Nagyon elhanyagoltam az utóbbi hetekben a hivatalokat – pedig lenne dolgom velük, rengeteg. A mostani hét reggeleit erre az ügyre terveztem szentelni.
Kezdtem ma az okmanyirodaval. 8.05-re ertem a kispesti irodahoz. (Ezt mar megszerettem: eleg gyors es van bent kihelyezett postahivatal is.) Egy ember volt elottem, az is olyan gyorsan vegzett, hogy eppen csak a nevemet tudtam rairni az urlapra. Kedves holgy fogadott, gyorsan beirtam az adataimat, ment minden, mint a karikacsapas. Egeszen addig, amig az uj cimemhez nem jutottunk. Kiderult, hogy bejelentkezni csak az adott keruletben lehet. Minden mas mehet keresztbe-kasba, de a bejelentkezes nem. Az is kiderult viszont, hogy beadhatom mas igenyeit is, igy markoltam egy adag urlapot.
Mivel tizre kell ugyfelhez mennem, nem akartam elpocsekolni a reggelt, igy beceloztam az ELMU irodat az Europarkban. Fel kilencre ertem oda, igy meg legalabb az epuletbe befertem. A mellekelt fenykep az ajto elotti sort mutatja, fel kilenckor. Az iroda kilenckor nyit.
Ez… egyszeruen eszmeletlen. Jol lathatoan honapok ota kaotikus a helyzet az ELMU-nel – de tesznek ra.
Igy hat hirtelen idomilliomos lettem. Nyilvan ebbe a sorba nem volt ertelme beallnom, aztan az ugyfelhez is hiaba mennek ennyivel korabban. Vettem egy lottoszelvenyt, majd beszedelegtem a Mekibe inni egy kapucsinot. Abba azert csak nem tesznek mestersegesen telitett zsirokat.
Mikozben wifi spotot keresgeltem, akkor esett le, hogy nagyjabol egy hete csodalkoztam ra epp itt, az epp itten uldogelokre, hogyan letezhetnek olyan alakok, akik ennyire raernek. Aztan most meg itt ulok es marhara raerek. Viccel az elet.
Délután keresett a villanyszerelő. Több beszélgetésünk is volt, megpróbálom szószerint idevésni azokat, bizonyítandó, hogy nem egyszerű az élet.
Vsz: Jó napot kívánok. Ma délután fél hatra volt megbeszélve, hogy kimegyünk. Esetleg nem mehetnénk egy kicsit korábban?
JoeP: Esélytelen. Még a fél hathoz is négykor kellene lelépnem, márpedig dolgoznom is kell.
Vsz: Hát, köszönöm.
Újabb hívás.
Vsz: Esetleg valamelyik gyerek nincs otthon, hogy beengedjen?
JoeP: Hmm… a fiam éppen a baleseti sebészeten van, nem tudom mikor ér haza. A lányomnak pedig nem ismerem a menetrendjét.
Vsz: És van esély rá, hogy ő otthon lesz?
JoeP: Tulajdonképpen igen. Rákérdezek, aztán visszahívom.
Telefon a csajszinak.
JoeP: Halló.
Dóra: Órán vagyok.
JoeP: Hívj vissza.
Dóra: Oké.
Fél órával később, ismeretlen számról.
Dóra: Én vagyok, hívj vissza, mert nincs pénz a kártyámon.
JoeP: Oké.
Joep: No, mikor érsz haza?
Dóra: Olyan fél három.
JoeP: Oké. Számíts rá, hogy te fogod beengedni a villanyszerelőt.
Dóra: Rendben.
Joep: A gyerek fél háromtól otthon lesz, mehetnek.
Vsz: Nagyon jó, négyre megyünk.
JoeP: Figyelj, négy óra tájban jönnek a szerelők.
Dóra: Oké.
Fél háromkor csörgött a telefon.
Dóra: Nem tudok bemenni a lakásba.
JoeP: Hogyhogy?
Dóra: Anya másolt kulcsot, de az nem nyitja a felső zárat.
JoeP: Na jó… de Barna ment el utoljára, és neki ugyanaz a másolt kulcsa volt – azaz nem tudta volna bezárni a felső zárat.
Dóra: Hát, nem tudom.
JoeP: Várjál, rémlik, hogy Anya odaadta a kulcsát Barnának, az a szerencsétlen meg bezárta a felső zárat is – te meg most nem tudsz bemenni.
Dóra: Valahogy így.
JoeP: Akkor menj hátra a teraszra, ülj le és foglald el magad.
JoeP: Van egy kis baj. Most nem fogom részletezni a történetet, de a lány nem bír bemenni a lakásba. Elnézést, de mégsem tudnak korábban jönni.
Vsz: Nagyon szomorú vagyok.
JoeP: Hát még a lányom.
Háromnegyed négykor.
Dóra: Bent vagyok a házban.
JoeP: Hogy sikerült?
Dóra: Időközben megjött Barna és a kulcsával bejutottunk.
JoeP: Ügyes.
JoeP: Szerintem baromira unhat már engem. Van egy újabb hírem: a gyerekek mégis bejutottak, mégis tudnak korábban menni.
Vsz: Dehogyis unom. Ez egy nagyon jó hír, már indulunk is.
Én negyed öt körül léptem le a munkahelyemről. Busz, metró, busz, hosszú séta az erdőn keresztül.
Pont a kertkaput nyitottam – éppen fél hatkor – amikor megállt a ház mellett a villanyszerelő autója.
– Dugóba keveredtünk – vonta meg a vállát a hapi, kérdő pillantásomra.
Nos a teámnak lőttek: ahogy bejöttek a fiúk, le is nyomták a biztosítékot. Viszont a munkát nagyon is megpörgették, félóra alatt végeztek. Éppen a tefilteremet áztatgattam, amikor bevillant, hogy akár még arra is lenne időnk, hogy elugorjunk bútornézőbe. Tea a kukába, mi a Kikába. Mit ád az ég, az íróasztal Barnának is, Dórának is tetszett, megnéztem, egyszerű mint az ék, ezt el sem lehet rontani. Ugyanez igaz a forgószékre is – és mivel mindegyik volt raktáron is, gyorsan megrendeltem. Nagy az autó, valahogy majd csak hazavisszük.
Aztán felszaladtunk még ágyat nézni. Kiderült, hogy a korábbi favorit, ha jobban alánézünk, elég gyenge eresztés – márpedig a kölykök szemmel láthatóan még a fejlődőkorban vannak. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy keressenek egyszerűbb, de masszívabb ágyat, éppen volt is raktáron, gyorsan megrendeltünk kettőt. Matraccal, mert a hölgy közölte, hogy az is kell hozzájuk. Habár roppant jó véleménnyel vagyok a pakolási tudományomról, de itt már egy kicsit elbizonytalanodtam. Oké, rendelünk szállítást – adtam be a derekam. Kifizettük, irány a szállító pult.
– Legkorábban csütörtökön tudjuk kiszállítani – közölte a fiatalember.
– És hány órakor?
– Délelőtt vagy délután jó?
– Leginkább délután négy után.
– Akkor már nem dolgozunk.
– Szombat jó? – vetette közbe Nej. Hja, aki szabit vett ki…
– Persze. Akkor szombat?
Barna kempingágya eltörött, a srác jelenleg földön alszik… meg egyébként is, itt van, kifizettük – aztán várjunk rá majd egy hetet?
– Nem, elvisszük most – makacsoltam meg magam.
– Ahogy gondolják.
Átmentünk az árukiadó részlegre.
– Te meg vagy bolondulva – agonizált Nej.
– Dehogyis – válaszoltam – csak szeretem a kihívásokat.
– Nem fog beférni. Két ágy, ágyneműtartóval, matraccal, két íróasztal és egy forgószék… meg mi. Egy személyautóval. Te meg vagy őrülve.
– A komplett konyhabútorodat is bepakoltam nemrég, emlékszel?
– Oké, azt se hittem el… de ez azért mégis más.
– Meglátjuk.
Megláttuk. Két bazi nagy kocsit toltak ki. A lapraszerelt ágy úgy nézett ki, hogy leszedték az ágy első/hátsó támláját – aztán a maradék már egy darab volt. Őszintén szólva nekem is elkerekedett a szemem. Kitoltuk a kocsikat, lepakoltunk róluk, majd felmértem a terepet.
– Három vagy négy forduló – közöltem Nejjel – de ráérünk.
Ekkor már este nyolc körül voltunk. De nem laktunk messze, jó idő volt, nem volt olyan elem, melyet legrosszabb esetben a tetőcsomagtartón ne tudtunk volna elvinni – szóval semmi ok sem volt az idegeskedésre. Elsőre felment egy ágy a tetőcsomagtartóra, a kocsi maradék részébe bepasszintottam az ágyvégeket meg a forgószéket. A második fordulóban elment tetőn a két matrac, odabent meg a két asztal – így utolsó fordulóra már csak egy ágy maradt, meg a teljes család az utastérben. Ehhez a fordulóhoz már fél tíz után pár perccel értem. Berongyoltam a parkolóba – és sehol senki. Se Nej, se Dóra, se ágy. Viszont jött egy biztonsági őr.
– Mit keres?
– Itt volt a nejem, a lányom és egy ágy.
– Nem azt viszik ott?
Odanéztem, amerre mutatott – hát a két csaj vitte azt a bazi nehéz ágyat kifelé a parkolóból, a másik biztonsági őr meg irányította őket. Padlógáz – kétszáz lóerő – odatéptem melléjük, letettem a kocsit, ők meg az ágyat, pont a sorompón kívül. A biztonsági őr meg pampogott, hogy fél tízkor be kell zárnia a parkolót. Felhajítottuk az ágyat a tetőre, lekötöztük és kurva keserű szájízzel indultunk el haza. Basszák meg, elköltünk negyedmillió forintot a tetves üzletükben és akkor nem elég, hogy nem tudnak várni öt percet a nyomorult sorompó leeresztésével, de a két kibaszott biztonsági őr meg simán elnézi, ahogy két nő – az egyik tizenhat éves – közel száz méteren cipel egy kurva nehéz ágyat.
Sajnos nekem is mindig csak utólag jut eszembe a helyes megoldás: pár méterrel korábban kellett volna megállnom, pont a sorompó alatt. Aztán szép kényelmesen felrakni az ágyat a tetőre és a biztonsági őr sipákolását – miszerint nem tudja fél tízkor lezármi a sorompót – verbális lealázással semlegesíteni.
No, mindegy. Végülis… volt egy fél napunk, amíg nem úgy néztünk ki, mint egy bútorraktár. Elmúlt.
Recent Comments