Harmadik pihenőnap

Aha.
Reggel elkormányoztam a kistehert a következő szerencsétlen költözőhöz, aztán kénytelen-kelletlen kisteherautót csináltunk a Fordból. Már megint. Most egy 230-as szekrényajtót és egy 120*60-as íróasztallapot kellett belepakolnom, a tévéasztal és Nej mellé. Sikerült, bár a hazaút kissé kalandos volt: a sebváltót csak úgy értem el, ha betekergettem a kezem az asztallap alá. Még jó, hogy a matrackirályfi üzlete zárva volt, akkor még egy 180*200-as matracot is rákötöztem volna a kocsi tetejére.

Itthon paxoltunk. A gyerekek PAX gardróbszekrényeinek a vázát öltöztettük fel: ajtók, polcok, kosarak, mittudoménmik. Bejött a régi mondás, a hiúságért bizony fizetni kell. Mindkét gyerek tükrös ajtót kért – én meg szoptam a felrakásukkal, mint állat. Baromi nehezek. Szerencsére nem voltam egyedül, mindkét gyerek kivette részét a cuclizásból.

Utána a nap maradék részét egy kétajtós szekrénnyel töltöttem. Beszereltem a fiókokat, nem fért be a negyedik. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem újra a fiókokat, csak most már szellősebben. Nej megreklamálta, hogy ez nem jó, ezt be lehet szerelni szorosabban is. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem a fiókokat, immár szorosabban. Nej kitalálta, hogy lehet még szorosabban szerelni. Kiszereltem a fiókokat. Beszerelni már nem tudtam, mert kiderült, hogy mégsem lehet szorosabban. Ekkor még lekaptam egy pár ajtózsanért, így már vissza tudtam szerelni a szoruló fiókokat és mindenki örült. Különösen a fiókok kurva anyja.

Rövid és nem túl cizellált gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi. Este lett.
Meg elegem.

Nej most, tíz óra felé indult összeszedni a leányzót, aki Alvin koncertre ment a ZP-be.
Pezseg az élet.

Vágyaink kezelése

Törzsolvasók már tudják, hogy ez az egyik kedvenc témám. Mi az hogy kedvenc… a számomra létező legfontosabb téma. Hiszen azon a hozzáálláson, hogy hogyan tudjuk összhangba hozni vágyainkat lehetőségeinkkel, múlik az, hogy boldognak érezzük-e magunkat az életben vagy frusztráltnak. És mi lehet ennél fontosabb?
Nos, úgy érzem, hogy ma egy fontos megállapítást dobott ki a gondolkodógép. Mégpedig azt, hogy vágyainkat egy adott területen csak akkor mérsékelhetjük, ha már egyszer elteltünk azzal a bizonyos területtel. Amíg éhesek vagyunk, nem hallgatunk a bölcs beszédre – eszünk, mindenfélét. Amíg nem volt komolyabb partnerkapcsolatunk, addig beszélhetnek nekünk a szexuális veszélyekről. Amíg egyszer jól be nem rúgtunk, csak legyintünk az idősebbek aggódásaira.
Aztán ha már kipróbáltuk azt a bizonyos dolgot, ha már tapasztalatból tudjuk, hogy nem is olyan jó, meg egyáltalán, nem is úgy van, ahogy gondoltuk… ha már elveszítette az a bizonyos terület az őt körbelengő ködöt, akkor tudjuk csak józan mérlegeléssel vágyainkat irányítani.
Addig csak az éhség hajt.

Fiatalkori álmaink – idősebb korban

Nejjel kora párkapcsolatunk óta szerettünk volna bárpultot. Mondhatnám, hogy hamarább szerettünk volna bárpultot, mint lakást – ezért nyüzsögtünk annyit anno együtt különböző bárokban. De az első ház esetén olyan alapdolgokban is egyik napról a másikra éltünk, mint tüzelő meg élelmiszer – maximum álmodozhattunk ilyesmi luxusról. Arról nem is beszélve, ha lett volna is bárpultunk, abszolút nem álltunk úgy, hogy fel is tölthettük volna: ha volt, akkor maximum egyféle tömény ital volt otthon, a kannás bor, a sör meg elég hülyén mutatott volna rajta.
Így teltek az évek. Először Nej komolyodott meg, szép lassan felhagyott minden alkoholtartalmú itallal. Ma már nagy esemény, ha egy bulin megiszik két kicsi vilmoskörtét. Habár én nem lettem ennyire anti, de a preferenciáim nekem is megváltoztak: töményet a legritkább esetben iszok, igaz, nem ragaszkodom egy fajtához, így ma is van itthon vagy négyféle ital. De nem érdekel: egyértelműen és tisztán a borok felé orientálódtam, mégpedig az ‘inkább kevés, de az keményen minőségi’ vonal mentén. És maradt a sör is, mint kiszáradás elleni védőital.
Azaz eljutottunk odáig, hogy ma már ha lenne, akkor sem tudnánk mire használni egy bárpultot. És most vágtak hozzánk egyet. Anyósom testvére a közelmúltban halt meg, bútorát anyósomék vették magukhoz, bútorraktárrá alakítva családi házukat. A klasszikus csapda: a bútoroktól érzelmi okokból nem tudnak megszabadulni, de tárolni is nagyon kényelmetlen nekik. Kapóra jött, hogy mi most vásároltunk nagyobb lakást – és mivel emlékeztek rá, hogy mindig is vágytunk egy bárpultra, így túl sok választásunk nem volt: ma összekaptuk magunkat és lebumliztunk Szoboszlóra egy komplett bárpultért. Most itt vigyorog velem szemben egy pult, két faliszekrény és három bárszék: roppant mód kíváncsi, hogy pakolózseni énem hogyan fogja elrendezni ezt a szituációt.

Meglátjuk.

Hulla

Az vagyok most. De azért megpróbálok valamit írni. Ez már csak olyan feltételes reflex: kitöltöm magamnak az elalvás előtti pohár bort – és az ujjaim már automatikusan kezdenek is táncolni a tabletpc billentyűzetén.

Tegnap hazavittem a Peugeot Boxert. Szerencsésen kifogtam a négynapos ünnep előtti pénteki csúcsforgalmat: totyogtam, miközben otthon iszonyú hosszú meló várt rám. Alig voltam ideges.

Aztán otthon kifordítottam minden dobozt. Az összes könyvet kipakoltam a jövendőbeli nappalink közepére, majd a kupacra felhajigáltam az egyelőre kezelhetetlen dobozokat. Két legyet ütöttem ezzel egy csapásra: lesz hely a nemsokára érkező könyvesszekrényeknek – és lesz hely összerakni is azokat. Harmadrészt most már tényleg meglett minden, a fontos dossziék is.

Fél tizenkettőre végeztem, csupa kosz és por voltam. Simán volt a porban még tavalyi parlagfű is. Hangulatos volt. Egy újabb markáns lépés az ebook felé.

Ma reggel nem sok helye volt a lustálkodásnak, kilenckor már úton voltunk Budaőrsre. Kisebb vagyont szándékoztunk elkölteni az IKEÁ-ban. (Milyen már… a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem, hogy van-e valami vásárlási limit a hitelkártyámon? Én ugyanis nem tudok róla. Persze, van – válaszolt a hölgy. De nem tudja megmondani, a biztonsági részleg a fogyasztási szokásaimnak megfelelően állítja ezt a limitet. Az a farok biztonsági részleg, amelyiknek nem tűnt fel, hogy teljesen hétköznapi használat után hirtelen százezer forintnyi összegeket költöttem New York-ban, Seattle-ben, aztán előtte, utána hirtelen milliókat futattam át a számlákon, kártyákon. Még csak rá sem kérdeztek, hogy Mr. Petrényi, minden rendben?)
Természetesen a pénz költésének különösebb akadálya nem volt, egy íróasztal darab kivételével minden volt raktáron. Mondjuk nem kicsit duhajkodtunk, azért egy Peugeot Boxert lapra szerelt bútorokkal televágni, nem kis fegyvertény.

Hazafelé beugrottunk a Bricostore-ba, venni egy faházat. Nyilván. Valahová a kerti eszközöket is rakni kell… no meg a bringákat, természetesen. A csákány elég hülyén mutatna a nappaliban.
Végül vettünk is, meg nem is. A pénzt kifizettük, de az áru csak három hét múlva érkezik. Nem is gond, legalább lesz időnk összedobni a betonalapot.

Aztán a nap egyik csúcspontja: Barnával ketten becipeltük az összes bútorelemet. Mindent a helyére. A PAX gardróbokat pl. az emeletre. A métereseket. Ha létezik a háznak szelleme, valószínűleg valamelyik sarokba bújva zokog, hogy milyen mocskos szájúak az új tulajdonosok.

Estebéd, sör, majd ágyszerelés. Legerősebb motivációm jelenleg ugye a földönalvás megszűntetése.
Nos, este 11 van és tulajdonképpen túl is vagyok rajta… de a rossebb, aki megeszi. Azt, aki négy miliméter hosszú csavarral tervezte, hogy négy aluminiumlemezt fogok majd össze… egy rúd mindkét oldalán… Meg azt is, aki ennyire gátlástalanul kedveli az imbiszfejű csavarokat, a hozzáadott kézgyötrő vékony kulcsokkal együtt. Meg azt is megnézném, hogy egy ember hogyan passzintja össze a négy ágylemezt egy mozdulattal – mert ugye a manuál szerint ez egy egyemberes szerelés. Négyen éppen meg tudtuk csinálni.
De félre morgás, végre ágy. Friss ágyneművel. Meg egy bazi nagy lyukkal. Mint kiderült, irgalmatlan tévedésben éltünk: nyolc éve azt hittük, hogy 180*200-as matracunk van, erre most, amikor vettünk egy ekkora ágyat, ott vigyorog ránk egy húsz centis csíkon a padlószőnyeg. Még szerencse, hogy a közeljövőben matraccsere is volt tervezve, így legfeljebb előrébb hozzuk. De addig minden este a lábam beakadása fog figyelmeztetni, hogy b+, először mérj, utána vásárolj!

Mi volt még? Ja, az internetcsatlakozás. Ez egy aranyos sztori.
Ugye volt remek kábelnet, aztán meg nem. Visszakötöttem az ADSL-t, bejelentettem a hibát, oszt vártam. Eltelt egy nap, unatkozni szerencsére mostanában nem szoktam.
Amikor hazaérkeztem, találtam egy cetlit a postaládában. Eszerint volt kint a szerelő, de nem tudott bejönni. (Mint kiderült, lányom délig aludt.) Mivel tegnap otthon felejtettem a mobiltelcsimet, engem aztán kereshettek. Mondjuk, azért nem lett volna hülyeség, ha csak azután jön, miután tudott velem időpontot egyeztetni. A papíron visszahívási lehetőség persze nem volt.
Legyintettem, pakoltam a könyveket. Két doboz, két könnyed káromkodás között vettem észre, hogy máshogy pislog a modem. Gyorsan átdugdostam a kábeleket, alaposan begyakoroltam az ipconfig parancs különböző módozatait – és már ment is a net. A gyors. Fel is dobta a kedvem, elvégre tegnap minden jó dolgot meg kellett becsülnöm – nem sok volt belőlük.
Aztán estefelé jött egy telefon:
– Jó estét, XY vagyok a T-com-tól.
– Jó estét.
– Ma voltam Önöknél megnézni, miért nincs Internet.
– Igen.
– Sajnos nem tudtam bejutni, de a kapcsolódobozt megnéztem, ott minden rendben volt.
– Nézze, nem tudom, mit csináltak, de pár perce a kapcsolat helyreállt.
Rövid csend.
– Nos, akkor ezek szerint jó – szögezte le – ha bármikor bármi baja lenne, csak szóljon megint nekünk.
– Feltétlenül – vágtam rá, alig visszafojtva a kitörő röhögést.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Azóta hasít a net. És azóta már ketten hívtak a T-com-tól, hogy most mi is van tulajdonképpen az internet hozzáférésemmel?

No, mára ennyi, holnap roppant korai kelés, nyakunkba vesszük az országot.