Day: January 24, 2008

Várszegi

Várszegi Tizedes. Nekem már csak ez marad a keresztneve. Ha belegondolok, hogy azóta valószínűleg egy 52 éves szikár jóföldmunkásember lehet Egerbaktán… fura.
A katonai alapkiképzésen ő volt a rajparancsnokom. Egy szavam sem lehet ellene, messze a legrendesebbek egyike volt.
Én már akkoriban is rajzolgattam a magam szórakozására. Észre sem vettem, amikor egyszer mögémállt és nézte, mit alkotok. Amikor hátradőltem, hogy távolról is megtekintsem szakértő szemmel a művemet, akkor vettem észre, hogy ott áll, nagy szemeket meresztve:
– Petrényi, magának ebből a képességből még sok haszna fog származni az életben – jósolta.
– Ugyan már, tizedes elvtárs, ez csak öncélú szórakoztatás – hessegettem el a tömjénfüstöt.
De már késő volt. A bogarat belerakta a fülembe. Én addig ugyanis tényleg csak a magam szórakoztatására rajzolgattam, eszembe sem jutott, hogy ezekből a firkálmányokból bármilyen hasznot is húzzak. Ettől a beszélgetéstől rögződött valahogy belém, hogy figyeljem, mennyire válik be a tizedes jóslata.
Az első választ nagyon hamar megkaptam. Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.

– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyómosás. Meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.
Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.
Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.
Aztán sokáig semmi. Az egyetemen, amikor kollektív őrület volt – VEN – nyilván mindenki igyekezett kamatoztatni a tehetségét. Aki tudott, az hangszeren játszott, aki tudott, kocsmát épített, üzemeltetett, filmet forgatott, aki tudott újságot írt és minden szabad felületet telerajzolt. Itt gyakorlatilag senki nem talált semmi különlegeset abban, hogy én az utóbbi tevékenységekkel foglalkoztam inkább.
Egyetem után dolgos hétköznapok jöttek. Hét évig dolgoztam az akkori munkahelyemen, senki még csak nem is tudott arról, hogy képes vagyok két párhuzamos vonalat rajzolni.
Amikor leszivárgott Veszprémbe a rendszerváltás, két sértett ember újságot alapított. Nem titkolt céljuk az volt, hogy szénné cikizzék az önkormányzatot. Az újság neve Bakonyi Betyár lett és valahogyan én is belekeveredtem. Helyi Hócipőnek szánták, kéthetente jelent meg, talán 10 számig bírta. Az biztos, hogy nem a rajzolói fizetések vitték csődbe, mivel maximum jó szóért dolgoztunk.
Megint hosszú csend. Jó négy évig nem rajzoltam semmit, azt is elfelejtettem, hogy van hozzá érzékem. A gyerek projekt akkoriban jobban lekötött.
Már Pesten laktunk, amikor hozzáfértem a világhálóhoz, valamikor 97 elején. A munkahelyemen Compuserve gateway-n keresztül, otthonról meg lopott dialup accounttal. Ne fújolj, akkoriban te is úgy nyomultál. Volna. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kellene valami személyes honlap. Persze ha már van, nem ártana rá tartalom is.
Végül összejött valami. A nyitólapon volt rólam egy fénykép (az esküvőnkön készült, de Nejt leretusáltam róla), írtam pár sort magamról és felraktam néhány rajzomat. Ezt a weblapot a későbbiekben rengeteget csiszoltam, gyakorlatilag ez volt az az oldal, ahol megtanultam a html kezelés fogásait. De persze ez rajzban nem jelentett semmi változást. Az első tablet beszerzése annál inkább: baráti segítséggel hozzájutottam egy picike AceCad tablethez és innentől semmi nem állt a digitális alkotás útjába. (Itt található az első számítógépes rajzom. Itt meg a második.)
Rövid időn belül eljutottam odáig, hogy egyre több lett a rajz és már elnyomott mindent. Szét is választottam és a rendkívül frappáns Humoros Rajzok néven indítottam el egy új oldalt. Az SWI-nél, persze, akkoriban csak az volt a menő. Ennek az oldalnak a révén ismerkedtem meg a Startlapot elindító sráccal, keveredtem bele az első, meglehetősen szűk körű Startlap bővítésbe… de végeredményben ebből nem sokat profitáltam. Ma már semmi közöm az egészhez, az akkori emberekkel sem tartom a kapcsolatot.
Nem kevés kavarás után kialakult egy Világökörség nevű karikatúramagazin. Ennél az volt a legnagyobb tettem, hogy volt annyi önkritikám és a háttérbe szorítottam magam. Azt jelöltem ki magamnak mint célt, hogy megismertessem Magyarországon a világ élvonalbeli karikatúristáit, a világgal meg a magyar élvonalt. Baromi nehezen indult be ez az egész, aztán egy év múlva a United Media be is záratta. Tény, volt egy kevés szerzői jogsértés, mentségemre legyen szó, hogy akkoriban azt se tudtam, mi az. (Úgy képzeltem, hogy ami kint van a neten, az szabad préda.) A magazin csúcskora a legális újraindítással jött el. Ekkor ugyanis kénytelen voltam leveleket írni a világ legismertebb rajzolóinak. Hogy kultúrák kölcsönös bemutatása. Meg adjon 10 rajzot. Meg vagy küldjön szöveget vagy engedje meg, hogy én írjak. Mindez olyan 1999-ben volt. Meglepődnél, hogy akkoriban mennyire közvetlenek voltak a legnagyobb nevek is. Csomóan belementek, még a magyarok közül is néhányan. A végén eljutottam odáig, hogy elterjedt a magazin híre és innentől nem én kértem rajzokat, hanem nekem kellett válogatnom a kéretlenül küldött rajzok körül. És nem akármilyen nevek küldözgettek karikatúrákat.
Ez négy évig ment, megállás nélkül. Egy hétvégét sem hagytam ki, gyakorlatilag beépült az életembe, hogy hétköznap gyűjtés, hétvégén lapszerkesztés. Mindemellett a rajzaim is egyre jobbak lettek, kezdett formálódni valami stílusféleség. Ekkortájt jutottam el oda, hogy már papírra is egész jól rajzoltam. Pofátlanul be is próbálkoztam nemzetközi karikatúrafesztiválokra és bár nagy díjakat nem hoztam el (nem voltam se ukrán, se török, se orosz), de komoly részsikereket azért értem el. Szintén ekkorra elég komoly kapcsolatrendszerem alakult ki, például belepofázási joggal hozzáférést kaptam az NCA (Amerikai Karikatúra Szövetség) zárt bulletin board-jához. Ez a jogosultság még mindig megvan, de ma már nem érdekel annyira a beszélgetés. Bezzeg akkor… többször magam alá pisiltem, amikor megláttam, milyen nevek közé csöppentem.
Ekkortájt készült el a ‘Szlengünk a szeren‘ című könyv anyaga, durván 80 szócikk és ugyanannyi karikatúra. Összességében másfél évig foglalkoztam vele, a könyvért kaptam 38e forintot, köszönhetően a kiadó sunyiságának. Nem, nem ebből vettem az akkori lakásomat.
Aztán egyszer elég lett. Elfáradtam, meguntam, az új munkahelyem már többet kívánt, nem maradt időm. Bezártam a Világökörséget. (Nagyon kemény döntés volt, hiszen akkoriban már el sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle.) Egy lebutított light verzió megtalálható a lapból Marcinál.
Hogy ebből a szakaszból mit profitáltam? Egyfelől szinte semmit, másfelől rengeteget. Pénzt nem kerestem, de az egóm hatalmasat fejlődött, a rajzkészségem szintén. A világ is kinyílt, valahogyan belekeveredtem a vérkeringésbe, rengeteg országból kaptam pályázati invitálásokat, egyéb leveleket. De ez megint az egógyarapodás rész. Viszont láttam azt, hogy Magyarországon karikatúraélet, az nincs, nulla, odakint meg legalább százezer nálam jobb rajzoló van.
Ennek egyenes következménye volt, hogy jó négy évig megint nem rajzoltam semmit. Nyilván ennek is megvolt az oka, egyfelől az informatika egyre több időmet vitte el, másfelől rájöttem, hogy egy csomó mindent írásban is legalább olyan jól elő tudok adni, mint rajzban – és azért ez gyorsabb.
Szóval így.
Most, hogy az alapszintű szakmai ismeretterjesztéshez hirtelen le kellett porolnom ezt a képességemet, nem kicsit érzem magam hülyén. Egyfelől élvezem a rajzolást. Meg dühös vagyok magamra, hogy ennyi évet kihagytam. Másfelől látom, hogy tévedtem: mindent mégsem lehet szóban úgy előadni, mint egy jól összedobott rajzzal.

Így ismét olyan szakaszba fog kilengeni az inga, hogy megint rajzolgatok. És kíváncsian várom, a végelszámolásnál hogyan fogom érezni: mennyire volt igaza Várszegi Tizedesnek.