Az első reggel az új lakásban. Olyan kemény, mint Hofi szerint az orosz űrkomp landolása: fékezőernyő nélkül a betonra. Legkésőbb reggel hétig vissza kell vinnem a Peugeot Boxert Újpestre – emiatt ötkor már csörgött a vekker. Egy ilyen hétvége után. Egész pontosan tudom, mennyi izmom van: csak össze kell számolnom, hol fáj. Mindez úgy, hogy földre dobott matracon kapott el a vekker visítása, dobozhalmok között.
De beértem, bőven időre. Ki is használtam, hogy rövid időre civilizált környezetbe kerültem – főztem egy teát és átfutottam az emailjeimet meg a feed-eket. Aztán tekerés haza, mert fél nyolcra igérte magát a főmester. (A konyhát gyk. teljesen szétveretjük, mindent kicseréltetünk benne – ehhez kell vízgázos, burkoló és villanyszerelő mester – meg egy főmester, aki ezt a hármat összefogja.)
Bármi is lett a nap során, de azt a ritka élményt senki nem veheti el tőlem, hogy a reggeli 7.20-as céges busszal megyek – haza.
Aztán a Köki után elböktem, nem tudtam, hogy a piros busz más útvonalon megy kifelé, mint befelé, emiatt bepánikoltam, hamarabb szálltam le – így sétálhattam egy nagyot a tavaszi reggeli erdőben. Nem esett volna túl rosszul – ha nem lettem volna hulla fáradt és nem kellett volna sietnem haza. De végül éppenhogy elkaptam a mestereket, végigbeszéltük a hetet. Halálos lesz.
Utána Nej visszament a régi lakásba egy kicsit dolgozni, én pedig nekiálltam szétpakolni a dobozkupacot. Ugyanis feltett szándékom, hogy végigfotózom ezt az egész folyamatot – de tartalék aksi nélkül a szándék hamvába fog hullani. Délig simán elvoltam és nagyon hasznos dolgokat találtam – de azt a dobozt, amelyre tippeltem, azt még nem.
Mivel egy órára a régi tulajdonossal volt randevúm (vízművek, társasházi szerződésmódosítás, hosszú), így rohantunk ebédelni az Auchan-be (a görög kajálda egész jó). Ebéd közben jött a telefon, hogy mégsem kell bemennünk, elég, ha közösen kitöltünk egy papírt. Ez volt a nap legjobb híre. Egyből átdöngettünk a Bricostore-ba, tekintve, hogy a mester pénteken már csempét akar visszarakni, nekünk meg még elképzelésünk sincs. Nos, ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt mennyit tököltünk a járólap/csempe kombón, most piszok impulzíven fél óra alatt meg is vettünk mindent: járólapot, csempét, fugát, szegélylécet, festéket, festőszerszámokat. (Igen, szerszámokat. A teljes ház tisztító festésére az iparos ember 350e forintos ajánlatot tett. Ennyiért a seggembe dugott ecsettel is kifestem.)
Annyira jól sikerült a bevásárlás, hogy nem is bírta haza egy fordulóval a kocsi. A második kör után a kölyköket kiszórtuk az új lakásba – takarítani, cipekedni – mi pedig Nejjel mentünk a régibe, takarítani, cipekedni. Nyilván a régi lakáskulcsot elfelejtettem magammal vinni, így a két lakás közötti távot – immár 48 órán belül nyolcadszor – is sikeresen abszolváltam, dacára az árokba borult nyergesvontatónak. Késő délután értünk haza, a rövid vacsora után hátravolt még nekem egy nagy dobozpakolási akció. Az a rohadt tartalékaksi. (A mobil töltőjét időközben megtaláltam.) Ja, vacsi. Gyakorlatilag nomád körülmények között élünk, ugyan van egy mikrohullámú sütőnk egy műanyag asztalon, de se evőeszközünk, se mosogatási lehetőségünk nincs. Ergo hidegkaja, illetve étterem. Délután például ízesített kekszeket ettünk: paprikásat, sonkásat, sajtosat. Azt kell mondjam, nagyon elkeseredtem: a sonkás kréker nagyon élethű volt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az igazival teljesen azonos ízű sonkaaromát lehet már előállítani. Azaz a boltban árult sonkáknak nem kell, hogy bármi közük is legyen az igazi húshoz.
Vacsora után újabb roham a dobozok ellen. Ekkor már megtaláltam a megfelelő dobozt, de kiderült, hogy rosszul emlékeztem, abban sem volt. Kezdtem fóbiássá válni. Nagy levegő, aztán elkezdtem szétszedni _minden_ dobozt. Csak hogy tudd, kb. 12 köbméter teret töltenek ki a dobozaink. Viszont a keresés váratlanul sikeres lett: megtaláltam azt a dossziét, melyben az ingatlanvásárlás fontosabb dokumentumai – pl. adásvételi szerződések – voltak. A tartalék aksi… az nem lett meg. Én mindenesetre kipukkantam. Egész nap irgalmatlan tömegeket mozgattam meg, a nagyon kevés időmből rengeteget fordítottam erre a hülye dobozforgatásra – és nem találtam meg, amit kerestem. Még szerencse, hogy a többiek dolgoztak, mint az eszelős – az általam felforgatott dobozok közül felcipelték a padlásra azokat, melyek nem sürgősen kellettek. Így legalább kicsit szellős lett a lenti szint.
Végül a nap méltó megkoronázásaként közvetlen elalvás előtt eszembe jutott, hogy a tartalék aksit még New Yorkban beraktam a fényképezőgép táskájába. Mely táska itt lifegett végig az orrom előtt.
A frusztráció volt akkora, hogy egy sörrel kellett elfojtanom. Viszont ez azt is eredményezte, hogy mire Nej meg akarta volna beszélni velem a konyha tervmódosításait, már csak horkolásba kódolt válaszokat kapott tőlem.
Recent Comments