Evidenciák

Mindenki meghal valamikor.

Számít, hogy holnap, vagy tíz év múlva? Azon múlik, hogy abban a tíz évben a jó, vagy a rossz történések lesznek-e túlsúlyban.

Létezik jó, vagy rossz? Nem igazán. Valójában a fejünkben dől el minden.

Azaz ha mindenben a rosszat látod meg, akkor felesleges kinlódnod. Ha viszont zömében a jót, akkor hajrá. Ameddig tart.

PS.
Ez egy régi írás. Időközben jutott eszembe, hogy ezt a gondolatot Shakespeare is feszegette. Hja, nem könnyű manapság eredetit írni.

Ön gyilkos?

Öngyilkos akarsz lenni, de zavar az a véres, vagy kiloccsant agyvelős, esetleg földön szétplaccsanós biznisz? Hát csináld máshogy. Miért ne lehetne az egész egy kellemes élmény?

Oké, ez a módszer egy kicsit lassabb. De sokkal élvezetesebb.

Gondolj bele, hogyan is élnek az emberek? Reggelire zabpehely, gyümölcs, tej. Mert ezek egészségesek. Megtanulunk egy csomó technikát, hogyan kezeljük a napközbeni stresszt. Ebédre valami könnyű és természetesen kisadag. Mert egészséges és egyébként is, nehogy már kajakóma. Vacsorára saláta. Otthon legalább egy óra sport, korai fekvés, mert a következő nap is szigorú lesz.

És akkor álljon itt az általam javasolt öngyilkossági módszer: szarjál bele az egészbe. Reggelire nyugodtan tömj magadba annyi sült bacon-t, amennyi belédfér. Egy-két pálinka előtte kifejezetten segít. Ha bármit megkívánsz, ne fogd vissza magadat. Tízóraira egy kosár péksütemény? Kötelező. A kávét minimum öt cukorral. Ebédre válaszd azt, ami a legtöbb zsírban tocsog. A sport felesleges, csak az időt rabolja a komoly élvezetek elől. Netflix/torrent, sorozatok, chips, sör. Vacsorára egy pizza, mert ez az élet. Ne sajnáld magadtól se a pezsgőt, se a whiskyt. Figyelj arra, hogy az unikum segíti az emésztést, szóval locsold vele bátran a torkodat. Ha eddig nem dohányoztál, azonnal szokjál rá. Hidd el, megéri, olyan élvezetek lapulnak benne, melyekre nem is gondoltál. Célozd be bátran a napi 4-5 doboz cigit. A társasági kapcsolataidat nyugodtan felszámolhatod. Egyrészt kövér és büdös disznóként úgysem lesz rá szükséged, másrészt óriási buli hirtelen mindenkinek őszintén megmondani a véleményedet és gyönyörködni a megnyúlt arcukban. Ja igen, a tisztálkodással is nyugodtan felhagyhatsz, hiszen a higiénia nem illik a koncepcióba. Valószínűleg a párod el fog válni, a gyerekeid pedig undorodva költöznek egy másik kontinensre, de hé, most öngyilkos akarsz lenni, vagy sem? Akkor meg ne érzelegj itt nekem. A szexuális élettel egyébként sem kell sokat foglalkoznod, ilyen életmód mellett hamarosan úgysem fog felállni.
A módszernek sajnos vannak még kidolgozandó részletei. Ezt az életmódot nem engedheted meg magadnak valamiféle munkahely nélkül, de javaslom, engedj bátran a sztenderdjeidből. Az erkölcs, etika és jó modor csak gátol, ezeket dobd ki bátran. Keress valami igénytelen munkát, amely azért vastagon fizet, hiszen ez az életmód nem olcsó. Ne mondd, hogy nincs ilyen, a jelenlegi politikai viszonyokat pont neked találták ki. Hidd el, még némi kokaincsík is bele fog férni Ibizán.

Ha mindent jól csináltál, akkor tíz-húsz év és elpatkolsz valamiben: rák, infarktus, agyvérzés, trombózis… tökmindegy. A lényeg, hogy elérted a célodat. És addig volt tíz-húsz remek éved.
Melyik öngyilkos mondhatja el ezt magáról?

Ön kifejezés?

Mekkora kicseszés már! Valaki – akár az evolúció, akár az a szakállas vén szadista krapek – belénk rakott egy kényszert, egy olyan vágyakozást, melyet lehetetlen kielégítenünk. Mi meg csak vágyakozunk, törekszünk… feleslegesen. Mintha szitával hordanánk a vizet és képtelenek lennénk belátni, hogy ez marhaság… mert hardkódolva lett belénk a vágyakozás.

Nyomot hagyni. Hogy ha elmúlunk, maradjon valami utánunk.

Gondolj bele. Az a suttyó, aki belevési a nevét egy fakéregbe. Az az idióta, aki lelövi John Lennont. Az a gyerek, aki ösztönösen rímeket farag. Az a magában hívő fura ember, aki verseket ír, rajzol, fest, szobor, zenét szerez, kiáll a színpadra, videót vág, zenét kever, éjszakákat töpreng egy tudományos problémán… akikből nagyjából minden századik híres lesz valamilyen mértékben, a többi meg megy a levesbe, de ettől még csinálják, persze, csinálják, hiszen az egész egy kezelhetetlen belső kényszer. Az a király, kormányzó, miniszterelnök, aki hódító háborúkat vezet, mert hősként akar bekerülni a történelemkönyvbe, az áldozatok persze nyilván nem számítanak. Az a politikus, aki ugyanezt intrikákkal, titkosszolgálatokkal, szarkeveréssel igyekszik elérni, mind, akik abban hisznek, hogy a hétköznapi aljasságaikat majd felül fogja írni a történelem értékelése és az értő utókor szemében fennen fog ragyogni a nevük.

Ez mind, mind felesleges. Csakhogy belénk van kódolva. Emiatt güzülünk, nyomulunk és nem tudunk lenyugodni. Minden ebédünket lefényképezzük és feltoljuk a fészre. Mert ez is egy nyom. Az insta tele van szelfikkel: kocsmában, koncerten, vagy csak úgy. Mindegy. Minden nyom. Repülünk valahová? Becsekkoljuk magunkat a repülőtéren. Share. Nyom. Mi olyanok vagyunk, akik el tudunk repülni, ha akarunk.

Vannak gondolataid? Nosza, blog. Esetleg írjál könyvet. Ne zavarjon, hogy ma mindenki ezt csinálja, aki többre vágyik a Facebook-nál. A legegyszerűbb, ha kiteszed a netre és pezsgőt bontasz, ha száz fogalmatlan enber letöltötte.

Szerinted mennyi ideig tart ez ki? Pontosabban, mennyi idővel lennél elégedett? Mert azt ugye te sem gondolod, hogy a neved _örökké_ fenn fog maradni. Mondjál kortárs táncosnőt! Miért pont azt? A XIX. század második felében egy táncosnő képes volt tűzbe borítani Európa fővárosait. Tudsz mondani akár egy nevet is? Hány jelentős költőt tudsz mondani a XIV. századból? Mit gondolsz, azok az egyiptomi pacákok, akiknek ismerjük a nevét, azért maradtak emlékezetesek, mert nagy dolgokat csináltak? Tudod, hogy Tutenkámen egy idióta, nyáladzó kölyök volt, akinek fogalma sem volt a körülőtte zajló intrikákról, a játék harci szekereit tologatta teljes átéléssel a szőnyegen, aztán tizenévesen valahogy eltették láb alól. De szerencséje volt, évezredeken keresztül fentmaradt a sírja miatt a neve.

Jobban érzed magad? Egy csomó mindent azért csinálsz, hogy fentmaradjon a neved, hogy nyomot hagyjál magad után… aztán ha nagyon jó vagy, akkor pár tíz évig tényleg fentmarad a neved. Száz-, vagy kétszáz évhez már kell némi szerencse, afölött meg _csak_ a szerencse kell.

Tudod, hány éves az emberiség? Közel hatmillió. Tudod, hány éves a történelem? Közel tízezer.

Őszintén, ebben a körben szerinted mit számít akár száz évnyi hírnév is?
De belénk van kódolva.

Bro

Huszonévesen nem volt túl bonyolult a világ: voltak a haverok, voltak a tejfölösszájú kölykök és voltak az öreg emberek, akikkel túl sokat nem lehetett kezdeni: beszűkült gondolkodásmód, mindent jobban tudok mentalitás és egyébként is, én vagyok az öreg, szóval neked pofabe.
Fura látni, mennyire megváltozott a világ azzal, hogy mostanra én vagyok ilyen öreg pacák. Most a fiatalok lettek távoliak: forrófejű gondolatok, zavaros, nem kiérlelt világképek, jobbra-balra csapkodás. Általában rájuk hagyom, bólogatok. Egyszer úgyis rájönnek maguktól.
A leginkább meglepő az, hogy immár nincs olyan, hogy öreg ember. Találkozok valakivel, akire – mert lélekben még mindig fiatalnak érzem magam – elsőre úgy gondolok, hogy öreg ember. Már legyintenék is, hogy reménytelen, de aztán váratlanul – egy megfelelő mondat, egy mondatnál is többet jelentő gesztus – és már mindketten vigyorgunk és mindkettőnkből kitör a gyerek. Merünk egymás szemében gyerekek lenni. Pedig öregek vagyunk, mint az országút.

Alternatív

Egy újabb értelmes kifejezésből szívták ki az életerőt vámpír politikusok. Nem az első eset, sorolhatnám: élettér, politikai korrektség, polgár, nemzeti. Mindnek volt valamikor valami tiszteletreméltó értelme, ma már mindegyik szitokszó.
Ebbe a klubba zárkózott fel az alternatív tények kifejezés.

Ugyanis léteznek alternatív tények. Sőt, csak olyanok léteznek.

A legegyszerűbb, ha Lawrence Durell könyvére hivatkozok, az Alexandriai Négyes címűre. Ez tulajdonképpen négy regény. De.
A négy regény ugyanazt a történetet meséli el. Külföldi fiatalok sodródnak össze helyiekkel Alexandriában, barátkoznak, buliznak, eljárnak erre-arra. Szövődnek szerelmek, történnek szakítások. Csak éppen mindegyik regény egy-egy szereplő szempontjából meséli el a történeteket. És a történések hiába ugyanazok, de négy különböző regényt kapunk.
Mert mit is nevezünk ténynek? Valamiről tudunk, ami megtörtént. De azt, hogy miért történt meg, mi vezetett odáig és mi is volt a tények mögött, azt vagy megsaccoljuk, vagy a rosszabb: úgy hisszük, hogy tudjuk, mert beavatottnak érezzük magunkat. De még ha velünk történt is meg az a történés, akkor sem tudhatjuk, hogy mindenki más hogyan élte meg, mit tudott róla és legfőképpen hogyan fogja továbbmesélni.

Ha kíváncsi vagy, kezdjél el sztorizgatni mondjuk a 25. egyetemi évfolyamtalálkozón, vagy a 30. középiskolai osztálytalálkozón. Nagyon hamar rá fogsz döbbenni, hogy ugyanannak a történetnek annyi változata van, ahányan részt vettek benne – miközben a történetek megtörténését mindenki elismeri.

Ezért mondom azt, hogy a tények nem kőbevésett dolgok. És igenis, ebben az értelemben léteznek alternatív tények.

Nos, itt tette bele a szőrös lábát az értelmezésekbe a politika. Az a farok Trump beszélt összevissza, később a még értelmesen gondolkodók rábizonyították, hogy hazudik, erre bedobta, hogy ádehogy, csak alternatív tényeket használ.
Kész.
Innentől az alternatív tények kifejezés a metafizikai értelmezése helyett egyszerűen csak a politikai hazugság eufémizmusa lett. Csapó, vége.

Ember

Leültök ketten egy asztalhoz, egy pakli kártyával. Nagyon egyszerű játékot játszotok: mindketten húztok egy lapot és akié a nagyobb értékű, az nyert öt forintot. Utána pedig felálltok, több kör nincs.
Fontosnak érzed, hogy nyerjél? Van benned kellemetlen érzés, ha vesztesz?
Miért?

A nagy B+

Szokták modani, hogy mindenkinek az életében van egy nagy bazdmeg: egy világválság, egy éhínség, egy forradalom, egy kőkemény diktátor, egy polgárháború, neadjisten egy világháború. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez tényleg így van. De miért?

Van egy másik mondás: a nehéz idők kemény embereket szülnek, a kemény emberek rendberakják a világot… viszont az így beállt könnyű idők puhány embereket szülnek, akik tönkrevágják a világot… és az egész kezdődik előlről. Ha meglehetősen általánosan, de ez is igaznak tűnik.

Nos, ha feltételezzük, hogy a második folyamat periódusideje két emberöltő, akkor simán következik belőle, hogy minden ember életében van egy, vagy kettő mélypont, azaz minimum egy nagy bmeg tényleg jut mindenkinek.

PS.
Tudom, Kondratyev… de ember, ez nem egy tudományos dolgozat.

Dr Veres Pál, avagy hé, ez egy pénisz

Ha már az Index bedobta a köztudatba, ejtsünk a dologról néhány szót.

null

Szóval, csapjunk bele: neked mekkora a farkad?
A jó válasz az, hogy attól függ. Vagy lóg.

Ugyanis méretből két fajta van: aktív és passzív. Kezdjük ott, hogy minden pénisz barlangostestekből áll. Ezek adott esetben vérrel telítődnek, ettől duzzadnak meg és így lesz a szerszám harcrakész. Csakhogy nem mindegy, mekkora a barlangos sejtek falvastagsága, Vegyünk egy hasonlatot. (Nem, nem a méhecske a virággal.) Régebben voltak ezek a vulkanizált gumimatracok. Még ha ki is préselted belőle az utolsó oxigénmolekulát, akkor is nagy térfogatú maradt, kifejezetten nehezen lehetett összecsomagolni. Szemben a modern, polietilén matracokkal, ahol annyira kicsi az anyagvastagság, hogy levegő nélkül összehajtogatva akár zsebre is vághatod. Nos, nagyjából ugyanez a helyzet a férfiaknál. Fütyiből két fajta van: vér-pénisz és hús-pénisz. Az első esetben vékony a sejtfal, így ha nem tölti ki vér, akkor az egész nagyon kicsire esik össze. A második esetben vastag a sejtfal, ebben az esetben vér nélkül is tekintélyesnek tűnik a szerszám.
Vegyük észre, hogy ez optikai csalódás. Szex közben ugyanis nem az a lényeg, hogy előtte mekkora izé lebegett előttünk. Hanem az, hogy akció közben – amikor megjött a kedv, azaz megérkezett a vér – khmm… szóval mennyire tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Nem tudom, ez mennyire közismert a lányok körében. Ha az, akkor nincs gond. Ha nem, akkor viszont nem koptattam feleslegesen a billentyűket. Gondoljunk bele, milyen egyszerűen ki lehet nyírni egy, az első kategóriába tartozó hapsi önbizalmát. Kap valami beszólást, emiatt nem tudja teljesen elengedni magát, nem jut le elég vér, emiatt az egyébként normális méretű fütyi nem tudja felvenni ezt a méretet. Nem hogy Lord nem lesz belőle, de még Milord sem. A következő alkalommal meg már az előző kudarc zavar be. (Ellenben a második kategóriába tartozók elég durva cheat kódot kaptak az élethez; hiszen ők akkor is tudnak valamit maszatolni, ha éppen nincsenek rendben a dolgok. De ez már más téma.)

Miért fényképezünk?

Dobjuk be a macskát a galambok közé.

Miért fényképezünk?

Ez egy nagyon régi vita. Az egyik fél azt mondja, hogy magával a fényképezés tevékenységével megöljük az élményt. Mert nem tudunk rendesen ráhangolódni. Mert állandóan a megfelelő szöget, a napfényt, a kompozíciót keressük, fel-alá mászkálva a többi ember előtt, elrontva az ő élményüket is. Igazuk van.
A másik fél azt mondja, hogy igen, az élmény rövidtávon tényleg erősebb fényképezés nélkül, de egy-két év múlva az élmény huss, elrepül. Nem emlékszünk semmire. Csak arra, amiről fénykép készült. A saját kis kezünkkel, mert az internetről leszedett képek nem abból a szögből, nem abban az időjárásban, nem azokkal az emberekkel készültek. Nekik is igazuk van.
Jogosan mondhatod, hogy hé, ember, hogyan lehet mindkettőjüknek igaza? Nos, neked is igazad van. (Bocs, ez egy kicsit szakállas volt.)

Mérték. Józan ész. Céltudatosság.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy magam a második csoportba tartozom. Ha nincs nálam legalább három, fényképezésre és videózásra is alkalmas eszköz, ruhátlannak érzem magamat. Mégis, az átlagos embernél sokkal jobban zavarnak az ész nélkül fényképezők.
Sajnos, ez úgy nagyjából az emberek 80-90 százalékára vonatkozik.

A legtöbben ugyanis pusztán azért fényképeznek, mert a technológia lehetővé teszi. Nyomjunk egy fényképet a mobillal, mi baj lehet belőle? Legyen nyoma. Nyomjunk egy szelfit, toljuk fel az Instára, aztán felejtsük is el.
Ez mind, mind digitális hulladék .
Sírba lehet kergetni, amikor valaki egy közös kirándulás után átküldi a fényképeket és látom, hogy se válogatva, se szűrve nincsenek. Többszáz kép, jelentős része alul- vagy túlexponálva. Homályosak. Ugyanaz a templom, egymás után ötször. Hogy az egyik kép biztosan jó legyen.
Ez tényleg szemét. Ezek a fényképek ugyanis soha az életben nem lesznek megnézve. Bedobják egy könyvtárba, majd megnyugszanak, hogy jól elraktuk az emlékeket. Majd egyszer megnézzük. Soha.
Sok. Unalmas. Fárasztó. Mindig lesz jobb dolgunk.

Oké. Ha már ilyen élesen írtam le a véleményemet, akkor elmondom, nálam mit jelent a fényképfeldolgozás.

  • Minden eszközről összeszedem a képeket egy könyvtárba a gépemen. Elég vegyes a felhozatal, a dslr nyers (raw) képeket készít, minden más jpg-t. Ekkor van mondjuk 5-600 kép egy egyhetes utazásról.
  • Az első válogatás. Rossz, homályos kép, kuka. Ha egy objektumról több kép is készült, akkor csak a legjobb marad. Érdektelen kép, kuka. Marad 250-300. Mennek a ‘Nyers’ könyvtárba.
  • Ezek kerülnek bele egy képfeldolgozó programba. (Ez magyarázza, hogy miért szelektálok annyira keményen az előző fázisban. Nagyon nem mindegy, hogy 250 vagy 400 képet kell utófeldolgozni.) Amelyik jól sikerült, azt megjelölöm. Amelyik nem, az jelöletlen marad. Exportálásra már csak a megjelöltek kerülnek. Ez olyan 150-200 darab, mind jó kép, olyanok, melyeket az ember élvezettel nézeget. Mennek a családi albumba.
  • De még nincs vége a válogatásnak. A nyilvános albumba ezek közül is csak a legjobbak mennek. Vagy azok, melyeket majd illusztrációnak használok a blogban. Ezt a mennyiséget igyekszem max 100-on tartani.

Nos, ennyi.

Szerinted készen vagyunk?
Szerinted hányszor nézegetem vissza a fényképeimet?

Persze, nyilván mire feldolgoztam mindet, beleégtek az agyamba, legalább egy évig még csak rájuk sem akarok nézni. De a fura az, hogy utána sincs túl sok kedvem. Gondolj bele, ha csak 150 képről van szó és mondjuk 5-10 másodpercet időzök egy képnél, az is 13-25 perc. Márpedig ha az embernek emlékek felidézéséhez támad kedve, nem áll meg egy albumnál. Kinek van erre ennyi ideje?

Jó, mi? Akkor végülis minek fényképezünk?

Nincs más, tömöríteni kell. Szerencsére a képanyag a feldolgozás miatt annyira rögzült a fejemben, hogy nem kell egyenként sokáig nézegetnem a képeket. Elég egy gyors villanás is.
Slideshow. Rögzített diavetítés, valami jó zenével mögötte.
Azaz most, miután a fényképeinket kibeleztük, megnyúztuk, ledaráltuk, saját belébe töltöttük, majd újra összevágtuk és megsütöttük, elővesszük a videóvágó programot, beledobáljuk az összes képet, megsaccoljuk a végeredmény hosszát, összerakjuk hozzá a zenét, majd azt mondjuk a programnak, hogy öcsi, légy kreatív, csinálj belőle valamit. Ezt persze renderelés előtt még javítgatjuk egy kicsit… és kész.
Mennyire lesz tömör?
Vegyük a 2016-os esztendőt. Elég sok helyen voltunk. Még a szénné feldolgozott képekből is keletkezett 1580 darab. Brutális. Még öt másodperccel számolva is két óra 15 perc lenne. Az automata 19 perces videót rakott össze belőlük. Na, ez az, amit hajlandó vagyok akár évente is megnézni. Igen, nem jönnek ki a képek finomságai. De ha arra vágyok, akkor majd megnézem direktben az aktuális könyvtárat. Amennyiben emlékeket akarok felidézni, akkor pont erre a villogó zanzára van szükségem. (Hogy értsd, miről beszélek, itt van egy régi kísérlezetés ezzel a technikával.)

Így már van értelme fényképezni?
Rossz a kérdés.

A jó kérdés az, hogy tényleg meg meg akarod-e őrizni az emlékeidet, és ha igen, akkor mennyi időt, mennyi munkát szánsz rá?

  • Ha csak úgy, mindenféle feldolgozás nélkül beledobálod a képeket egy könyvtárba, akkor nem csináltál semmit. Túl nagy lesz a zaj, túl sok lesz a szemét az értelmes képek körül. Nem fogod végignézni.
  • A folyamatnak az egyik kimenete a feldolgozott fényképeket tartalmazó könyvtárak sora. Erről már írtam. Jó megoldás, de ritkán lesz időd nézegetni. Nagyon ritkán.
  • A másik kimenet lehet a videó. Erről eddig nem beszéltem, pedig nagyon fontos. A videófelvételek nem lesznek olyan jók, mint a fényképek, nem lehet a minőségükkel annyit szuttyogni, mint a képeknél… ellenben jól vághatóak. Egy egyhetes kalandról össze lehet vágni egy ötperces videót, úgy, hogy benne van minden: a táj, az emberek, a hangulat. Ezeket akár hetente is lehet nézegetni.
  • Vedd észre, hogy a zanza slideshow egy harmadik műfaj. Valahol az előző kettő között van. Nincs értelme kirándulásonként csinálni egyet, de egy év összefoglalására tökéletes.

Persze a legjobb az, ha az élményeidet megírod a blogodon. Fényképekkel illusztrálva.

Nőt akarok, de azonnal!

Nem tudom, észrevetted-e, ha van valaki, akinek már régóta nem volt párkapcsolata, az egyre görcsösebben próbálkozik és minél görcsösebb, annál valószínűbb, hogy nem is lesz.
A helyzet az, hogy az áldozat ezt megérzi. Pontosabban azt érzi meg, hogy a másik nem őt, hanem valakit keres. Márpedig ez két különböző folyamat.
Amikor valakit keresünk, akkor keresési célból ismerkedünk, majd ha az illető megüti a sztenderdet (mely az idő során egyre lejjebb ereszkedik), akkor betámadunk. Nem ritka, hogy ilyenkor több vasat is tartunk a tűzben. Hiszen ha a célpontok benne vannak a megfelelőségi zónában, akkor tkp mindegy. Nekünk. De a partnerjelöltnek nem.
A másik változat az, amikor csak úgy, valamilyen módon megismerkedtünk. Mittudomén, ugyanabba a bélyeggyűjtő szakkörbe járunk. Az ismerkedésből barátkozás lesz, majd mindketten apránként rájövünk, hogy tök jó lenne minél több időt egymással tölteni. Ekkor nem kerestünk senkit… de közben megtaláltuk egymást.

Kicsit olyan ez, mint a boldogság business. Ha keresed, soha nem fogod megtalálni. Ha nem foglalkozol vele és egy időszakban éppen többé-kevésbé jól mentek a dolgaid, akkor utólag fogsz ráébredni, hogy abban az időszakban boldog voltál. És ez lehet akár az egész élet is.

Félig

Van ugye ez a klasszikus példabeszéd a fél pohár vízről. Hogy az most félig üres, vagy félig teli, attól függően, hogy pesszimista, vagy optimista ember látja. És hogy te melyik vagy.

Az egész gondolatmenet elvi hibás. A pohár jelenlegi státusza nem statikus, hanem dinamikus: ha tele volt és elfogyott a fele, akkor félig üres – mivel az üres állapot felé megyünk. Ha üres volt és félig feltöltötték, akkor hasonló módon félig teli. Mivel a tele állapot felé megyünk.

Ha pedig nem tudjuk, milyen volt a korábbi állapota, akkor egyszerűen csak félig van.

Enyém, tiéd, kié?

Roppant idegesítő, de rendszeresen elkövetem. Valaki kérdez valami egészen elvadult dolgot, én pedig véletlenül tudom és rávágom a választ. Majd a csodálkozó tekintetre reagálva megvonom a vállam és flegmán hozzáteszem, hogy ez az általános műveltség része. Nagyon rossz szokás, igyekszem is levetkőzni.

De most nem erről akarok írni. Szerinted a fenti válasz mennyivel lenne korrektebb, ha nem azt mondanám, hogy ‘általános műveltség’, hanem azt, hogy ‘alapműveltség’? Egyáltalán, érezni valami különbséget?

Pedig van. Az egyik objektív, a másik szubjektív. Méghozzá bármennyire furcsa is, de – a neve ellenére – az általános műveltség a szubjektív. Ez ugyanis arról szól, hogy _én_ mit tekintek általános műveltségnek. Ez ugyanis magasabb szint. Gondolhatom úgy, hogy ebbe bele kell férnie mondjuk Karinthytól az Így Irtok Ti könyvnek, bele kell férnie legalább az atommag ismeretének, része kell legyen az ‘aki/ami/amely’ névmások helyes használata. Ez mind személyes elvárás. Egy adott társaságban még feljebb rakhatom a lécet, elvárhatom mondjuk a tranzakció alapú pszichoanalízis vagy a reverse proxy ismeretét. Mely az adott társaságban lehet az általános műveltség része. Fontos, hogy ha valakinél ez nincs meg, attól az még nem lesz kiközösített pária.

Az alapműveltség más. Az egy minimumszint. Egy olyan minimumszint, melyben egy nagyobb közösség – akár egy egész társadalom – hallgatólagosan megegyezett. Nyilván ez nem olyan magas. De itt nem is arról van szó, hogy valaki mennyire művelt, itt arról van szó, hogy egy alap műveltségi szintet megugrik-e vagy sem. Azaz ez objektív, embertől, társaságtól független. Mondhatni, társadalmi szinten dől el valakiről, hogy bunkónak műveletlennek tekintjük, vagy sem.

Rudi

A Trónok Harca újabb részeinél eléggé beindultak a szakfórumok: hiszen ez az az évad, ahol már nincs könyv, nem lehet tudni előre semmit. Azt jó eséllyel lehet sejteni, hogy Arya és a botos csaj valamelyik éjjel életre-halálra fognak meccselni egymással. A találgatások leginkább arra vonatkoznak, hogy Arya mit fog csinálni azután, miután győz. De biztosan győz? Én ugyanis emlékszem Martin egyik nyilatkozatára: azt mondta, hogy ez a könyv nem hollywood-i sablon, ez a könyv az életet próbálja követni. Semmi garancia sincs arra, hogy a jó fog győzni. Ahogy az életben sem. Felépített egy karaktert öt könyvön keresztül? És? Neki sem lehet állandóan szerencséje, neki sem sikerülhet minden. Lásd Robb történetét. Szóval, ahogy a valós életben, itt sem kell feltétlenül azért győznie valakinek, mert ő a szimpatikusabb egyéniség. Sőt, a való életben sokkal inkább a rossz győz, hiszen rombolni mindig könnyebb, mint építeni.

Aztán eszembe jutott egy régi cimborám, Rudi. Nála jóindulatúbb, barátságosabb embert nem ismertem. Abszolút jó ember volt. Erre mi történt? Kapott az élettől, odakézből is és visszakézből is. Egy nem túl boldog élet végén idejekorán elvitte a rák. Ha lenne valami szervezőerő, amely megkímélné a jókat, akkor még élne. De nincs. Legalábbis a valós életben nincs. (A mesékben van, mert a mesék a vágyainkat reprezentálják. De összekeverni a vágyainkat a valósággal, az súlyos hiba. Ez még a dothrakiak szerint is köztudott.)

Ezt a bejegyzést úgy írom, hogy kiültem a lugasba. Sötét van, de nem gyújtottam lámpát, a monitor éppen eléggé bevilágítja a billentyűzetet. Az eső monoton esik, én pedig szivarozok, van előttem egy pohár bor. És belegondoltam: de jó lenne, ha Rudi itt ülne velem szemben és dumálnánk valamiről. Bármiről. Aztán jobban belegondoltam: hiszen itt van. Amennyire homályba burkolózik a szemközti pad, itt is ülhetne. Hiszen voltak örök témáink. Tudom, hogy mit válaszolna, ha mondanék neki valamit. Tudom, milyen sejtelmes mosollyal reagálna, ha viccesen belekötnék. Tudom, mik voltak a vesszőparipái és simán le tudom játszani bármelyik beszélgetésünket. Vagy simán fel tudnék építeni újakat. Hiszen az én vesszőparipáim sem változtak sokat.

Akkor most él, vagy halott?

Azt hiszem, valahol itt van a válasz. A jő emberekre emlékszünk. A jó emberek nem halnak meg akkor, amikor megállt a szívük. Velünk vannak, szólnak hozzánk, belénk épült a gondolkozásuk.
A rosszakat meg elfelejtjük. Amint lehet.

Ki őrzi az őrzőket?

Vagy, ahogy Pratchett is írta, ki őrzi azokat az őrzőket, aki az őrzők őrzőit őrizik?

Vegyük például az agyunkat. Minden érzékszervünk az agyunknak küldi a jeleket, az agy rak őssze belőlük valamit, amit külvilágnak, környezetnek érzékelünk. De mi van akkor, ha az agy trükközik egy kicsit és azon felül, amit a csápjain keresztül összeszed, magától is gyárt egy kis tartalmat?
Honnan fogjuk tudni ezt megkülönböztetni a valóságtól? Sehogy.

És akkor ennyit a vallásról, a túlvilágról és az őrangyalokról. Meg a fantáziáról. Meg az öregkori elbutulásról.

PS.
Aki még jobban el akar keseredni, olvassa el ezt a könyvet. Szerintem kihagyhatatlan.

Siker?

Hajszoljuk, mi? Meggebedünk érte. Olvasgassál menedzsment blogokat, mindegyiknek magától értetődő hitvallása a siker. Az a dolog, amelyért mindent érdemes, sőt, mindent meg is kell tenni.

Naná, hogy nem értek velük egyet.

Kezdjük ott, hogy eleve nem jó szavakat használunk. Mi is az, hogy siker? Eljutni valami jó magas pozícióba. Ezt a pozíciót megtartani, azaz igazolni, hogy oda valók vagyunk. Hetes BMW, Armani öltöny, igazgatótanácsi tagság. Hogy ráhatásunk van fontos dolgokra. Hogy az átlagemberek összeszarják magukat, ha feltoljuk homlokunkra a napszemüveget és átható tekintettel rájuk nézünk.

Szóval, úgy általában ezt nevezik sikernek az üzleti életben. Oké. De mennyire vagy biztos abban, hogy ez minden embert vonz? Jó, a hetes BMW-t mindenki elfogadná, persze, de biztos, hogy mindenki szeretne bent ülni egy igazgatótanácsban?
Mi van, ha Bélának az a siker, ha egy nap legyártott 22 tökéletes főtengelyt az esztergán?

Itt kell pontosítanunk a szóhasználatot. Ugyanis a hétköznapi körülmények között az emberek nem a sikert hajszolják (szerencsére), hanem a sikerélményt. Piszkosul nem ugyanaz. Sikerélményt ugyanis mindenki tud találni a munkájában. Egy takarítónő, aki visszanéz és látja, hogy csillog-villog az iroda, egy kosárlabdázó, akinek összejött egy bravúros zsákolás, egy programozó, akinek váratlanul eszébe jutott egy elegáns megoldás… ők mindannyian átéltek egy sikerélményt. És ha jól esett nekik, akkor legközelebb is megpróbálják. Esetleg megpróbálják fokozni. Amíg ez jól megy, addig ők egészen biztosan elégedett emberek lesznek. Megkapják a sikerélményeiket. De ettől sikeresek lesznek? Nem valószínű. Neveznél sikeresnek egy takarítónőt, csak azért, mert nagyon jó a szakmájában? Valamiért nálunk a sikernek konkrét attribútumai vannak (az a hetes BMW, ugye) és akinél ezek megvannak, az sikeres. Akinek tele van az élete sikerélményekkel, de ránézésre átlagember, az valamiért nem számít annak.

PS.
Ha már a menedzsment blogokkal kezdtem, azért egy kicsit finomítom a konklúziót. Nem igaz, hogy csak a sikerre (hetes BMW, stb) koncentrálnak: habár sikeres vezetőkről beszélnek, de emögött – remélhetőleg – sikerélményekkel teli vezetőket értenek. Csak éppen nem különül el a két kifejezés és így azért meglehetősen bicskanyitogatóak az eszmefuttatásaik.

Gondolkodik a molekula

Vágjunk a közepébe: következik-e Isten definíciójából az, hogy nincs személyes gondviselés?

Elsőre: igen.

Bontsuk ki. Kezdjük az alapoknál. Definiáljunk.

Első alaptétel. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az anyag strukturáltsága, a jelenlegi ismereteink szerint mind lefelé, mind felfelé végtelen. Lefelé jobban látunk: alattunk egy szinttel lejjebb vannak mondjuk a sejtek, azoknál egy szinttel lejjebb a molekulák, aztán atom, elemi részecskék, kvarkok, szubkvarkok. Jelenleg eddig látunk. Felfelé? Az nyilván sokkal keményebb dió, vannak galaxisok, van ugye az univerzum (az a ringyó) és egyáltalán nem lepődnék meg, ha valaki egyszer bejelentené, hogy létezik több – akár párhuzamos – univerzum is. Meg fölöttük egy über-univerzum.
Második alaptétel. Az ún. szellemi élet (már ha van ilyen, mert elég nehezen megfogható) az anyag bonyolultságához köthető. Minél bonyolultabb egy struktúra, annál valószínűbb, hogy több szellem ragad rá. Mi, emberek, eléggé bonyolultak vagyunk (már aki), emiatt elmondható, hogy bonyolult önképünk, bonyolult szellemi kapcsolataink vannak. De kifejezetten nagyképűségnek tartanám, ha valaki előállna azzal, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa, mi vagyunk a legnagyobb gondolkodók, miértünk jött létre az univerzum. Nem. Mi a mi strukturális szintünkön elég jók vagyunk, de felfelé a szellemi világban nem látunk semmit.
Definíció. Istennek egy adott szinten a felette létező entitást nevezzük. A sejt istenként viselkedik a molekulák világában, az ember istenként viselkedik a sejtek szemében… és valami – lehet, hogy egy galaxis, lehet, hogy egy univerzum – istenként viselkedik az emberek világában.

Mennyit lát az alany az istenéből? Anyagi szinten láthat belőle dolgokat, de szellemi szinten biztosan képtelen felfogni, hiszen egy felfoghatatlanul komoly szint van közöttük. Mennyit lát egy isten a részeiből? Rossz hírem van: statisztikát. Projekció le. Nem fogja egy ember sem azt mondani, hogy itt van Béla, ez a limfocita, ez egy jó sejt, bezzeg Endre, az a fehérvérsejt, az micsoda szemét alak már, gyorsan sújtsuk le egy villámmal. Nem érzékeljük ilyen szinten őket. Ha jó körzeti orvosod van, akkor negyedévente elküld laborvizsgálatra és ott kézhez kapod, hogy ennyi a koleszterined, ennyi a cukrod, ennyi vas van a véredben. Miben kapod az értékeket? Mol/térfogatban. Csak szólok, hogy az 1 mol az 6*10 a 23-adikon elemet jelent. Márpedig ha te, a sejtjeid istene, nem tudsz foglalkozni konkrétan egy-egy sejttel, miből gondolod – projekció fel – hogy a feletted lévő isten egyedileg fog tudni foglalkozni mondjuk konkrétan Kovács nénivel? Pedig olyan buzgón imádkozik.

Nos, a helyzet az, hogy ha elfogadjuk a fenti Isten definíciót, akkor egyfelől eleget teszünk annak az állításnak, hogy Isten mindenütt és mindenben jelen van, azt is letisztáztuk, hogy a mi világunkban egy és csak egy Isten van, nevezze bármelyik vallás is bárminek a sajátját, az is rendben van, hogy nem érthetjük meg, hiszen teljesen más, számunkra felfoghatatlan szellemi zónában gondolkodik… csakhogy ez egyben ki is zárja az Istentől eredő személyes gondviselést. Nincs. Csak statisztika van. Alacsony a vasam, a doki felírja a vastablettát, beszedem. Mit látnak ebből a sejtek? Teszem azt, hogy de jó, hirtelen éveken keresztül jó lett a termés. Isten jóságos. Aztán rossz kedved lesz, elmész a haverokkal berúgni, mint az albán szamár, sikerül is és elpusztítasz egymillió-hatszázhetvenkétezer agysejtet. Neked nem gond, mert újratermelődnek, de mit látnak ebből az agysejtek? Egy durva nagy járványt, melynek rémisztő sok áldozata volt. Mit gondolnak? Isten útjai kiszámíthatatlanok. Kifekszel napozni? A barna szín kedvéért megöltél több millió hámsejtet. (Hogy te milyen rossz Isten vagy.) És akkor a dohányzásról még nem is beszéltem.

Első pihenő.
Eljutottunk odáig, hogy elfogadható módon definiáltuk Istent (Isteneket) és levezettük, hogy itt bizony nincs, nem is lehet személyes gondviselés.

Menjünk tovább.

Oké, az Isten nem foglalkozik közvetlenül a sejtekkel. De foglalkozik-e közvetetten? Perszehogy. Írtam is, hogy ha valami nem oké, akkor az ember képes életmódot váltani, képes gyógyszert szedni. De nem csak erre képes. Tudatosan, vagy öntudatlanul, de létrehozott egy csomó alrendszert, melyek közte és a sejtek között vannak. Te tudod, pontosan hogyan működik a májad? Nem hiszem. De azt azért tudod, hogy mit csinál és mi jó neki? Úgy van: delegáltál. Te vagy a cégvezető és nem kell névről ismerned az összes takarítónőt. Azoknak van egy főnökük, azoknak szintén és az egész valahol kiköt egy igazgatóhelyettesnél, aki felel többek között értük is. Rászánsz egy kis zsét, kiosztasz valami értékes ajándékot és nő a munkamorál. Nagy baj van, beveszel egy gyógyszert – és lehet, hogy a sejtjeid szintjén megjelenik egy Jézus. Valami nagyon jó dolog történt veled, mely átjárja mindenedet – lehet, hogy az erre érzékeny sejtjeid kapnak egy pozitív impulzust és a belső világodban kitör egy reneszánsz.
Akkor most mi is van? Mert ugyan az Istenünk nem foglalkozik mindenkivel egyenként, de létrehozott egy bonyolult struktúrát, mely segíti azt, hogy jól működjünk. Akkor most foglalkozik velünk, vagy sem? A válasz az, hogy közvetlenül nem, tehát nem létezik a felhő szélén üldögélő öregúr és nem létezik gyöngyházkapu Szent Péterrel és legfőképpen utolsó ítélet sem létezik… de az Isten, közvetetten igenis gondoskodik rólunk. Hiszen mibelőlünk áll.
Szóval… végülis, létezik személyes gondviselés? Létezhet. De csak közvetetten.

Második pihenő.
Kifújtad magad?

Hogyan nyilvánulhat meg ez a köztes struktúra? Lehet-e ez már személyes, vagy még ez is csak statisztikázik? Kifejezetten fontos kérdés, kár, hogy ezt a modellből spekulációval már nem fogjuk tudni megválaszolni. Nem vagyok biológus, nem tudom megmondani, hogy a szervezetünkben léteznek-e olyan mechanizmusok, melyek véges számú sejt életciklusával foglalkoznak. De ez mindegy is, mert egyáltalán nem biztos, hogy az analógia ilyen pontossággal átvihető. Lehet, hogy a sejtek szintjén nincs ilyen, de lehet, hogy eggyel magasabb szinten igenis léteznek őrangyalok, akik véges számú ember életével képesek foglalkozni. Nem tudom. De elképzelhető, azaz rendelhető mellé valószínűség, kizárni nem lehet.
Akkor… mégis személyes, értve ez alatt, hogy tényleg személyes és nem belekódolt, automatikus? Döntsd el te. Ez már a hit világa. Nekem voltak élményeim, melyek legalábbis elbizonytalanítottak.

Harmadik pihenő.
Csak egy kicsike, menjünk tovább, még nem végeztünk.

Van-e, pontosabban, lehet-e túlvilág ebben a modellben?
Gondolom, te is érzed, hogy mennyire vékony a jég. Hiszen már az előző pontban átléptünk a spekulációból a hit világába. De ha annak adtunk valamekkora pozitív valószínűséget, akkor nem tehetjük meg, hogy ennek a feltevésnek ne adjunk. Hiszen mi van akkor, ha egy idő múltával egy sejt látszólag meghal, valójában viszont átalakul a felügyelő rendszer részévé? Emberre fordítva, lehet hogy a pacák a külvilág felé meghal, de őrangyal lesz belőle? Tudom, ez már tényleg meglehetősen alaptalan spekuláció és lassan az egész írás átmegy egy Oroszlánkörmös, fantázia alapú elbeszélésbe, de kizárni nem lehet, még ha én a magam részéről ehhez már annyira kicsi valószínűséget is rendelek, hogy tulajdonképpen nincs is. Ugyanúgy nehéz elképzelni, hogy az elhalt sejt valahol továbbél, úgy, hogy emlékezik. Projekció fel. Mitől félsz, ha meghalsz? Félted a 45-ös lábadat? Félted az öregkorodra májfoltossá vált kezedet? Az ősz hajadat? (Már ha maradt még.) Nyilván nem. Az egyéniségedet félted, az retteg az elmúlástól. De pontosan melyik egyéniségedről van szó? A nyolcvanéves, kissé már szenilis valódról? Vagy úgy gondolod, hogy kiválaszthatod, hogy neked a harmincéves egyéniséged kell majd a túlvilágon? Vagy nem is, a hatvanéves sokkal érettebb volt, a túlvilágon meg úgyis mindegy, mert egyébként sincs szex? Úgy gondolod, hogy létezik annyira kifinomult személyes gondviselés, hogy választhatsz? Ha viszont nem, mert az egész megy bele egy lélektengerbe és feloldódik, majd ebből a levesből kimérnek egy új adagot, mely megy vissza a világba élni, akkor az mennyiben leszel te? Semennyire. Az egyéniséged, melyen annyit dolgoztál és melyet annyira igyekszel megvédeni, a legjobb eseteben is feloldódik, felhígul, annyira, hogy gyakorlatilag eltűnik. És ez még a legjobb eset, hiszen ekkor feltételeztük egyáltalán azt, hogy lesz még valami a fizikai halál után.

Negyedik pihenő
Finis.

Ha már így belecsaptunk a lecsóba, akkor vessünk egy pillantást arra, hogy tulajdonképpen mi is ennek az egésznek az értelme. Tudhatjuk? Jó kérdés. Mit tudhat egy idegsejt a saját élete értelméről? Rohangászik fel-alá és információkat szállít. Tudja, hogy miért? Felfogja az egy szinttel felette létező Isten szándékait? Kizárt. Rohan, mert ez a dolga. És igyekszik jó lenni. Mert lehet, hogy a főnöke lecseszi, ha nem lesz az. De az egésznek az értelmét nem fogja látni.
Ugyanúgy nem fogjuk látni mi sem. Igen, egyszer már spekuláltam ezen a dolgon, akkor azt dobta ki a gondolkodógép, hogy anyag/energiamegmaradás van, tehát ilyesmit nem tudunk termelni, de a meglévő anyag strukturáltságát tudjuk növelni, azaz lehetőségünk van a világba egyre több tudatot, szellemet beengedni, a szellem bonyolultsága lehetővé teszi a további struktúrabonyolítást, undsoweiter. Lehet, hogy mi emberek vagyunk a sejtek, lehet, hogy a Föld az, a fene tudja.
Ami azóta változott, az az, hogy rájöttem, ezzel a válasszal pusztán csak besöpörtem a szemetet a szőnyeg alá. Lehet, hogy tényleg ez a feladatunk. Lehet, hogy más. Ezt végülis az Istenünk tudja. Csakhogy… azt írtam, hogy a struktúra felfelé is végtelennek tűnik. Azaz a mi Istenünknek is van Istene. És annak is. A mi létezésünknek az az értelme, hogy az Istenünk létezzen. Az övé az, hogy az ő Istene létezzen. Aztán…? Szóval, mi a búbánatos nyavalya lehet a végén? És annak vajon mi értelme lehet?

Na, ennyi. Jó éjszakát.

PS.

Eddig tartott az eredeti írás. Gábor egy korábbi írás kommentjében jelezte, hogy lennének észrevételei a témával kapcsolatban, így neki már korábban elküldtem az írás piszkozatát, ő pedig visszaírt, illetve belinkelt egy videót és ajánlott néhány írást. A videót megnéztem, az írásokba csak belekukkantottam (egy élet is kevés lenne mindet figyelmesen végigolvasni) – és dacára annak, hogy először zsigerből utasítottam el az általa elképzelt világképet, ráébredtem, hogy nem csak elfogadható, hanem szépen beépíthető az egész az én földhözragadt modellembe.

A kulcsszó az, hogy “földhözragadt”.

Az én modellem alapja az, hogy van az anyag – ismerjük, tapintjuk, kutatjuk – a szellem pedig az anyagon keresztül jelenik meg a világunkban. Hogy előtte hol van? Azzal a modellem nem igazán foglalkozik. Nem foglalkozik, mert nem megismerhető. (Keményvonalas materialisták még a létezését is kétségbe vonják.) Azaz mindenki olyas szellemi világot képzel el, amilyenben hisz. Én viszont nem hiszek a hitben, ebből következően nem is foglalkozok azzal, hogyan nézhet ki a szellem az anyagon kívül. Az egyszerűség kedvéért azt írtam, hogy van az anyagon kívül egy homogén leves, ebből loccsantódik egy-egy merőkanálnyi az anyagba. Aztán a merőkanál mérete attól függ, hogy az anyag milyen struktúrális szintje lett megcélozva. A szellemből pedig, miután bekerült az anyagba, az alatta lévő anyagi szinthez képest isten lett, a felette lévő szinthez képest meg alattvaló.
Gábor – és vele együtt még sok millióan – úgy gondolják, hogy az a leves odakint nem homogén, hanem már ott is kisebb-nagyobb gombócokká állt össze. A nagyobb gombócok – feltételezem, hozzánk, mint emberekhez képest – a félistenek, istenek. A kisebb gombócok pedig az embernyi szellemek. (És nyilván vannak még kisebb gombócok.) Az anyagon kívüli szellemek az anyagot egyfajta arénaként használják: ide járnak fejlődni. Aztán van, amikor elcsúszik a dolog: egy félisten/isten az emberi komplexitású anyagban jelenik meg – belőlük lesznek a próféták, a tanítók – illetve fordítva, az ember anyagi szintjén amőbányi szellem jelenik meg. Belőlük lesznek a faék egyszerűségű emberek. (Ez utóbbi nem is annyira ritka.) Én azt feltételezem, hogy a test elpusztulása után a szellem visszakerül a levesbe és feloldódik, Gábor azt feltételezi, hogy a test halála után a szellemi gombóc egyben marad, úgy, mint előtte volt (pontosabban, részben, de ebbe most ne menjünk bele), viszont vagy fejlettebb, vagy fejletlenebb lesz, attól függően, hogy a küzdőtéren mit produkált. Aztán attól függően, hogy az a gombóc mikor vetette bele magát a küzdelembe, hányszor ment haza és hányszor jött vissza, vannak öreg lelkek és vannak fiatalok.
Vegyük észre, a két modell valójában egy. Az én elképzelésem földhözragadtabb. Mivel a tudásból indul ki, emiatt a világnak jóval kisebb részét tekinti valósnak. Tudja, hogy ez csak kis része az egésznek, de mivel azt nem ismeri, nincs is véleménye róla. Gábor elképzelése sokkal univerzálisabb. Ő hisz abban, amit tanítanak neki a nagy egészről, számára pont az anyag tűnik elhanyagolható illúziónak. Természetesen kételkedhetek a saját elképzeléseimben (hiszen minél többet ismerünk meg az anyagból, annál bizonytalanabb lesz, hogy tényleg létezik-e, és nem csak különböző frekvenciájú hullámok okozzák az illúziót), emellett persze Gábor is kételkedhet, hiszen láthattuk, az emberiség történetében hányszor éltek vissza a hitre való támaszkodással. De a két világnak van egy kapcsolódási pontja: ahol a szellem belép az anyagba, illetve ahol kilép. Itt kötődik egymáshoz a két modell és itt lesz belőle egy.

Tulajdonképpen

Mielőtt bárki berágna, hogy a tegnapi írással megsértettem a vallását, elmondom, hogyan állok én ehhez az egészhez.

Már régóta csodálkozom, mennyire rövidlátó az ember, mennyire nincs érzéke a méretekhez. Nézzétek meg az összes vallást, legendát, mítoszt. Szinte mindegyikben úgy rendezik le a halál utáni dolgokat, hogy aki az Istennek megfelelően élt, az a túlvilágon mellé kerül, a többiek meg le a büdös alvilágba. Ugyanígy gondolkodnak a keresztények, a muszlimok, a vikingek, az indiánok és még a fene tudja, kik mások. Vegyük észre, ez mekkora rövidlátás. Felkerülök a Paradicsomba és 24 huri vesz körül? Ez egy hónapig remek program. Még talán egy évig is. De egymillió évig? Százmillió évig? Egy örökkévalóságig? Vegyük észre, hogy teljesen mindegy, hogy Pokol, vagy Mennyország: az igazi büntetés az örökkévalóság. Annak fényében teljesen mindegy, hogy mink dugunk a Paradicsomban, vagy minket dugnak a Pokolban.
Egyedül a reinkarnáció/Nirvána elképzelés lóg ki valamelyest a sorból. Érezhető, hogy ezt bölcs emberek alkották. Még ha meg is akarták vezetni az embereket, nem értéktelen vackot adtak érte cserébe. Mint tudjuk, a buddhizmus szerint, ha elérjük a tökéletes állapotot, akkor végre kiszállhatunk. Teljesen és véglegesen meghalhatunk. Az a jutalmunk, hogy megszabadulhatunk az örökkévalóságtól. Szvsz határozottan jó üzletnek tűnik.

~oOo~

Nem, nem vagyok vallásos, még az egyébként szimpatikus buddhizmusban sem hiszek. Valahogy úgy képzelem, hogy az emberek eleinte féltek a kiszámíthatatlan környezetüktől, ezért kitalálták az isteneket. Aztán féltek attól, mi lesz velük a halál után és a – rövidlátó – vágyaik alapján kitaláltak valami kellemes túlvilági életet. Melyben persze ugyanúgy szerepeltek az isteneik is, konkrétan maguk mellé emelték a jókat, eltaszították a rosszakat. Így alakult ki a hit. Aztán néhány okos ember rájött, hogy a hiten keresztül milyen könnyen lehet irányítani az embereket, így alakult ki a vallás, majd az egyház.

A magam részéről úgy gondolom, hogy mindez ember alkotta konstrukció és maximum a vágyainkat fejezi ki, nem a valóságot. A valóságban sokkal valószínűbb, hogy a halál után nem lesz semmi. Meghalunk. A gondolataink, a tevékenységünk, ha volt annyira fontos, akkor a nevünk fennmarad pár emberöltőig, ha hatottunk a közgondolkodásra, akkor az beleépült, hurrá, egyébként pedig maximum a gyerekeink fognak emlékezni, milyen is volt az öreg. Nem hiszek semmilyen egyéni végzetben, semmilyen személyes gondviselésben.

Másfelől… semmi kifogásom sincs az ellen, ha a világunk ismeretlen részeit továbbra is Istennek nevezzük, bár tény, hogy az én Istenem leginkább gravitációs hullámokból, téridőből, szubkvarkokból, limbikus agyból, sötét anyagból és hasonló, akár még soha nem látott jelenségekből épül fel.
És vedd észre, hogy az az elképzelés, miszerint a halál után már nincs semmi, az tulajdonképpen az én evilági vágyakozásom. Azaz lényegében nem sokban különbözök a világot értelmezni akaró ősembertől.

Az a gyerek

Igen, Heisenberg nagyon jól ráérzett az elektron kettős természetére, na meg a fotonról is kiderült, hogy egyfajta riherongy, oké, de nem csak ezek az apró részecskék képesek minket összezavarni a kettőségükkel.

Hanem a gyerek is.

És most nem arra gondolok, hogy zárjuk be egy dobozba, aztán tíz év múlva nézzük meg, él-e még. Egyszerűen csak a gyereknevelés módszertanán töprengtem el.

A gyerek egyfelől – minimum látens – családtag. Azaz azt feltételezzük, hogy a miénk. És mint családtag, szeretnénk, ha jól érezné magát közöttünk, ha édes mosolyával lágyítaná a szívünket, okos kérdéseivel derítené a kedvünket. Ha harmóniában és boldogságban élnénk együtt.
De a gyerek másfelől projekt is. Van egy feladat, van egy rendelkezésre álló összeg és van egy határidő: szeretnénk, ha mire felnő, értelmes, önállóan gondolkodni is képes egyén legyen belőle. Aki képes összerakni a saját életét, képes megtalálni a saját boldogságát.

Érzed már a kettősséget? Amikor az a kölök nem akar tejet inni, egyfelől szívesen mondanád neki, hogy hagyja a francba, te is utálod, toljunk helyette egy doktorpeppert, mindketten jobban éreznénk magunkat, másfelől viszont ott van a kötelesség, annak a nyomorultnak csontjai vannak, erősödnie kell, és ha nem is érti, de akkor is meg kell innia azt a tejet, mert egyébként a fülén öntöm be. Hogy ha másképp nem megy, akkor megetetem vele a fogkefét, de tiszták lesznek a fogai. Amikor nem megy neki a matek, te viszont tudod, hogy a matek olyan, mint a piros ász, mindent visz, ha majd tovább akar tanulni (és ugye, akarni fog továbbtanulni, még ha nem akar, akkor is), szóval nyüstölni kell azt a matekot, még akkor is, ha mindketten inkább fociznátok az udvaron. És az a klapec nem érti, hogy miért vagyunk ilyen utálatosak, mert nincs tapasztalata, nem lát a jövőbe, mi viszont tudjuk, hogy ezek _majd_ mind kelleni fognak neki és akkor majd hálás lesz. Akkor. Most viszont bedurcázza magát, veszekszünk, ravaszkodnunk kell, zsarolnunk, szélsőséges esetben megfélemlítenünk. Mindegy. Csak megcsinálja. Csak túlélje.
Hát, ja. Aztán hol van már ilyenkor a családi boldogság? A harmónia?

Nyilván látod te is, hogy sarkítok. Mindenki felnevelődött valahogy és ha a szülei jól csinálták, akkor a két hozzáállást pont elfogadható mértékben keverték. Gyakorlatilag a jó szülő egyszerre, egyidőben viselkedik a két – egymást kizáró – szemlélet szerint.
Mint az elektron, aki maga sem tudja, hogy részecske-e vagy hullám.

Azok a mélyértelmű szólások

Tegyünk a boncasztalra egy újabbat.

Olyan, hogy idő, nem létezik. Csak óra van.

Olyan mélyértelmű, nem? Az életnek van egy rendje, és csak mi emberek találtuk ki magunknak az időt, rajtunk kívül minden más lény csak éli az életét.

Természetesen én nem így gondolom. Attól, hogy valamit mérünk, vagy nem mérünk, attól még létezik. A mókusok tudják, hogy jön a hideg, tudják, hogy be kell tárazni a téli álomhoz. Lehet, hogy nem órában, percben mérnek, de észlelik az idő múlását. Másfelől, próbáld meg áttenni a fenti mondatot egy másik koordinátarendszerbe. Távolság nem létezik, csak mérőrúd. Háát, azért ez elég nagy marhaság. Pont akkora, mint az eredeti mondás.
Vegyük észre, hogy a különbség a számok kitalálásánál van. Mi, emberek bevezettük a számokat, mert hasznosnak tűntek. Miért is? Azért, mert a segítségükkel mérni lehetett. Bármit. Speciel az időt is.
Arról lehet vitatkozni, hogy jobb-e az élet attól, hogy mérünk dolgokat, amikor mérés nélkül stresszmentesebben élhetnénk. Amíg minden jól megy. Utána meg szopunk. De ha az egészet ráfogjuk a Repülő Spagettiszörnyre, akkor megint eldobtuk a stresszt. Nem a mi hibánk, nem nekünk kellett volna előre gondolkodni, előre tervezni. Számolni.

Jut eszembe, érdekes következménye lehet, ha egy kicsit sarkítunk. Azt mondtuk, csak azok tudnak mérni, akik ismerik a számokat. Rajtunk, embereken kívül, más nem használ számokat. Azaz mások nem tudnak mérni. Semmit. Ha ezt összevetjük a nyitó állítással, akkor az embereken kívül senki nem tud mérni, azaz az embereken kívúl más számára nem létezik semmi.
Azért ez elég bátor állítás.