Harmadik pihenőnap

Aha.
Reggel elkormányoztam a kistehert a következő szerencsétlen költözőhöz, aztán kénytelen-kelletlen kisteherautót csináltunk a Fordból. Már megint. Most egy 230-as szekrényajtót és egy 120*60-as íróasztallapot kellett belepakolnom, a tévéasztal és Nej mellé. Sikerült, bár a hazaút kissé kalandos volt: a sebváltót csak úgy értem el, ha betekergettem a kezem az asztallap alá. Még jó, hogy a matrackirályfi üzlete zárva volt, akkor még egy 180*200-as matracot is rákötöztem volna a kocsi tetejére.

Itthon paxoltunk. A gyerekek PAX gardróbszekrényeinek a vázát öltöztettük fel: ajtók, polcok, kosarak, mittudoménmik. Bejött a régi mondás, a hiúságért bizony fizetni kell. Mindkét gyerek tükrös ajtót kért – én meg szoptam a felrakásukkal, mint állat. Baromi nehezek. Szerencsére nem voltam egyedül, mindkét gyerek kivette részét a cuclizásból.

Utána a nap maradék részét egy kétajtós szekrénnyel töltöttem. Beszereltem a fiókokat, nem fért be a negyedik. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem újra a fiókokat, csak most már szellősebben. Nej megreklamálta, hogy ez nem jó, ezt be lehet szerelni szorosabban is. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem a fiókokat, immár szorosabban. Nej kitalálta, hogy lehet még szorosabban szerelni. Kiszereltem a fiókokat. Beszerelni már nem tudtam, mert kiderült, hogy mégsem lehet szorosabban. Ekkor még lekaptam egy pár ajtózsanért, így már vissza tudtam szerelni a szoruló fiókokat és mindenki örült. Különösen a fiókok kurva anyja.

Rövid és nem túl cizellált gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi. Este lett.
Meg elegem.

Nej most, tíz óra felé indult összeszedni a leányzót, aki Alvin koncertre ment a ZP-be.
Pezseg az élet.

Vágyaink kezelése

Törzsolvasók már tudják, hogy ez az egyik kedvenc témám. Mi az hogy kedvenc… a számomra létező legfontosabb téma. Hiszen azon a hozzáálláson, hogy hogyan tudjuk összhangba hozni vágyainkat lehetőségeinkkel, múlik az, hogy boldognak érezzük-e magunkat az életben vagy frusztráltnak. És mi lehet ennél fontosabb?
Nos, úgy érzem, hogy ma egy fontos megállapítást dobott ki a gondolkodógép. Mégpedig azt, hogy vágyainkat egy adott területen csak akkor mérsékelhetjük, ha már egyszer elteltünk azzal a bizonyos területtel. Amíg éhesek vagyunk, nem hallgatunk a bölcs beszédre – eszünk, mindenfélét. Amíg nem volt komolyabb partnerkapcsolatunk, addig beszélhetnek nekünk a szexuális veszélyekről. Amíg egyszer jól be nem rúgtunk, csak legyintünk az idősebbek aggódásaira.
Aztán ha már kipróbáltuk azt a bizonyos dolgot, ha már tapasztalatból tudjuk, hogy nem is olyan jó, meg egyáltalán, nem is úgy van, ahogy gondoltuk… ha már elveszítette az a bizonyos terület az őt körbelengő ködöt, akkor tudjuk csak józan mérlegeléssel vágyainkat irányítani.
Addig csak az éhség hajt.

Fiatalkori álmaink – idősebb korban

Nejjel kora párkapcsolatunk óta szerettünk volna bárpultot. Mondhatnám, hogy hamarább szerettünk volna bárpultot, mint lakást – ezért nyüzsögtünk annyit anno együtt különböző bárokban. De az első ház esetén olyan alapdolgokban is egyik napról a másikra éltünk, mint tüzelő meg élelmiszer – maximum álmodozhattunk ilyesmi luxusról. Arról nem is beszélve, ha lett volna is bárpultunk, abszolút nem álltunk úgy, hogy fel is tölthettük volna: ha volt, akkor maximum egyféle tömény ital volt otthon, a kannás bor, a sör meg elég hülyén mutatott volna rajta.
Így teltek az évek. Először Nej komolyodott meg, szép lassan felhagyott minden alkoholtartalmú itallal. Ma már nagy esemény, ha egy bulin megiszik két kicsi vilmoskörtét. Habár én nem lettem ennyire anti, de a preferenciáim nekem is megváltoztak: töményet a legritkább esetben iszok, igaz, nem ragaszkodom egy fajtához, így ma is van itthon vagy négyféle ital. De nem érdekel: egyértelműen és tisztán a borok felé orientálódtam, mégpedig az ‘inkább kevés, de az keményen minőségi’ vonal mentén. És maradt a sör is, mint kiszáradás elleni védőital.
Azaz eljutottunk odáig, hogy ma már ha lenne, akkor sem tudnánk mire használni egy bárpultot. És most vágtak hozzánk egyet. Anyósom testvére a közelmúltban halt meg, bútorát anyósomék vették magukhoz, bútorraktárrá alakítva családi házukat. A klasszikus csapda: a bútoroktól érzelmi okokból nem tudnak megszabadulni, de tárolni is nagyon kényelmetlen nekik. Kapóra jött, hogy mi most vásároltunk nagyobb lakást – és mivel emlékeztek rá, hogy mindig is vágytunk egy bárpultra, így túl sok választásunk nem volt: ma összekaptuk magunkat és lebumliztunk Szoboszlóra egy komplett bárpultért. Most itt vigyorog velem szemben egy pult, két faliszekrény és három bárszék: roppant mód kíváncsi, hogy pakolózseni énem hogyan fogja elrendezni ezt a szituációt.

Meglátjuk.

Hulla

Az vagyok most. De azért megpróbálok valamit írni. Ez már csak olyan feltételes reflex: kitöltöm magamnak az elalvás előtti pohár bort – és az ujjaim már automatikusan kezdenek is táncolni a tabletpc billentyűzetén.

Tegnap hazavittem a Peugeot Boxert. Szerencsésen kifogtam a négynapos ünnep előtti pénteki csúcsforgalmat: totyogtam, miközben otthon iszonyú hosszú meló várt rám. Alig voltam ideges.

Aztán otthon kifordítottam minden dobozt. Az összes könyvet kipakoltam a jövendőbeli nappalink közepére, majd a kupacra felhajigáltam az egyelőre kezelhetetlen dobozokat. Két legyet ütöttem ezzel egy csapásra: lesz hely a nemsokára érkező könyvesszekrényeknek – és lesz hely összerakni is azokat. Harmadrészt most már tényleg meglett minden, a fontos dossziék is.

Fél tizenkettőre végeztem, csupa kosz és por voltam. Simán volt a porban még tavalyi parlagfű is. Hangulatos volt. Egy újabb markáns lépés az ebook felé.

Ma reggel nem sok helye volt a lustálkodásnak, kilenckor már úton voltunk Budaőrsre. Kisebb vagyont szándékoztunk elkölteni az IKEÁ-ban. (Milyen már… a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem, hogy van-e valami vásárlási limit a hitelkártyámon? Én ugyanis nem tudok róla. Persze, van – válaszolt a hölgy. De nem tudja megmondani, a biztonsági részleg a fogyasztási szokásaimnak megfelelően állítja ezt a limitet. Az a farok biztonsági részleg, amelyiknek nem tűnt fel, hogy teljesen hétköznapi használat után hirtelen százezer forintnyi összegeket költöttem New York-ban, Seattle-ben, aztán előtte, utána hirtelen milliókat futattam át a számlákon, kártyákon. Még csak rá sem kérdeztek, hogy Mr. Petrényi, minden rendben?)
Természetesen a pénz költésének különösebb akadálya nem volt, egy íróasztal darab kivételével minden volt raktáron. Mondjuk nem kicsit duhajkodtunk, azért egy Peugeot Boxert lapra szerelt bútorokkal televágni, nem kis fegyvertény.

Hazafelé beugrottunk a Bricostore-ba, venni egy faházat. Nyilván. Valahová a kerti eszközöket is rakni kell… no meg a bringákat, természetesen. A csákány elég hülyén mutatna a nappaliban.
Végül vettünk is, meg nem is. A pénzt kifizettük, de az áru csak három hét múlva érkezik. Nem is gond, legalább lesz időnk összedobni a betonalapot.

Aztán a nap egyik csúcspontja: Barnával ketten becipeltük az összes bútorelemet. Mindent a helyére. A PAX gardróbokat pl. az emeletre. A métereseket. Ha létezik a háznak szelleme, valószínűleg valamelyik sarokba bújva zokog, hogy milyen mocskos szájúak az új tulajdonosok.

Estebéd, sör, majd ágyszerelés. Legerősebb motivációm jelenleg ugye a földönalvás megszűntetése.
Nos, este 11 van és tulajdonképpen túl is vagyok rajta… de a rossebb, aki megeszi. Azt, aki négy miliméter hosszú csavarral tervezte, hogy négy aluminiumlemezt fogok majd össze… egy rúd mindkét oldalán… Meg azt is, aki ennyire gátlástalanul kedveli az imbiszfejű csavarokat, a hozzáadott kézgyötrő vékony kulcsokkal együtt. Meg azt is megnézném, hogy egy ember hogyan passzintja össze a négy ágylemezt egy mozdulattal – mert ugye a manuál szerint ez egy egyemberes szerelés. Négyen éppen meg tudtuk csinálni.
De félre morgás, végre ágy. Friss ágyneművel. Meg egy bazi nagy lyukkal. Mint kiderült, irgalmatlan tévedésben éltünk: nyolc éve azt hittük, hogy 180*200-as matracunk van, erre most, amikor vettünk egy ekkora ágyat, ott vigyorog ránk egy húsz centis csíkon a padlószőnyeg. Még szerencse, hogy a közeljövőben matraccsere is volt tervezve, így legfeljebb előrébb hozzuk. De addig minden este a lábam beakadása fog figyelmeztetni, hogy b+, először mérj, utána vásárolj!

Mi volt még? Ja, az internetcsatlakozás. Ez egy aranyos sztori.
Ugye volt remek kábelnet, aztán meg nem. Visszakötöttem az ADSL-t, bejelentettem a hibát, oszt vártam. Eltelt egy nap, unatkozni szerencsére mostanában nem szoktam.
Amikor hazaérkeztem, találtam egy cetlit a postaládában. Eszerint volt kint a szerelő, de nem tudott bejönni. (Mint kiderült, lányom délig aludt.) Mivel tegnap otthon felejtettem a mobiltelcsimet, engem aztán kereshettek. Mondjuk, azért nem lett volna hülyeség, ha csak azután jön, miután tudott velem időpontot egyeztetni. A papíron visszahívási lehetőség persze nem volt.
Legyintettem, pakoltam a könyveket. Két doboz, két könnyed káromkodás között vettem észre, hogy máshogy pislog a modem. Gyorsan átdugdostam a kábeleket, alaposan begyakoroltam az ipconfig parancs különböző módozatait – és már ment is a net. A gyors. Fel is dobta a kedvem, elvégre tegnap minden jó dolgot meg kellett becsülnöm – nem sok volt belőlük.
Aztán estefelé jött egy telefon:
– Jó estét, XY vagyok a T-com-tól.
– Jó estét.
– Ma voltam Önöknél megnézni, miért nincs Internet.
– Igen.
– Sajnos nem tudtam bejutni, de a kapcsolódobozt megnéztem, ott minden rendben volt.
– Nézze, nem tudom, mit csináltak, de pár perce a kapcsolat helyreállt.
Rövid csend.
– Nos, akkor ezek szerint jó – szögezte le – ha bármikor bármi baja lenne, csak szóljon megint nekünk.
– Feltétlenül – vágtam rá, alig visszafojtva a kitörő röhögést.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Azóta hasít a net. És azóta már ketten hívtak a T-com-tól, hogy most mi is van tulajdonképpen az internet hozzáférésemmel?

No, mára ennyi, holnap roppant korai kelés, nyakunkba vesszük az országot.

Pirosbetűs

Istenbizony az lesz.

A hétvégén jön az újabb nagy dobás, befejezzük végre a bútorozásokat. Nem kicsi hadművelet lesz, már ma el kellett kezdeni hozzá az előkészületeket. (Bakker, egy újabb utolsó csütörtök kihagyva.)

Az előkészületek abból álltak, hogy nekiálltam a jövendőbeli nappalit kitöltő kib. nagy dobozkupacnak és csontig lecsupaszítottam: csak a könyveket és egyéb médiaanyagokat (videókazetta, cédé, bakelitlemez) tartalmazó dobozok maradhattak.

Csodálatos dolgok kerültek elő:

  • A fésűm. Három hét után végre meg tudok fésülködni. Nem mintha olyan nagyon lenne mit, de akkor is.
  • Az Exchange2007 jegyzeteim.
  • Hamurabi órájának doboza. Huh.
  • Az a doboz, amelyikbe az éppen az íróasztalomon tartózkodó tárgyakat söpörtem bele.
  • Az az iratgyűjtő, amelyikbe a folyó ügyeinkhez tartozó papírokat hajigáltam: csekkek, számlák, blokkok, garancialevelek.
    Hihetetlenül fontos találat volt.
  • A fényképezőgép akksitöltője. Akkorát ordítottam, hogy szerintem újabb békák keltek ijedtükben vándorútra.
  • A következő ordítás akkor következett be, amikor a konnektorfordítót is megtaláltam. Ez az a bigyó, amellyel a töltő amerikai csatlakozóval bíró dugóját bele tudom dugni a keménytökű magyar aljzatba. Remélem, a békák visszafordultak.
  • És a nap csúcspontja: megtaláltam azt a borítékot, amelyben a júniusi Laurie Anderson koncert jegyei voltak.

Csodálatos nap volt. Egyetlen apróság árnyalja az örömömet, nem került elő az az irattartó, amelyben a fontos dossziék vannak: a rendszeresen fizetendő csekkek, az autó papírjai, a banki iratok. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez az irattartó eredetileg azon a polcon volt, ahol a rajzaimat, vázlataimat, kidolgozandó ötleteimet meg egyéb irataimat tartottam. Emlékszem, amikor pakoltam, akkor azt mondtam, hogy oké, ezek mehetnek egy dobozba, de a fontos dossziékat ne tegyük ide, ne kallódjanak el – azok menjenek valami biztos helyre. Mondanom sem kell, ez a doboz meglett, a fontos dossziék meg nem. Illetve, hogy még trükkösebb legyen, egyszer bevillant, hogy az egyik régi diplomatatáskába rejtettem valami fontos anyagot.
Így lettek meg a dossziék helyett a koncertjegyek.

Update

Nos, igen. Ettol feltem. A T-rex csoport nem eppen az acelos rendelkezesre allasrol hires… de azt azert nem kepzeltem, hogy egyidoben cseszik el mind a telefon, mind a kabeles internetet.
Mint korabban is irtam, tegnap delutan ota nincs itthon net. En meg voltam nyugodva, hogy amig az 1234 IVR a mentegetozessel kezdodik, addig nincs mas dolgom, mint varni.
Ma deltajban leszedtek a menubol a dumat, gondoltam, most mar minden oke. Hat, nem. Internet tovabbra sincs. Ingerult telefon az ugyfelszolgalatra, konstataltak, hogy tenyleg nincs. Majd visszahivnak. Ekkor kivancsisagbol visszaalltam az ADSL-re – es mukodott. Tehat a tegnapi hiba azt erintette, a kabelnet pusztan onszorgalombol romlott el.
Jol elvagyok.

Hol az info?

Rapillantasz valaki arcara – es mar meg is van az elso velemenyed rola. Mar tudod, hogy az illeto szimpatikus vagy sem. Mit tud az arc, hogy igy kepes osszesuriteni az egyenisegunket? Es egyaltalan, szukseg van-e az egesz arcra… lehet, hogy a szem is eleg?

Beka az uton, mar tul van a dolgon

Reggel ahogy kileptem a kapun, egy kipukkadt bekaba botlottam a kerites mellett.
– Na, te kis hulye, kellett neked elcsamborogni a totol, ide a flaszterra – csovaltam meg a fejem. Aztan belegondoltam, en milyen izgatottan szoktam varni a nagy utazasokat, mennyire szeretek tavoli tajakon csavarogni. Lehet, hogy ez a beka rokon lelek volt.
Marpedig, lathato, a kultursokk neha halalos lehet. Aki toban el, nem tudja, hogy az autotol ovakodni kell.

Beszólások

Az első az MVP műhelyben történt, szerdán. Amint beléptem, GT széles mosollyal üdvözölt:
– Hahó, Józsi! Van itt néhány billegő szék, beállítanád a lábukat?
Taps. Függöny.

A másik kevésbé volt vidám. Este fáradtam ültem le a gép elé, de semmilyen netcsatlakozásom nem volt. Néztem a routert, halott. Átdugtam a kábelt az ADSL modemre, azon sincs kapcsolat.
Jöjjön a mágikus 1234. Az IVR első menüje után a következővel fogadott a csacsogó leányka:
– Tisztelt Ügyfelünk! Tájékoztatni szeretnénk, hogy Budapest egyes területein a kapcsolódási lehetőségeket illetve adatforgalmi kapcsolatokat elkúrtuk.
Márpedig nem kicsit, mert a következő nap reggelén még mindig nem volt net. Tekintve, hogy csütörtök-pénteken nem leszek a munkahelyemen sem, ez maga lesz a digitális elvonókúra.

Igy hagytak

Nagy felfordulassal jaro utepites van arrafele, ahol mostanaban fel szoktam szallni a buszra. Ma, amikor kiertem, pont akkor raktak arrebb tiz meterrel az ideiglenes buszmegallot jelzo tablat. Ezzel sikeresen meg is zavartak a buszsofort, mert olyan siman elhuzott mellette, hogy huss. Pedig kileptem az uttestre, ugy integettem ket kezzel – de egy pillantast sem pazarolt ram. Annyira elfoglalta az utepites kikerulese, hogy nem maradt ideje az utasokra.
Elkepeszto. Mindez egy olyan kulvarosi jaratnal, amelyik reggel nyolc utan husz percenkent kozlekedik. Az utolso pillanatban estem be a fejtagitora, a proaktiv kavera mar nem is maradt idom.

Még mindig az erdő

Az se rossz, közvetlenül eső után átsétálni az erdőn. Földszag, avarszag, a nedves növények szaga.
Ma reggel a csigákat csalogatta elő a nedves avar. Tegnap valamiért a hím szúnyogok rajzottak elő. Meg is ijedtem egy kicsit: ha ezek ilyen számban élnek a környéken, akkor izgalmas délutánjaink lesznek nyáron. De aztán megnyugodtam, mert eszembe jutott a bezárt ablakon is átszűrődő esti békakoncert hangja, mely a közeli víztározóból hullámzik szét a környéken.

Szoftver árazás

Olvasom Joel írását arról, hogy mennyire bonyolult dolog beárazni egy szoftvert; arról, hogy habár írt egy bazi hosszú cikket a témáról, de még mindig nem érzi úgy, hogy jutott volna valamerre.

Erről eszembe jutott az első szoftvereladási akcióm. Nem annyira ismert, de 10-15 évvel ezelőtt én inkább fejlesztő voltam, mint üzemeltető. Nyilván az akkoriban szokásos környezetekben, DOS, Novell, Clipper, Dbase, Pascal, hobbiból ASM. (A C valahogy kimaradt.)
A főállásom mellett volt egy kis vállalkozásom. Tényleg ne gondolj nagy dologra, évi 100e körüli bruttó bevétellel ez olyan fizetéskiegészítésnek számított. Ennek a vállalkozásnak a keretein belül próbáltam saját gyártású szoftvereket is eladni. Nyilván azon a körön belül, amelyben egyébként is forgolódtam – azaz távfűtés.
Volt valami radiátorméretező programom, olyan kiegészítéssel, hogy a radiátorokhoz ún. fűtési költségelosztókat is méretezett. (Ahogy nézem, komolyan megelőztem a koromat, hiszen ezek még ma sem terjedtek el olyan drasztikusan, mint kellett volna.) Ebben volt egy konverziós rutin is, mely korábbi adatbázisokat tudott beolvasni és átalakítani a program formátumába. Ez nem volt egy egyszerű feladat, de enélkül reménytelen is volt megpróbálnom elsózni a programot. Viszont mivel rengeteg munkám volt benne, szerettem volna valamennyi pénzt is viszontlátni.
Az egyik költségosztós cég magyar képviselőjével jóban voltam, így amikor egy kétnapos konferenciát szerveztek egy balatonfüredi szállodában, haveri alapon kaptam egy standot a hallban. Marhára izgultam, de megpróbáltam elkápráztatni a nagyérdeműt. Levittem a gépemet, gyártottam valami szóróanyagot meg egy demót, amely állandóan futott a gépen.
Hogy mennyiért adom a programot? Fogalmam sem volt. Nem azért, mert nem gondolkodtam előre… sőt, rengeteget agyaltam. És az lett a vége, hogy fogalmam sincs. Jó lett volna tudni, mekkora igény van rá, jó lett volna tudni, mennyi pénz van ilyesmire az üzletágban… de hát mindezekről fogalmam sem volt. Gondoltam, majd improvizálok.
Ebből születtek az ilyesmi bemutatók:
– Szervusz. Mi ez a stand?
– Ez egy program bemutató. A cucc radiátorokat és költségelosztókat tud méretezni.
– Ilyenünk már van, pont ettől a cégtől vettük.
– Tudom. De tudtok-e vele a magyar környezetben is dolgozni?
– Hát, nem nagyon.
– Na látod. Ez a program az összes Magyarországon használt radiátort ismeri.
– Izgalmasan hangzik. De akkor mit csinálok a meglévő programommal?
– Semmi gond. A már felvitt adataidat átkonvertálod ez alá, onnantól ugyanott vagy, de már magyar épületgépészeti környezetben.
– És mennyiért adod?
– A program 16e forint, a konverzió pedig rekordonként 8 forint.
– 8!??? Az annyi, mint… kurva sok!
– Oké, akkor legyen 1 forint.
– Na, mész te a francba.

És elment.
Én pedig akkor még nem vontam le a megfelelő következtetéseket. Például azt, hogy árat nem engedünk ilyen gyorsan. Különösen nem ekkora százalékban. Aki ilyesmit tesz, azt kiröhögi a piac, nem veszik komolyan. Másfelől nem szabad beijedni, ki kell tartani és a visszavonulás helyett a program előnyeit ecsetelni. De nem voltam kereskedő – és szerencsére most sem vagyok. Mindenesetre mire belőttem a megfelelő árat, addigra mind a négy potenciális érdeklődő leírt, mint komolytalan partnert. Nem is nagyon ment a program, az elkövetkező években talán öt darabot adtam el belőle.
Nem jött össze a magyar Szilícium-völgy.

ps. Pedig micsoda kis progi volt… A világon egyedüliként például képes volt szétfűrészelt radiátorra is méretezni. Ahelyett ugyanis, hogy adatbázisokban tároltam volna azt a tömérdek névleges hőteljesítmény értéket, szépen egyeneseket illesztgettem a táblázatok oszlopaira. (Akkoriban még a Lotus123 volt a menő, abban beépítve volt lineáris regressziószámítás.) Így a rengeteg adat helyett csak az egyenesek két paraméterét kellett letárolnom. És emiatt volt az, hogy ha valaki 14,2-t írt be tagszámnak mondjuk a Radal radiátoroknál, a program vigyorogva kiírta a megfelelő hőteljesítményt. (Fordítva nem játszottam el ezt a trükköt – amikor a szükséges hőteljesítmény volt a bemenő adat, a program nem adott ki tört elemszámot.:)

Hétköznapi reszelés

Ha már lehetőségünk van szopni, akkor ne szakítsuk meg az élvezetet – gondoltam, amikor délután hat körül hazaértem. Így aprólékosan bevizsgáltam a járólap és a konyhaajtó távolságát, majd leakasztottam az utóbbit és felhajítottam az étkezőasztalra. A létező legrosszabb eredmény született a benézésből: 6 milimétert kellett még lenyesnem. Ez dekopír fűrészhez kevés, ráspolyhoz meg sok. Logikusan az utóbbit választottam. Jó két órán keresztül simogattam azt a dög ajtót, de most vízmértékkel és colostokkal ellenőriztem minden miliméternyi reszelést. Olyan is lett. Tökéletes.
És tulajdonképpen mára ennyi is. Egy újabb nagyvad dőlt ki a konyhafelújítás frontján.

ps: bővült az album.

Így megy

Ma reggel az Okmányiroda volt becélozva. Idegrendszer acélozva. Nyolc előtt pár perccel értem oda, a szokásos reggeli sorbaállás, morgolódás, bekiabálások. Már fel se tűnik. Sőt, ma én is beszóltam. Egy hőbörgőnek. Meg lehet ezt szokni, kérem szépen.
Egy meglehetősen vehemens hivatalszolgán keresztül lehetett bejutni az ügyintézőhöz.
– Jó napot kívánok. Lakcímváltozás lesz, nekem és a gyerekeknek.
– Adásvételi szerződés, tulajdoni lap?
– Az előbbi.
– Kitöltötte az űrlapokat?
– Persze.
– Aláírta a szállásadó is?
– Izé…
– Az ingatlan tulajdonosa.
– Várjon, ha az ingatlan fele-fele arányban van az én és a feleségem nevén, akkor mind a kettő aláírás kell?
– Persze.
Bazdmeg. Egyszer már lepattantam Kispesten, most meg lepattanok egy ilyen hülyeség miatt.
– Szerintem ezt már a felesége aláírta – szánt meg a hivatali ember, látva, hogy ökölbe szorult az arcom.
– Úgy gondolja?
– Nem.
– Nem azt mondta, hogy írjam alá a nevében?
– Miket képzel? Semmi ilyesmit nem mondtam!
– Értem. Akkor én sem kérdeztem semmit.
– Na, ugye. Érti maga.

Hát, így megy ez.