Day: November 3, 2005

Lányom ma lett 14 éves. Tegnapelőtt órákat töltöttünk a monitor előtt, hogy megkeressük az igényekhez és a pénztárcához méretezett mobiltelefont.Tegnap elmentünk, megvettük. Garanciális okokból nála hagytam, ‘teszteld, Gizi, amíg füstöl’ felkiáltással.

Ma a leány megsütötte magának a szülinapi tortáját.(1) Este volt a spontán ünnepség. Előtte elkértem a telcsit. Becsomagolásra nem volt igény.
Hogy valami meglepetés mégis legyen, hirtelen ötletből elkezdtük énekelni a Heppibörzdéjtújú-t. A döbbenetből csak a negyedik sor táján ocsúdott fel a csajszi, ekkor jött ki először hang az elkerekedett ajkán. Annyit mondott, hogy ‘Úristen, hagyjátok ezt abba’. Megható volt.

(1) Önállóságra nevelés van itt, kérem szépen. Torta kell? Oké. Menj el a piacra, vásárolj be, süsd meg a tortát.
Boldog születésnapot.

Jó istenem, hogy utálom. Már gyerekkoromban is irtóztam tőle.
Középiskolában tornatanárunk – Munkás – rendszeresen kifutásokat rendelt el: kifutottunk az iskolából, megkerültük az iskola, a főiskola de még a Vegyész sporttelep területét is és szerencsés esetben 10 percen belül visszaértünk a suliba. Volt, hogy az a farok jött mellettünk a Wartburgján és dudával diktálta a ritmust. Volt, hogy akinek nem jött össze a tíz perc, annak ismételnie kellett.
Itt tanultam meg, hogyan érdemes kezelni az ilyen monoton nemszeretem dolgokat. Mivel meg kell tenni és mivel senki sem teszi meg helyettem, nem nyavalyogni kell, hogy milyen balszerencsés alak vagyok és milyen kegyetlen a világ, meg milyen bunkó a tanár – hanem össze kell szorítani a fogakat és monoton nyomni a tempót. Egyszer csak elfogy a táv.

Ezt csinálom most. Nekifut, dobbant, elugrik – így indul a napom. Aztán csak darálás, reménytelenül, rosszkedvűen, leszegett fejjel – a cél még elérhetetlen messze van, nem érdemes figyelni.
Ma összeírtam a sürgős teendők listáját. Ha nem gépbe írtam volna, legalább WC papír tekercsre lett volna szükségem.

És éjszaka megint zuhany alatt kapartam a tálcát. A rosseb megeszi ezt az egész emésztés bizniszt.