Category: Sztori

A Nagy Begyó

Egész nap szobroztunk a parton
Vártuk, hogy elindul a Nagy Begyó

Reggel arra ébredtem, hogy egy hang azt mondta a fejemben, hogy Nagy Begyó. Kávéfőzés közben már a dallam is, meg a megerőszakolt dalszöveg is eszembe jutott. Amikor pedig kávét kortyolgatva leültem a gép mellé, szép lassan előbújtak az emlékek is.
Gyorsan rákerestem a blogon, nem írtam-e meg már valamikor, de nem. Akkor jöjjön, úgyis annyira fekete lett már minden mostanában.

1984 nyara, egész konkrétan augusztus. A vizsgaidőszakban kiderült, hogy még életemben nem voltam Debrecenben, mely tény Zsoltot annyira mellbevágta, hogy ellentmondást nem tűrően elhívott a virágkarneválra. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Jó buli lesz.
Több napra készültünk. A szállás vadkemping. Van ott valami olyasmi, hogy Nagyerdő, ennek már a neve is szimpatikus: nagy is, meg erdő is, egész biztosan el lehet bújni valamelyik sarkában. Vittem a tisztességben megrokkant, gigantikus családi csehszlovák sátrat. (Pokoli nehéz volt, nem is lehetett kicsire összehajtani, cserébe beázott.) Vonattal utaztam le, Zsolt pedig elkérte a család féltett kispolszkiját.
Az állomáson találkoztunk.
Mi legyen?
Gondoltam, felvágok, mondok olyat, amiről Zsolt sem tudott.
– Menjünk ki a strandra!
– Melyikre?
– A 33-as út mellé.
– Ott nincs semmilyen strand.
– De van.
– De nincs.
– De van.
– Figyelj, úgy ismerem Debrecent, mint a tenyeremet. Nincs.
– Akkor most koncentrálj, mert mutatok valami újat a tenyereden.
– Na jó. Menjünk.

Nyilván nem volt semmilyen strand. Piszkosul nem értettem, mert a vonatból határozottan láttam. Aztán feltűnt valami. Nem látom a sínt.
– Hé, árulás. A vonat nem a 33-as út mellett megy.
– És?
– Menjünk vissza a csárdáig és kövessük a sínt.
– Most már nagyon ajánlom, hogy legyen ott egy strand.

Nem volt. Pontosabban nem strand volt. Hanem egy tófürdő. A Látóképi tófürdő. Nem mondom, hogy túl bizalomgerjesztő lett volna. Hétköznap volt, déltájban, kint a nagy büdös Hortobágyon. Ember sehol.
– Biztos, hogy ebben lehet fürödni?
– Szednek jegyet.
– És?
– Ha már fizetni kell érte, akkor én tutira bemegyek a vízbe.

Aztán úszkáltunk egy kicsit. A nagy semmiben. Szürreális volt.

Utána kizötyögtünk a Nagyerdőre, egy távoli tisztásnál leparkoltunk. Csavargás. Sör. Majd este sötétben sátorállítás.

Korán keltünk, egyből lebontottuk a sátrat. Fogmosás a közeli szökőkútban.

Erős nap várt ránk. Zsolt Debrecenben volt középiskolás, állítása szerint amely kocsmát nem ismert, azt nem is volt érdemes ismerni. Ezeket mind meg akarta mutatni nekem. Nos, ezeket mind meg is néztük. Emlékeim szerint húsznál több kocsmában voltunk. Ha azt kérdezed, hogyan úsztuk meg a detoxikálót, a válaszom az, hogy még csak be sem csíptünk. Kora reggel indultunk neki. Végig gyalog mentünk. És nem csak a belvárosban jártunk, sőt. Pár kilométer séta az augusztusi tűző napon, leülés egy árnyékos kerthelyiségben, sör, majd újabb hosszú séta. Mindez késő estig.
Rengeteg helyen voltunk. Őszintén szólva egy kicsit össze is folyt az egész. Egy hely maradt meg, de az kristálytisztán. Ez egy olyan kocsma volt, amelynek nem is lett volna szabad léteznie. Közvetlenül az Aranybika szálloda mellett vírított egy Halászkert nevű borozó. Totál le volt pukkanva, de ebben rejlett a bája is. Bádogpult, süllyesztett fémhengerekkel. Mérővel mérték ki belőle fröccsnek az almabort. A személyzet kizárólag idős hölgyekből állt: idős hölgy volt a csapos és idős hölgyek voltak a kidobólegények is. Nem hülyéskedek. Amikor ott voltunk, éppen egy túlságosan hangosra beállt részeget dobtak ki úgy , hogy az orrán csúszott át a Bikáig. Imádom az ilyen helyeket.

Egy kis kitérő. Számomra is hihetetlen, de megtaláltam az egyetemi vázlatfüzetemet és ott voltak benne a debreceni hosszú hétvégét feldolgozó rajzok is. Ez jó. Ami kevésbé, az az, hogy valahogyan jobb minőségű rajzokra emlékeztem. Tény, 1984-ben még elég bénán rajzoltam, ráadásul ezek tollal készültek, azaz nem lehetett javítgatni, na meg ki is fakultak már. Szóval végül nem szkenneltem be.
Kárpótlásként legyen itt egy 2005-ös rajz, mely a Halászkert-élményt dolgozta fel.
Ilyen volt.

A sötétben megint felnyomtuk a sátrat, hajnalban lebontottuk, szökőkút, fogmosás.
Ma lesz a virágkarnevál.

Előtte már mindenféle népek vonultak mindenfelé. Mazsorettek, zenészek, gyakorlatilag olyan emberek, akik majd az installációkat kísérik, de addig is csinálták a fesztivált. Nekünk szerencsénk volt, kifogtunk egy holland csapatot. Az elvonuló főkötős csajok stilszerűen narancsokat dobáltak a tömegbe a kis kosárkájukból. Narancsot. 1984-ben. Csoda, hogy a tömeg nem tépte őket széjjel. Én mindenesetre éltem az alkalommal, rákacsintottam egy molett hölgyre, aki visszavigyorgott és dobott egy narancsot. Reggeli megoldva. Meg arra az évre a narancs is.

Végül odaértünk a felvonulásra várakozó kocsikhoz. Én akkor láttam először ilyesmit és igencsak tátva maradt a szám.
Különösen akkor, amikor odaértünk a címben is szereplő csodához.
A Nagy Begyóhoz.
Ez nem is tudom, mi akart lenni. Talán valami bálna, amelyik éppen vizet spriccelt volna a feje tetején? Nem tudom. Mindenesetre leginkább egy felfelé kunkorodó óriási falloszhoz hasonlított, mely éppen spriccelt.
Csak álltunk és néztünk.
– Ez vajon mi lehet?
– Az ugye nem?
– Az nem.
– Akkor mi?
– Hát… a Nagy… megvan, a Nagy Begyó!
– Micsoda?
– Nagy Begyó. Tudod, a kígyó az, amelyik kifelé megy, a begyó meg az, amelyik befelé.
– Aha. Jól aludtál?
– Jól. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.

Aztán megvártuk, míg elindul. Meg úgy mentünk vele. Figyeltük a közönség reakcióját. Elég sok tátott szájat, leesett állat láttunk. Meg egy csomó villámgyors racionalizálást.

A fesztivál után átvonultunk a Kölcseyhez, mert oda voltak kiírva még mindenféle programok.

Először egy japán kalligrafikus produkcióját néztük meg. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy 1984-et írtunk. Húszéves voltam egy bezárkózott országban. Halványlila fogalmam sem volt arról, hogy létezik olyan művészeti ág, hogy kalligrafika. Álltunk a parkolóban, ahol földre volt fektetve néhány nagy darab vászonborítású tábla. Aztán kijött egy vigyorgó japán hapsi fekete fürdőköpenyben kimonóban, hátizsákkal, amelyből néhány nehéztüzérségi méretű ecset állt ki. A kezében egy vödör tust hozott. Kezdett érdekelni a dolog. A szpíker bemutatta a művészt, sorolta a sikereit… mi meg, értő közönség, egyre kíváncsibbak voltunk, mi lesz ebből. Aztán vége lett a bemutatásnak, a japán hapsi meghajolt, elővett a hátizsákjából egy egyméteres ecsetet, megkeverte vele a tust, koncentrált, aztán még mindig koncentrált, majd hirtelen mozdulattal felmázolt valami krikszkrakszot a vászonra. Utána hátralépett, meghajolt, elmosolyodott, szemmel láthatóan nagyon büszke volt rá. A debreceni nyakas kálvinista nép meg szaporán pislogott. Néhányan zavartan tapsoltak. Hogy ne legyen már szomorú a művész. És ez ment egészen addig, amíg a kalligrafikus tele nem mázolta mind a hat táblát. Természetesen japán írásjelekkel. Nem tudom, ki találta ki, hogy hívják meg ezt a produkciót, méghozzá ide, de utána kifejezetten megdícsértem Zsoltnak a várost. Amilyen képem nekem Debrecenről addig volt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy rövid időn belül két ilyen absztrakt produkcióba sikerül belefutnunk.

Rögtön utána kezdődött a művházban egy Mini koncert. Ez lement rendben, a zenekar hozta a megszokott magas színvonalat. Széksoros teremben ültünk, nagy tombolás nem volt. Tőlünk nem messze produkálta magát egy ránézésre ketyós srác, becsempészett egy fuvolát, majd azon követte a zenét.
Koncert után kiültünk a művház presszójának a teraszára. A zenészek hasonlóan döntöttek, kiültek sörözni a mellettünk lévő asztalhoz. Rögtön betekintést is kaphattunk a híres emberek nehéz életébe. A koncerten már feltűnt ketyós srác úgy érezte itt van élete nagy lehetősége és mindenáron be akarta mutatni, hogy ő mekkora spíler fuvolán. Szegény Ádám próbálta mindenféle módon lerázni, de a hapsi kifejezetten makacs volt, nem sikerült. Azért milyen már, hogy koncert után nem tudsz nyugodtan meginni egy sört a teraszon.

Késő délután indultunk el visszafelé. Ekkor mentünk el Jenő mellett. A jómunkásember a parkoló szélén bontotta szét pajszerrel a kalligrafikák favázát. A vászonnal nem vacakolt sokat, egyszerűen letépte. Gondolom, el kellett számolnia kilóra az anyaggal. Remélem, a japán hapsi ekkor már szakémámorban fetrengett és nem volt tanúja a spontán műértésnek.

Tulajdonképpen vége volt. Még össze kellett szednünk az autót, Zsolt kivisz a vasútállomásra és mindenki megy haza.
Aha.
Azt még nem mondtam, hogy az autót nem ám letettük valahogyan az út szélén, mi meg begyalogoltunk a tisztásra. Nem. Akarta a fene cipelni azt a dögnehéz sátrat. Terepjáró üzemmódba kapcsoltuk a polákot és tökön-paszulyon keresztül becsörtettünk a tisztásra. A sátrat nyilván nem hagytuk állva, de a kocsi maradhatott. Amekkora volt az a szerencsétlen, ki sem látszott a bokrok mögül.
Csakhogy harmadik napra a rendőrök valahogy kiszúrták, hogy bent áll egy autó a bokrok között. (Igen, hülyék voltunk, ekkor már kiállhattunk volna reggel.)
Indiánok. Nem vicc. Mint gyerekkorunkban a kovbojos-indiános játékban, úgy próbáltuk megközelíteni az autót. Fától fáig szökellve. Szerencsére a rendőrök nem vették túl komolyan a feladatot. A szóbajöhető kijáratokat elállták, de a kocsi környékén nem maradt senki, afölött meg lazán elsiklott a figyelmük, hogy kispolszkival voltunk. Így végül beszálltunk, elindultunk befelé az erdőbe, amerre nem állt rendőr. A végén sikerült kicentiznünk magunkat a sétányt lezáró távoli sorompó mellett.
És most már tényleg mehetett mindenki haza.

Becsaptál, cserben hagytál

Már csak ezért is érdemes volt megcsinálni az internetet.

Mesélek.

Habár középiskolás koromban megtanultam gitározni, de soha nem voltam valami nagy zenei virtuóz. Utólag azt mondom, hogy hiányzott az alap zenei műveltség, na meg valamennyi, akármennyi, akár csak hangyafasznyi énekhang. Na mindegy, megtanultam egy csomó akkordot, többféle pengetési technikát, bemagoltam 20-30 dalt, ezzel jól elszórakoztattam magamat. Társaság előtt csak akkor mertem játszani, ha alaposan meggyőződtem róla, hogy mindenki részeg. Legfőképpen én.
A repertoárnak volt egy kiemelt darabja. Ha mással nem is, ezzel mindig sikert arattam. Az egyetemen az egyik idősebb haverom megtanított egy ukrán népdalra. Kézzel jegyeztem le egy füzetbe, meg úgy nagyjából értettem is. Az akkordozása sem volt túl komplikált.
Aztán teltek az évek. A füzet elkallódott. A dal akkordozását még ma is tudom, a szövegből fel-felrémlik néhány foszlány, különösen a refrénből, de az egész dal véglegesen elveszett. Nem teljesen szalonképes ukrán népdal? Úgy, hogy alig van meg belőle egy-két szó? Reménytelen.

Aztán az egyik nap, fogalmam sincs, milyen felbuzdulásból egy Leningrad Cowboys lemezt tettem be háttérzenének. A fiúk nyomták is az énekkarral együtt, én éppen valamilyen utazást készítettem elő, amikor megálltak az ujjaim a billentyűzet fölött. Bakker. Ez _az_ a dal. Gyorsangyorsan. Mi ez? A Cossack Was Riding Beyond the Duna. Izé. Keressünk rá a szövegre.

The Cossack rode over the Danube,
He said: “farewell, my sweetheart”
You, my black horse,
Lead on and march!
“Wait, wait, my Cossack,
your girl is crying,
How can you leave her,
Just think about it.”

Itt valami árulás van. Én egészen másra emlékszem. Konkrétan arra, hogy egy kanos hapsi különböző tevékenységek mögé bújva minden nap meg akart dugni egy csajt, aki ránézésre beleegyezett, de aztán mégse. Ebben a dalban meg csak egy kozák van és a lova.

Aztán persze meglett az igazi is. Csak le kellett görgetni a ‘See also’ fejezethez. Egyből ráismertem. Igen. Ezt ordítoztuk, a refrént a vége felé már kifejezetten sokan. (Egyébként sem bonyolult nóta, vedd észre, hogy csak a hét napjai és a fedőtevékenységek neve változik, az összes versszak azonos.) Az utolsó versszak hiányzik csak, amikor a csaj akart valamit és a hapsi küldte el a búsba. (De ez lehet, hogy már csak egy lokális hozzáköltés volt.)

Mindegy is. A lényeg, hogy egészen reménytelen dolgok is képesek felbukkanni a neten. Talán mégsem kellene még beszántani az egészet.

[Update 2021.08.11]
Ha egy üzlet beindul. Itt van egy videó, ahol grúz csajok éneklik konkrétan ezt a dalt.

A rossz példa is jó példa

Sok évvel ezelőtt egy spontán tűz melletti sütögetés alakult ki a szomszédok között az akkor még játszótér helyett csak gyepes területen. A szembeszomszéd kihívott engem is, majd egyből eldőlt, valószínűleg túltöltötte magát. Ottmaradtam egy csomó ismeretlen emberrel, de hát ezt hívják úgy, hogy szocializáció. Beszélgettünk. Valahogy kiderült, hogy az egyik fazon valami művészettanár és istenbizony nem erőltettem a témát, de kiderült az is, hogy szoktam rajzolgatni. A pacák meglepődött, majd megkérdezte, hogy tudok-e mutatni rajzokat.

Én akkoriban kisérletezgettem azzal, hogy valahogyan próbálgattam a tevékenységemet könyvek formájába terelgetni.

Van egy oldal, a lulu.com. Kicsit munkás a dolog, de ha összeraksz egy megfelelően szerkesztett pdf fájlt meg egy frankó borítót, akkor könyvet csinálnak belőle. Úgy értem, hogy valódi könyvet, igazi ISBN számmal és minimális anyagiakért az Amazonra is kiteszik. Egy időben komolyan játszottam vele, de mára felhagytam vele. Rajtam kívül valószínűleg nem érdekelnek senkit ezek a könyvek papír formában, elektronikusan meg ugye fent vannak a blogon.

Sokszor írtam már, hogy ez a blog valamikor karikatúrablogként indult, majd ez a műfaj lassan kikopott. Egy ideig tologattam a régi rajzokat mindenféle tárhelyekre, weboldalakra, de egy idő után elegem lett belőle. Összeraktam egy pdf-et és kitettem a könyvek közé. De előtte még megluluztam. Azaz csináltam egy olyan pdf-et, amelyből fizikai könyvet lehetett nyomtatni. A színes oldalak cefet drágák voltak, igyekeztem spórolni. Apró, nehezen olvasható betűtipusokkal, kevés köztes helyekkel. Az első eredmény borzalmas lett. Sajnos csak papíron, a képernyőn egészen jól nézett ki a könyv. Ebből rendeltem magamnak két példányt. Némi fejvakarás után, okulva az okulandókból, jelentősen átdolgoztam, kinyitottam egy kicsit jobban is a pénztárcámat. Ez a példány már valamennyire vállalható lett. Ebből is rendeltem kettőt. Mára mindkettőből egy darab maradt, itt figyelnek a könyvespolcomon.

Nos, azt a vállalhatatlanul vacak példányt vittem ki a pacáknak. Mivel addigra már kiderült, hogy tipográfiát oktat (veszélyes emberek, tudnék róluk mesélni), kifejezetten felhívtam a figyelmét, hogy a tipográfiával ne foglalkozzon, én is tudom, hogy szar. Ha a rajzokra kiváncsi, akkor koncentráljon azokra. Ehhez képest leordította a hajamat. Nyilván a tipográfia miatt. Nem lettünk barátok. Nem is maradtam sokáig, otthagytam a francba a társaságot. A könyv ott maradt a hapsinál, nem erőltettem, hogy értemenjek. Aztán egyszer elköltöztek. Legyintettem egyet, tutira fel fogja használni állatorvosi lóként, de marhára nem érdekelt.

Na most, nem tudom, te szoktál-e szelfszörfölni? Én úgy évente egyszer beírom a gugliba a nevemet és megnézem, mit tud rólam az internet. És hoppá. A doksi.net oldalon a Művészet/Középiskola kategóriában ott figyelt a könyv. Szélesen vigyorogtam. Mégiscsak jó lett az a szerencsétlen könyv valamire. Gondolom, több órán keresztül darabokra szedik az összes hibáját, a nebulók pedig elszörnyülködnek, hogy mik vannak.
Megint sikerült edukálnom.

[PS]
Ez a legvacakabb. Amikor megírsz egy cikket, szépen végigvíve a gondolatot, faragsz is egy csattanót a végére… aztán kiderül, hogy az egész egy nem egészen alapos körültekintésre épült. Egyszerűen a Művészet/Középiskola kategória félrevezetett. Reflexből adta magát, hogy az a bizonyos illető volt. De nem. Ugyanis az írás után visszanéztem és megtaláltam, hogyan lehet gyorsnézettel belenézni a doksiba. Rajzok ugyan nincsenek benne, de a szövegből egyértelmű, hogy egyszerűen csak a blogról szedték le a pdf-et és rakták ki a saját oldalukra. Nyilván lehetne hümmögni, hogy CC, meg izé, de nem lényeges.
Persze ettől még a sztori eleje igaz, csak a történet önmagában olyan… féloldalas.

#mindmeghalunk

Rég volt. Mind a barcikai, mind a veszprémi éveimben versenyszerűen pingpongoztam. Egészen jól ment, én is nagyon komolyan gondoltam. (Például egyhavi zsebpénzemet spóroltam össze egy jó ütőre.)
1981-ben valamiért bementem Barcikáról Miskolcra. Ott láttam egy plakátot, miszerint Top12. Jó, persze – legyintettem. Majd pont itt. A világ legócskább, legszürkébb seggcsakráján. Aztán elolvastam alaposabban. És tényleg. Európa 12 legjobb asztaliteniszezője jön össze egy hétvégén és nyomnak egy versenyt.Hogy ki a legjobb. Mindenki játszik mindenkivel. Diákoknak kedvezményes belépő.
Nem hittem a szememnek. Többször is átolvastam a plakátot. De már elsőre jól láttam.
Naná, hogy nyitás előtt már ott toporogtam. Naná, hogy minden percét élveztem. A szünetekben pedig autogramokra vadásztam. Megvolt mindenki. Klampár, Jónyer, Gergely, Surbek, Bengtsson, Vriesekoop … és a nagy varázsló, Secretin. Az egész valami elképesztő lebegés volt, olyasmi, ami ma már elképzelhetetlen. Ezek a csodalények a meccsek szüneteiben kisétáltak a nézőtérre és elvegyültek az emberek között. Csak úgy. Dumálgatni. Szegény Secretin próbált is valamit beszélgetni velem, de én franciául nem tudtam, ő meg oroszul.

Aztán itt van. Elment. Pedig mintha csak tegnap lett volna az a verseny.

Bespúr

A napokban voltam futni. Igen, megint a sportóra. Néha rá-rápillantottam és csóváltam a fejem. Ez hülye. Kezdve ott, hogy a performance condition értéknek semmi köze nem volt a valósághoz (a futás végén magasabb volt, mint az elején, azaz szerinte pihentem a futás közben), de magának a tempó kijelzésének sem. A második kilométeren egyszer sem mutatott 6:20 perces kilométernél jobbat, de a kilométer végi összesítésnél már 5:50 jött ki. Szóval totális gyász. Itthon felraktam az adatokat a Garmin Connectre. Megnéztem. Azannya. A kifésült, összesített adatok egészen valószerűek lettek. Ha nem láttam volna mellette a mérési diagramokat, akkor akár el is hihettem volna.
– Ezt aztán jól bespúrtad! – vigyorodtam el.

~oOo~

Viszont rögtön utána felmerült bennem: vajon hányan ismerik ezt a kifejezést? Google Search. Senki. A spúr, mint melléknév létezik, azt jelenti, hogy garasos, zsugori. De ennek köze sincs az ige jelentéséhez.
Akkor kénytelen leszek megint mesélni.

~oOo~

Életem során rengeteg laboratóriumi mérést végeztem. Ugye a vegyipari szakközép, üzemi gyakorlatokkal, a vegyipari egyetem, szintén üzemi gyakorlatokkal, tipikus laborpatkány körülmények. Ebben a szubkultúrában létezett a spúrni, bespúrni kifejezés.
Képzelj el egy mérést. Mittudomén, a víz áramlási viszonyainak változása a szelepcsavargások függvényében. A csoport igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy elő volt írva: az egyik ember tekergetett, a másik kettő leolvasta az értékeket és bekiabálta, a negyedik adminisztrált. Lement a mérés, a kezünkben volt egy adathalmaz. Magát a jegyzőkönyvet egy nappal később kellett beadnunk.
Innentől jöttek a gondok. Elkezdtünk zsebszámológéppel számolgatni, a számolt értékeket milliméterpapíron ábrázolni. (Dehogyis volt akkor Excel. Még számítógép sem.) A diagram viszont az istennek sem akart olyan lenni, mint amilyennek a szakirodalom alapján lennie kellett volna. Ökörhugyozás, az. Nyilván jött a fejvakarás. Mi legyen? Végül valaki felvetette: spúrjuk be! Azaz visszafelé kiszámoltuk, milyennek kellene lenniük a mért értékeknek, hogy még elfogadható görbéket kapjunk. A jegyzőkönyvet meghamisítani már pillanatok műve volt.
Immár a módosított adatokkal legyártottuk a hivatalos jegyzőkönyvet. Beadtuk. Elfogadták.
Ez volt a spúrás.
A gyakorlatban pedig úgy történt, hogy a laborból, úgy, ahogy voltunk, fehér köpenyben, átvonultunk a Sport nevű kocsmába, kipakoltunk minden papírt az asztalra és sör mellett spúrtunk zárásig.