Aha.
Reggel elkormányoztam a kistehert a következő szerencsétlen költözőhöz, aztán kénytelen-kelletlen kisteherautót csináltunk a Fordból. Már megint. Most egy 230-as szekrényajtót és egy 120*60-as íróasztallapot kellett belepakolnom, a tévéasztal és Nej mellé. Sikerült, bár a hazaút kissé kalandos volt: a sebváltót csak úgy értem el, ha betekergettem a kezem az asztallap alá. Még jó, hogy a matrackirályfi üzlete zárva volt, akkor még egy 180*200-as matracot is rákötöztem volna a kocsi tetejére.

Itthon paxoltunk. A gyerekek PAX gardróbszekrényeinek a vázát öltöztettük fel: ajtók, polcok, kosarak, mittudoménmik. Bejött a régi mondás, a hiúságért bizony fizetni kell. Mindkét gyerek tükrös ajtót kért – én meg szoptam a felrakásukkal, mint állat. Baromi nehezek. Szerencsére nem voltam egyedül, mindkét gyerek kivette részét a cuclizásból.

Utána a nap maradék részét egy kétajtós szekrénnyel töltöttem. Beszereltem a fiókokat, nem fért be a negyedik. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem újra a fiókokat, csak most már szellősebben. Nej megreklamálta, hogy ez nem jó, ezt be lehet szerelni szorosabban is. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem a fiókokat, immár szorosabban. Nej kitalálta, hogy lehet még szorosabban szerelni. Kiszereltem a fiókokat. Beszerelni már nem tudtam, mert kiderült, hogy mégsem lehet szorosabban. Ekkor még lekaptam egy pár ajtózsanért, így már vissza tudtam szerelni a szoruló fiókokat és mindenki örült. Különösen a fiókok kurva anyja.

Rövid és nem túl cizellált gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi. Este lett.
Meg elegem.

Nej most, tíz óra felé indult összeszedni a leányzót, aki Alvin koncertre ment a ZP-be.
Pezseg az élet.