Gábor(1). Pusztán az a kérdés, melyik nyelvterület szerint szeretnéd kiejteni.
– Tessék?
– Amerikában úgy mondják, hogy szkedzsöl. Az angolok úgy mondják, hogy sjegyul. Te pedig úgy mondod, amelyik jobban tetszik.
– Aha! Akkor sjegyul, mert az amerikaiak bugrisok.
– Tedd azt.

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy friss kedvenc blogomon olvastam egy írást. Amelyből kiderült, hogy a kifejezés eredete a latin schedula szó – melyből nem mellékesen a magyar cédula kifejezés is ered. Ha én ezt akkor tudom, sokkal frappánsabban is kivághattam volna magamat a szituációból.

ps.
Aztán amikor 2002-ben leépítették a cégnél az informatikát, az volt az első, hogy a végkielégítésből egész nyáron intenzív angol tanfolyamokra jártam. De ez már egy másik történet.

(1)
Ilyen sztoriknak se szeri, se száma. Valahogy vonzottam ezeket. Amikor például cégtáblát festettem az arácsi vasútállomás restijében, lefelé a buszon olvastam le a dobozról, hogyan is kell festeni a trináttal. Odalent, amikor a körém sereglő alkeszek figyelték a munkát és kérdezgették, mit miért csinálok, a világ legtermészetesebb hangján magyaráztam el, hogyan működik ez a festék. A faszik meg hümmögtek és motyogtak, hogy igen, ez aztán a profi, látszik, hogy nem ez az első munkája.
De hasonló volt első félév végén a szervetlen vizsgám is. Előtte este vágtam földhöz a kölcsönkért jegyzetet.
– Az isten nyomorult fülét! Hát mi a bánatos lóalkatrész már az, hogy vörösvérlúgsó meg sárgavérlúgsó!? (2)
Zsolt, akivel együtt tanultunk, vigyorogva világosított fel.
– Pepe, az a kálium-hexaciano-ferrát, meg a ferrit.
– Ja!? De akkor miért nem azt írják?
(Az anyagokat ismertem, sűrűn használt indikátorok voltak.)
Aztán a vizsga. Moha bá nagyon hangulatember volt… és éppen jó hangulatban találtam. (Előttem vizsgázott Judit, aki még az öregnél is alacsonyabb, ellenben sokkal dekoratívabb leányzó volt és mint ilyen, helyből feldobta a prof napját.) Engem is jókedvűen kérdezgetett. Én meg válaszolgattam, ahogy tudtam. Aztán jött a keresztkérdés:
– Fel tudja írni a vörösvérlúgsó képletét?
– Természetesen – bólintottam és már írtam is.
A tanár az összes 150 centijével felpattant és sugárzó arccal fordult a hallgatóság felé:
– Látják! És tudja! Csak tudja és tudja!
Még leírtam a külső elektronhéj szerkezetét és akkora ötöst vésett be, hogy alig fért el az indexben.
Ja, és Zsoltot kirúgta.

(2) Nem pont ezeket a kifejezéseket használtam.

1988 nyara

Valamikor régen írtam egy közös túráról az Akkor-Még-Nem-Nejjel. Utána volt némi nézeteltérés közöttünk, ugyanis ő némileg máshogyan emlékezett a történtekre. Nem a sztorikkal, meg a hangulattal volt a baj, hanem az időbeliséggel.
– De nem is ekkor voltunk ott!
– Dehogyisnem, hidd el, jól emlékszem.
– De nem lehetett, mert ott abban a sátorban voltunk, azt viszont csak később vettük meg.
– Ne mondd már, ott sóvárogtunk a büfé előtt, nem volt pénzünk, azért mentünk váratlanul át egy másik kempingbe.
– Igen, de nem akkor.
És így tovább. A vita eldönthetetlennek tűnt.

Egészen addig, amíg a napokban egy nagy iratrendezés közben meg nem találtam a 88-as füzetemet. Nem nevezném naplónak, mert szinte semmilyen napló jellege nincs. Sokkal inkább arról volt szó, hogy papír vagy notesz vagy apró füzet mindig van nálam és amint van egy kis szabadidőm, használom is. Ebbe a füzetbe például – a fene sem tudja, milyen apropóból – de feljegyeztem az összes kocsmának a nevét (dátummal együtt), ahová a Kedvessel betértünk. Egész nyáron. Emellett pedig a füzet tele volt rajzokkal, melyekkel a kalandokat illusztráltam. Plusz voltak benne programozási algoritmusok és bridzs licitrendszeri elemek. Ugyanis miközben kocsmáztunk a Drágával, ilyenekre oktattam. Nincs elveszett idő.
A füzet segítségével viszont nem volt nehéz rekonstruálnom a nyarat. Ültem, lapoztam… és egyfolytában vigyorogtam, ahogy jöttek az emlékek. Kár lenne ezeket veszni hagyni.

Előzmények

Gabival eleve furán jöttünk össze. Én akkor egy másik lányt hajtottam, de nem lett a dologból semmi. Pedig sokat igérően indult, de valami akkora bunkó voltam, hogy azt még így utólag sem értem. Ahogy ez kútba esett, akkor egy másik lánnyal kezdtünk összegerjedni.
Tavaszi szünet, nagy hazautazás a koliból. Az utolsó hétvégén kevesen maradtunk, mert mindenki elutazott. Viszont az egyik évfolyam nagy bulit rendezett, mert két prominensüknek is akkor volt a születésnapja. Az egyiket ismertem, a másikat nem igazán. (Látni láttam, de nem nagyon beszélgettünk.)
– Te, Attila, vegyünk nekik valami egzotikumot – javasoltam Gyökér barátomnak.
– Mire gondolsz?
– Találkoztál már valaha is az életedben kék itallal? – kérdeztem vissza.
Attila jelentős alkoholista múltra tekinthetett vissza, de még ő is a fejét csóválta.
– Tényleg nem.
– Na, akkor vegyünk valami kéket – javasoltam.
Nyakunkba vettük a várost, míg végül az egyik delikát boltban találtunk egy üveg Blue Curacao likőrt.
Elégedetten mentünk a buliba. Én különösen, mert ott volt az a lány is, akivel terveim voltak. Beszélgetések, szolíd kortyolgatások, tánc. Felkértem lassúzni a lányt, eljött. Tébláboltunk a parketten, összebújtunk, de valahogy nem volt az igazi. Aztán vettem egy nagy levegőt és előjöttem a farbával. Mármint beszédben. Némi csend követte a vallomást, majd kaptam egy nagyon finom, disztingvált elutasítást.
Nekem ennyi elég is volt a buliból. Azon a héten kétszer lettem elhajtva és ez még az én – akkori – vaddisznó lelkületemnek is sok volt. Bementem a szobánkba, de ott meg éppen az egyik pár használta ki, hogy jelenleg mindenki a buliban van. Mondjuk úgy, hogy szemmel láthatóan zavartam őket. Visszasétáltam, nyakon ragadtam egy üveg bort és leültem egy eldugott sarokba. A buli ment a maga útján, egyre többen kaptak halálos sebeket, néha odajött valaki, hogy mit búslakodok itt a sarokban, de elég volt egy morgás és békén hagytak. Néha elmentem kicserélni a borosüveget, aztán visszaültem. Valamikor hajnalban odaevickélt az egyik ünnepelt, az, akit nem nagyon ismertem.
– Hát te mit búslakodsz itt?
– Hrrrrrrrr!
– Megismételnéd? Nem értettem tisztán! – szédült bele a mellettem lévő székbe.
– Hrrrrrrrr! Mmphmmmmph!
– Aha – vigyorgott – Be vagyunk baszva?
Közel sem voltam hozzá. De láttam, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok tőle. Beszélgetni kezdtünk.
Amikor kelt fel a nap, már a lépcsőfordulóban smároltunk. Ő volt Gabi.

Eltelt két hónap. Elvoltunk. Nem mondanám, hogy fergetegesen, ugyanis mind a ketten elkövettük azt a hibát, hogy kozmetikázni akartuk magunkat, nem úgy viselkedtünk, amilyenek voltunk. Pont közéesett egy VEN (Veszprémi Egyetemi Napok, egy egész hetes fergeteges buli), az segített elfedni a problémákat. Utána meg jött a ZH időszak, majd közeledett a vizsgaidőszak. Addigra teljesen rászoktunk az együtt tanulásra, nagyon jól ment. Az egyik éjszaka, tanulás közben, nekiálltunk terveket szőni. Bennem általában – mindig – mozgott a mehetnék, összeraktunk egy jó kis csavargási tervet, stoppal, vadkempinggel, neki az országnak.
Igenám, de még a vizsgaidőszak előtt volt egy kellemetlen beszélgetésünk. A Kedves megkérdezte, hogy mi a szándékom ezzel a kapcsolattal. Mennyire gondolom, hogy ennek van értelme. Nyilván ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Előtte már én is ezen tipródtam, így őszintén közöltem vele, hogy nem sok jövőt látok benne. Valószínűleg nem erre a válaszra számított, mert megszólalni sem bírt, csak feldúltan elrohant.
Kész, vége. Kicsi kollégiumban laktunk, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy szakítottunk.

Teltek a napok. Jött a vizsgaidőszak, mindenkinek megvolt a maga baja. Csakhogy én furcsa dolgokat vettem észre magamon. Nem ez volt az első szakításom, rúgtak ki párszor, megtettem én is… de ilyet még sohasem éreztem. Hiányzott. Kezdtem lassan ráébredni, hogy valószínűleg mégsem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Pár nap után már biztos voltam benne, hogy elböktem. De hogyan lehet ezt egyenesbe rakni?
Pofátlanul.
Átsétáltam a szobájukba és megkérdeztem tőle – miközben a barátnői körében beszélgettek – hogy hogy ityeg a fityeg. Ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor sündisznóként szúrtak volna át a lándzsák. Ezt eljátszottam néhányszor a következő napokban. Érdeklődtem a vizsgái felől. A harmadik alkalommal már válaszolt is. A sokadik alkalommal felvetettem, hogy – mindenféle hátsó gondolat nélkül – mi lenne, ha együtt tanulnánk? Az olyan jól ment. Onnantól együtt éjszakáztunk, persze szigorúan tanulás céljából. Hamarosan jó idő lett, így lejártunk a Balcsira tanulni. (Autóstop, Arács szabadstrand.) A barátnői teljesen szét voltak zilálva. Nem értették, hogy mi van. Gabi sem. Nekem akkoriban volt a születésnapom. Vett egy üveg bort és leültünk beszélgetni. Nem hagytam szóhoz jutni. Végigsztoriztam az estét. (Szerencsére jó beszélőkét örököltem, ha akarom, akkor lelőni sem lehet.) Nem mondom, hogy kellemes beszélgetés volt, de nem lett kínos és még nevetgéltünk is. Végül megegyeztünk, hogy pusztán csak azért, mert már nincs köztünk fiú-lány kapcsolat, még nem kellene kidobni a terveinket, így a vizsgaidőszak után csakazértis elmegyünk a megbeszélt csavargásra.

Első túra

Gabi pesti barátnője igérte, hogy szerez nekünk kölcsönbe egy sátrat. Így azzal kezdtünk, hogy felutaztunk Pestre. Gabi egyik barátja éppen haverja üres albérletében dekkolt, nála aludtunk. Délután sétáltunk egy hatalmasat (a barát valahol a VI. kerületben lakott, a barátnő meg – a sátorral – valahol a Szilágyi Erzsébet fasorban). Jó séta volt, végignevettük az utat. Mire visszaértünk, a barát szerzett valahonnan sört. Gabi elment zuhanyozni, én meg leültem a sráccal a konyhában sörözni.
– Hallom szakítottatok – tért a lényegre.
– Ja, igen, persze.
– Hát igen, nehéz ügy.
– ?
– Ne érts félre, Gabi jól néz ki. De időnként furcsán viselkedik.
– Mire gondolsz?
– Hát, néha olyan infantilis.
Nagyra tágult a szemem. Én soha nem tapasztaltam ilyet.
– Komolytalan, na. Egy egyetemistának az ő korában már több komolyságot kellene tanúsítania. Gabi viszont hajlamos elnevetgélni a komoly dolgokat is. Olyan gyerekes.
Miközben mondta, nekem egyre jobban kezdett csillogni a szemem. Addig is úgy éreztem, hogy lesz ebből a kapcsolatból valami, de ha egy régi barát, aki nálam jobban ismeri a leányzót, ezeket a tulajdonságokat emeli ki, akkor egész biztosan ő az a nő, aki nekem kell.
Gabi kijött a fürdőszobából, kiült a konyhába, más irányba ment a beszélgetés. De bennem megerősödött az elhatározás, hogy az első adandó alkalommal dűlőre kell vinni a viszonyunkat.

Ez az alkalom Dabas határában következett be. Odáig vitt az első stop. Pont volt az út mellett egy ótvar kocsma, beültünk egy sörre. Ott, abban a füstös és mocskos késdobálóban vetettem fel az ötletet, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk?
Nem válaszolt egyből. Ráadásul a következő stoppunk elég szerencsétlenre sikerült. Gabi keresztanyja – gyakorlatilag a második anyja – állt meg. Én nem mentem a közelbe, de az öreglány igencsak kiakadt, hogy Gabi egy ilyen torzonborz alakkal járja stoppal az országot. Nem is vettek fel, igaz a kispolákba be sem fértünk volna.
Aztán ahogy mentünk egyre délebbre, úgy engedett fel. A mai napig imámba foglalom azt a pacákot, aki Kecskemétig vitt bennünket és közben végig Simon and Garfunkelt hallgatott. Ekkor fogtam meg a kezét és ekkor nem lökte el. Mármint Gabi.
Szegeden gyorsan felállítottuk a sátrat és bementünk a városba. A Hágiban ültünk le vacsorázni. Kellemes, meleg este volt, a kerthelyiségben pont ideális volt a hangulat – és csak itt bólintott rá a leányzó az ötletemre.
Innentől megint együtt voltunk.
A következő napon becsavarogtuk a várost. Kéz a kézben. És mindketten vadul infantilisek voltunk.

A következő állomás Mártély volt. 1986-ban már voltam ott EFOTT-on, emlékeztem, hogy kellemes a hely. Tényleg az volt. Rajtunk kívül csak ötmillió szúnyog élt a környéken, mondhatni, teljesen egyedül voltunk. Nagyokat fürödtünk, időnként elsétáltunk a kocsmába egy fröccsre. (Ezt pontosan tudom a feljegyzéseimből.)

Innen egy vad átkötéssel Pécs jött. Nem volt egyszerű menet. Szeged és Pécs között csak sokadrangú utak vezettek. Kimentünk a város szélébe, de egyszerűen nemhogy stop, de autó sem volt. Visszamentünk, vasútállomás. Ott felvilágosítottak, hogy a két megyeszékhely között nincs közvetlen járat, fel kell utaznunk Pestre és ott átszállni. Na, ezt azért mégse. Visszamentünk a város szélére. Végül délután négykor mosolygott ránk a szerencse, felvett egy hapi, aki Komlóra ment.
– Jó lesz?
– Hajjaj!
Már sötétedett, amikor Komlóra értünk. Buszpályaudvar, még volt esti busz Pécsre. Késő éjszaka kezdtük kérdezgetni a járókelőket, hogy merre van a városban felsőoktatási kollégium. Megint szerencsénk volt, mondtak egyet, valahol fent a hegyen. Megkerestük. A portás rendes volt, adott szobát. Olyan este tízkor cuccoltunk le, teljesen fáradtan.
De másnap már új nap jött. Egyikünk sem volt soha Pécsen (na jó, én egyszer már vadásztam ott illegális jósnőre), bejártuk a várost. Múzeumok, képtárak. Bementünk egy Picasso kiállításra, ahol a mester kifejezetten buja rajzaiból mutattak be vagy háromszázat. Én pedig mindegyiken elmagyaráztam a különböző szimbólumokat. A Kedvest a végén földönfekve húztam ki a kijáraton. A Vasarelly képtárban már megadóan tűrte a műelemzéseket. Ott mégsem volt annyi bika meg fallikus szimbólum.
Este már nem a koleszban aludtunk, hanem kibuszoztunk Orfűre. A kempingben vertük fel a sátrat.
Bár több napot terveztünk a környékre, de itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy teljesen legatyásodtunk. A sátrat praktikusan a büfé mellett állítottuk fel és csak utána döbbentünk rá, mekkora marhák voltunk. Nézhettük, ahogy mások esznek, isznak – miközben mi azt a három kiflit rágcsáltuk, melyet a maradék összes pénzünkön vettünk.

Nem is maradtunk sokáig. Másnap beutaztunk Pécsre, majd stoppal irány Pest. Az előjelek nem voltak túl jók, a város szélén kilométerhosszan bakák stoppoltak. Márpedig őket mindig hamarább vették fel az autósok. De itt is szerencsénk volt, kifogtunk egy kamionost, aki utálta a katonákat. Ráadásul Pestre ment.

Innen, az eredeti terv szerint mindenki ment volna haza a szüleihez, de felvetettem Gabinak, hogy jöjjön el velem Egerbe. Szép város, szívesen megmutatnám neki. Rábólintott. Csak hát, a szülők. Megvigasztaltam, hogy semmi gond. Apámmal lehet, hogy találkozni sem fog az első köszönés után, egyedül anyámmal vigyázzon, mert ledumálja a fülét a fejéről. Sikerült is beleraknom az ideget a vonaton. Kénytelen voltam később oldani a hangulatot.
– Utaztál már ezen a vonalon?
– Még nem.
– Huhú. akkora dolgot fogsz látni Gyöngyös körül, hogy a szemed-szád kettéáll!
– Mit?
– Nem mondom meg, majd csak ott.
Ezzel sikeresen más irányba is tereltem a kiváncsiságát.
Aztán Vámosgyörk után rejtélyesen odahívtam az ablakhoz.
– Na, mit látsz?
– Izé, semmit.
– Ne mondj már ilyeneket. Nézz szét jobban!
– Alföld. A távolban hegyek. Meg ott füstöl valami böhöm nagy gyár.
– Meleg, meleg. Na, mi az a gyár?
– A franc se tudja.
Hatásszünet.
– Hát egy Heller-Forgó rendszerű hőerőmű!
– Mi van?
– Hát neked már meg se dobban a szíved egy Heller-Forgó rendszerű erőműtől?
Itt láttam rajta először a teljes ledöbbenést. Tudta, hogy nem vagyok normális, de ekkora kreténséget soha nem tételezett fel rólam. Azóta persze már sokszor láttam ezt a tekintetet.
– Azt akarod mondani, hogy egy szaros hőerőművel hitegettél eddig?
– Nem szaros. Heller-Forgó. Nem rémlik, mennyit tanultuk az elvét hőgéptanból?
– Akkor már inkább az anyád, ha választanom lehet.

Megérkeztünk. A szülők örültek, mint mindig, de érezni lehetett némi ledöbbenést is. Én addig ugyanis távol tartottam a családtól a nőügyeimet (az én harcom), most szembesültek először azzal, hogy a fiuk hazahozott egy példányt. Számomra is meglepő módon anyám némileg zavartan elvonult a konyhába, apám viszont úgy, ahogy nézte a tévét, klottnadrágban és trikóban kirongyolt és körbesertepertélt minket.
– Hogy utaztatok? Jól sikerült a kirándulás? Fáradtak vagytok? Ennétek valamit? Jaj, de ostoba vagyok, megkínálhatlak benneteket valamivel?
– Egy sört kérnék – szűrtem ki a sok kérdésből a legfontosabbat.
– Gabika, te mit iszol?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Egészen biztos?
– Egészen.
– De komolyan, nem kell szégyenlősködnöd.
– Ja, akkor pálinka van?
Mindenkinek egyből fülig ért a szája.
– Persze, hogy van. Már hozom is – sietett be vigyorogva a szobába apám.

Kellemes napokat töltöttünk a családi fészekben, aztán kikisértem Gabit a buszmegállóba. Hazautazott.

Második túra

Erről most túl sokat nem írnék, megtettem korábban. Gabi barátnője Kisarban lakott és oda szervezett egy sátras hepajt. Most legyen elég egy rajz, abból a bizonyos füzetből.

From Segédlet

A sztorit nem írom le még egyszer, a linken el lehet olvasni.

Harmadik túra

Ezt az előző csavargás során terveztük meg. Az elv hasonló volt, gyaloglás, autóstop, sátor és az ország azon területe, mely mindkettőnk számára ismeretlen volt.
A találkozó nálunk volt. Közben én csinosítgattam a szobámat – telefestettem a falakat karikatúrákkal meg portrékkal, a fél szobát beborítottam egy nagy pókhálóval, drótokból és fekete szigetelőszalagból gyártottam egy monstre pókot, felcipeltem egy öreg hűtőszekrényt, szóval tényleg hangulatosan berendezkedtem. Gabi még éppen elcsípte a végét, befogtam őt is takarítani.

Nagy terveink voltak. Be akartuk portyázni az országot a Kőszeg-Szekszárd – Békéscsaba vonal mögött. Azzal kezdtük, hogy elvonatoztunk Kőszegre. Felnyomtuk a sátrat, megnéztük a várost. Másnap elsétáltunk Szombathelyig. A térkép alapján úgy saccoltam, hogy kellemes erdei utakon fogunk haladni – ehelyett tök egyenes országúton mentünk, a tűző napon. Húsz kilométert. Eleinte még csak-csak voltak falvak, be tudtunk lépni egy fröccsre, de a végén elfogyott minden: a falvak is, meg a vizünk is. Szerencsére volt nálunk citrom, azt nyalogattuk kilométerszám.

From Segédlet

Szombathelynél megjelent felettünk egy viharfelhő. Ekkor adtuk fel, az utolsó pár kilométeren már stoppal utaztunk.
Pont akkor szakadt le az ég, amikor a sátrat állítottuk a kempingben. Utána már nem is vacakoltunk, a legvadabb felhőszakadásban sétáltunk el a kempingbüfébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettünk volna cafatokra ázva.
Másnap újabb séta következett. Elgyalogoltunk a jáki templomig. A nap persze ezerrel sütött, de nem ez volt a legnagyobb baj. Gabi cipője megadta magát. Először feltörte a lábát, de úgy, hogy járni alig bírt, utána pedig elszakadt. Ezzel lőttek is a gyalogtúrás terveknek. Visszabuszoztunk Szombathelyre, kicsit sétálgattunk a városban, majd átterveztük az útvonalat. Kihagytuk az Őrséget, Zala megyét… és egy hirtelen elhatározással elvonatoztunk Pécsre, onnan meg busszal Orfűre. Másodjára már csak jó lesz.
Nem lett jó. A kemping drága volt, a tóból lekerített medencét javítgatták, nem lehetett fürödnii. Ettől még felvertük a sátrat. Másnap elindultunk túrázni. Az első utunk Abaligetre vezetett és annyira megtetszett a hely, hogy nem is vacakoltunk, visszarohantunk Orfűre, lebontottuk a sátrat, visszakértük a pénzt és átköltöztünk Abaligetre.
Az itteni élményeket nem részletezem, megtettem már korábban. (De vedd figyelembe, hogy ez az eredeti verzió, bizony ebben a sztoriban még keveredik a két túra anyaga.)

Nagyon kellemes napokat töltöttünk Abaligeten, még a horror élményekkel együtt is. Az eredeti terv szerint mentünk volna tovább délnek, Siklós, Villány felé, de Gabi lába már teljesen tropa volt. Ehelyett vonatra szálltunk és átruccantunk Szekszárdra.
Ez az ötlet sem jött be. Megmutattam Gabinak a várost (valamikor ott katonáskodtam), a séta után nagyon jól esett ücsörögni a hűvös Szász pincében. De a korábbi tuti szállásom (egészségügyi szakközépiskola kollégium) nem üzemelt, és ötletem sem volt, hol alszunk. A város közepén csak nem verjük fel a sátrat. Végül úgy döntöttünk, hogy a vonaton hajtjuk álomra a fejünket. Az egyértelműen látszott, hogy az eredeti túrát nem tudjuk végigvinni. Feladtuk. Szekszárdon felültünk egy késő délutáni vonatra, Pesten még elcsíptük az utolsó debreceni járatot, hajnalban már Hajdúszoboszlón voltunk Gabiéknál. (Abszolút nem foglalkoztunk vele, milyen egzisztenciák utaztak rajtunk kívül a fekete vonaton. Mi is néztünk ki valahogy, mi is büdösek voltunk, ráadásul hullafáradtak is. Végigaludtuk az utat.)
És eljött az a pillanat, amikor a nyalóka visszanyalt. Én lettem bemutatva Gabi családjának. Szerencsére az öreggel nem kellett sokat barkochbázni, egyből hozta a pálinkásüveget. Ekkor kezdődött egy hosszú sorozat. Éveken keresztül az volt a program, hogy kiültünk éjjel a nyári konyhába, ahol az apja pálinka és cigaretta mellett nyomta a kissé hihetetlen sztorikat. Én élveztem. (Mint írtam is korábban, ha öreg emberrel beszélgetsz, nem az a lényeg, hogy igaz-e a sztori, hanem az, hogy jó legyen.)

Ezzel vége is lett a nyárnak. A túra elhagyott végét már a következő évben tettük meg egy baráti párral (Szeged – Mártély – Gyula – Hajdúszoboszló – Vekeri-tó EFOTT), de ez már egy másik történet.

Érteni és értetni

Nemrég egy fórumon beszélgettünk és előjöttek régi sztorik, beszólások az egyetemi időszakból(1).

(1)
– Életetek legszebb időszaka lesz! – fenyegettek akkor a felnőttek.
– A faszt – reagáltuk le tömören.
Aztán mégis.

Én pedig éppen melankolikus hangulatban voltam, hagytam, hadd jöjjenek elő az emlékek. Majd rájöttem, hogy mindegyik csak úgy lebeg valahol, ha nem írom le őket, akkor elvesznek.

Már írtam arról, mennyit hányódtam 1987-ben. Zűrös év volt, de az ősz ismét az iskolapadban talált. És milyen jól tette! No, meg én is. Teljesen más ember lett volna belőlem, ha azt a két évet kihagyom.
Ugyanis a szent őrültekhez kerültem. Az úgynevezett rendszer ágazaton az oktatóknak semmi sem volt drága, ha arról volt szó, hogy fényt gyújtsanak a nebulók fejében.

Kezdjük azzal a sztorival, mely indukálta ezt az írást.

Ágazatunk atyja és őrült nagybácsija utaztak egy autóban. Árva dokens, az atya, vezetett, mellette pedig Zoli bácsi – alias Klerenc – üldögélt. A docens úr modellezést oktatott, Zoli bácsi pedig valszám/statisztikát. Az öreg egyszer csak megkérdezte a dokenst, hogy szerinte mennyi annak a valószínűsége, hogy valaki meghúzza a kocsiban a kéziféket? Nulla – vágta rá Árva. Erre Klerenc berántotta a kéziféket. Olyan hatvanas tempónál. Nagy pedagógus volt az öreg, egy pillanatot sem hagyott ki, ha edukálni lehetett.
Az Árva meg síelés helyett autót javított a következő héten.

És ilyen emberek kezére voltunk bízva. Szerencsére. Tőlük tanultam azt a mentalitást(2), hogy semmi sem drága, ha az közelebb viszi a delikvenst a megértéshez. Ha kell, nyugodtan írd meg Hacsek és Sajó formában a szakcikkedet. Ha kell, állj ki a színpadra és énekeld el egy csábtánc közben. (Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, csak megjegyzem, ténylegesen énekeltem már nagyszámú közönség előtt, miközben egy tüllboát tekergetve táncoltam. Józanul.) Nevezd nyugodtan büdös kurvának a receive konnektort, ha ezzel örökre beégeted az olvasó fejébe azt a tevékenységet, melyet a konnektor végez.

(2) Illetve volt középiskolában is egy Zoli bácsi nevű szent tanárom, de róla külön írok majd.

Vas Jóska egyszer látta, hogy bizonytalan a társaság egy szabályozó algoritmus megértésénél. A következő órára beállított, egyik hóna alatt egy IBM XT, a másik alatt egy monitor, a billentyűzet pedig a fogai között lógott. Ha el tudod képzelni, mekkora fizikai teljesítmény volt 1988-ban ezeket a 40 kilós cuccokat csak így felcipelni a tanterembe (eleve előtte likvidálnia kellett a gép előtt ülő szakit, mert akkoriban a gépidőért közelharcok folytak), akkor sejtheted, mekkora elszántság volt benne. Pedig csak egy nyomorult algoritmusról volt szó, melyet végülis elmondott korábban, utána akár legyinthetett is volna, látva a zavaros tekinteteinket. Összedugta a hardvert, elindította a TP3.0-t, aztán már magyarázta is, hogy mi micsoda. Később pedig lendületből ezekkel a vasakkal együtt jött órára.

Árva dokens más technikával dolgozott. Nem is illett volna hozzá ez az erőemelő mentalitás. Ő teljesen lefárasztotta a delikvenst. Addig gyötörte szellemileg az áldozatát, míg az teljesen feladta egyéniségét, lebontotta minden belső gátját és valahol a semmi határán, öntudatlanul, mindenféle védekező mechanizmus nélkül, pőrén lüktetett az agya. Ekkor – és csak ekkor – vált alkalmassá a nebuló arra, hogy befogadja a dokens úr mondanivalóját.

Nem kis problémát okozott, hogy ilyen mentalitással vizsgáztatott is.

Én általánosságban határozottan jó vizsgázó voltam. A fene tudja, hogyan, hiszen vizsga előtt mindig be voltam szarva, az anyagot sem igazán tudtam, legalábbis az első három évben – aztán mégis. Amikor már kint voltam a szinpadon, elmúlt minden gátlásom és simán kidumáltam magam minden nehéz helyzetből. Ez nem kicsit volt bosszantó, ugyanis nem tudtam, hogyan csinálom. Ha tudtam volna, akkor sokkal lazább lett volna az életem: tanulnom sem kellett volna, bőven elég, ha csak jól vizsgázom. De így nem voltam biztos magamban. Kimentem, vártam az ihletet – és az mindig jött.

Kivéve Árvánál. Ihlet nála is jött, de az öregen nem fogott. Nagyon egyszerű technikája volt: nem szólt közbe. Hagyta, hogy a delikvens mondja, csak mondja. Ha nagy bátran nekiálltam süketelni, csak ült és hallgatott. Láncban szívta a cigarettákat és figyelt. Húsz percnyi, egyre vadabb előadás után pedig megszólalt, hogy szerinte nem is arról beszéltem, amit kérdezett, ergo kezdjük előlről. Árvánál egy kétórás vizsga gyakorlatilag átlagos volt. Ha egy napra nyolcan jelentkeztek nála, akkor az utolsó biztos lehetett benne, hogy este nyolc előtt nem kerül be. Nej – akit sikerült rádumálnom, hogy ő is itt végezzen – egy egyszerű labordigerrel(3) is megszívta. Délután kezdték, hajnali egykor lett vége. Egy egyszerű labordigernek.

(3) Talán nem mindenki végzett vegyipari jellegű egyetemen, szóval ezt elmagyarázom. A digerálás, illetve a macerálás vegyipari folyamatok. Tudom, most vigyorogsz, azt hiszed, a macerálás valami diákszleng, de nem. Mindkettő egyfajta extrakciós eljárás. Oké, ezt is elmagyarázom. Az extrakció során valamilyen anyagból oldószerrel oldanak ki egy értékes komponenst. Ha ez hidegen történik, akkor macerálásról beszélünk, ha melegen, akkor digerálásról.
Nos, ebből – immár tényleg a diákszleng – nevezte el digerálásnak azt a folyamatot, melynek során a tanár a diák fejéből nyerte ki az értékes komponenst, a tudást, majd viszi át azt az indexbe.

Szóval Árvánál vizsgáztam, és szokás szerint csak beszéltem, beszéltem. Bíztam abban, hogy menetközben kitalálom, mi a helyes válasz. Közben elkövettem azt a hibát, hogy időnként egyenleteket irkáltam a táblára. Garantált, mondhatni tutibiztos egyenletek voltak, ezért is lepődtem meg, amikor olyan 40 perc után Árva, durván belevágva a monológomba, megjegyezte:
– Kolléga, a második sor hibás.
Mint a vágtázó ló, melyet szügyönlőttek, úgy néztem a táblára. Mivan?
Innentől indult el a rémálom. Az öreg nem volt hajlandó megmondani, mi nem stimmel, én meg maximális erőkifejtéssel próbáltam úgy hajlítani a teret, hogy úgy nézzen ki, mint ahogy az egyenletem leírja. Szánalmas próbálkozás volt. Mint a végén kiderült, az egyenlet teljesen jó volt, annyi volt a hibája, hogy az első sor deriválásánál elböktem egy eadegyperikszet. (A világ második legkönnyebben deriválható tagja.) Egyébként minden komponens jó volt, rendben fejezték ki a valóságot. Csakhogy én mindegyik komponensről kiselőadást tartottam, próbáltam bebizonyítani a tök jó tagról, hogy rossz. Hiszen a dokens szerint valamelyik rossz. Komponensenként 20 perc ráfordítással röpke egy óra alatt végigértünk az egyenleten. Az öreg minden – türelmesen végigvárt – húsz percnyi próbálkozás után csak annyit vetett oda, hogy nem ez a hiba.
Végül teljesen elvesztettem a legendás vizsgázó hidegvéremet. Szegény tanársegéd próbált rávezetni arra, hogy rossz úton járok, de amikor beleszólt az újabb zseniális okfejtésembe, elpattant bennem egy idegszál, és valami egészen durva hangnemben elküldtem a… mondjuk úgy, hogy valahova máshová(4). Árvának ennyi volt csak a reakciója:
– Khmm, kolléga, úgy vélem, ez a hangnem nem illik ebbe az intézménybe.

(4) Jogos lehet a kérdés, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy ilyen durván kiosszak egy tanársegédet? Úgy, hogy korábban együtt laktunk a Tudósotthonban, szinte minden délután együtt bridzseztünk, nem kevésszer távoztunk hajnali utolsó vendégként valamelyik krimóból, a Tudósban nagyokat beszélgettünk – mondhatni, meglehetősen bensőséges kapcsolatban voltunk. Ő is ezért mert beleszólni a feleletbe.

A vizsga vége egyébként zene lett, azaz nem írta be az egyest, de meg kellett ismételnem.

Hogy egyébként mi volt az, ami még beleillett az intézménybe? Nos, az öreg itt is meglehetősen furán gondolkodott.

Ez már a diplomafélév. Hárman választottunk egy közös munkát, mindenki a saját részfeladatából írta meg a diplomáját. A munka egyébként egy némileg okosabb vegyipari CAD elkészítése volt. A némileg okosabb azt jelentette, hogy nem csak meg lehetett vele tervezni egy kisebb vegyi gyárat, de a készülékek mögött ott volt a matematikai modell is, így ha a tervező beirkálta a fizikai paramétereket (anyagnevek, tömegáramok, nyomás, hőmérséklet), akkor egy modellen tanulmányozhatta, hogyan fog a valóságban ketyegni a gyára. Jó nagy munka volt, rengeteg gépidő kellett volna hozzá. Kellett volna. Csakhogy a tanszéken mindösszesen két XT és egy 286-os AT volt, ezen sportolt mindenki. Hamar beláttuk, hogy esélyünk sincs, így átálltunk éjszakai életmódra. Délután négykor keltem, ettem egy pár virslit mustárral, zsemlével, hat óra körül bementem a tanszékre, majd reggel nyolcig dolgoztam. Utána alvás négyig. Igazi kocka életmód.
A tanszéken aztán hamar eldurvult az élet. Vittem a merülőforralót, teát főzni. Kávé nem kellett, akkor már koffeintablettákon éltem. Vittem a magnót. A tanteremben majdhogynem láncban szívtam a cigiket.
A munka jól haladt, de mint minden ilyen feladatnál, a vége felé egyre szűkebb kezdett lenni az idő. Még ezt is bele kellene rakni, ezen még csinosítsunk egy kicsit… a leadási határidő meg nem alkalmazkodott ezekhez a remek ötletekhez.
Végül annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen elfelejtkeztem a környezetemről. Nem vettem észre, hogy elmúlt reggel nyolc. A magnó továbbra is hangosan szólt – akkor éppen vad alteros voltam, egy Pál Utcai Fiúk / Kontroll Csoport kazettát forgattam hónapokon keresztül(5) – a cigiket folyamatosan szívtam, a billentyűzetet ugyanolyan folyamatosan vertem. Időnként káromkodtam egy-egy sistergőset. Abszolút nem tűnt fel, hogy a hátam mögött a docens úr éppen órát tart a tanteremben. Ő pedig volt olyan laza, hogy nem zavartatta magát a sarokban bemutatott produkciómtól. Ennyi excentrikusság még bőven belefért a világképébe.

(5) Gyorsan be is raktam a winampba a kazit.

 
És akkor Zoli bácsi. Ő sem volt éppen kispályás egyéniség.

Már rögtön az elején rosszul kezdődött a kapcsolatunk. Klerenc erős dohányos volt, nem csak a szünetben bagózott, hanem az órán is. Szórakozottsága legendás volt, ebből kifolyólag nem mindig volt nála cigi. A tankörben egyedül én dohányoztam.
Ez azt jelentette, hogy számomra minden órán létszámellenőrzés volt. Mert az öreg azt nem mindig vette észre, hogy a szélen ülő szemüveges hiányzik… de azt, hogy a potenciális cigarettaforrása nem jött el, egyből kiszúrta.
Kifejezetten szerencsés volt, hogy az óráin nem unatkoztunk egy szemet sem. Legalább annyira vérmes volt, mint szórakozott. Amikor azt bizonygatta, hogy azok az eljárások, amelyekkel a valószínűségeket ellenőrizzük, szintén valószínúség alapúak, már vörös fejjel verte az asztalt. Hogy mást ne mondjak, egyetemi professzorként, valószínűségszámítást oktatva, szenvedélyes lottózó volt. Miután megtanította nekünk, hogy mekkora marhaság is ez.
A Buffon-tűs számolás teljesen megmaradt bennem. Kimentünk a folyosóra, adtam neki egy doboz gyufát, feldobta a levegőbe – majd kiszámolta a PI értékét. (Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az elméletbe, feldobáskor az adott hosszúságú gyufaszál kiszámolható valószínűséggel metszi a padló vonalait. A képletben szerepel a PI is… azaz megszámolom a relatív gyakoriságokat és már kalkulálható is durva közelítéssel a PI.) Az eset után napokig azt számolgattuk, hogy ha kivágnánk a Lenin-liget fasorát, abból milyen pontos PI-hez jutnánk.
De a legvadabb emlékem róla, a vizsga. Azt azért sejtheted, hogy a tananyag kemény volt, vizsgázni már nem kockadobálásból mentünk. Nem is tudtam mindent, de bíztam a vizsgarutinomban. Szükség is volt rá, ugyanis olyan tételt húztam, amelyről csak annyit tudtam, hogy nem tudok róla semmit sem. Viszont jól tudtam az előző tételt, mely valamilyen szinten ennek a bevezetője volt. Így leírtam azt, jó részletesen.
Az öreg elszedte, elkezdte olvasni. Egyre vörösebb lett a feje. – Ezt miért írta ide!? – húzott ki egy nagy darabot. – Érdektelen! Nem ez volt a kérdés! – Csak úgy pörgött a piros toll a kezében. A végén az irományom úgy nézett ki, mintha kivéreztette volna. Döbbenten üldögéltem. Kész, bukta.
– Hogy mert így eljönni? Mit képzelt, mi lesz itt a vizsgán? Egyáltalán, hanyasért jött?
– Öööö, egy olyan hármasféléért…
– Hármas? – enyhült meg – Az más. Az írása alapján ötöst akartam adni, de ha magának jó a hármas, akkor végeztünk is.
És beírta a hármast.
Ez volt az a vizsgám, amely után nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek. Aztán maradt az utóbbi, mert ki nem szarta le, hogy hanyas lett a vizsga, a sztori meg bőven megérte a pofáraesést.

ps.
Már néha én sem tudom, mit írtam meg és mit nem. Nem tartom kizártnak, hogy a fenti történetek valamilyen formában már szerepelnek más írásokban. Ha valakit ez zavar, akkor elnézést. Egy biztos, nem fogok nekiállni most keresgélni.
Különben is, szvsz jobb így, hogy ezek az összetartozó emlékek egymás mellé kerültek.

Mi így vonulunk be

Feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, amikor eszembe jutott egy régi emlék. Fogalmam sincs, honnan, fogalmam sincs miről… de jót vigyorogtam rajta. Fel is kaptam a netbookot, gyorsan lejegyeztem.

Mint korábban már írtam, a 87-es év nagyon rücskösre sikerült. Már a gödörből való kimászás jegyében történt, hogy felvettek az egyetemre egy kk munkára és szállást is kaptam a Tudósotthonban. Hétvégén cuccoltam be, hétfőre terveztem a papírozást az irodában. Igenám, csak vasárnap a haverok és haverinák nagy üdvözlő bulit szerveztek. (Akkor én már – mai szóval – bachelor voltam, azaz mérnökember. Az egyetemi oktatók is kollégának szólítottak, a legtöbbjükkel tegeződtem is. A technikusok között pedig akkorra már nagyon sok ismerősöm volt, sokan hozzám hasonlóan a félévismétlést próbálták az egyetem közelében átvészelni.) Lényeg a lényeg, haverok közé kerültem, vasárnap este pedig orbitális bulit csaptunk. Az utolsó kolléga reggel hatkor kacsázott vissza a szobájába.
Én pedig ott maradtam egy irgalmatlan mocskos konyhában. Mindenfelé üres üvegek hevertek, a padló ragadt a kiborult italoktól, a hamutartókban púposan állt a hamu, beleszurkálva a csikkek… szóval ahogy egy hajnal hatig tartó buli után ki tud nézni egy helyiség. Nekem ugye szobám még nem volt, az iroda meg reggel nyolckor nyitott. Elhatároztam, hogy jó fiú leszek, addig kitakarítok. A következő pillanatban koppant a fejem az asztallapon, elnyomott az álom.

Óriási rikoltozásra ébredtem. Megérkeztek a takarítónők. Meglátták az irgalmatlan nagy rendetlenséget, a koszfészek közepén pedig egy tök ismeretlen részeg fazont, aki az asztalra borulva aludt. Már szalajtották is egyiküket a gondnokért, hogy hívja a rendőrséget.
Én meg szépen, lassan, ahogy kezdtem felfogni a körülöttem lévő világot, rájöttem, mi a probléma. Hiszen ezek a takarítónők azt hiszik, hogy én egy illegális behatoló vagyok!
Így a részeg emberek önbizalmával felálltam, elmosolyodtam – egyből hátraugrottak vagy két métert – és barátságosan közöltem velük, hogy ugyan már, nem vagyok illetéktelen behatoló, mától én is itt lakom.

Nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam. Körbenéztek a konyhában, felmérték az iszonyat nagy disznóólat – és ha lehet, még hangosabban kezdtek el sikoltozni.

***

A takarítónőkkel egyébként soha nem sikerült jól kijönnöm. Most hagyjuk azt a részt, amikor fogadásból négykézláb körbecsókoltam a kollégium folyosóját, ők meg falkában jöttek utánam, hogy mit csinálok én az ő folyosójukkal. Sokkal durvább volt, amikor szatírnak néztek.

1987. Naná. Mire számítottál?

Akkor már a fűzfői munkásszálláson laktam. 3+1 műszakban jártam dolgozni a gyárba, az adott napon éppen délutános voltam. Kilenc körül keltem, szuttyogtam egy kicsit, majd tíz körül elmentem zuhanyozni a közös férfi fürdőbe. Éppen a tus alatt álltam, már nem emlékszem, mimet is szappanoztam, amikor nyílt az ajtó és becsörtetett egy takker. Na azt a visítást, amit az a nő csapott, amikor meglátott, azt nem lehetett megjátszani. Eldobott mindent a kezéből és kirohant a folyosóra.
Megcsóváltam a fejemet, befejeztem a zuhanyzást, majd egy szál derékra csavart törölközőben kiléptem a folyosóra.

Odakint egy orkhadsereg várt rám. A takarítónő fellármázta a szintet, hogy őt megtámadta egy szatír a tusolóban. Az összes kockafejű, izomagyú melós kijött a folyosóra, hogy megvédje. Nem tudtam nem észrevenni, hogy néhánynál széklábszerű tárgyak is voltak. Én meg álltam ott közöttük, egyik kezemmel a törölközőt fogtam össze, a másikban meg a tusfürdőm volt.
– Hé, fiatalember, itt nem szokás ám ilyesmiket csinálni! – kezdte a kárálást az egyik.
Végignéztem rajtuk és igazat adtam neki. Én se néztem ki belőlük, hogy túl sokszor zuhanyoznak.
– Nézzék – próbáltam a józan ész keretein belül tartani a történetet – ez itt egy férfi zuhanyzó. Én pedig elmentem zuhanyozni. Mi itt a probléma?
A takarítónő a háttérben hangosan szipogott.
– Nem zuhanyzunk délelőtt. Ez a szabály. Értve vagyok? – mordult fel az előző redneck.
– Felőlem – vontam meg a vállamat, aztán határozottan elsétáltam közöttük.

A szobámból hallottam, hogy jó egy órán keresztül vigasztalgatták még a folyosón a takkert és mindennek lehordták az ilyen városi ficsúrokat. Akik felrúgva a legelemibb szeméremérzetet, képesek délelőtt zuhanyozni. Ruha nélkül.

Flamingo-go

Ha már utaltam itt a táblafestős időszakra, elmesélem a legdurvábbat.

Miután 1990-ben Balatonfüreden közmegelégedettségre elkövettem a második cégtáblát is, megkeresett egy férfi. Van nekik Flamingo Tours néven egy éttermük és utazási irodájuk, ezt reklámozandó szeretnének 6 darab reklámtáblát. (Nem vagyok biztos benne, de úgy sejtem, azóta rendesen kinőhették magukat: ma már ott van tőlük nem messze egy Flamingo Hotel is.)
Maga a feladat nem tetszett túlságosan: én rajzolni/festeni szeretek, ők viszont rengeteg szöveget szerettek volna a táblákon. Ráadásul idő is nagyon kevés volt rá: hétfőn kell kezdeni, nekem viszont szombattól már egyhetes buli a haverokkal Tiszafüreden. Viszont amikor közöltem az árat, szó nélkül rábólintott. És ez volt a lényeg: egy hetes munkával nettó 6000 forint. Amikor a havi bruttó fizetésem 7900 volt.

Ráérni ráértem. A munkahelyem akkoriban még nem állított megoldhatatlan kihívások elé, sőt, mondhatni semmilyen kihívások elé nem állított. (Informatikus egy olyan részlegnél, ahol csak egy játékgép – C128 – volt. És ahol a vezetőség határozottan közölte, hogy soha nem is lesz számítógépünk.)
Még-nem-Nej az egyetemen vizsgákra gyúrt, én már kint laktam a szolgálati lakásban (3*4 méter). Nem zavartuk egymást.

Napközben melóimitáció a munkahelyen, utána irány Füred, bringával. Sötétedésig festés, utána hazakecmergés az Arács-Palóznak-Lovas-Felsőörs útvonalon. (Az a bringa még nem bírta a Nosztori emelkedőt.)

Lássuk részletesen.

Vasárnap
Tanulmányút az állatkertbe. (Hátsó kapun beosonva. Úgy gazdaságosabb.) A flamingó rózsaszín.
Szövegsablon elkészítése. Mondtam már, hogy borzasztóan sok szöveget akartak kiírni a táblára? Én meg hülye fejjel gót betűket választottam. Tipográfia? Azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. (Nem mintha ma borzasztóan értenék hozzá, de most már tudom, mi az, hogy kenyérszöveg, és milyen betűtipust _tilos_ oda használni.) Akkor gót betűkkel nyomtam le még a legkisebb betűméretet is. Borzasztóan nézett ki. Borzasztó kemény munka is volt.
A0-ás papír, megszerkesztettem a szöveget, snitzerrel kivágtam.

Hétfő du.
Alapozás. Fűzöld háttér. Egy országúti versenybringával vittem le a trinátot, hígítót és ecseteket.
A tulaj már ott dobott egy hátast, hogy nála akarok festeni. Nálam, a panellakás 12m2-es szobájában viszont nem megy a dolog. Oké, van garázs az alagsorban. Kritérium: ha csak egy csepp festék is lecsöppen, felkoncolnak. Kértem egy köteg Veszprémi Naplót, bepapíroztam a garázst. Keverés, mázolás. Tulaj megjelent, hogy a garázs feletti teraszon zavarja az étkező vendégeket az oldószerszag. Vállvonogatás. Később tulaj még mérgesebben. Garázsajtó becsuk. Onnantól én sajátítottam ki az összes oldószergőzt. Aznap nem kellett sokat innom otthon a bódulathoz.

Kedd du
Vittem a szövegsablont. Csomagtartóra pókolva. Rátettem a táblára, átfestettem erős vörös színnel. Utána levettem és kikontúroztam a betűket. 3 táblára volt csak időm. De legalább ezt már nyitott térben csinálhattam, a garázs mögött. Udvar is alápapírozva.

Szerda du
A maradék 3 tábla szövege. A garázsban, ahol a festékeket kevergettem, már az összes póknak előre köszöntem.

Csütörtök du
Az első festések. Flamingó. Nádas. Zsombék. Békák. Tó.
Az első komoly vita a tulajjal. Szerinte a flamingó fehér. Amikor már kikevertem 1 liter rózsaszín festéket. Fehér festék – az akkor már nem volt. Kitartottam. A tulaj is. Brehm neve meglepően sűrűn hangzott el. Végül meggyőztem. (Ez van, b+. Csak rózsaszín flamingót tudok festeni.)
Intim kérdés. Tudok-e papírplakátot is gyártani? Csak azt. Szállodákba. Ezer pénz. Szöveg leadva. Van egy buszuk, kaptam róla fényképet, annak mindenképpen szerepelnie kell rajta.
Aznap este nem aludtam. De reggelre elkészült a papírplakát, pasztell és filctoll kombinációval, rózsaillatú hajlakkal fixálva. (Nem találtam mást otthon. Ez is csoda volt.)

Péntek
A munkahelyen néha kimentem a klotyira aludni 10-15 perceket.
Délután papírplakát csomagtartón le. Odalent maradék 3 tábla, művészkedés.
Ekkor éreztem azt, hogy a tulaj megenyhült. Nem a táblák minősége miatt, mert az valószínűleg nem tetszett neki (rózsaszín flamingó, bah), hanem látta, hogy mennyit melózok. Délutánra megkapott mindent, én meg a pénzt.
(Egy időben direkt kerültem arrafelé, amikor Füreden bringáztam, egy táblát sem láttam kirakva sehol. Most vagy szélesebben terített, vagy annyira nem tetszettek neki a táblák, hogy inkább nem rakta ki. Mindenesetre rendesen kifizetett.)
Aznap már a teljes tiszafüredi csomagot vittem magammal, sporttáskában a csomagtartóra szíjazva. Délután négykor végeztem, irány bringával Sárszentmihály (54 km), haver szüleinél találkozó.
Este borozgatás a lugasban, az első pohár után lefordultam a padról.

Szombat
Kora reggel indulás bringával Tiszafüredre. 250 kilométer. No problem.
Az őrangyalom közbelépett. Dunaföldvárnál letört a pedálom. Elég csúnya törés volt, esélyem sem volt megjavítani. Haver ment tovább, én meg eltoltam a bringát a vasútállomásig. És bár minden esély ellenem szólt, sikerült úgy beerőltetnem a törött menetű pedált a pedálkarba, hogy a bringa újra használható lett. Ettől persze még nem kaptam új erőre, a kerékpárt feladtam Tiszafüredre, én pedig elutaztam Még-Nem-Nej szüleihez a Hajdúságba. (Egy ideig együtt utaztam bicajjal, láttam, hogy átszállásokkor a vasutasok mekkora élvezettel tekertek vele fel-alá a peronon. Egészségükre.) A szülőknél futottam össze a leányzóval és másnap vonatoztunk együtt tovább Tiszafüredre, ahol felvettük a bringát a vasútállomáson. Közben a haver is megérkezett, teljesen összetörve. Öreg bringás volt, de az alföld, tűző napos nyári melegben őt is megviselte. (“Fülöpszállás és Kecskemét között beborultam az árokba és csak hánytam és hánytam.”)

Mit mondjak? Éltünk. A 7e forintnak, melyért annyit dolgoztam, simán a seggére csaptunk azon a héten. Könnyen jött, könnyen ment.

És ezt akár mottóként is felírhatnám, amikor a csikóéveimre emlékezem. (Szerelőcsarnok építése Veszprémben. A vállalkozónak csak valami földmunkás markolója volt, az emelte magasba az acélszelemeneket, mi pedig a bazi nagy lógó vasak tetején rohangásztunk négykézláb, minden biztosítás nélkül, és csavarozgattuk össze a szerkezetet. Végül akkor hagytuk abba, amikor a folyamatosan szakadó eső ónosra váltott, a vállalkozó meg nem volt hajlandó veszélyességi pótlékot fizetni.)

ps.
Csak, hogy kerek legyen a sztori. Hazafelé Még-Nem-Nej hozta a bringát, a haverrel közösen. Három nap alatt értek vissza, esténként a fűben aludva az út mellett. Gárdony környékén a haver konkrétan megmentette a leányzó életét, mert Gabi már annyira elkészült az erejével, hogy nem vette észre a vonatot, simán bement volna a vasúti átkelőbe. Miklós ordított rá olyan hangosan, hogy végül a csajszi magához tért és megállt. Aztán Sárszentmihályon a csajszi fordult le egy pohár bor után a padról.

Istenem. Tudtunk élni.

Ne lopj… mert lehet, hogy nem vagy elég művelt hozzá

Az emlék bringázás közben jött elő, gyorsan le is írom.

1990 tavaszánál járunk. Ebben az évben volt az egyetemen ún. Egyetemi Napok. (Kétévente rendezték meg.) Ezeknek a Napoknak az egyik ismertető jele az volt, hogy a parkolótól kezdve az engedélyezett falakon át egészen az újságokig, plakátokig, szórólapokig és söralátétekig minden létező felületet telerajzoltam.
Habár már 1989-ben végeztem, de ekkor még nem távolodtam el az alma matertől. Egy ismerősöm keresett meg, hogy ki kellene találni valami emblematikus figurát és meg is kellene tervezni vele egy emblémát. Igazából a pályázati határidő már lejárt, de elég gyenge munkák érkeztek. Ha esetleg rajzolnék valami jópofa dolgot, akkor ők – mármint a bizottság – boldogan nyeretnék meg velem a pályázatot.
Mondtam, megnézem, mit tudok tenni. Időm borzasztóan nem volt, a cégemnél akkor ébredtünk fel a tetszhalálból, volt munkám rendesen. Aztán egyszer elémfújt a szél az utcán egy papírlapot. Valami francia újságból téphették ki. Felvettem, átfutottam – és ott volt rajta két jópofa figura. Két remekül megrajzolt egér. Isteni jelnek vettem. Ki a fene fog ráismerni egy vidéki magyar kisvárosban egy noname francia újságból kiszedett noname egérpárosra? Hazavittem a lapot, a minta alapján összedobtam egy rajzot, ahol a két egér egymást átölelve áll, szabad kezükben egy-egy söröskorsó – és kész. Tökéletes embléma. Boríték, majd bedobtam a bizottság postaládájába.

Nem történt semmi. Elindultak az Egyetemi Napok, ahogy láttam, az embléma valami jellegtelen vacak lett. Nem keresett meg senki. Egy ideig vonogattam a vállamat. Még egy kicsit meg is voltam sértve. Legalább annyit mondhattak volna, hogy vakk.

Telt-múlt az idő. Kiköltöztünk a Bakonyba, Nej lediplomázott, 1991 őszén megszületett az első gyerek. Érthetően eltávolodtam az egyetemtől, ilyenkor az ember automatikusan a családja felé fordul.

Egy tavaszi este ott álltunk tanácstalanul a rácsos gyerekágy mellett. A gyerek torkaszakadtából üvöltött, mi meg nem tudtunk mit kezdeni vele. Kaja, ital rendben volt, pisi, kaki, büfi szintén.
– Mi lenne, ha kivennéd, ringatnád, én meg mesélnék neki? – vetettem fel Nejnek.
Kivette, ringatta. Én pedig belevágtam a Hófehérkébe.

Illetve… nagyon hamar rájöttem, hogy elfelejtettem a mesét. Gyerekkoromban természetesen megvolt az összes Grimm, meg az összes Andersen, meg az összes Benedek Elek, sőt, még az összes Lipták Gábor is. De ott, a gyerekágy mellett, már nem emlékeztem semmire. Rémlett, hogy gonosz mostoha, meg a vadász, akinek meg kellene ölnie Hófehérkét, de az egész roppantul nem állt össze. Hol volt a király? Hogy nyomta le Hófehérke a vadászt? Hogyan keveredett el az a szerencsétlen az erdőbe, hogyan jött össze a hét mini gavallérral és egyáltalán, mit kerestek a bányászok az erdőben? A végén mindkettőnknek rémlett egy királyfi – de honnan a francból keveredett elő?
– Arra járt? – vetette fel tétován Nej.
– Nem érted. Az egy nagyon szánalmas írói fordulat, hogy egyszer csak jön valaki, akinek addig semmi szerepe nem volt, és hirtelen ővé lesz minden. Legalább harcolt volna érte.
– A királyfinak nem kell harcolnia. A királyfi helyből megkap minden nőt.
– Nem kellene ilyet mondanod egy lánycsecsemő előtt. Még megérti.
Végül elmeséltem a saját verziómat. Szabadjára engedtem a fantáziámat, aztán csak mondtam, mondtam. A gyerek végül megnyugodott, de valószínűleg nem az én monoton hangomtól, hanem attól, hogy Nej végigröhögte az egészet.

De az látszott, hogy itt baj lesz. Fel kell frissítenünk a mesekészletünket.
Akkoriban nem volt még internet, meg fájlcserélők, meg 70 csatorna a tévén. Videotéka, meg két magnó otthon: az egyik lejátszani tudott, a másik felvenni is. Aztán cserebere a haverok között.
Begyűjtöttünk egy csomó mesét.

Aztán egyik délután letelepedtünk a fotelbe és elkezdtük nézni. Túlestünk a Hófehérkén.
– Hát, ez is egy verzió – vontam meg a vállam.

Jött a következő, a Hamupipőke. Kábé 20 perc után koppant az állam a padlón, én pedig mészfehéren meredtem a képernyőre. A képernyőn ott vigyorgott az én két egerem: Jackie és Guszti. Az a két egér, akikre azt mondtam, hogy a kutya sem ismeri őket. Ez a két egér egy órán keresztül ugrált a képernyőn egy többszörös kasszasiker Walt Disney filmben. 1950 óta.

Nem az esett rosszul, hogy mekkorát égtem. Azon akkor már két éve túl voltam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Az ismerősömmel azóta nem is találkoztunk, nem is ismernénk meg egymást az utcán – akkor meg miért zavarjon, hogy leégettem magam néhány ismeretlen ember előtt?
A mélyütést az egóm kapta. Egy ártatlan lopásból hatalmas bukás lett. Megérte? Akkor úgy tűnt, nincs benne kockázat. Aztán mégis.

Levontam a következtetést: szellemi tulajdont nem lopunk. Inspirációt kaphatunk tőle, de egy az egyben nem emelünk át semmit.
Lehet, hogy az anyag csak azért ismeretlen, mert az ember műveletlen.

Szavazni

Lányom idén szavazhat először. Elgondolkodtam, mit is mondjak neki ezzel kapcsolatban. Szavazz erre meg arra a pártra? Ez elég durva befolyásolás lenne, arról nem is beszélve, hogy még én sem tudom, kire fogok szavazni. Mondjam azt, hogy ne is foglalkozzon vele, maradjon itthon a fenekén? Na, ez az, amit semmiképpen nem fogok javasolni.

Érdekes dolog ez a közéleti aktivitás. Egyfelől marhára szükség van rá. Másfelől elsőre határozottan reménytelen dolognak tűnik.

Miért is van szükség rá? Mert amíg nem figyeljük a közéletet, addig az úgynevezett vezetőink azt csinálnak, amit nem szégyenlenek. (Megjegyzem, nem igazán szoktak szégyenlősek lenni.) Méghozzá a mi pénzünkből. A mi bőrünkre. Arra kapják a megbízatásukat, hogy nekünk teremtsenek élhető világot – de ha senki nem figyel rájuk, akkor csak maguknak fognak. Ha kevesen figyelnek rájuk, akkor megveszik azokat. Ezért kell sokan figyelni rájuk – és ezért kell közügyekben némi műveltséget is szereznünk. Hogy értsük, mi is történik.

Miért tűnik reménytelennek? Mert első ránézésre gusztustalan. Amikor az ember gyerekkorában először mosogat el, akkor le kell győznie az undort. Amikor először szembesül reményteljes utódja teleszart pelenkájával, akkor szintén. Amikor ugyanez az utód pelenkacsere közben fossa össze a pelenkázóasztalt, a padlószőnyeget, olykor a plafont is – akkor megint. De az ember úgy lett konstruálva, hogy nyel egyet és túlteszi magát rajta. Mert a cél olyan, hogy megéri.
De mivel vesszük rá az embert, hogy kövesse a közélet eseményeit? Hogy foglalkozzon a politikával?
Bármilyen furcsa is, de elég, ha egyszer a kezébe adunk egy szaros pelenkát. Még az se lényeges, mit fog csinálni vele.

Sztorizgatok.

Először 20 évesen szembesültem a problémával. Ugyan ekkor már túl voltam egy csomó ‘Ki Tud Többet a Szovjetunióról’ vetélkedőn, egy Kilián próbán, túl a katonaságon, beléptem a KISZ-be, sőt, ekkor már ki is léptem a KISZ-ből. Mondhatni megérintett a közélet – és nem tetszett. Nem akartam vele foglalkozni.
Üldögéltünk a szobánk előterében, amikor berontott egy izgatott, hosszúhajú felsőbbéves.
– Ti csak itt üldögéltek!? – meredt ránk vádlóan.
Zavartan néztünk körbe. Mindenkinél volt legalább egy sörösüveg, a társaság fele bagózott. Magunk között szólva akkoriban ennél nehezen képzeltünk volna el kellemesebb szituációt. Illetve elképzelni tudtunk volna, de ahhoz legalább egy nő is kellett volna a szobába. Vagy legalább az ismeretségi körbe.
– Miért, ég a ház? – próbálkozott valaki.
– Majdnem. Nem tudjátok, hogy most van kollégiumi KISZ titkár választás a társalgóban?
Még zavartabban néztünk egymásra. A mondatból egyedül a kollégium szó hordozott számunkra értelmet.
– És? – foglalta össze egyikünk a többség véleményét.
– Úristen! – kapott a fejéhez a hapsi – Titeket ennyire nem érdekel, mi folyik körülöttetek?
Ebben persze nem volt igaza, mert pontosan fel tudtuk sorolni a város összes 67 kocsmáját, és azt is, melyikben milyen sört mérnek és mennyiért. De a kollégiumi KISz titkár, az nagyon kiesett az érdeklődési körünkből.
Ezzel el is voltunk egy ideig. Mi próbáltuk meggyőzni a fazont, hogy a KISz titkár választástól jelenleg 65536 fontosabb dolgunk is akad, ő meg ragaszkodott ahhoz, hogy jelenleg ez a választás a legfontosabb.
– Figyeljetek, lementek, behúztok egy ikszet az egyik névhez és feljöttök. Mi ezen a bonyolult? – kérdezte végül.
Rettenetesen felháborodtunk.
– Egy névhez? Azt mondod, mindegy kire, csak szavazzunk? Szerinted mindegy, hogy úgy szavazok valakire, hogy nem is ismerem, nem is tudom, mit akar csinálni?
– Azt.
– Na, most menjél el légyszives.
Elment.

Azért maradt meg bennem 26 év után is a sztori, mert elgondolkodtatott. Tényleg mindegy, kire szavazunk, csak szavazzunk?
A helyzet az, hogy igen. De csak az első választáskor.

Az első igazi választásom 1990 tavaszán volt. Nem túlzok, ha azt mondom, történelmi idő volt. 43 éve nem volt szabad választás az országban. 43 év óta először volt lehetőségünk, hogy megmondjuk a vezetőinknek, hogy Feri, menj a picsába. Az egész ország sorsát meghatározó változásokról döntöttünk.
Én ebből semmit nem érzékeltem. 12 négyzetméteres szolgálati lakásban éldegéltünk a jövendőbeli Nejjel. Éltük a világunkat. A munkahelyen dolgoznom nem kellett (informatikusnak vettek fel egy olyan részlegre, ahol mindösszesen egy darab C128-as volt), ebből kifolyólag bejárnom se mindig sikerült. (Hja, a szocializmus szépségei.) A haverokkal továbbra is eljártunk sörözni, emlékeim szerint rengeteget bringáztam, esténként fociztunk, a szabadidőmben pedig leginkább olvastam. A tévét már akkoriban is utáltam, az írott sajtó sem érdekelt. Nyilván tudtam róla, hogy lesz valami választás, és bár túlzottan nem hozott lázba, de azért elgondolkoztam rajta, kire is szavaznék. A Fideszre. Egyrészt szimpatikus volt, hogy mertek egy anti-KISz-t gründolni, másrészt tetszett a lazaságuk. Végül úgy alakult, hogy az állandó lakhely alapján kellett volna szavaznunk, az meg mindkettőnknek messze volt, így kihagytuk. Meg egyébként sem éreztem úgy, hogy egy fülbevaló elég indok lenne a döntéshez.

Pedig az lett volna. Igen, akár a Deutsch Tamás fülbevalója is. Mindegy. A lényeg, hogy döntsél, a lényeg, hogy részt vegyél a játékban. A választásban az a döntő, hogy egyszer elmenjél szavazni. Mindegy kire. Ugyanis az ember úgy működik, hogy ha már úgy döntött részt vesz, akkor elkezdi követni, hogy mit fut a ló, amelyikre – akármilyen pici tétet is – tett. Sorolhatnék hasonlatokat. Olvasol fórumokat, topikokat, blogkommenteket. Elolvasod, átfutod, kész. De ha hozzászólsz az egyikhez, akkor ahhoz rendszeresen visszatérsz, felveszed akár a kedvencek közé, akár a radarra – és még akkor is olvasod, ha a hozzászólások folyama túllépett a felvetéseden. Belefolytál, elkezdtél részt venni, érdekelt lettél a témában. Velem nem egyszer fordult elő, hogy egy ilyen folyamat végére megváltozott a véleményem. Ha nem szóltam volna bele, akkor úgy éltem volna tovább, hogy komolyabban el se gondolkoztam volna a témán.

Azaz elmész választani, szavazol az egyik gazember politikus csapatra. Mondjuk egy fülbevaló miatt. De utána már követed őket. Miket mondanak? Mennyire hitelesen? Miket csinálnak? Tényleg megérdemelték-e a bizalmadat? Ha nem, akkor ki lehet helyettük? Egyáltalán, miket mondanak, miket csinálnak a többiek?
Egy ártatlan ikszelés – és már benne is vagy. Innen már csak idő kérdése, hogy mikor leszel szurkolóból önállóan – és felelőséggel – gondolkodó választópolgár. Olyan valaki, akit egyre nehezebb átvágni.
Olyan valaki, aki fintorgás nélkül mossa le a szart a gyerek seggéről.

Forr a must

Fellapoztam a jegyzeteimet és ez a téma volt a legrégebbi. Épp itt az ideje megírni.

Biztos sok lesz benne az ismerős részlet, itt-ott már hivatkoztam ezekre a sztorikra, de még így, egyben nincs meg sehol.

1986 kemény egy év volt. Ún. kétfokozatú egyetemre jártam, ezt ma bachelor/master képzésnek hívják. Akkor csak fokozatok voltak. Az első három évben általános vegyipari képzést kaptunk, az utolsó félévben megírtuk a szakdolgozatainkat (én spec a Péti Nitrogénművek ammónium-nitrát üzemének energiamérlegét állítottam össze), megtámadták, megvédtük, végül leállamvizsgáztunk.
Mit is írhatnék erről a három évről? Pont kapóra jön Marci megjegyzése, illetve az abban belinkelt konnyentanulas.hu. Első körben javaslom, hogy tényleg csak a zöld háttér előtti írást olvasd el, nagy igazságok találhatóak ott. Ugye, rögtön azzal kezdődik, hogy motiváció. Nos, ez az, amiből nekem nem volt. Rögtön az elején rájöttem, hogy ez az egész vegyészet nekem annyira nem is jön be. De kilépni a csatornából nem lehetett. Pontosabban, lehetett volna, de elég nagy lett volna érte az ár. Szüleim ugyanis akkor már évek óta azon dolgoztak, hogy a fiuk diplomás ember legyen. De tényleg mindent bedobva, pl. csak azért vállaltak be egy meglehetősen gusztustalan másodállást, hogy nekem legyen zsebpénzem, szóval maximális respekt. Egyszerűen nem tudtam volna beadagolni otthon, hogy nekem nincs semmi kedvem az egészhez. Így végül minimális erőráfordításokkal lenyomtam a vizsgákat (3-3,5-es átlag, összesen 4 vagy 5 UV), majd a lendület továbblökött a master fokozatra. (Az átlagommal éppen csak becsúsztam.)

A master fokozat már egy más világ volt. Eleve ide már diplomás emberekként mentünk, tehát az oktatók is már kollégáknak hívtak minket. Másrészt – legalábbis ők így gondolták – ide már csak azok jöttek, akiket tényleg érdekelt a dolog. Akiknek csak diploma kellett, azoknak elég volt a három év is. Ergo a második fokozaton azért jóval könnyebb volt az élet. Innét már nem igazán szokták az embert kivágni.

Öt ágazat közül választhattunk. Volt három, mondhatni semleges: a szervetlen kémia, az olajosok és a szilikátosok. Volt egy mennyország, a radiósoknál – és volt egy pokol, a rendszereseknél.
A radiokémián világbajnok oktatói gárda gyűlt össze. Fiatalok, idősebbek, pont a megfelelő arányban, lazák voltak, jó humorúak. Egy felüdülés lehetett oda járni. Ha valaki egy radió vizsgán négyest kapott, rögtön szájára kapta az egyetem, mert az az illető valamit nagyon elronthatott.
Ezzel szemben a Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat, más néven rendszeresek és kavicskotrók… az egy más világ volt. Vér, veríték, könnyek. És ez most nem túlzás, a veríték és a könnyek szószerint megvoltak. Láttam. Nem is egyszer. Ott akkor kapta fel a hírnév a hallgatót, ha elsőre átment egy Árva vizsgán. Ha mindezt egy órán belül érte el, még díszsorfalat is kapott.
A radiósoknak volt két remek évük. A rendszeresek… egész életre szóló gondolkodásmódot kaptak. Ahol a tudást a stressz is rögzítette. (Ezért mosolyogtam a Nézőművészeti Főiskolán, amikor oktatót kellett választaniuk a nézőknek.)

Természetesen a rendszer ágazat mellett döntöttem. Félni nem féltem semmitől, és messze a rendszeren volt a legtöbb matek és számítástechnika. Gyakorlatilag csak az volt. (Később a rendszer ágazat alapjául szolgáló Kibernetika tanszékből nőtt ki 1990-ben az Informatika Intézet. Mikor is végeztem? 1989-ben. Időzíteni tudni kell.)

Egy baj volt: csak későn esett le, hogy itt már komolyabb képzést kapunk. Én pedig lassan reagáltam: az első pár hónapban még ugyanolyan technikával álltam hozzá a tanuláshoz, mint a korábbi motiválatlan időkben. Magunk között szólva, a motivációm itt se nagyon csapkodta földhöz a seggét, hiszen az első félévben szinte semmi számítástechnika nem volt, csak kémiával kacérkodó matek, az meg annyira nem vonzott. A zéháidőszakon egy huszáros hajrával még átcsúsztam, de már akkor látszott, hogy baj lesz. Lett is. Jött volna az első vizsga, szokás szerint 4-5 nappal előtte elkértem a jegyzeteket, ilyenkor ugye az alvás az napi 2-3 óra, vizsga előtt annyi sem, cigi, kávé, cigi, kávé, végül már kávé koffeintablettával, az étkezőasztalt lassan ellepték a skiccek (takarítónőknek tábla, hogy az életükkel játszanak, ha letörlik a ceruzavonalakat az asztallapról) – szóval semmi különös.

És nem ment. Most először nem ment.

Hozzátartozik, hogy nem csak motivációs válságban voltam ekkor, hanem magánéletiben is. Egy leányzó éppen akkor csinált bohócot belőlem, ezzel kapcsolatban a haveri társaságom is felbolydult, aztán egy másik ügyből kifolyólag elvesztettem egy jóbarátot is – tényleg úgy nézett ki, hogy minden szétesett körülöttem.

Elkezdtem cél nélkül halasztgatni a vizsgákat. Én, aki addig a legharcosabb híve voltam a ‘bízni magunkban és vizsgát sohasem halasztani’-elvnek. A karácsony és a szilveszter még lement valahogy (szar volt), aztán januárban bementem a tanulmányi osztályra, hogy köszönöm szépen, elég volt. Kiiratkozom.
– És mit fog csinálni? – kérdezte a hölgy.
– Jó kérdés, még én se tudom – vonogattam a vállamat – De ezt, ami most van, ezt nem.
– Nézze, maga most el van keseredve. Ne iratkozzon ki. Adjon be félévismétlési kérelmet. Szeptemberig ráér töprengeni. Ha akkor sem akar itt maradni, akkor legfeljebb kiiratkozik.
Elgondolkodtam. Tényleg a hátam közepére kívántam akkor az egész egyetemet, de racionális ember voltam, aki hülye lett volna eldobni egy plusz esélyt, különösen, ha ingyen volt.
– Igaza van – bólintottam – Mit kell írnom?

Zűrös hetek következtek. A kollégiumból nyilván ki kellett költöznöm. Elmentem haverokhoz albérletbe, plusz lakónak. Dolgom nem volt. Igaz, pénzem meg kajám sem. A közeli ABC-be jártam le, teaszalonnát venni. Azért azt, mert a töpörtyűvel holtversenyben ez volt az a kaja, melyet a legjobban utálok. Így viszont elég sokáig kitartott. Egész nap rágtam a cigiket és láncban nyomtam az Impossible Mission játékban a 20000 feletti pályacsúcsokat. Esténként meg haverokkal jártam kocsmázni, mely akciók rendszerint Veszprém legdrágább éjszakai bárjában végződtek. Egy hét alatt leittuk a felső polcról az összes aszújukat. Számolatlanul vettem fel kölcsönöket szinte mindenkitől.
Szóval, bedobtam a gyeplőt rendesen a lovak közé.

Utólag azt mondom, lehet, hogy kellett is ez. Vannak, akik csak úgy tudnak új életet kezdeni, ha a régi már teljesen romokba dőlt.

Eltelt így egy hónap. Aztán elkezdtem körbejárni a lehetőségeimet. Hivatalosan még egyetemista voltam. Elméletileg megtehettem, hogy átjelentkezek egy másik egyetemre, egy másik városba. Mondjuk Szeged, JATE, progmat.

Rendeztem a fizimiskámat és leutaztam Szegedre. Némi problémát jelentett, hogy pénzem spec. nem nagyon volt – februárban meg, ködben, sötétben nem volt olyan hatékony az autóstop. De kora reggel nekiindultam. Délután négyre értem Szegedre.(1)

(1) Éppen a metróval mentem a Ferenc körúthoz, amikor felszállt a szerelvényre egy ellenőr. Jegyem, az aztán nem volt. Amikor odaért a pacák, én kérdeztem hamarabb. Elmondtam neki, hogy csóró egyetemista vagyok és Szegedre akarok menni stoppal. Mit javasol, hogyan tudok tömegközlekedéssel kijutni valahogy az 5-ös út széléhez? Most vagy a szakmai kihívás fogta meg, vagy a pofátlanságomat értékelte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy értelmes ember volt – mindenesetre nem kért jegyet, sőt, el is magyarázta az átszállásokat.

Természetesen a TTK tanulmányi osztálya már bezárt. Szállás? Ugyan már. Megszámoltam az aprót a zsebemben. Futotta belőle egy vonatjegyre Pestig, sőt a maradékból tudtam venni egy tubus mustárt és két kiflit. Ezzel meg volt oldva a kaja és a szállás.
Először is csavarogtam egy jót Szegeden, aztán éjszakára kisétáltam a vasúti pályaudvarra. Megvettem másnapra a jegyet, és a váróteremben lefeküdtem aludni, úgy, hogy egy asztalra hajtottam a fejemet, méghozzá úgy, hogy a szememet a karórámra fektettem. Előtte betanultam azt a pár vonatot, melyek hajnalban mentek Pestre. Amikor jöttek a rendőrök ébresztgetni, akkor rögtön láttam az időt és bemondtam a legközelebbi pesti vonatot, hogy azzal akarok menni. Megmutattam a jegyemet is. Úgy készültem, hogy ha még egyszer ébresztenek később, akkor meg azt fogom mondani, hogy elaludtam. De többször nem zavartak.
Reggel az állomás vécéjében arcot, fogat mostam – majd sétáltam egy jó nagyot a városban, hogy leváljon rólam a vasúti szag.

A tanulmányi osztályon szerencsém volt, értelmes hölgyet fogtam ki. A papírjaim nálam voltak, értékelték, hogy már van egy diplomám, különbözeti vizsga nélkül át is vettek volna negyedik évesnek.

Mi kellhetett volna még?

Mondjuk, az alapok. A magam részéről semmi esélyt nem láttam arra, hogy a negyedik évben be tudjak kapcsolódni egy progmatra, úgy, hogy matekból meglehetősen középszerű voltam Veszprémben – azt is a szokásos módon nyomtam -, számítástechnikát meg a saját C64-emen kívül addig nem láttam. Elég necces felállás lett volna. Nyilván nem létezett más út, mint elsőtől előlről kezdeni az egészet.

Nappalin? Az lett volna az igazi, de a szülők ezt már biztosan nem bírták volna. Négy év után egy újabb öt év. Nem, ez nem megy.

Marad a levelező, munka mellett. De még ez sem sima. Találni egy munkahelyet, mely kapásból támogatja egy kezdő tanulási igényét – elég reménytelenül hangzott. Maradt volna még az, hogy keresek egy olyan munkahelyet, ahol keresek annyit, hogy meg tudjam finanszírozni magamnak a tanulást.

Illetve ott lebegett még az a lehetőség, hogy megpróbálok informatikaközeli munkahelyen elhelyezkedni, aztán menetközben tanulom ki a szakmát.

Ezek jártak a fejemben, amikor visszafelé stoppoltam Veszprémbe.

De a legfontosabb dolog ekkor már megtörtént. Az egész szegedi kaland volt annyira abszurd, annyira rendkívüli, hogy kirángatott az apátiámból. Igaz, hogy kínomban, de ekkor már röhögtem magamon. És hazafelé már terveket szövögettem a hogyantovábbról.

Persze mielőtt ennyire távolba néztem volna, rendeznem kellett magam körül a dolgokat. Ismerőstől megtudtam, hogy az egyetemen az Ásványolaj tanszékre laboránst keresnek egy kk munkához. Nem egy őrült nagy kihívás, de kaptam valamennyi fizetést – és a legfontosabb, hogy kaptam szállást is a Tudósotthonban. Plusz az egyetem körül maradhattam. Azért csak rengeteg ember kötött oda. Már eleve a Tudósban is volt évfolyamtársakkal kerültem egy szobába, az ott lakó oktatók közül is jóban voltam néhánnyal – gyakorlatilag barátságos környezetbe kerültem.
Igaz, csak négy hónapra, hiszen ennyire szólt a kk munka. Meg el kellett mennem miatta Komáromba, mert hivatalosan a KKV alkalmazottja lettem. Stoppal. Naná.

Nos, laboránsként nem csináltam nagy karriert. Mosogattam. Sokat. Egy ideig.

Aztán egy kisérlethez szükségünk volt egy ötliteres főzőpohárra. Főnököm, Zoltán, erősen a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak, mert ekkora főzőpohárból csak ez az egy darab van az egyetemen. Bólintottam. A kísérlet végén beleraktam a mosogatóba, elkezdtem beleengedni a vizet – és a főzőpohár halk reccsenéssel kettévált. Zoltánnal úgy néztünk egymásra, mint két Muppet figura. Aztán Zoltán elrohant, majd bősz telefonálás után beállított egy újabb nagy főzőpohárral.
– Józsikám, erre már tényleg nagyon vigyázzunk, ezt baráti becsszóra kaptam kölcsön egy kolléga rejtett készletéből!
– Ah – rebegtem, és borzasztó óvatosan elvettem tőle.
Lement a kísérlet, fogtam a főzőpoharat, hogy elmosogatom, csakhogy egy picit – de tényleg egy picit – hozzákoccant a széle az asztalhoz… és az üveg egy éles pattanással elrepedt.
Álltam ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség, kezemben a főzőpohár darabjával és úgy éreztem, itt nyílik meg alattam a föld.
– Józsikám, mára menjél haza, jó?
– Jó – bólintottam fülig vörösen.
Új nap, újabb remények. Zoltán szerzett a Nevikiből egy újabb ötliteres főzőpoharat. Mielőtt hozzányúltam volna, megesketett, hogy úgy vigyázok rá, mint az életemre. Ha ez is eltörik, akkor az ő szakmai karrierjének vége, mindenki csak röhögni fog rajta, hogy itt van a ritka főzőpoharak gyilkosa.
Ember ilyen finoman még nem bánt üveggel, mint ahogy én azt kezeltem a kísérlet során. Befejeztük, venném fel a főzőpoharat az asztalról… és ahogy emeltem, ott maradt az alja. Odaragadt az asztalhoz. A folyadék bánatosan folyt szét az asztallapon.
– De Zoli, én… – hebegtem.
– Józsikám, bazdmeg, te itt többet üvegtárgyhoz nem nyúlhatsz, érted?
– Értem.

Tulajdonképpen innentől aranyéletem volt, tekintve, hogy laborasszisztensként kizárólag üvegtárgyakkal kellett volna dolgoznom. Ergo hivatalos munkát, azt nem kaptam. A munkahelyem egy olyan isten háta mögötti csarnokban volt, hogy a tanszék nagy része nem is tudta, hogy létezem. Zoltán pedig igyekezett elfelejteni.
Három említésre méltó dologgal foglalkoztam. Az egyik mosogatóban összeraktam egy profi ruhafestő berendezést. Raktam bele hőmérőt, keverőszárat, fűtést – és szakmányban festettem magamnak ruhákat. Keresztanyám révén jutányosan jutottam hozzá egy csomó fehér vászon kórházi ruhához – na, azokból próbáltam kihozni a maximumot. Az arara papagáj kutyafasza volt ahhoz képest, ahogy én akkoriban kinéztem. Az egyik tanszéki főmufti nem is bírta elviselni és amikor egyszer végigsétáltam a folyosón (szakáll, hosszú haj, műanyag papucs, mezítláb, bokáig érő barbirózsaszín lifegős nadrág és egy necchálószerűen szétnyúlt csöves pulóver – elvégre még tél volt), nekiállt kioktatni az esztétikus kinézetről. Mindezt egy olyan, vörösbortól hatalmasra duzzadt, rücskös orral, mely helyből űberelte az én egész kinézetemet. Jóságosan mosolyogtam.
A másik fontos dolog egy óriásposzter volt. Valahogy a kezembe került egy francia karikatúramagazin középső posztere, mely egy őrült bonyolult, őrült aprólékosan kidolgozott Rolling Stones koncertet ábrázolt. A képen többszáz figura tolongott, leginkább olyan Dargay Attila stílusban. Imádtam azt a rajzot. És egyszer csak rengeteg időm lett. Az eredeti rajzot bekockáztam, szereztem egy A2-es fehér papírlapot, azt is bekockáztam – és kockáról kockára átrajzoltam, majd átfestettem óriásiba a meglehetősen kicsi eredeti rajzot. Gigantikus munka volt – de megérte. A rajzkézségem hatalmasat fejlődött, sőt, magát a stílust is elsajátítottam.
De a leginkább előremutató dolog a harmadik tevékenység volt. Az egyik szobatársam, akivel már katonakorunk óta jóban voltunk, az egyetemi számítógépnél dolgozott, mint supervisor. Na, neki lett kiadva, hogy ez alatt a pár hónap alatt meg kell tanítania engem a nagyszámítógépre. Nagyjából hogyan működik – és hogyan lehet programozni. Tanultam. Rengeteget. Igaz, illegálisan, de ott voltam a tűz közelében – és óriási volt a motivációm.

Az élet egyébként nagyon kellemes és kiszámítható lett. Mivel teendőt nem kaptam, magamnak osztottam be a napomat. Délig vagy rajzoltam, vagy a gépterem környékén settenkedtem. Ebédelni átmentem a menzára, ahol rendszerint megállapítottam, hogy ma megint nem embereknek főztek – és átsétáltam a Kismocskosba. Két tepertős pogácsa, két kisfröccs. Ez akkoriban a kedvenc ebédeim közé tartozott. A Kismocsiból rendszerint már nem is mentem vissza a munkahelyemre, felsétáltam a Tudósba, átöltöztem melegítőbe és kiszaladtam a Gulya-dombra. Ott futás/gimnasztika kombóval elvoltam egy ideig, majd hazaszaladtam.
Ez alatt a pár hónap alatt nem csak szellemileg találtam rá egy kellemes egyensúlyra, hanem testileg is. Örök hála érte a KKV-nak.

Viszont nem feledkeztem el a hosszútávú terveimről sem. A laboránsi munka csak pár hónapra szólt, utána megint ki leszek rakva az utcára. Nem megoldást kaptam, csak haladékot. Azaz egy kicsit megnyugodtam, de a frász még azért jócskán bennem volt.

Több szálon is elindultam.

1. Hivatalos támogatás
Kihasználva a jó kapcsolatomat, elkezdtem pedzegetni a srácnak, hogy szaglásszon már körbe, nincs-e valamilyen állás a számítógépközpontban. Szívesen veszek bármilyen munkát, takarítok, lyukkártyát lyukasztok, szóval tényleg bármi szóba jöhet, csak legyek ott a környéken, tanulhassak – és támogassák a hivatalos képzésemet a JATE-n. Én tudom, hogy óriási potenciál van bennem, ehhez képest ingyen megkapnak… mire várnak még?
Ez húzódott el a legjobban, igazából határozott választ csak nagyon megkésve kaptam, akkor is véletlenül.

2. Magas fizetésű munka
Fűzfőn dolgozó ismerősöktől megtudtam, hogy most indul egy új üzem üzem a klórozós gyárrészlegtől nem messze. Keresnek melósokat, méghozzá horribilis fizetésért: 18e/hó. Összehasonlításképpen, laboránsként 4500 volt a fizetésem. És a korábban egyetemistaként kapott 2000/hó zsebpénzből is meg tudtam élni. Évekkel később, amikor mérnökként vettek fel egy munkahelyre, akkor kaptam 7800-at. Tehát a 18e az egy akkora szám volt, hogy el se tudtam képzelni. Nyilván rástartoltam. Nem lehet olyan szar munka, hogy ne érné meg. Csak öt évig kell kibírnom, aztán az egyetem után lelécelek máshová. Vegyészmérnök vagyok, ismerem a veszélyes anyagokat, tudok velük bánni… mi bajom eshetne?
Mint utólag kiderült, pont ez volt a probléma. Hogy ismertem az anyagokat. A haverok tanácsára letagadtam ugyan a mérnöki diplomát, csak a vegyipari szakmunkás papíromat jelentettem be – de ez is sok volt.
Egy olyan üzemet építettek fel a külső telepen, melyből összesen három volt a világon: kettő Afrikában, egy pedig itt. Maga a technológia volt olyan, hogy nem tudtál ellene védekezni: annyira veszélyes volt és annyira szartak a munkavédelemre, hogy az üzem zabálta a melósokat. Semmi más nem hiányzott volna oda, mint egy képzett vegyész, aki figyelmeztetni tudja a többi melóst. Ebből kifolyólag csupa péket, postást, cukrászt, hentest meg hasonló fazonokat vettek fel betanított munkásnak – akik persze mentek a nagy pénzért. Hogy élnek-e még… nem tudom.
Mindenesetre engem nem vettek fel.

3. Számítógépközeli munka
Ez se kicsit volt bizarr. De itt egy kicsit visszatérek az idő szerinti sorrendhez.

Májusban letelt a négy hónap, Zoltánnal könnyes búcsút vettünk egymástól. Soha ne legyen rosszabb főnököm.
Én pedig – jobb híján – leköltöztem a fűzfői munkásszállásra.
Létezett akkoriban egy Keminden nevű diákszervezet, ez gyakorlatilag unatkozó/megszorult/kalandvágyó egyetemistákat közvetített Fűzfőre, szakmunkás jellegű melókra. Rajtuk keresztül mentem le egy hónapra. Az is valami. Legalábbis újabb egy hónap haladék.
Ezt az egy hónapot nem részletezném, egyszer már megtettem. Semmi pénzért nem hagytam volna ki az életemből, minden keserűsége és szenvedése mellett bennem már buzgott az akarat, ezerrel dolgoztam a kitörésen.

Úgy tűnt, a haladék ezúttal bejött. A rendszergazda haverom szólt, hogy egy ismerőse keres Svájcba nagygépes rendszerhez programozót. Van egy hónapunk, ő úgy látja, azzal a tempóval, ahogy én szívom magamba az anyagot, van esélyünk arra, hogy ennyi idő alatt szinte nulláról profi szintre hoz fel. A nyelv nem probléma, németül elboldogulok.
Belevágtunk.
Sikerült.
Egy hónap alatt úgy megtanultam a PL1-et, mint a kisangyal.
Pedig – finoman szólva – sem voltak ideálisak a körülmények. Valami olyan embertelen munkát végeztünk napközben, hogy ihaj. (A részleteket lásd az előbbi link alatt.) Meló után változtam vissza emberré, vonultam el a Kantin nevű kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam a JCL-t meg a PL1-et, írtam egy kockás füzetbe a kódokat, kortyolgattam a söreimet és haverkodtam össze a Berta nevű, roppant kedves roma pincércsajjal.

Aztán hetente egyszer szöktem be az egyetemre, ahol ki tudtam próbálni, hogy amiket írtam, azok mennyire működőképesek. Tényleg szerencsém volt, mert gyakorlatilag az összes supervisorral összemelegedtem, mindegyik tudta, miről van szó és segítettek, ahol tudtak.

Meg is lett az eredménye. A haverom roppant büszkén mutogatott az egyetemen, hogy itt van az az ember, akit egy hónap alatt meg tudott tanítani tökéletesen a PL1-re. Hja, a motiváció. Én meg már azt számolgattam, mi mindent veszek abból a tengersok pénzből, melyet a kinti kolosszális munkabéremből takarítok majd meg.

Eljött az időpont, felutaztunk Pestre. Itt volt a szakmai interjú. Leültünk. Az előttem lévő pacák szakmailag (ZX81 gépi kódú programozás) nagyon penge volt, de a németen elhasalt. Én abszolút nyugodt voltam.
Aztán jött a kérdés: beszéljek valamit a DL1-ről.
Nyeltem egy nagyot. – Nem a PL1-ről? – kérdeztem vissza. Nem, nekik DL1 szakértő kell.
Izé. Az nem én vagyok.
Bakker, egy betű. A PL1 az ugye azt jelenti, hogy Programing Language Nr1, a DL1 meg azt, hogy Data Language Nr1. Ég és föld – dacára, hogy kiejtve teljesen ugyanúgy hangzik mindkét rövidítés.

Leforrázva utaztam vissza Veszprémbe. Oké, hogy most már tudom a PL1-et… de mit érek vele? Tart még pár napig a füzfői klórüzemi szívás… és utána mi lesz? Se szállásom, se munkám.

Június végét írtunk. A három tűzbe tartott vasból kettő elporladt. Maradt egyedül az, hogy kapcsolataim révén bejutok valahogyan az egyetem számítógépközpontjába. Erre minden esélyem megvolt: jóban voltam az összes technikai félistennel supervisorral. Legalább az egyik tudta, hogy mit tudok. A másik kettővel meg sokat söröztem.
Azt a választ kaptam, hogy várjak. Nyáron még a fű sem nő. Majd augusztusban válaszolnak.

Jobb híján hazautaztam a szüleimhez. Mintha nyári szünet lenne. Nagyjából úgy is telt a nyár. Hogy ne essek ki a gyakorlatból, megtanultam assembly-ben programozni a C64-emet.
És persze folyamatosan tűkön ültem. Az ismerősömet telefonon nem tudtam elérni. (Mobil… hehe. 1987-ben?)

Aztán szeptember elején visszautaztam Veszprémbe, mindenféle cucc nélkül. Hétfő reggel beültem a Kismocskosba. A tanszéken üzenetet hagytam a haveromnak, hogy ott várom. Élet-halál ügyben. Az idő telt. Ettem a tepertős pogácsákat, mindegyikhez beküldtem egy kisfröccsöt. Persze nem sokat, mert fontos nap volt. Szívtam a cigiket – és töprengtem. Mi legyen.
A srác nem jött át.
Végül 11.45-kor kifizettem a cehhet, átsétáltam a tanulmányi osztályra és 11.55-kor visszairatkoztam az egyetemre. A beiratkozási határidő 12.00 volt.

A többi már részletkérdés. Egy haveromat behívták katonának, de nem akarta, hogy elvesszen az albérlete, így egy másik haverommal közösen átvettük egy évre. Illetve én csak egy fél évre, mert a megismételt félév után visszaköltöztem a koliba.
A szüleim megadóan fizették ismét a zsebpénzt. A különmunkát közben feladták, így nem lehetett könnyű nekik. Én ekkor szoktam rá komolyabban a tanulás melletti melókra – jellemzően hétvégén kőműveshez, de bevállaltunk szinte mindent. Egy szerencsés öthetes, jól fizető múzeumköltöztetés következményeként vissza tudtam fizetni mindenkinek az adósságaimat. Barátnő fronton is kezdett rendeződni a helyzet, aztán az egész reménytelenül megbonyolódott, majd teljesen bizarr és nevetséges módon ért véget. Utána jött egy sötét korszakom, végül egymásba botlottunk Nejjel, aztán szakítottunk, aztán megint összejöttünk – és azóta jó.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Elkezdtem az egyetemet, ugyanazon az embertpróbáló rendszer ágazaton. Egy év telt csak el az előző kísérlet óta – de a próbálkozó ember teljesen más lett. Megvolt a motiváció. Baromira örültem, hogy egyáltalán tanulhattam. Olyan szorgalmasan jártam be az órákra, mint a kisangyal. (Ha van nekik egyáltalán iskolai képzésük.) Odafigyeltem. Megértettem az anyagot, már az órán. Magasan a léc fölött vittem át az első félévet. A jegyek átlagát tekintve messze az addigi legjobb szemesztert zártam. És a következő félévtől megjelentek az informatikai jellegű tárgyak is.

Hazaérkeztem.

Bársonyos hideg

Váratlanul beköszöntött a tél… én pedig rendszeresen elfelejtek befűteni a kocsiban. A háromnegyedórányi út után emiatt meglehetősen elgémberedett ujjakkal szállok ki. A fűtés bekapcsolása kábé egy mozdulat lenne, a potméter ott van, pont a kezem ügyében.
Mégsem tekerek rajta. Nosztalgiázok.

Amikor a Bakonyban laktunk, olyan csórók voltunk, hogy a történetek ma már csak egy öreg ember bezzegazénidőmben jellegű lódításainak tűnhetnek. Pedig…

Saját kazánunk volt, fával, szénnel fűtöttünk. Szenet azt általában egyszer vettünk(1), utána már csak a fával játszottunk.

(1) Eltekintve attól, amikor egyszer utórendeltünk tíz mázsát. A teherautó – még kora reggel – az út közepére b@szta le. Én csak délutánra tudtam hazamenni. Szegény Nej lapátolta be, egy egyéves és egy kétésféléves kölyökkel a nyakán.)

Mondjuk a fa is érdekes volt, amikor elfogyott, akkor az ezeréves ducttape-powered Lada kombival mentem be az ajkai tüzépre, ráálltam a kocsival a mázsára, beletömködtem négy mázsa tüzifát… aztán vártuk, hátha két hét múlva már nem kell fűteni.

Aztán amikor már nagyon szarban voltunk, akkor jött a szétköltözés. Nej főzött 20 liter kelkáposztafőzeléket, búcsút intett, felkapta a két kölyköt és elutazott 3 hétre valamelyik nagyszülőhöz. Én maradtam, mert egyrészt nekem dolgoznom kellett Veszprémben, másrészt én jól bírom a hideget. Ilyenkor volt az, hogy csak hétvégén gyújtottam be, akkor is csak egy napra. A maradék időben pedig jól elvoltam a 14-15 fokban. (A melegvíz éjszakai-áramos bojlerből jött, tehát zuhanyozni azért tudtam.)
Nos, igazából ekkor barátkoztam össze a tartós hideggel. A hideg ugyanis csak először kellemetlen. Különösen akkor az, ha tudod, hogy hamarosan meleg lesz és várod, egyre türelmetlenebbül várod, hogy az legyen. De ha tudod, hogy márpedig itt meleg az nem lesz, mert se tüzelő, se pénz, akkor megvonod a vállad és megpróbálsz összebarátkozni a hideggel. Nem olyan vaddisznó ám az, mint ahogyan először kinéz. Hazaértem, beöltöztem alaposan, pálinkás tea (aka grog), majd mentem is le a dolgozószobámba. Az a szokásom már akkor is megvolt, hogy éjfélig vertem a billentyűket. Csak akkor még programoztam. Aztán ha megakadtam valahol, beültem a kertihintába (a dolgozószoba közepén állítottuk fel télen), hintáztam egy kicsit, csutka hangerőn meghallgattam valami embertől-istentől elidegenedett zenét… és teljesen jól éreztem magam.
Mármint a lehetőségekhez képest.

Kocka

Azért bizonyos dolgok már kora gyerekkorban is látszódnak – vontam le a következtetést, amikor kéretlenül eszembe jutott egy nagyon régi emlék.

Olyan hatodikos forma lehettem. A napköziből hamar kivettek a szüleim, akkor is éppen otthon üldögéltem és olvastam valamit. Csengettek. Egy egyetemista formájú csajszi állt az ajtó előtt. Hogy van-e kedvem részt venni egy felmérésben. Bejönne, feltenne néhány kérdést, én meg válaszolnék.
– Persze – nyitottam ki az ajtót. (Akkor még be lehetett engedni idegeneket a lakásba.)
A konyhában ültünk le.
Jöttek a kérdések, én meg próbáltam rájuk értelmesen válaszolni. Aztán jött egy vad:
– Mit kérnél, ha lehetne három kivánságod?
– Ez egy nagyon hülye kérdés – jegyeztem meg – Természetesen azt, hogy legyen korlátlan számú kivánságom.
A csajszinak egyből kigúvadt pár centire a szeme.
– Miért, mások nem ezt mondták? – fogtam gyanút.
– Hát, nem egészen – motyogta – Világbéke, boldogság, matchbox autó… meg ilyenek.
– Ennyi hülyét – csóváltam meg a fejemet.