Tegnap késő este átjött a fiam, azzal az átlátszó kérdéssel, hogy ha meg akarna rajzolni ezt meg azt, akkor hogyan is kellene. Vettem a lapot, elmagyaráztam neki a különböző technikákat, egyet-kettőt illusztráltam is egy firkálópapíron.
– Mikorra kell megcsinálnod? – kérdeztem meg végül.
– Holnap reggelre.
– Bakker, miért nem ezzel kezdted! – csaptam a homlokomra – Húzd ide a széket, aztán csináljuk.

Végülis elkészültünk. Nem volt egyszerű, volt olyan rajz, ahol egyszerre kellett dinamikát is ábrázolni meg elakadást is. De hát a srácnak, ahhoz, hogy ifivezetőként ott maradhasson a gyerekvasútnál, sok próbát kell teljesítenie – ebből egyik az az előadás, melyet ma fog tartani kint a vasútnál.
Éppen az egyik skicc fölött tanakodtunk, amikor bejött Nej a szobába… és harsányan nekiállt vigyorogni.
– Önálló munkavégzés, mi?
– Nézd, én se szóltam, amikor komplett olvasónaplót írtál a lánynak – morogtam.
Aztán elkészültünk, én elvonultam Don Martint nézegetni. Nagyon késő este mentem fel a szobámba. Nej a gyerek számítógépénél ült, éppen a beszkennelt rajzokat szerkesztették bele egy word doksiba.
Egyszerre nevettük el magunkat.

Mint a tigrisjelmeznél.