13

Direkt nem írtam, hogy káosz. Ma minden elkerült minket. Sajnos a vízszerelő is, ezért utólag legszívesebben seggébe dugnám a letört kezét.
De kezdjük a kellemesebb dolgokkal. Például ez volt az első nap, amikor az új lakásból mentem dolgozni. Jogos lehet a kérdés, mi a kellemes a munkába menésben? Nos, ha végigcsináltad volna ezt a 12 napot velünk, könnyen belátnád, hogy ennél még egy kemény munkahelyi nap is jóval idegnyugtatóbb. Ráadásul a korai napsütés a kedvencem, különösen a helyi, madárcsicsergéssel dúsított verzió.
Persze minden nem lehet tökéletes. Próbáltam valami emberformát faragni magamból, de ruhából csak két tiszta váltásom van, a szakállvágó elektromos kézikészülék valamelyik dobozban, fésű meg sehol. Szerencsére tükör sem, így legalább nem zavar.
Aztán odabent kultúrált környezetben egy csésze japán zöld tea… és már sokkal jobban éreztem magam. Azt hiszem, ma még a legellenszenvesebb ügyfeleinkkel is tudtam volna úgy kedvesen csevegni, hogy komolyan is gondolom. De nem próbálták ki.
Aztán délben ebéd. Meleg ebéd. Hasonlóan azokhoz, akik hosszú időre el vannak zárva a rendes étkezéstől, én is óvatosan kezdtem: leves, aranygaluska. Nem mertem fejest ugrani a komolyabb ételek közé.
Ha már ebéd, a nap beszólása mindenképpen Janié. Ültünk, vártuk a többieket, amikor az ételkiadó kikiabált az egyik kollégának:
– Kész a máj!
– Most gondold el ugyanezt a szituációt az orvosi rendelőben – jegyezte meg Jani.
Napközben folyamatosan hívogattam Nejt, hogyan állnak a vizesek – de állandóan azt a választ kaptam, hogy még meg sem jöttek. Végül délután üzentek, hogy ma nem is jönnek. A szép az, hogy holnap már a villanyszerelőké a terep – és addigra a vizesnek már be kellene kötnie mindent és levonulnia a terepről. Nej pedig jövő héten már dolgozik, hasonlóan hozzám. Most az a verzió maradt, hogy a vizes reggel jön és délelőtt dolgozik, a villanyászok meg délután. Emellett egyszer csak be fog futni a szállító egy komplett hatszemélyes étkező garnitúrával. Nem irigylem Nejt.
Délután úgy terveztem, hogy hazaérkezés után tea mellett kiülünk a teraszra, elbeszélgetünk a napunkról – ehelyett egyből a kezembe lett nyomva egy csavarhúzó, hogy még viszonylag világosban szereljek világítást a jobbik fürdőszobába. De nem hagytam magam, szerelés után csak kiültünk. A nap egyik legjobb momentuma volt, még akkor is, ha fiatalok éppen ezt az időszakot szemelték ki, hogy szocializálódjanak. (Öt-tíz egyén beáll a melletünk lévő rét közepére egy csutvasz kocsi körül, majd benyomnak valami zenét, mely csak basszusból áll.)
Este még egy kis meló, összerakni egy dupla PAX szekrényt, átrendezni a komplett lenti szintet, hogy beférjen az étkező… szóra sem érdemesek. Legalábbis a holnapi cécóhoz képest.

Káosz: 12. nap




Ma este is hullafáradt lettem, de micsoda különbség… Ma végig a saját magam ura voltam, én osztottam be, milyen tempóban végzem el a kétnapi munkát egy nap alatt.
Nyolckor ébresztő, reggeli, tea. TEA! Már ettől teljesen másképp indult a nap.
Aztán elkerékpároztunk a Baumaxba gyaluért meg csavarokért. Utána összeismertettem gyalu uraságot a spájzajtó keretével. A keret kilógó részének egynegyed része veszett oda az ismerkedés során. Szerencsére volt padlócsiszolóhoz való smirglipapírom is, így veszettül bontottam az ajtót. Sajnos muszáj volt, mivel elcsórtak négy centit a falból.
Utána körbeszinteztem a szekrények aljához tartozó vonalat a konyhában, majd kelta druidaként itt-ott négy centi vastag farudakat rögzítettem a falhoz. Ezekből lett a szekrények hátsó lába. Ez volt az alapja az egész napi munkának, ennek megfelelően rengeteg időt öltem a lécek pontos felszerelésébe. Barna nem is igazán értette, mi ez a sok cécó hasoncsúszva a padlón. Aztán amikor már estefelé rátettem a közel három méteres munkalapot a szekrényekből álló sorra és olyan tökéletesen vízben volt, mint a hidrogénhídkötés, akkor már megértette.
Közben persze be voltam lépve az ügyfél hálózatába és amikor a szakértőjük szakértés közben információra vágyott, adtam neki, bőségesen. Kicsit volt a munkamegosztásban kellemetlenség is, mivel reggel nem jó csavarokat vettem, elmenni viszont már nem mertem újért, mert bármikor hívhattak. Átütemeztem.
Ne ijedj meg, nem részletezek minden fázist. Lényeg a lényeg, este negyed tizenegyre eljutottam odáig, hogy holnap már jöhet a mesterember. Igaz, nem mindent fog tudni megcsinálni, amit igen, azt se úgy, ahogyan gondolta, de egyszerűen nincs más út – szemmel láthatóan a fazon sem gondolta alaposan végig a lépéseket. Kicsit szerencsétlen, hogy én, akinek most ez az egész a fejében (meg egész máshol is, de ezt most hagyjuk) van, holnap már megyek dolgozni, így Nejjel irattam fel egy papírra, hogy hol, milyen konfrontációk lesznek és hogyan kell megoldani. Aztán maximum szurkolok.

A legrosszabb, a fásultság. Annyira örülhetnék a mai teljesítménynek. Meg annak, hogy a lassan két hete tartó őrületben egy nap kivételével minden nap a maximális tervet teljesítettük… de már nincs öröm. Leszegett fejjel meló, igahúzás… az van. Ahhoz, hogy örüljünk, egy kicsit meg kellene állni, engedni a görcsös feszültségből… de ennek még nincs itt az ideje. Talán a jövő héttől. Most éppen… a kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben. Meló után ledőltem és végtelenül eltompult érzékeimet már csak Alvinnal tudtam egy kicsit stimulálni. Hátradőltem és boldogan elvesztem a durva szókimondásban. Különösen az utolsó négy versszak esett igazán jól.

Basszus, kinyitottam a hűtő ajtaját és a befőttesüvegben az uborkák pont úgy lebegtek, mintha krokodilok lennének.