Month: May 2007

Jellemző, hogy mennyire figyelnek oda az emberek ebben az országban. Ma a szerelés mellé beüzemeltem egy rádiót is. Kívánságműsor, Anyák Napján. Boldog-boldogtalan kérte a ‘Mama kérlek‘ című dalt. Kétszer be is adták. Pedig ha csak egyszer oda is figyelnek a szövegére, rájönnek, hogy ez egy meglehetősen ellenséges dal az anyával szemben.
De nem: nálunk elég a cím és a kedves dallam. Jó lesz ez így is.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy bővült az album.

Hmm, ma délelőtt derült ki, hogy a csengő elemekkel működik, azok pedig lemerültek. Vajon hányan pattantak vissza az utóbbi napokban az ajtónkból? Elrohantam, vettem elemet. Fizetés után gondolkodtam el: a négy tartós bébielem áráért már simán tudtam volna venni egy ötven méter hatótávolságú vezetéknélküli csengőt – melyet akár fel is vihetek az emeletre, ha huzamosabban ott tartózkodom. Almamag, bakker.

Viszont már alakul a szobánk. Összeraktam az egész estét betöltő monstre íróasztalt és bejelölgettük a térelválasztó könyvespolc helyét. Jó lesz, jó lesz… csak egy kicsit kevésnek tűnik a hely az ágy és a polc között. Mondjuk nem nagy baj, maximum oldalazva fogok tudni bemenni az ágyhoz… csak arra kell figyelnem, ne nézzek erotikus filmet elalvás előtt, mert akkor le fogom sodorni a derékmagasságban lévő könyveket.

Rájöttem, mi a baj. Megint – mit megint, folyamatosan – működik az optimumra törekvő szándék, itt bennem. Nem tudok nyugodni, míg valami optimális elrendezkedés nem alakul ki az új lakásban. Az erős feszültség pedig pont abból adódik, hogy nagyon messze vagyunk még ettől az állapottól… nagy a gradiens -> nagy a feszültség is.
Pedig nem állunk már annyira rosszul. Elméletileg átválthatnék ráérős üzemmódra is. Hiszen a nagy dolgok rendben vannak, a tömérdek kicsi meg majd elfogy egyszer. Ezt a tempót, amit egy hónapja nyomok, úgysem lehet már sokáig tartani.
És kapom is a jelzéseket. Ma estére pl. a klotyiajtókat szándékoztam rendberakni. (Amikor estét írok, azt úgy is gondolom. Konrétan este kilenckor jutottam idáig.) Az alaphelyzet az, hogy remek kis rézkilincsek, jól működő zárak vannak minden ajtón – csak éppen sehol nincs kulcs. És azért a vécéken, fürdőszobákon csak kellene. Mese nincs, új zárbetéteket vettem. Vittem is mintát.
Aztán itthon derült ki, hogy habár a betét mérete ugyanaz, de máshol dugja ki a nyelvét, a mocsok.
Sóhaj… véső, köszörült csavarhúzó.
Aztán amikor befúrtam az új lyukat, megcsúszott a kezem és két miliméterrel arrébment a furat. Amilyen puha ez a fa, reménytelen a korrigálás – ergo az ajtó most kicsit nehezebben záródik. Amikor az ember elfordítja a kulcsot, ugyanabban a pillanatban egy kicsit maga felé kell rántania.
Így születnek a családi hagyományok. Most jó 10-15 évig ez a vécéajtó így fog záródni. A gyerekek ezt fogják megszokni. Ez a mozdulat fog beléjük rögződni, amikor vécéajtót zárnak.
És mindezt azért, mert a kezem megcsúszott két milimétert.
Ismét hagytam valamit rájuk.
Aztán jött volna a következő ajtó… és már a csapot sem tudtam kiszedni, amely a kilincseket fogja – pedig harcoltam vele vagy húsz percet.
Nos, ezekre gondoltam, mint jelzésekre. Olyan apróság, hogy hiányzó kulcs, elvezetett odáig, hogy zárcsere. A zárcsere elvezetett odáig, hogy ajtófélfák szétvésése, és egyáltalán régi zárak kiszedésének problematikája. Mi ez, ha nem finom célzás arra, hogy lassíts haver, babrálj egy kicsit finomabb munkákkal is, ne csak hajts, mint a hülye?

Folytatva a tegnapi sorozatot…

Rossz hír: Dekopírfűrésszel belevágtam az eddig naptól-széltől védett, még az alátét alá is alátétet kívánó vastag tölgyfa étkezőasztalba.
Jó hír: Egész erős dekopírfűrészem van.

Egyébként meg délelőtt tízre ígérte magát a Gázművek hivatalos embere. Meg lehet saccolni, hány gázszerelő tartózkodik jelenleg a lakásban. Naná, hogy nem tudok elmenni műfáért.