Harmadik pihenőnap

Aha.
Reggel elkormányoztam a kistehert a következő szerencsétlen költözőhöz, aztán kénytelen-kelletlen kisteherautót csináltunk a Fordból. Már megint. Most egy 230-as szekrényajtót és egy 120*60-as íróasztallapot kellett belepakolnom, a tévéasztal és Nej mellé. Sikerült, bár a hazaút kissé kalandos volt: a sebváltót csak úgy értem el, ha betekergettem a kezem az asztallap alá. Még jó, hogy a matrackirályfi üzlete zárva volt, akkor még egy 180*200-as matracot is rákötöztem volna a kocsi tetejére.

Itthon paxoltunk. A gyerekek PAX gardróbszekrényeinek a vázát öltöztettük fel: ajtók, polcok, kosarak, mittudoménmik. Bejött a régi mondás, a hiúságért bizony fizetni kell. Mindkét gyerek tükrös ajtót kért – én meg szoptam a felrakásukkal, mint állat. Baromi nehezek. Szerencsére nem voltam egyedül, mindkét gyerek kivette részét a cuclizásból.

Utána a nap maradék részét egy kétajtós szekrénnyel töltöttem. Beszereltem a fiókokat, nem fért be a negyedik. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem újra a fiókokat, csak most már szellősebben. Nej megreklamálta, hogy ez nem jó, ezt be lehet szerelni szorosabban is. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem a fiókokat, immár szorosabban. Nej kitalálta, hogy lehet még szorosabban szerelni. Kiszereltem a fiókokat. Beszerelni már nem tudtam, mert kiderült, hogy mégsem lehet szorosabban. Ekkor még lekaptam egy pár ajtózsanért, így már vissza tudtam szerelni a szoruló fiókokat és mindenki örült. Különösen a fiókok kurva anyja.

Rövid és nem túl cizellált gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi. Este lett.
Meg elegem.

Nej most, tíz óra felé indult összeszedni a leányzót, aki Alvin koncertre ment a ZP-be.
Pezseg az élet.

Vágyaink kezelése

Törzsolvasók már tudják, hogy ez az egyik kedvenc témám. Mi az hogy kedvenc… a számomra létező legfontosabb téma. Hiszen azon a hozzáálláson, hogy hogyan tudjuk összhangba hozni vágyainkat lehetőségeinkkel, múlik az, hogy boldognak érezzük-e magunkat az életben vagy frusztráltnak. És mi lehet ennél fontosabb?
Nos, úgy érzem, hogy ma egy fontos megállapítást dobott ki a gondolkodógép. Mégpedig azt, hogy vágyainkat egy adott területen csak akkor mérsékelhetjük, ha már egyszer elteltünk azzal a bizonyos területtel. Amíg éhesek vagyunk, nem hallgatunk a bölcs beszédre – eszünk, mindenfélét. Amíg nem volt komolyabb partnerkapcsolatunk, addig beszélhetnek nekünk a szexuális veszélyekről. Amíg egyszer jól be nem rúgtunk, csak legyintünk az idősebbek aggódásaira.
Aztán ha már kipróbáltuk azt a bizonyos dolgot, ha már tapasztalatból tudjuk, hogy nem is olyan jó, meg egyáltalán, nem is úgy van, ahogy gondoltuk… ha már elveszítette az a bizonyos terület az őt körbelengő ködöt, akkor tudjuk csak józan mérlegeléssel vágyainkat irányítani.
Addig csak az éhség hajt.

Fiatalkori álmaink – idősebb korban

Nejjel kora párkapcsolatunk óta szerettünk volna bárpultot. Mondhatnám, hogy hamarább szerettünk volna bárpultot, mint lakást – ezért nyüzsögtünk annyit anno együtt különböző bárokban. De az első ház esetén olyan alapdolgokban is egyik napról a másikra éltünk, mint tüzelő meg élelmiszer – maximum álmodozhattunk ilyesmi luxusról. Arról nem is beszélve, ha lett volna is bárpultunk, abszolút nem álltunk úgy, hogy fel is tölthettük volna: ha volt, akkor maximum egyféle tömény ital volt otthon, a kannás bor, a sör meg elég hülyén mutatott volna rajta.
Így teltek az évek. Először Nej komolyodott meg, szép lassan felhagyott minden alkoholtartalmú itallal. Ma már nagy esemény, ha egy bulin megiszik két kicsi vilmoskörtét. Habár én nem lettem ennyire anti, de a preferenciáim nekem is megváltoztak: töményet a legritkább esetben iszok, igaz, nem ragaszkodom egy fajtához, így ma is van itthon vagy négyféle ital. De nem érdekel: egyértelműen és tisztán a borok felé orientálódtam, mégpedig az ‘inkább kevés, de az keményen minőségi’ vonal mentén. És maradt a sör is, mint kiszáradás elleni védőital.
Azaz eljutottunk odáig, hogy ma már ha lenne, akkor sem tudnánk mire használni egy bárpultot. És most vágtak hozzánk egyet. Anyósom testvére a közelmúltban halt meg, bútorát anyósomék vették magukhoz, bútorraktárrá alakítva családi házukat. A klasszikus csapda: a bútoroktól érzelmi okokból nem tudnak megszabadulni, de tárolni is nagyon kényelmetlen nekik. Kapóra jött, hogy mi most vásároltunk nagyobb lakást – és mivel emlékeztek rá, hogy mindig is vágytunk egy bárpultra, így túl sok választásunk nem volt: ma összekaptuk magunkat és lebumliztunk Szoboszlóra egy komplett bárpultért. Most itt vigyorog velem szemben egy pult, két faliszekrény és három bárszék: roppant mód kíváncsi, hogy pakolózseni énem hogyan fogja elrendezni ezt a szituációt.

Meglátjuk.

Hulla

Az vagyok most. De azért megpróbálok valamit írni. Ez már csak olyan feltételes reflex: kitöltöm magamnak az elalvás előtti pohár bort – és az ujjaim már automatikusan kezdenek is táncolni a tabletpc billentyűzetén.

Tegnap hazavittem a Peugeot Boxert. Szerencsésen kifogtam a négynapos ünnep előtti pénteki csúcsforgalmat: totyogtam, miközben otthon iszonyú hosszú meló várt rám. Alig voltam ideges.

Aztán otthon kifordítottam minden dobozt. Az összes könyvet kipakoltam a jövendőbeli nappalink közepére, majd a kupacra felhajigáltam az egyelőre kezelhetetlen dobozokat. Két legyet ütöttem ezzel egy csapásra: lesz hely a nemsokára érkező könyvesszekrényeknek – és lesz hely összerakni is azokat. Harmadrészt most már tényleg meglett minden, a fontos dossziék is.

Fél tizenkettőre végeztem, csupa kosz és por voltam. Simán volt a porban még tavalyi parlagfű is. Hangulatos volt. Egy újabb markáns lépés az ebook felé.

Ma reggel nem sok helye volt a lustálkodásnak, kilenckor már úton voltunk Budaőrsre. Kisebb vagyont szándékoztunk elkölteni az IKEÁ-ban. (Milyen már… a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem, hogy van-e valami vásárlási limit a hitelkártyámon? Én ugyanis nem tudok róla. Persze, van – válaszolt a hölgy. De nem tudja megmondani, a biztonsági részleg a fogyasztási szokásaimnak megfelelően állítja ezt a limitet. Az a farok biztonsági részleg, amelyiknek nem tűnt fel, hogy teljesen hétköznapi használat után hirtelen százezer forintnyi összegeket költöttem New York-ban, Seattle-ben, aztán előtte, utána hirtelen milliókat futattam át a számlákon, kártyákon. Még csak rá sem kérdeztek, hogy Mr. Petrényi, minden rendben?)
Természetesen a pénz költésének különösebb akadálya nem volt, egy íróasztal darab kivételével minden volt raktáron. Mondjuk nem kicsit duhajkodtunk, azért egy Peugeot Boxert lapra szerelt bútorokkal televágni, nem kis fegyvertény.

Hazafelé beugrottunk a Bricostore-ba, venni egy faházat. Nyilván. Valahová a kerti eszközöket is rakni kell… no meg a bringákat, természetesen. A csákány elég hülyén mutatna a nappaliban.
Végül vettünk is, meg nem is. A pénzt kifizettük, de az áru csak három hét múlva érkezik. Nem is gond, legalább lesz időnk összedobni a betonalapot.

Aztán a nap egyik csúcspontja: Barnával ketten becipeltük az összes bútorelemet. Mindent a helyére. A PAX gardróbokat pl. az emeletre. A métereseket. Ha létezik a háznak szelleme, valószínűleg valamelyik sarokba bújva zokog, hogy milyen mocskos szájúak az új tulajdonosok.

Estebéd, sör, majd ágyszerelés. Legerősebb motivációm jelenleg ugye a földönalvás megszűntetése.
Nos, este 11 van és tulajdonképpen túl is vagyok rajta… de a rossebb, aki megeszi. Azt, aki négy miliméter hosszú csavarral tervezte, hogy négy aluminiumlemezt fogok majd össze… egy rúd mindkét oldalán… Meg azt is, aki ennyire gátlástalanul kedveli az imbiszfejű csavarokat, a hozzáadott kézgyötrő vékony kulcsokkal együtt. Meg azt is megnézném, hogy egy ember hogyan passzintja össze a négy ágylemezt egy mozdulattal – mert ugye a manuál szerint ez egy egyemberes szerelés. Négyen éppen meg tudtuk csinálni.
De félre morgás, végre ágy. Friss ágyneművel. Meg egy bazi nagy lyukkal. Mint kiderült, irgalmatlan tévedésben éltünk: nyolc éve azt hittük, hogy 180*200-as matracunk van, erre most, amikor vettünk egy ekkora ágyat, ott vigyorog ránk egy húsz centis csíkon a padlószőnyeg. Még szerencse, hogy a közeljövőben matraccsere is volt tervezve, így legfeljebb előrébb hozzuk. De addig minden este a lábam beakadása fog figyelmeztetni, hogy b+, először mérj, utána vásárolj!

Mi volt még? Ja, az internetcsatlakozás. Ez egy aranyos sztori.
Ugye volt remek kábelnet, aztán meg nem. Visszakötöttem az ADSL-t, bejelentettem a hibát, oszt vártam. Eltelt egy nap, unatkozni szerencsére mostanában nem szoktam.
Amikor hazaérkeztem, találtam egy cetlit a postaládában. Eszerint volt kint a szerelő, de nem tudott bejönni. (Mint kiderült, lányom délig aludt.) Mivel tegnap otthon felejtettem a mobiltelcsimet, engem aztán kereshettek. Mondjuk, azért nem lett volna hülyeség, ha csak azután jön, miután tudott velem időpontot egyeztetni. A papíron visszahívási lehetőség persze nem volt.
Legyintettem, pakoltam a könyveket. Két doboz, két könnyed káromkodás között vettem észre, hogy máshogy pislog a modem. Gyorsan átdugdostam a kábeleket, alaposan begyakoroltam az ipconfig parancs különböző módozatait – és már ment is a net. A gyors. Fel is dobta a kedvem, elvégre tegnap minden jó dolgot meg kellett becsülnöm – nem sok volt belőlük.
Aztán estefelé jött egy telefon:
– Jó estét, XY vagyok a T-com-tól.
– Jó estét.
– Ma voltam Önöknél megnézni, miért nincs Internet.
– Igen.
– Sajnos nem tudtam bejutni, de a kapcsolódobozt megnéztem, ott minden rendben volt.
– Nézze, nem tudom, mit csináltak, de pár perce a kapcsolat helyreállt.
Rövid csend.
– Nos, akkor ezek szerint jó – szögezte le – ha bármikor bármi baja lenne, csak szóljon megint nekünk.
– Feltétlenül – vágtam rá, alig visszafojtva a kitörő röhögést.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Azóta hasít a net. És azóta már ketten hívtak a T-com-tól, hogy most mi is van tulajdonképpen az internet hozzáférésemmel?

No, mára ennyi, holnap roppant korai kelés, nyakunkba vesszük az országot.

Pirosbetűs

Istenbizony az lesz.

A hétvégén jön az újabb nagy dobás, befejezzük végre a bútorozásokat. Nem kicsi hadművelet lesz, már ma el kellett kezdeni hozzá az előkészületeket. (Bakker, egy újabb utolsó csütörtök kihagyva.)

Az előkészületek abból álltak, hogy nekiálltam a jövendőbeli nappalit kitöltő kib. nagy dobozkupacnak és csontig lecsupaszítottam: csak a könyveket és egyéb médiaanyagokat (videókazetta, cédé, bakelitlemez) tartalmazó dobozok maradhattak.

Csodálatos dolgok kerültek elő:

  • A fésűm. Három hét után végre meg tudok fésülködni. Nem mintha olyan nagyon lenne mit, de akkor is.
  • Az Exchange2007 jegyzeteim.
  • Hamurabi órájának doboza. Huh.
  • Az a doboz, amelyikbe az éppen az íróasztalomon tartózkodó tárgyakat söpörtem bele.
  • Az az iratgyűjtő, amelyikbe a folyó ügyeinkhez tartozó papírokat hajigáltam: csekkek, számlák, blokkok, garancialevelek.
    Hihetetlenül fontos találat volt.
  • A fényképezőgép akksitöltője. Akkorát ordítottam, hogy szerintem újabb békák keltek ijedtükben vándorútra.
  • A következő ordítás akkor következett be, amikor a konnektorfordítót is megtaláltam. Ez az a bigyó, amellyel a töltő amerikai csatlakozóval bíró dugóját bele tudom dugni a keménytökű magyar aljzatba. Remélem, a békák visszafordultak.
  • És a nap csúcspontja: megtaláltam azt a borítékot, amelyben a júniusi Laurie Anderson koncert jegyei voltak.

Csodálatos nap volt. Egyetlen apróság árnyalja az örömömet, nem került elő az az irattartó, amelyben a fontos dossziék vannak: a rendszeresen fizetendő csekkek, az autó papírjai, a banki iratok. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez az irattartó eredetileg azon a polcon volt, ahol a rajzaimat, vázlataimat, kidolgozandó ötleteimet meg egyéb irataimat tartottam. Emlékszem, amikor pakoltam, akkor azt mondtam, hogy oké, ezek mehetnek egy dobozba, de a fontos dossziékat ne tegyük ide, ne kallódjanak el – azok menjenek valami biztos helyre. Mondanom sem kell, ez a doboz meglett, a fontos dossziék meg nem. Illetve, hogy még trükkösebb legyen, egyszer bevillant, hogy az egyik régi diplomatatáskába rejtettem valami fontos anyagot.
Így lettek meg a dossziék helyett a koncertjegyek.

Update

Nos, igen. Ettol feltem. A T-rex csoport nem eppen az acelos rendelkezesre allasrol hires… de azt azert nem kepzeltem, hogy egyidoben cseszik el mind a telefon, mind a kabeles internetet.
Mint korabban is irtam, tegnap delutan ota nincs itthon net. En meg voltam nyugodva, hogy amig az 1234 IVR a mentegetozessel kezdodik, addig nincs mas dolgom, mint varni.
Ma deltajban leszedtek a menubol a dumat, gondoltam, most mar minden oke. Hat, nem. Internet tovabbra sincs. Ingerult telefon az ugyfelszolgalatra, konstataltak, hogy tenyleg nincs. Majd visszahivnak. Ekkor kivancsisagbol visszaalltam az ADSL-re – es mukodott. Tehat a tegnapi hiba azt erintette, a kabelnet pusztan onszorgalombol romlott el.
Jol elvagyok.

Beka az uton, mar tul van a dolgon

Reggel ahogy kileptem a kapun, egy kipukkadt bekaba botlottam a kerites mellett.
– Na, te kis hulye, kellett neked elcsamborogni a totol, ide a flaszterra – csovaltam meg a fejem. Aztan belegondoltam, en milyen izgatottan szoktam varni a nagy utazasokat, mennyire szeretek tavoli tajakon csavarogni. Lehet, hogy ez a beka rokon lelek volt.
Marpedig, lathato, a kultursokk neha halalos lehet. Aki toban el, nem tudja, hogy az autotol ovakodni kell.

Beszólások

Az első az MVP műhelyben történt, szerdán. Amint beléptem, GT széles mosollyal üdvözölt:
– Hahó, Józsi! Van itt néhány billegő szék, beállítanád a lábukat?
Taps. Függöny.

A másik kevésbé volt vidám. Este fáradtam ültem le a gép elé, de semmilyen netcsatlakozásom nem volt. Néztem a routert, halott. Átdugtam a kábelt az ADSL modemre, azon sincs kapcsolat.
Jöjjön a mágikus 1234. Az IVR első menüje után a következővel fogadott a csacsogó leányka:
– Tisztelt Ügyfelünk! Tájékoztatni szeretnénk, hogy Budapest egyes területein a kapcsolódási lehetőségeket illetve adatforgalmi kapcsolatokat elkúrtuk.
Márpedig nem kicsit, mert a következő nap reggelén még mindig nem volt net. Tekintve, hogy csütörtök-pénteken nem leszek a munkahelyemen sem, ez maga lesz a digitális elvonókúra.

Igy hagytak

Nagy felfordulassal jaro utepites van arrafele, ahol mostanaban fel szoktam szallni a buszra. Ma, amikor kiertem, pont akkor raktak arrebb tiz meterrel az ideiglenes buszmegallot jelzo tablat. Ezzel sikeresen meg is zavartak a buszsofort, mert olyan siman elhuzott mellette, hogy huss. Pedig kileptem az uttestre, ugy integettem ket kezzel – de egy pillantast sem pazarolt ram. Annyira elfoglalta az utepites kikerulese, hogy nem maradt ideje az utasokra.
Elkepeszto. Mindez egy olyan kulvarosi jaratnal, amelyik reggel nyolc utan husz percenkent kozlekedik. Az utolso pillanatban estem be a fejtagitora, a proaktiv kavera mar nem is maradt idom.

Még mindig az erdő

Az se rossz, közvetlenül eső után átsétálni az erdőn. Földszag, avarszag, a nedves növények szaga.
Ma reggel a csigákat csalogatta elő a nedves avar. Tegnap valamiért a hím szúnyogok rajzottak elő. Meg is ijedtem egy kicsit: ha ezek ilyen számban élnek a környéken, akkor izgalmas délutánjaink lesznek nyáron. De aztán megnyugodtam, mert eszembe jutott a bezárt ablakon is átszűrődő esti békakoncert hangja, mely a közeli víztározóból hullámzik szét a környéken.

Szoftver árazás

Olvasom Joel írását arról, hogy mennyire bonyolult dolog beárazni egy szoftvert; arról, hogy habár írt egy bazi hosszú cikket a témáról, de még mindig nem érzi úgy, hogy jutott volna valamerre.

Erről eszembe jutott az első szoftvereladási akcióm. Nem annyira ismert, de 10-15 évvel ezelőtt én inkább fejlesztő voltam, mint üzemeltető. Nyilván az akkoriban szokásos környezetekben, DOS, Novell, Clipper, Dbase, Pascal, hobbiból ASM. (A C valahogy kimaradt.)
A főállásom mellett volt egy kis vállalkozásom. Tényleg ne gondolj nagy dologra, évi 100e körüli bruttó bevétellel ez olyan fizetéskiegészítésnek számított. Ennek a vállalkozásnak a keretein belül próbáltam saját gyártású szoftvereket is eladni. Nyilván azon a körön belül, amelyben egyébként is forgolódtam – azaz távfűtés.
Volt valami radiátorméretező programom, olyan kiegészítéssel, hogy a radiátorokhoz ún. fűtési költségelosztókat is méretezett. (Ahogy nézem, komolyan megelőztem a koromat, hiszen ezek még ma sem terjedtek el olyan drasztikusan, mint kellett volna.) Ebben volt egy konverziós rutin is, mely korábbi adatbázisokat tudott beolvasni és átalakítani a program formátumába. Ez nem volt egy egyszerű feladat, de enélkül reménytelen is volt megpróbálnom elsózni a programot. Viszont mivel rengeteg munkám volt benne, szerettem volna valamennyi pénzt is viszontlátni.
Az egyik költségosztós cég magyar képviselőjével jóban voltam, így amikor egy kétnapos konferenciát szerveztek egy balatonfüredi szállodában, haveri alapon kaptam egy standot a hallban. Marhára izgultam, de megpróbáltam elkápráztatni a nagyérdeműt. Levittem a gépemet, gyártottam valami szóróanyagot meg egy demót, amely állandóan futott a gépen.
Hogy mennyiért adom a programot? Fogalmam sem volt. Nem azért, mert nem gondolkodtam előre… sőt, rengeteget agyaltam. És az lett a vége, hogy fogalmam sincs. Jó lett volna tudni, mekkora igény van rá, jó lett volna tudni, mennyi pénz van ilyesmire az üzletágban… de hát mindezekről fogalmam sem volt. Gondoltam, majd improvizálok.
Ebből születtek az ilyesmi bemutatók:
– Szervusz. Mi ez a stand?
– Ez egy program bemutató. A cucc radiátorokat és költségelosztókat tud méretezni.
– Ilyenünk már van, pont ettől a cégtől vettük.
– Tudom. De tudtok-e vele a magyar környezetben is dolgozni?
– Hát, nem nagyon.
– Na látod. Ez a program az összes Magyarországon használt radiátort ismeri.
– Izgalmasan hangzik. De akkor mit csinálok a meglévő programommal?
– Semmi gond. A már felvitt adataidat átkonvertálod ez alá, onnantól ugyanott vagy, de már magyar épületgépészeti környezetben.
– És mennyiért adod?
– A program 16e forint, a konverzió pedig rekordonként 8 forint.
– 8!??? Az annyi, mint… kurva sok!
– Oké, akkor legyen 1 forint.
– Na, mész te a francba.

És elment.
Én pedig akkor még nem vontam le a megfelelő következtetéseket. Például azt, hogy árat nem engedünk ilyen gyorsan. Különösen nem ekkora százalékban. Aki ilyesmit tesz, azt kiröhögi a piac, nem veszik komolyan. Másfelől nem szabad beijedni, ki kell tartani és a visszavonulás helyett a program előnyeit ecsetelni. De nem voltam kereskedő – és szerencsére most sem vagyok. Mindenesetre mire belőttem a megfelelő árat, addigra mind a négy potenciális érdeklődő leírt, mint komolytalan partnert. Nem is nagyon ment a program, az elkövetkező években talán öt darabot adtam el belőle.
Nem jött össze a magyar Szilícium-völgy.

ps. Pedig micsoda kis progi volt… A világon egyedüliként például képes volt szétfűrészelt radiátorra is méretezni. Ahelyett ugyanis, hogy adatbázisokban tároltam volna azt a tömérdek névleges hőteljesítmény értéket, szépen egyeneseket illesztgettem a táblázatok oszlopaira. (Akkoriban még a Lotus123 volt a menő, abban beépítve volt lineáris regressziószámítás.) Így a rengeteg adat helyett csak az egyenesek két paraméterét kellett letárolnom. És emiatt volt az, hogy ha valaki 14,2-t írt be tagszámnak mondjuk a Radal radiátoroknál, a program vigyorogva kiírta a megfelelő hőteljesítményt. (Fordítva nem játszottam el ezt a trükköt – amikor a szükséges hőteljesítmény volt a bemenő adat, a program nem adott ki tört elemszámot.:)

Hétköznapi reszelés

Ha már lehetőségünk van szopni, akkor ne szakítsuk meg az élvezetet – gondoltam, amikor délután hat körül hazaértem. Így aprólékosan bevizsgáltam a járólap és a konyhaajtó távolságát, majd leakasztottam az utóbbit és felhajítottam az étkezőasztalra. A létező legrosszabb eredmény született a benézésből: 6 milimétert kellett még lenyesnem. Ez dekopír fűrészhez kevés, ráspolyhoz meg sok. Logikusan az utóbbit választottam. Jó két órán keresztül simogattam azt a dög ajtót, de most vízmértékkel és colostokkal ellenőriztem minden miliméternyi reszelést. Olyan is lett. Tökéletes.
És tulajdonképpen mára ennyi is. Egy újabb nagyvad dőlt ki a konyhafelújítás frontján.

ps: bővült az album.

Így megy

Ma reggel az Okmányiroda volt becélozva. Idegrendszer acélozva. Nyolc előtt pár perccel értem oda, a szokásos reggeli sorbaállás, morgolódás, bekiabálások. Már fel se tűnik. Sőt, ma én is beszóltam. Egy hőbörgőnek. Meg lehet ezt szokni, kérem szépen.
Egy meglehetősen vehemens hivatalszolgán keresztül lehetett bejutni az ügyintézőhöz.
– Jó napot kívánok. Lakcímváltozás lesz, nekem és a gyerekeknek.
– Adásvételi szerződés, tulajdoni lap?
– Az előbbi.
– Kitöltötte az űrlapokat?
– Persze.
– Aláírta a szállásadó is?
– Izé…
– Az ingatlan tulajdonosa.
– Várjon, ha az ingatlan fele-fele arányban van az én és a feleségem nevén, akkor mind a kettő aláírás kell?
– Persze.
Bazdmeg. Egyszer már lepattantam Kispesten, most meg lepattanok egy ilyen hülyeség miatt.
– Szerintem ezt már a felesége aláírta – szánt meg a hivatali ember, látva, hogy ökölbe szorult az arcom.
– Úgy gondolja?
– Nem.
– Nem azt mondta, hogy írjam alá a nevében?
– Miket képzel? Semmi ilyesmit nem mondtam!
– Értem. Akkor én sem kérdeztem semmit.
– Na, ugye. Érti maga.

Hát, így megy ez.

Látszik a bokorban két nagy nyúlfül

Hazafelé sétáltam az erdőn keresztül. Hirtelen zajt hallottam az aljnövényzet felől. Gondoltam is, hogy biztos valami madár – de azért megálltam leskelődni. Először csak a kurva nagy füleket vettem észre, majd a teljes nyulat. De még milyen nyulat! Nem ám az a bolyhos fehér húsvéti fajta volt, de nem ám. Ha szembetalálkoztam volna vele az erdőben, bizisten megijedtem volna. Olyan német juhász méretű volt, bazi nagy és egyáltalán nem látszott ijedtnek. Végül elszökdécselt.
Kicsit később napozó gyíkot riasztottam fel az ösvényen.

Imádom ezt a környéket.

Leltárszerűen

  • Reggel hívtam a vízszerelőt. Reklamált, hogy az embere volt kint vasárnap délelőtt, de nem engedtük be.
    – Csengetett? – kérdeztem kereszt.
    – Hát, azt nem talált, de óbégatott.
    – Amikor éppen láncfűrésszel akrobatizáltak a szomszédban. Mobilja nem volt?
    – Nem vitte magával.
    – Aha. És akkor most mi lesz?
    – Ma délután megyünk.
    – Sok szeretettel várom Önöket.
    Aztán meglátjuk.
  • Napi ügyintézés:
    – Vámpapír az MVP üveggyöngyök kezelésére.
    – Fax a riasztós cégnek szerződés folytonosság ügyben.
    – Kábeles Internet számla áthárításának intézése.
    – ADSL Internet lemondása.
  • Telefon a villanyszerelőtől.
    – Jó napot, ma délben mennénk biztosítékot cserélni.
    – De…
    – Igen, tudom. Nincsenek otthon. Nem is kell. Lenyomjuk az áramot, cserélünk, aztán már megyünk is.
    – Jó. A fizetés hogyan lesz?
    – Majd egyszer összefutunk a városban.
    – Óh. Végülis megoldható.
    – Rendben. Akkor megyünk.
    – Oké. Lenne még egy elvi kérdésem: antennakábelekkel foglalkoznak?
    – Részben. Mi a probléma?
    – Volt itt egy jól kialakított antennakábel-hálózat, de a kábeltévé társaság emberei valamit elkeffentettek rajta és szeretném rendberakatni. Ez egyrészt nyomozás, másrészt kábelezés, bekötés.
    – Így látatlanban nem tudok mit mondani. Valamilyen szinten foglalkozunk vele, de van ismerősünk is, aki mélyebben ért hozzá.
    – Zene füleimnek. Akkor majd keresném ez ügyben.
    – Jó.
  • Fél tizenegykor jött az újabb telefon.
    – Jó napot, a villanyszerelő vagyok.
    – Jó napot.
    – Itt vagyok az egyik gyerek szobájában és örömmel közlöm, hogy van normális tévéjel a fali csatlakozóban.
    – Izé…
    – Az Ön lánya volt olyan kedves és beengedett minket, sőt segített is a nyomozásban.
    Hm… tényleg. Dóra ma orvosnál volt, torokfájással.
    – Remek. És odalent?
    – Ott most nincs jel, de hát tévéjük sincs.
    – Valóban. De a kábelen Internet is söpör, annak pedig lent van a modemje.
    – Hűha.
    – Bizony.
    – Akkor át kell értékelnem a helyzetet. Ha visszaálítom az eredeti állapotot, az jó lesz?
    – Tökéletes.
    De tényleg. Ugyanis ezzel a partizánakcióval fel is térképezték a terepet, meg is van az elképzelés a rendrakásra. Majd.
  • Ebéd után hívtam az ügyvédet. Nem vette fel. Rá tíz percre pittyent a telefonom: a bank üzent, hogy megérkezett a pénz. Aztán húsz perc múlva telefonált az ügyvéd:
    – Jó napot kívánok. Keresett.
    – Jó napot kívánok. Azért kerestem, hogy jelezzek, megérkezett a pénz – kapcsoltam gyorsan.
    – Óh, köszönöm. Elnézést a kényelmetlenségért. Tudja, eddig nem vettük észre, de az apróbetűs résznél volt egy olyan kitétel, hogy maximum ötszázezer forintot utalhatunk. Sajnos eddig ez nem tűnt fel.
    – De legalább most már tudják.
    – Igen. Mondjuk egy kicsit kényelmetlen volt a pénzt négy részletben utalni, de még nem volt idő módosítanunk a szerződést.
    – Semmi baj. A lényeg, hogy átjött a pénz.
    – Hát, igen. Még egyszer elnézést a kényelmetlenségért.
    – Semmi gond. Viszonthallásra.
    – Viszonthallásra.
    Nos, tényleg semmi gond. Azon kívül, hogy az ügyvéd úgy hazudott, mint a vízfolyás. Egyfelől én egy darabban kaptam meg a pénzt. Ha tényleg négy részletben adta volna fel, akkor az négy részletben is érkezik meg. Másfelől a vevőm később jelezte, hogy ennél már jóval nagyobb összegeket is mozgatott meg az ügyvéd által, soha nem volt probléma. Miért pont az én két millámmal kellett neki variálnia… rejtély. Mindenesetre megjegyzem, ha a Hoppál ügyvédi irodához tervezed, hogy fordulsz, készülj fel érdekes fordulatokra.
  • Így viszont lehet szervezni a négynapos ünnepre. Kisteherautó rendel. Válasz persze nem érkezett egész nap. Hagy izguljak még egy kicsit.
  • Telefon az asztalosnak. Nem jó a kedd délután, megbeszélésem lesz. Ő meg nem tudja, mikor jön legközelebb Pestre. Finoman próbál lebeszélni az egészről, mondván, hogy messze lakok, a munka sem igazán olyan, amin kereshetne. Egyelőre annyiban maradunk, hogy keressük egymást.
  • Délután skera haza. Végülis a szerelő azt mondta, öt óra után bármikor jöhet.
  • Gondoltam, ha már ilyen lelkes az asztalos, megnézem, egyáltalán hogyan néz ki az ajtó alja belülről. Levágtam egy ötcenti hosszú, tizenkét milis csíkot az aljából, látszott a lezáró léc. Hurrá. Akkor tulajdonképpen levághatom én is, nem kell visszazárni az alját. Igaz, a dekopírfűrész úgy vág, mint az ökörhúgyozás, de a 12 mm helyett tízre jelöltem, a többit pedig Ráspoly Úrfi segítségével tettem egyenesbe. Jó két órát szuttyogtam vele. Egy asztalosnál ez annyi lett volna, hogy zsutty, lehúzza a kart – de az eddigi események erősen alátámasztották, hogy amit meg tudsz csinálni magad, azt ne bízd mesterre. Még akkor sem, ha hússzor nehezebben tudod megcsinálni, mint ő. Mind a végeredmény, mind az idegrendszered normálisabban jön ki így a szituációból.
  • Fél nyolc körül jött meg a vízszerelő. Nem a főnök jött, hanem az az alkalmazottja, akit akkor küldenek ki, ha a mester elcseszett valamit és a dühös ügyfél jelenlétében kell rendbetenni a szituációt. Nálunk már most volt másodszor a hapi és megint nem csalódtam benne. Egyből megtalálta a hibát, félórás irgalmatlan káromkodások mellett ki is javította.
    Mi okból volt szükség káromkodni? Elmesélem.
    A radiátort a főnök és a bizalmasa rakták vissza. Én ugyan nem voltam itthon, de Nej elbeszélése alapján legalább egy órát elkínlódtak a visszarakással – ugyanis az egyik tömítés szar volt. Akárhogy kinlódtak vele, mindig eresztett. Végül egyszer csak visszagyötörték valahogy, úgy, hogy nem csöpögött. Megjegyzem, ekkor a radiátor kényelmesen hozzáférhető volt.
    Aztán elmentek. Rá egy napra, amikor beállítottam a radiátor melletti konyhaszekrényt, akkor vettem észre, hogy csöpög a csatlakozás. Csakhogy ekkor már be volt kötve a tűzhelyblokk, a szekrény mozdíthatatlanná vált, a radiátor pedig kurva nehezen szerelhetővé. Időközben – sajnos – Nej kifizette a teljes összeget a munkáért, így valahogy visszaesett a fiúk lelkesedése. Egyszer ugyan kijött valaki, közölte, hogy szar a cafni. Ekkor veszekedtem egy jót a mesterrel.
    Aztán sok pontatlanság, megszegett ígéret, seggszájúság után végre ma kijött az egyetlen hozzáértő ember. Szétszedte az egészet, sátáni kacajban tört ki, amikor megemlítettem a cafnit, majd megfellebezhetetlenül közölte, hogy szar a tömítés. Érted, ugye? A főnök órákat cseszett el vele, úgy, hogy tudta, hogy szar a tömítés, de mindenképpen azt rakja vissza. Később, amikor számon kértem rajta a rossz szerelést, még ő volt felháborodva, hogy akkor nem is látszott a csöpögés. Aztán most jött valaki, közölte, hogy szar a tömítés, berakta azt a tízforintos szart és azóta olyan száraz a radiátor környéke, mint a Szahara egy lokális napfoltkitörés idején.
    Én voltam a hülye, hogy nem kértem el a hapi telefonszámát. Legközelebb elég lenne közvetlenül őt hívni, megkerülve azt a fasz főnököt.
  • Végül leírom az esténket. Én az ajtó beállításával szerencsétlenkedtem (jó lett a levágás, de nem vettem figyelembe, hogy a burkoló dimbes-dombosra rakta a járólapot – így az ajtó továbbra sem zárható), a szerelő a radiátort rugdosta, miközben próbált a csőfogóval fogást keresni a hollanderen, a szerelő kislánya, akit kényszerből hozott magával, éppen a dobozhegyet próbálta átforgatni, Nej anyámmal bonyolódott maratoni telefonbeszélgetésbe (kellett, a kedves mama megint kórházba került, és ha már én nem értem rá felvenni a telefont, legalább valaki a családból legyen képben, hogy mi van vele), Dóra szegény magyarázta volna, hogy haldoklik és mit is mondott az orvos és hogy süket az egyik fülére, miközben kétszer is csörgött a mobilom, de mire odaértem, a gazembere letette és ráadásul a számot sem jelezte ki a készülék. Mindezt akkor, amikor normális családban már alszanak az emberek.

No. Ez egy ilyen nap volt. Nem látom okát, hogy a holnapi egyszerűbb legyen. Pedig…
Ma a munkahelyen elmentem vécére. A kabinos részlegre. Már jöttem kifelé, amikor a folyamatosan motoszkáló hiányérzet konkrétummá manifesztálódott: nekem nem volt a kezemben vécépapír. Szerencsére időben jött a felismerés, visszarohantam, korrigáltam. Aztán este, már itthon, mentem volna pisilni – és csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, amikor megláttam magam a borotválkozótükörben. Pedig már teljesen készen álltam a műveletre – a fürdőszobai mosdókagyló előtt.
Nem kicsit vagyok szétszórt. És hihetetlen, de mind a munkahely, mind az ügyfelek megbíznak bennem, mintha szellemi képességeim teljében, maximálisan rájuk koncentrálva tudnék tevékenykedni.
Nincs még kiveszve honunkban a bátorság.

Régi-új élmények

Azért haladtunk is valamit a hétvégén.
Például előkerült a teázós készletem, benne a kedvenc teatojásommal és a kedvenc teáimmal. Így ma már egy kifejezetten erős Darjeeling teafűkeverékkel préseltem fel a vért az agyamba.
Aztán előkeveredett végre a szakállvágó kézikészülékem is, így reggel meg tudtam szabadulni attól a fecskefészektől, mely az arcomat takarta. Istenbizony, több szőrt vágtam le, mint amennyi hajat a fodrászom szokott.
Bár a legfurcsább élmény vasárnap reggel ért. Ismerős zajra ébredtem – úgy értem, ismerős volt, mert valamikor sokat hallottam, de akkor reggel nem tudtam beazonosítani. Fűnyíró? Nem, annál erősebb. Sövényvágó? Honnan lenne az ismerős zaj? Végül feltápászkodtam, kinéztem az ablakon: nos, a szembeszomszéd azon ügyködött vasárnap reggel fél tízkor, hogy sorra kivágatta a négy méter maga tujáit. Láncfűrész! Ez volt az ismerős zajforrás.
Hogy honnan ismerős? Ember, hat évig laktam egy bakonyi faluban. Késő ősszel erre keltünk, erre feküdtünk.

Még mindig

Mára nem terveztem túl sok mindent. Konyha, dekorálás: díszítőcsik a bútor tetejére, a felső szekrények aljára, meg ilyesmik. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű, de szokás szerint megint alulbecsültem a feladatot.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy elbambultam az üzletben, amikor Nej és az eladó bájcsevegett. Rémlett, hogy az eladó megkérdezi, hogyan szeretnénk lezárni a szekrénysort? Nejem erre csak bizonytalanul pislogott, végül az eladó ránktukmált egy lezáró elemet. Na, itt kellett volna felpattanni a székből és átharapni az illető torkát, mielőtt beütötte volna a gépbe az adatokat. Az a bizonyos lezáró elem ugyanis egy ajtó nélküli polcos elem, derékszög helyett 135 fokos kanyarokból álló lezárásokkal.
Na, ma ezek alá/fölé kellett mindenféle díszléceket bevagdosni. Csak a feladat szépségét érzékeltetendő, a díszléc profilja 6×3 centis volt, a leszabandó szögek pedig +/- 67,5 fokosak. Naívan elmentem a Baumaxba gérvágóért, de az a fajta, amelyikkel tetszőleges szöget lehet vágni, az 8e forint körül volt. Maradt a matekozás, a dekopír fűrész és faráspoly.
Időközben megjött Nej és hozott 18 darab fogantyút. Ilyen két helyen rögzítendőt. Ezekben az a jó, hogy egyfelől vonalban kell lenniük, másfelől, ha 1 miliméterrel elbököm a lyukat, akkor már a két rögzítési pont közül az egyik nem megy be.
De ezt is legyűrtem.
Levezetésképpen összerakhattam két Rationell evőeszköztartót. Ne legyints, ez sem akármilyen feladat. Ez egy olyan Rubik kocka logikájú valami, mindenféle izgő-mozgó elemekkel. És persze a végén ezt is le kell fúrni.
Aztán estefelé csak álltam a konyhában és gyönyörködtem: annyira szép, annyira kellemes… el se hiszem, hogy ezt a csodát én raktam össze a két kis kacsómmal.

Készen persze nem vagyunk. Még nincsenek fent az élfóliák, a vízvetők, az alsó takarólécek. Az utóbbiak még nem is lesznek egy ideig, mert meg kell várnom vele, amíg a vízszerelő rendbe nem teszi a radiátort. Holnap lesz egy jó kis veszekedős beszélgetésem. És ha már hangulatban leszek, akkor megkeresem az ügyvédet is. Utána meg az asztalost.

Nem bánnám már, ha csak olyan melók lennének a ház körül, melyek csak tőlünk függenek.

Megint mélypont

Egy újabb végighajtott, frusztrációkkal terhes nap.
Kezdődött ott, hogy mivel mára igérte magát a vízszerelő, rendberakni a szívárgó radiátort, és szintúgy mára igérte magát a kábeltévés/netes csapat, Nej bepánikolt. Eredetileg ő lett volna itthon egyedül, de végül én is hazakuncsorogtam magam.

A kábeles csapat időben is érkezett, nagy optimizmussal, lendülettel. Telefonon már mondtam neki, hogy az előző lakónak telepítve volt minden, nekik sem kell sokat berhelniük. Aztán fogalmam sincs, mi bajuk lehetett, mindenesetre irgalmatlan hamar elkettyentek. Jó másfél órán keresztül rohangáltak fel-alá, mire elégedetten közölték, hogy minden rendben. Megnéztem, leteszteltem, tényleg. Aláírtam, elmentek. Gondoltam, megnézem, máshol mi a helyzet – az előző tulaj ugyanis erősítőkkel megtámogatva minden szobába elvezette a jelet. Hát, sehol sem jött semmi. Ekkor néztem meg alaposan, mit is csináltak: nos, a padlásból lehoztak egy új kábelt a régi helyett, arra rátettek egy elosztót, egyik megy a kábelmodemre, a másik a tévére. Oszt jól van. Az, hogy itt volt egy belső hálózat, már nem érdekelte őket. Sőt, a fali csatlakozót sem tették vissza, egyszerűen csak kihúzták a falból a kábelt. Csúnya munka, hogy szomorodjanak meg.
Jó, mondjuk most már van normális net. Meg lent kábeltévé. Csak tévékészülék nincs még, mert a teret egy kibaszott nagy dobozkupac tölti ki.

Aztán ahogy elmentek, nekiálltam mindenféle apró munkáknak. Lakás, munkahely vegyesen – hiszen hivatalosan ma itthon dolgoztam. Közben meg vártam a vizeseket. Egyre ingerültebben.
Nej közben haladgatott a konyhával, egész odáig, hogy fél négy körül készen lett az első meleg ebédünk a házban. Íze mondjuk nem sok volt, ugyanis a fűszerek még nem jöttek elő. Só is csak úgy lett, hogy egy őrlőmalmos sótartót véstem szét vésővel, kalapáccsal. Szerencsére a szerszámokért nem kellett messzire mennem.

Három óra körül kérdeztem rá a vízszerelőre, hogy a délelőtt mely órájában is szándékozik jönni? Volt ám minden, elnézéskérés, hülye kifogás. Elromlott az autó. Ha megjavítják, ideszól.
Most éjjel fél tizenkettő van. Még várok egy kicsit, aztán felhívom, hogyan állnak az autóval. Mert azóta ránk se bagózott.
Egyszerűen hányni tudnék ettől az iparos mentalitástól. Megkapta a pénzt, onnantól le vagyok szarva. Hogy szarul szerelt össze valamit és utólag kiderült, hogy csöpög – az már nem érdekli. Gondolja, egyszer csak megunom, hogy hívogassam. Pedig nem. Aztán persze úgy vette át a pénzt Nejtől, hogy számla nincs, a tételek részletezését meg majd küldi. Aha. Egyfolytában. Nem is csodálom, hogy ilyen félénk: nekem pl. olyanokat mondott, hogy a levágott gázcső nyomáspróbája harmincezer: tíz azért, hogy kijöjjön valaki a gázművektől, húsz meg az illetőnek zsebbe. Sejtheted, hogy hány embert láttam a gázművektől.
Katasztrofális ez az ország valahol. Itt nem fog segíteni egy gyors reform, velejéig rohadt ez az egész. Vegyük például a villanyszerelőket, akik egy maximálisan korrekt csapatot alkottak. Az utolsó darab drótról is számlát hoztak, fillérre részletezték a munkát, pontosak voltak – mint a nagykönyvben. Aztán odajutottunk, hogy a konyha miatt le kellene cserélni a 25A épületbiztosítékot 32A méretűre. Oké, csinálhatjuk hivatalosan, be kell mennem az ELMŰ-höz, leperkálok 22e forintot, majd 2-3 hét múlva kijön valaki és lecseréli. Nekem egyből égnek állt a hajam, leginkább a bemegyek az ELMŰ-höz résznél. Megy a hóhér. Erre mondta, hogy van ELMŰ-s villanyszerelő ismerőse, kijön, lecseréli, hoz plombát – oszt jól van. Tíz rongy. Gondolhatod, melyik verziót választottam. Rossz szájízzel, mert tudom, hogy csak úgy lehetne visszaszorítani ezeket a mutyizásokat, ha az ember nem enged a kerülő utak csábításának – de amíg maga az ELMŰ olyan balfasz, hogy agyonkínozza azokat, akik tisztességesek akarnak lenni, hát, addig kapják be a fülem.

Ebéd előtt még ránéztem a bankszámlámra. A vételár utolsó része még mindig nem érkezett meg. Ettől aztán persze tovább lombozódott a kedvem. Leginkább lefelé. Múlt hét kedden – tizedikén – adtam le ügyvéd jelenlétében azt a nyilatkozatot, hogy a vevő bejegyezheti a tulajdonjogát az eladott ingatlanra. Az utolsó részlet – két milla – az ügyvédnél volt letétben. Az aktus után az ügyvéd dolga volt ezt az összeget továbbutalni nekem. Nos, a pénzt azóta is lesem. Elméletileg 1 nap alatt át kellett volna érnie – a sajátrész át is jött ennyi idő alatt. Immár eltelt 11 nap – és ami ijesztőbb, hogy az ügyvéd össze-vissza ködösít. Más átutalási időpontot mondott nekem és mást a vevőnek. Aztán jött egy olyan retkes dumával, hogy átszervezés van az OTP-nél és adminisztrációs hibából napok után visszautasították az átutalási megbízását.
Most még várok pár napig, aztán bedurvulok.

Szóval ilyesmik színesítik a napjaimat.

Közben azért csak fogytak a szemét munkák. Felvonultam az emeletre és tipliztem, mint állat. Szekrények a falhoz, táblák, óra, polcok, szirszarok… csak úgy izzott a fúró a kezemben.
Előtte meg befejeztem a nagylány íróasztalát. Az se volt semmi. Ahhoz képest, hogy mennyire egyszerűnek tűnt a boltban, annyira szopatós lett. A két asztal három délutánomat vette el. És tényleg tartózkodni kell a KIKÁ-tól. Végigdühöngtem a szerelést: a manuál gyk használhatatlan volt, a furatok több miliméteres eltéréseket is produkáltak egymáshoz képest, a fatiplik vastagsága is erősen szórt, ráadásul több olyan rész is volt, ahol erőhatásnak kitett részeket egyszerűen ragasztani kellett, csavarozás helyett. Nem mondom, most már jó, stabil is… de mire idáig jutottam, elvesztettem néhány barna hajszálat. És egyébként sincs sok belőlük.

Este nyolc körül végeztem. Mivel napközben a nyomorult vízszerelő miatt nem mertünk elmenni itthonról, most indultunk el nagybevásárolni. Nyugodt állapotban sem szeretek túlságosan bevásárlóközpontba járni, fáradtan, frusztráltan meg aztán végképp nem. De legalább vettünk valami bort, mert már semmilyen sem volt itthon. Ez volt a nap egyetlen fénypontja. Mármint az, hogy hazaérkezés után az egyiknek egyből kicsavartam a nyakát és már alig lötyög valami az üveg alján. Meg üvölt a Kispál.