1. nap
Az előzmények nem sok jót jósoltak, úgy készültünk össze, ahogy Mulan menekült a hunok elől a lavinában.
Az M3-ason a tömeg megint belehajszolt a tuti 190-es tempóba. Nej inkább bealudt. Van benne valami műszer, ha a kocsi túllépi az 5 káemhá-t, félredobja a fejét és pánikszerűen elájul.
Egerben aludtunk meg. Apám hálistennek javulóban.

2. nap
Szombat reggel még ránéztem a wundergroundra és gyorsan átterveztem a programot: aznapra derűs, tiszta időt mondtak – ekkor pedig a Tátrába kell menni lanovkázni. (Igaz, nemrég voltunk, de most öcsém is jött velünk családostól, ők pedig még nem voltak.)
Délre értünk Podlesokba.
Rövid részlet a kocsiból:
– Üssük el a húsvéti nyulat! – agitált Barna.
– Tegyük ki Barnát a kocsiból és üssük el inkább őt! – korrigált a nővére.
– Miért röhög ezen mindenki? – háborodott fel Barna.
– Én nem röhögtem. Én gondolkodom – jegyeztem meg halkan.
Aztán volt még egy hosszú csend, amikor Stratenánál megláttuk az itt-ott derékmagasságig érő havat. Mindenki maximum edzőcipőt hozott túrázni.
A szállás a szokásos volt. Minimáldizájn, a javából. Fényképek csak azért nincsenek, mert tavaly is ugyanezt a házat kaptuk és azóta nem sokat változott.
Kicuccoltunk, haraptunk valamit és vizuálisan észleltük, hogy az a halvány felhő is eltakarodott a Kőpataki-tó felől, amelyik addig zavarta a lelkivilágomat.
Lomnic viszont kész döbbenet volt. Gyakorlatilag az egész falu le volt fedve autókkal. Köröztünk, mint patkány az egérfogó körül, végül azért csak sikerült leparkolnunk – de túl sok jóra már nem számítottam. És ez legalabb tökéletesen be is jött. Akkora hosszú, tömött sor fogadott a bejáratnál, hogy ennyi emberrel már választást lehetett volna nyerni. Magam is meglepődtem, hogy egyszer csak vége lett és ott álltunk a lanovka előtt. (Külön meglepetés volt, hogy nemcsak honfitársaink próbáltak előrefurakodni a gigászi sorban, hanem mindenféle idegenajkúak is. A fejemben lévő országimázs egy picit emelkedett. Illetve a többié süllyedt.)
Aztán… ott túl a rácson már egy más világ volt. Ahogy átmentünk a Start állomáson, minden befehéredett és hirtelen visszacsúsztunk egy évszakot. Döbbenten néztem, hogyan változott meg a táj – és vele együtt az az elképzelésem, hogy majd kényelmesen lesétálunk Tarajkáig. Azért elzarándokoltam a túristaút elejéhez… szép volt, gyors volt, különösen a síelők élvezhették rajta a sebességet. Mi inkább belevetettük magunkat a tömegbe – mert az is volt, nem is kicsi. A múltkori tengés-lengéshez képest sokkal több ember volt fent, élő sramlizene, mutatványosok és rengeteg síelő. Valószínűleg az is dobott a vállalkozó kedven, hogy húsvéti akcióban 100 sk volt egy retúrjegy. Ja, és rögtön egy káprázatos lavina fogadott minket: a lomnici csúcsról megindult a förgeteg és majdnem a Kőpataki-tóig söpört le. Ahogy öcsém fogalmazott, csak álltunk ott és ámultunk, mint a thaiföldi túristák, amikor látták messziről közeledni a szökőárt.
A lefelé várakozó sor még durvább volt, legalább háromszor akkorára hízott, mint a lenti. Na, itt a tülekedés is legalább háromszor akkora volt: szemkontakt nélküli, emelt orrú emberek nyomkodták be a sor elején oldalról a léceiket.
Odalent megkerestük az Öregmámi éttermet, hihetetlen módon pont volt szabadon egy nyolcszemélyes asztal. Hatalmasat zabáltunk, ócsóért. A szülők estére ki is dőltek, a gyerekek azért nyomtak még egy aktivitit. Végigröhögtük az egészet. Sajnálhatjátok, hogy nem jegyeztem fel egy poént sem. (Ilyesmi rémlik: fakutyát kellett kitalálni, rajz alapján. Jött az első tipp: faszék. Ja nem, az családnév.)
Aztán zuhany, elalvás előtt rövid imádkozás esőistenhez, hogy felejtsen már el minket, menjen máshová locsolkodni – aztán alvás. Habár eleinte féltem, hogy a gargantuai vacsora (káposztaleves füstölt kolbásszal, rablótáska – pizza méretű tócsiba csomagolt tejfölös pörköltszerűség – kétfajta pároltkáposztával) nem hagy majd aludni, de végul nem ez zavarta meg az éjszakámat, hanem egy elmondhatatlanul hülye álom. (Legyen elég annyi, hogy egy többrésztvevős, meglehetősen félrevezetett projektről volt szó.)

3. nap
Ez az idióta betépett esőisten tuti valamerre trippelt tegnap este, amikor rá próbáltam venni egy kis kötelességszegésre. Reggel szemerkélő eső és végeláthatatlan szomorú esőfelhők fogadtak, amikor kisétáltam körbenézni. Gyorsan úgy is döntöttem, hogy tea helyett benyomok egy sört. (Fogmosóvíz, mondaná Olivér.) Csak később derült ki, mennyire előrelátó voltam: a szlovák földelt dugó teljesen más, mint a magyar, így a merülőforraló csatlakozóját egyik aljzatba sem tudtam bedugni. Mivel tavaly meg magát a merülőforralót felejtettük otthon, elmondható, hogy a melegvíz projekt messze nem halad a megfelelő tempóban.
Fél tíz körül dühösen nekiindultunk a túrának. Elszántságunk annyira meghatotta az esőt, hogy pár perc múlva elállt. Időnként még a nap is kisütött – végül teljesen ideális kirándulóidőnk lett.
Ugyanazon az útvonalon mentünk, mint tavaly – legalábbis terv szerint a Klastoriskóig ugyanaz lett volna. De addigra néhányan elfáradtak közülünk, az ebéd és a sör is megtette hatását – így tulajdonképpen arra a szavazásra sem került sor, hogy a Velky vagy a Mala Kyselen menjünk-e tovább. Egyértelmű volt, hogy irány a legrövidebb úton vissza Podlesokba.
Kellemes meglepetés volt, hogy az a kocsma, ahol tavaly még az építkezésről kuncsorogtam téglákat, alábakolni a kocsit, szóval az a kocsma immár üzemelt. Gyorsan ittunk is egy korsó Staroprament, lezárandó a túrát.
Utána gyűjtöttünk egy kis fát, csináltunk egy kis tüzet és ettünk egy kis sült kolbászt. (Mondjuk az utóbbi jelző inkább költői kép volt, mint valósághű kifejezés.)
Vacsi után átnéztük Barna gépét – legalábbis, ami maradt belőle. Béke poraira. Az első – durván húsz méteres – létra tetején kiesett a zsebéből a karacsonyra kapott fényképezőgépe. Mint utólag kiderült, a 256-os SD kártyája is elrepült valahová, így teljes lett a siker. (Pedig neki sikerült egyedül jól elkapnia a lavinát a Tátrában.)
A sütés után a kölykök elmentek még rohangálni egy kicsit, és amikor már azt hittük, hogy ma este maximum passzivitire fogja futni, csak összekapták magukat.

4. nap
Erre a napra jelezték a legvalószínűbben az esőt – ehhez képest reggel ragyogó napsütés fogadott. Mondhatnám, hogy orrvérzésig sütött a nap, de ez meglehetősen morbid lenne, mivel reggel tényleg elkapott egy erős orrmenstruáció.
Öcsémék még nem látták a szepesi várat, így abban maradtunk, hogy kerülünk arrafelé egyet, utána ebédelünk Lőcsén, majd hazacsorgunk. Aztán mire a várhoz értünk, lányom teljesen kidőlt a sorból. Elkapta valami böszme hányinger meg fejfájás. Nem is jött fel, Nejjel lentmaradtak a parkolóban.
A többiek nem zavartatták magukat, a “fáradt” gyerekek berohangálták a várat az aljától a tetejéig.
Mentünk volna tovább Lőcsére, amikor lányom kipattant a kocsiból és elhelyezett egy rókát az árokparton. Oké, legalább túl van rajta – gondoltuk. Naívan.
A 3 Apostol a főtéren továbbra is jó volt. Olcsó, a kaja finom, a pincér kedves, szolgálatkész és négy nyelven beszél, köztük magyarul is. Dóra ebéd helyett csak nézett ki a fejéből és próbált arra koncentrálni, hogy magában tartson mindent. Ez végül is nem igazán sikerült, Nejjel egyszercsak kirohantak a főtérre.
Hazafelé úgy gondoltuk, rövidítünk, levágunk Szepesújhelyen keresztül Rozsnyó felé. Na, ezt az utat nem kívánom senkinek. Lányom szerencsére elaludt… ő járt jobban. Szerpentin szerpentin hátán, az út egy idő után minősíthetetlen lett (különösen Rozsnyó megyében), volt olyan rész, hogy azt hittem, földútban folytatódik. Mindez a térképen sárga útként volt feltűntetve. Öcsémék szerencsére vették a lapot, abban maradtunk, hogy így legalább bejött egy plusz túra. (A terep ugyanis szép volt, erdők, források, romantika… csak éppen autóval volt rázós.)
Egy Rozsnyó melletti benzinkútnál álltunk meg legközelebb. Lányom szokás szerint rókázott egyet az árokparton, én meg bevetődtem a klotyiba: kétnapos zabálás után tört rám a hasmenés. Mondtam is a csajszinak, hogy a szlovákoknak egy szavuk sem lehet: becsületesen visszaszolgáltattunk mindent, ami maradt.
Nem sokkal Rozsnyó előtt szakadt le az ég, de nagyon. Az ablaktörlő legerősebb fokozata is körülbelül annyira volt hatásos, mint a leggyengébb. És ez a remek idő nagyjából ki is tartott egészen Füzesabonyig.
Azért úgy elképzeltem az esőistent. Ül az ipari kamera monitorja mellett, aztán figyel: “Igen, Petrényiék most ébredtek fel. Oké, ijesszük meg őket egy kicsit. Remek, most jöhet a napsütés. Vár… megvolt. Ebéd? Jól van fiúk, most nyissátok a csapokat, de aztán ne sajnáljátok az anyagot!”
Ózdon még megálltunk árokpartot dekorálni, hasonlóképpen Szilvásváradon is. Egerben nem is gatyáztunk, mentünk egyből az ügyeletre. Amíg vártunk, a csajszi kirohant és elrendezte a rendelő előtti bukszust is.
Kapott egy injekciót… de nem voltunk nyugodtak. Ráadásul Szilvásváradon valami ismeretlen okból fél Magyarország gyűlt össze és mivel hoztuk magunkkal a viharfellegeket, így pont elkaptuk azt a pánikot, amikor ez a hatalmas tömeg egyszerre lódult neki Eger felé a hegyi úton.
Nem csak Egerig araszoltunk, de a városban is sikerült megcsípni a legfényesebb pesti dugókat megidéző tömegnyomort. Mindezt egy alapjárat nélküli autóban, több, katasztrófa méretű felhőszakadással és hegyi utakkal mögöttünk, egy halottsápadt, összetört gyerekkel a hátsó ülésen. Ma sem értem, miért nem sikoltoztam.
Estefelé indultunk tovább Egerből, Füzesabony előtt örömmel üdvözöltük az utolért éjfekete zivatarfelhőt. Ha van valami, ami nagyon ki tudja verni nálam a biztosítékot, az a felhőszakadás közbeni éjszakai felhajtás egy agresszív őrültekkel kétsávosan zsúfolt autósztrádára. Azt hiszem, világrekordot döntöttem, gyakorlatilag az első másodperctől kezdve ráálltam a hülyék ellen tartogatott 190-200-as tempóra, leszarva a sötétet meg a felhőszakadást.
Elég hamar Pestre értünk, annak ellenére, hogy Hatvantól gyakorlatilag mindkét sáv vonatként működött. Lányom – habár aludt végig és még az injekciónak is hatnia kellett volna – azért még felavatta az otthoni vécét is.

Összességében elmondhatom, hogy megszenvedtünk az útért, sokat kínlódtunk, de csak figyelt ránk valami isten, mert a programok remekül sikerültek. Ilyen hülye áprilisi időben mindig ott voltunk, ahol ideális volt lenni. Igaz, gyakorlatilag ugyanazt csináltuk végig, mint tavaly ősszel, de nem volt ez rossz. Kétféle kirándulás van: az egyik, amikor az ember új dolgokat fedez föl – és a másik, amikor az ember az általa felfedezett jó dolgokat mutatja meg a barátainak. Most ez utóbbiról szólt a történet.
A betegségek meg… azokat úgysem lehet kikerülni. Fiamnál a kezdeti láz simán elmúlt, szegény lányt kapta el utolsó napon nagyon a gépszíj.
A kocsi természetesen nem lett jó, megy vissza a szervízbe. De ezen már meg sem szabad lepődni. Ez egy ilyen autó.

Linkek: