Szlovákiai kalandozások

Volt egy kis félsz bennem, amikor már szeptember első napjaiban lefoglaltam egy faházat Podlesokban erre a hosszú hétvégére. Volt, aki azt mondta, hogy ilyenkor már jegesmedvék ordítása szokta felverni a hajnali csendet. Volt aki azt mondta, hogy jó nagy marha vagyok, hogy foglalok, ekkortájban már kötéllel vadásszák a környéken a vendégeket, egy hatfős activity partit jó eséllyel csak akkor tudnánk összehozni, ha bevonnánk a gondnokot és a távolsági busz sofőrét. De én úgy vagyok vele, hogy láttam már karón varjút, utolsó pillanatban beeső kétszáz fős úttörőcsoportot, így összeszedtem minden bátorságomat, vettem egy nagy levegőt és megrizikóztam hatezer forintnyi előleget. Ez a kétnapi szállásdíj 50, azaz ötven százaléka volt.

Nna, olyan is volt aszállás. Alpesi tipusú ház, linóleum, a napóleoni háborúkon edződött veterán elektromos fűtőtestek, bádog zuhanyzófülke. A melegvíz érdekes módon volt megoldva: egy pici átfolyós bojler volt a mosdó felett, ezt távirányítással(!) kapcsolgatták a központból. Hasonlóképpen az összes elektromos fűtőtestet is – reggel 8-10 között és este 19-21 között nem volt sem fűtés, sem meleg víz. Ezt különösen az utolsó napon értékeltem, de ne szaladjunk ennyire előre.

Alul volt egy asztal, egy ajtó nélküli szekrényszerűség (már aludtam is ennél jobban), egy kétszemélyes ágy és egy kis asztal. Az emeleten volt még három ágy. A figyelmes olvasónak feltűnhetett, hogy – ettől a mondattól eltekintve – eddig nem olvashatta azt a szót, hogy ‘konyha’. Nem véletlenül. A helyiek nem bízták a véletlenre, még egy életlen késsel sem akarták felkelteni a konyha illúzióját. Ágynemű viszont volt. Aminek nagyon örültünk, mert egy hatezer forintos szállásnál természetesnek vettük, hogy viszünk magunkkal hálózsákot – de valahogy kevésbé tűnt természetesnek, hogy vigyünk egy komplett konyhát is. Nem is pakoltam semmit. Nej előrelátóbb volt, bedobott három műanyag tányért, három késsel. (Miért hárommal, amikor négyen vagyunk? Legyen ez a női lélek egyik rejtélye.) Én ugyan bedobtam a szokásos teázós egységcsomagomat – anélkül sehova – csak éppen a merülőforralót felejtettem otthon. De így legalább volt egy poharunk; a féltve őrzött teáspoharam. Meg egy náthás egyedünk. Egy. Eleinte.
Most lehet, hogy úgy tűnik, nagyon leszólom a szállást, pedig erről szó sincs. Ezt vártam, erre számítottam. Ha az ember elmegy a világ végére nomád körülmények közé táborozni, akkor arra készül, hogy reggelente hóban fürdik, versenyt fut a jegesmedvével majd kétvállra fekteti, végül együtt teázgatva megbeszélik a világ nagy dolgait.Tehát a ház hozta az elvárt körülményeket, semmi baj nem volt vele. De ha ide készülsz, tudd, hogy mire számíthatsz. (Jegesmedvét pl. vinni kell.)

Podlesokba meglehetősen úttalan utakon jutottunk el. Már a 67-es út is igen szórta a szerpentineket, de amikor a GPS szerint jobbra le kellett kanyarodni róla egy erdeinek jóindulattal nevezhető útra és menni huszonkét kilométert rajta Káposztafalváig – igencsak rágtam a bajszomat. Nem is lepődtem meg túlzottan, amikor megláttam az útszéli fákon a túristajelzéseket.
A szállást egyből kifizettem – gavallérosan lepengettem a maradék ezer koronát. Szerencsére a hölgy volt a recepción, ő beszélt szlováktól eltérő nyelvet is – angolt – így sikerült megértetnem vele, hogy az előleg azt jelenti, hogy azt már egyszer kifizettem; nem illik újra kiszámlázni.

    Megjegyzés: Nem igazán értem én ezt a dolgot a nyelvekkel. Ha ki tudják írni németül és angolul az instrukciókat helyesen, akkor mi a francért képtelenek erre magyarul? Az egykori Szepes vármegye területén? Amikor a túrázók zöme magyar, pont a földrajzi közelség miatt. Ehelyett itt van pl. egy mondat: “Kerjűk, hagyjak avizet folyni, kőszőnjűk”.
    Ugyanez volt a bajom a Kozel Klikkfesten is. A programok fele magyar nyelvű volt; és nem csak zeneiek voltak, akadt köztük beszélgetős is, magyarul. De bármelyik sörsátorban próbálkoztam be a nem túl bonyolult ‘egy sör’ formulával, csak néztek rám bambán. Mindezt egy olyan városban, amely nem túl régen még Érsekújvár volt.

Pakolás után kocsiba vágtuk magunkat, irány a Szepesi vár. A legjobbkor érkeztünk meg, amikorra felkaptattunk, pont elkezdett lemenni a nap, remek megvílágításokat sikerült elkapni. És a vár sem volt akármi, szívesen becsavarogtam volna jobban is, de a záróra nagy úr.
Emiatt Lőcsére is már sötétben érkeztünk. Először bekeveregtünk a főtérre kocsival. Bár dögivel voltak üres parkolóhelyek, de mindenhol általam értelmezhetetlen parkolótáblák voltak, nem mertük megrizikózni a megállást. Kimentünk a kapun és rögtön mellette le is parkoltunk. Amíg kavarogtunk, pár utcával beljebb is mentünk a főtérnél. Maga a tér bárhol is lehetett volna, de a környező utcákon kiáltozva fel-alá rohangáló roma kölykök már nem keltettek sok bizodalmat, különösen nem abban a félhomályban, amikor már besötétedett, de a lámpákat még nem gyújtották meg. Amikor visszatértünk sétálni, nem is mentünk beljebb a térnél. Próbáltam a teljes sötétben fényképezni és meg is lett az első szomorú tapasztalatom az új géppel: ISO400-ra állítva a fényerőt, csak a kijelzőn tűnik úgy, hogy remek lett a kép – az elmozdulásgátló (IS) ugyan megakadályozta, hogy elmosódott legyen, de fókuszról kár is beszélni.
Vacsorázni betértünk a 3Apostolba és ezt minden erre járónak maximálisan javasolni tudom. Elegáns környezet, kedves, udvarias kiszolgálás, remek ételek és határozottan baráti árak. (Nálunk az üzemi menza drágább, mint itt egy főfogás. Tájékoztatásul: 3 adag sűrű marhahúsleves, 2 adag Apostol specialitás (tócsiba csavart mindenféle húsok, zöldségek, sültkrumpli, káposzták, cékla), 1 adag Apostol tál (5 fajta sült hús, sültkrumplival, káposzta, cékla), 1 adag jó nagy mandulás pisztráng sültkrumplival, 1 korsó csapolt Fácán és 5 üveg üdítő volt borravalóval együtt 1000 korona – 6800 forint.)
Este még lement a szokásos kártyaparti – igen hosszúra nyúlt, Nej a vége felé már lefejelte az asztalt.
Maga az ébredés sem volt akármi: rosszul aludtam, fel is keltem egy órával a tervezett előtt, 6.30-kor. Ott törtem a fejem, mit csináljak, amikor beugrott, hogy óraátállítás volt. Így adott lett a program, ébresztettem a többieket is.
Közben kisétáltam szétnézni és egyből az ugrott be, hogy ‘Deres már a határ, vacog a vén betyár‘ – be is ijedtem rendesen, mert indulás előtt elfelejtettem lecsekkolni a hűtővizet. (Nyáron többször volt hűtővíz folyásom, fogalmam sincs, hogy a szerelők mikor mit öntöttek vissza.) Mondjuk még szeptemberben nyomtam bele egy fél liter koncentrátumot, lehet, hogy ez segített most – mindenesetre a hűtővíz szépen lötyögött.

Reggeli, melegedés és jöhetett a túra. Nej már az első gyökereknél nekiállt nyikorogni – pedig, ha tudta volna, mi vár még rá, akkor nem lő el egy szem puskaport sem az elején. Persze volt így is rendesen ‘meg akartok ölni‘. Hát, igen, a hátra kihajlós tálca, a sziklárakapaszkodós tetejű bazi magas létra elég soknak tűnt, különösen, ha belegondolok, hogy egy tériszonyos, pánikolásra hajlamos családanyáról van szó. Másfelől meg szemmel láthatóan többször is átlépte önmaga határait és ez komoly szellemi teljesítmény, akárhogy is nézem. Kíváncsi vagyok, tavasszal fogja-e követelni, hogy menjünk vissza a tálcákra.
A túra sportértékét külön növelte, hogy pont az izgalmas részen – a hernádos tálcák és a Menedékkő szakadék létrái között ért utól minket egy nagy hullám: durván száz ember vonult el mellettünk, illetve az esetek egy részében rajtunk keresztül. A kedvenc az egy tíz fős gyerekcsapat volt (egy darab oktatóval), ezek előre-hátra rohangásztak és richtig a legmelegebb helyzetekben voltak láb alatt. (Nej nemegyszer be is pánikolt miattuk a műtárgyakon.) A másik kedvenc az a pár volt, akik szép kényelmesen végigfotózgatták egymást minden tíz méteren, nem törődve azzal, hogy mögöttük fürtökben lóg vagy negyven ember tálcákon, gyökereken.
De a Menedékkőnél már minden rendben volt, megebédeltünk – alig volt drágább, mint Lőcse hótt elegáns étterme, de hát az erdőben nem sok konkurenciája volt, ugye.
Utána jött egy hosszú levezető séta. Volt is lefáradás este a kempingben. Azért csináltunk még egy kis tüzecskét, megizzasztottuk a szalonnát és a kolbászt – a hagyma valahogy nem izzadt meg. Nem tudom, hogyan, de mindig ezt csinálja: inkább megfeketedik, de nem izzad.
Este megint kártya, utána pedig ültünk és néztük egymást: este hét és kilenc között ugye nincs melegvíz. Végül meguntam és a ‘szagom is hozzám tartozik‘ felkiáltással büdösen bújtam ágyba. Nej finom célzásként felment az emeleti, ötödik ágyba aludni. Hogy a lenti ágy melletti fűtőtestet ő zárta-e le, vagy előfordult az a termodinamikus véletlen, hogy a tekerőgomb összes molekulája egy irányba mozdult, azt nem tudom. Az viszont biztos, hogy reggelre legszívesebben magamra rántottam volna még a linóleumot is.

Megint korai ébresztő volt betervezve, mivel utolsó napra lomnici túrát ütemeztünk. Három napja felhőtlenül tiszta a Tátra, ezt a természeti csodát nem lehet kihagyni. Viszont arra is figyelni kellett, hogy legkésőbb tízre oda kell érni, ha világosban akarjuk látni a csúcsot. Gyorsan megreggeliztünk, majd Dórával kimentünk kocsit vakarni. Hogy ne párásodjon, beindítottam a motort. Azaz beindítottam volna, hogy ha az a mocskos dög, mely néha autónak hajlamos hívni magát, beindult volna. Se kép, se hang. Előző este még működött. Mi történt azóta? Befigyeltek a mínuszok. Akkumulátor? Rámértem a műszerrel, jónak tűnt. Levettem a sarukat, kicsit megcsiszoltam, visszaszorítottam – hagy teperjenek azok az amperek. Nem ért semmit.
Itt fogyott el a tudományom, jött a szokásos eszkaláció: telefon apámnak, aki szakmája szerint autóvillamossági szerelő. Egy gyors teszt (menyezetlámpa felkapcsol, indít – lámpa elhalványul, vagy sem?) megmutatta, hogy az önindító nem vesz fel áramot. A lusta disznó. Meg kell verni, jött a javaslat. Kalapáccsal. Ez egy nekem való szakma.
Persze, ez nem olyan egyszerű. Őkelme ugyanis egy böszme nagy darab autó, nagy motorral. A háromliteres V6 engine mellé reménytelen benyúlni. Az önindító a motor mögött, nagyjából a műszerfal magasságában van, de a felépítés miatt csak úgy lehet megközelíteni, ha előlről kúszok be a kocsi alá. Mivel elég alacsony a felépítése, ezt csak akkor tudom megtenni, ha maximálisra emelem az emelővel. Igaz, hogy lejtőn álltam és se emelőbakom, se keréktámaszom nem volt, de kockázat nélkül túl unalmas lenne az élet.
Azért amikor behúzott hassal elkúsztam a motor alsó védőlemeze alatt öt milliméterrel, kiütközött rajtam a klausztrofóbia. Pedig barlangászás közben sem volt soha. Igaz, a barlang az egy stabilabb valami.
Az érzéseimet az sem dobta fel túlzottan, hogy miután eleve átfázva ébredtem és a jégkaparás után a kezeim érzéketlen tuskókká váltak, most mínusz sokban a földön kellett csúsznom-másznom. Időnként bementem melegedni a faházba, de ugye ott 8 és10 között elzárják a melegvizet és a fűtést.
Na mindegy, bevittem a kalapácsot és nekiálltam győzködni az önindító segédmotorját, hogy ‘Géza kérem,itt mindenki teszi a dolgát: Nej családanya, én most autószerelő vagyok, Ön pedig indító‘. De nem használtak az észérvek.
Teljesen véletlenül vettem észre, hogy amikor meg akartam húzni a vezetékeket rögzítő csavarokat, rövidre zártam a két vezetéket és a segédmotor nekiállt kerregni. De ettől sem javult meg a dög. Apám szerint kerregtessem bátran, sokáig, hátha bemelegszik a segédmotor.
Elméletileg felmerült, hogy amíg én alatta fekszem és kerregtetek, Nej ráadja a gyújtást – de belegondoltam, hogy az a négyszáz kilós motor tőlem félcentire fog beröffenni, nem vállaltam be. Inkább sportoltam még egy félórát, hol kalapáltam, hol kerregtettem, de nem jutottam előre.
Végül maradt a kockázatosmódszer – de előtte bebiztosítottam magam.
Volt a közelben egy építkezés, benéztem hozzájuk. A szemétdombon ott figyelt néhány szimpatikus sziklatömb. Megkerestem egy főnökszerű hapit és elmondtam neki magyarul, mit szeretnék. Csak nézett bambán. Elmondtam németül, majd angolul. Még bambábban nézett. Maradt a jó öreg halandzsa, mutogatós jelbeszéddel.
– Autó, kaput. Ja? – jeleztem a kezeimmel, hogy az autómnak vége.
– Öhö. Elektricski? – kezdett aktivitizni a pocakos hapi.
– Kámen. Ich muss Kámen – söpörtem félre a kérdést.
– ??
– Go – intettem neki, hogy kövessen. Elmentünk a szemétdombig, megmutattam, mely szikladarabokra lenne szükségem. Jelbeszéddel jeleztem, hogy használat után visszahozom a tömböket. Nem látszott, hogy nagyon értené a dolgot, de bizonytalanul rábólintott.
Elvittem kettő ék alakút a hátsó kerekek alá és vagy ötöt bakként a kocsi alá. Na, ekkor mertük csak megjátszani a beindítást.
Ezt a groteszk előadást már az istenek sem bírták röhögés nélkül, megkegyelmeztek. A kocsi beröffent.
Gyorsan eltakarítottam a romokat, betepertem Káposztafalvára meg vissza, majd Nej legnagyobb megrökönyödésére leállítottam a motort. Ugyanis végiggondoltam, hogy most van itt minden, hogy szükség esetén újra alábújjak. Ha elindulunk és lefullad valahol, akkor ugyan mit csinálok? Nincs mindig a közelben építkezés. De nem kellett sokat variálni, a kocsi pöccre beindult.
Utána megbeszéltük az Öreggel, hogy valószínűleg a sok hűtővíz elfolyás miatt víz került a segédmotorba és ez éjszaka belefagyott. (Családi örökség: utólag én is fantáziadús magyarázatokkal szoktam szolgálni az ügyfeleinknek.)
Szokták mondani, hogy a szülők mutatnak példaképet gyermekeiknek. Ezen a reggelen ez úgy valósult meg, hogy Barna – elnézve az autószerelős kínlódást – megjegyezte, nem akar felnőtt férfi lenni.

Természetesen a Tátrát nem hagyhattuk ki. Átfagyva, koszosan és büdösen, de beugrottam a kocsiba, kis család szintén, mentünk Lomnicra. Fél tizenkettőkor ugrottunk ki a Kőpataki tónál az első lanovkából. De már késő volt: csak negyed négyre kaptunk jegyet.
Nem tehettünk mást, reménykedtünk, hogy ekkor még nem fog nagyon bealkonyulni ott fent.
Mindenesetre rengeteg időt kaptunk a Kőpataki tóra. Ebédeltünk, megnéztük a csúcsra menő lanovkát majd lesétáltunk a vízhez. Barnának már a tó – és a rengeteg kő – láttán elkezdett csillogni a szeme.
– Apa, kacsázhatok?
– Hiszen be van fagyva!
– De kacsázhatok?
– Ja, akkor igen.
Innentől jól elvoltunk. Ketten kivonultak jeget törni, nem sokkal később unatkozó kölykök hada kísérte őket.
– Szerinted van élet a tóban? – kérdezte Nej.
– Ha van is, elég pocsék lehet – mérlegeltem, miközben azt figyeltem, hogy a két néger hapi elbírja-e azt a bazi nagy sziklát, mellyel rekord méretű lyukat akartak robbantani.
Aztán felmásztunk még a Zöld-tó felé menő túristaúton egy jó nagy darabot, kifeküdtünk egy Zsiguli méretű sziklára és gyönyörködtünk a holdbéli tájban. A lanovka állomás matchboxméretűre zsugorodott és a jégtörés hangja sem szűrődött fel.
Indulás előtt fél órával a nap lesüllyedt annyira, hogy a dolina árnyékba borult. Bementünk az étterembe és maradék pénzünket marha szar tátrai teába fektettük. Egyedül az vígasztalt, hogy nem sok minden rakódhatott le belőle a szervezetünkben, tekintve hogy a tea és a végtermék között infinitézimálisan kevés különbség mutatkozott. Bár állítólag a helyi kávénál ez is jobb.
De eljött a perc, beszálltunk a kabinba és felrepültünk a csúcsra. Most tolja félre szolídan a billentyűzetet a krónikás, mert döbbenetes látvány várt ránk ott fent. Nehéz leírni, de valamit muszáj. Szóval, sziklák, hasadékok mindenfelé és bár a nap már eléggé oldalról sütött, de beláttunk mindent, a lengyel rónaságoktól az Alacsony-Tátráig. Barna távcsövével a poprádi panelházak is tisztán látszottak. Ha nem lett volna fönt olyan mocsok sok mínusz olyan sok széllel megtámogatva, órákig elnézegettem volna. Így viszont a rendelkezésünkre álló félóra helyett már tíz perc után bent olvadoztunk a melegedőben. De az a tíz perc… az fantasztikus volt. (Belegondolok, hogy Janó, a bilétaosztogató ember, hogy unhatja már a látványt…)

A hazaútról már nem sok mindent tudok írni. Sötétben indultunk el, a GPS-nek köszönhetően csak négyszer tévedtünk el. Ez mindenképpen érdekes jelenség, tekintve, hogy általában nem szoktam. Lesz még mit finomítani az eszközön és rajtam.
Éjjel tizenegy körül értünk haza, Barna gyorsan ment is aludni, mert kedden hajnalban már szolgálat. Kíváncsi vagyok, mennyire volt acélos.

Kapcsolódó linkek:

  • Összes fénykép a kirándulásról (Szokásos ‘all sizes’ mutatja a nagyméretű képet.)
  • Szlovák Paradicsom
  • Podlesok autókemping
  • Szepesi vár
  • Kötélpálya menetrend
  • Külön köszönet:

  • Szlovák Paradicsom topik
  • Tátra topik
  • Canon PowerShot S1 IS topik
  • ezenbelül az a cikk,melyet műszaki mérnök létére sem értek, de remekül működik.
  • This entry was posted in Utazás.

    Leave a Reply

    Your email address will not be published. Required fields are marked *