Day: November 14, 2005

Konyec

Mire összeszenvedtem valami optimista befejezést az előbbi bejegyzéshez, kaptam egy levelet a Myblogsite-tól:

Dear MyBlogSite Member,We'dlike to thank you for using the MyBlogSite service and hope that youhave found it a fun and useful tool.  After a careful evaluationof our product portfolio, we have decided to no longer provide a blogservice.

A továbbiakban bíztatnak, hogy migráljak át az új vállalkozásukhoz (blogharbor), ahol havi x összegért van reklámmentes blogolási lehetőség is.
Elmennek a fenébe. Most költözhetek megint.

[Update]
Illetve most olvastam el alaposabban a levelet. Nem is. _Csak_ reklámmentes blogolási lehetőség van, havi 8.95 dolcsiért.
Anyátok picsáját. Irkáljon nektek ennyiért a sírköves fejfákat.

Aki akar mentsen, mert november 30-án ez az egész megszűnik.

Deep throat

Mélytorok? Luvnyák xxx filmeken? A francokat. Az igazi csoda az, amikor akkora brokit kapsz be, melynek vége már a bélrendszeredben kotorászik.
Indulatom tárgya a mai gyomortükrözés, vizsgálatom tárgya pedig én magam valék – tehát akit taszítanak az egoista tépelődések, nyugodtan lapozzon.

Akárki akármit mond, a világ egyik toplistás kellemetlen élménye az, amikor a Lidocain spray lenyelése után az ember felfekszik az asztalra és szájába teszik a pecket műanyagkarikát. Aztán jön a csőfektető brigád és csak nyomja, nyomja, miközben a páciens segélykérően hörög. Mindezt persze jó sok pénzért, mert az SzTK alapú élveboncolás úgy történik, hogy az ember éjszaka rosszul lesz, az orvos másnap beutalja, ott meg közlik vele, hogy legközelebb 3 hónap múlva lesz üresedés a cső rosszabbik végén. Azaz marad a maszek hóhér.

De még csak nem is ez volt a legrosszabb a mai vizsgálatban. A dugás után a mészáros mosolyogva közölte, hogy régen látott ilyen egészséges emésztőrendszert. Teljesen korrekt a nyombél, teljesen korrekt a gyomor, ép a nyelőcső és a rekeszizom úgy pattan össze, mint nagyanyám bukszája.

Innentől ugyanis csak három verzió lehetséges:

  • Olyan neurotikus vagyok, aki mindenféle megborult lelki folyamatok során pszichoszomatikus betegségeket generál magának. Akinek szervezete annyira fél az elképzelt működési hibáktól, hogy ijedtében reprodukálja a tüneteket – azaz éjszakánként hat-nyolc órán keresztül gerjeszt olyan intenzív fájdalmakat, melyeket csak az elviselhetetlenül forró víz alatti csempetépkedéssel lehet elviselni.
  • Az orvos egy kutyaütő, aki a vizsgálat során a feltünően sok nyugtató testbeszéddel tulajdonképpen csak magát próbálta nyugtatgatni. Az egész csődugdosásból mindösszesen annyit látott, hogy fekete-rózsaszín-fekete.
  • Földönkívüli vagyok, akinek máshogy működik a szervezete, mint a nyomorult földlakóké. A közeljövőben várható, hogy előmászik az adóállomás a seggemből. (Like Cartman.)

Eh, hülyéskedek itt, pedig igazából nincs rá okom. Ezen az egészen leginkább csak dühöngeni lehet. Ha megoldható lenne, legszívesebben leszoknék az egész táplálkozás-emésztés folyamatról, de az meg azért nem megy.
A magam részéről azt tapasztaltam, hogy akkor vannak tünetmentes napjaim, ha minimalizálom a gyomorsav mennyiségét. Ezt úgy lehet elérni, hogy folyamatosan kell, hogy legyen valami a gyomorban. Sok kaja nem lehet, mert az már savtermelést gerjeszt. Kevés nem lehet, mert akkor a sav – munka híján – a baráti sejteket marja.
Istenbizony, ehhez képest a dohányzásról való leszokás ártatlan cserkészdzsembori volt. Tudtam, hogy egy szálat sem szabad elszívni és kész. Pár hónap után már el is felejtettem az egészet.

    Megjegyzés: Persze rengeteget jelentett, hogy elgondolkodtam magamon. Hogy milyen fasz vagyok. Ez része a dohányos mentalitásnak, csak az ember nem tudatosítja. Ezt nevezik másképpen kognitív disszonanciának: az agyban egyszerre élnek ellentétes előjelű tudattartalmak. Az egyik: én egy értelmes, okos ember vagyok, aki szeretne sokáig élni. A másik: a dohányzás bizonyítottan káros az egészségre, erősen megrövidíti a várható élettartamot.
    Nna, ezt a disszonanciát szokták a csórók feloldani úgy, hogy:

    • Mit szólsz Pista bácsihoz? Végigbagózta az életét, mégis nyolcvan évesen halt meg egy kocsmai verekedésben.
    • Annyi marhaságot mondtak már a tudósok, miért pont ez lenne igaz?
    • A bagózásnak vannak előnyei is: segít a koncentrálásban, de segít az ellazulásban is. Tök jó. Nélküle idegbeteg lennék.
    • Ha abbahagynám, felkapnék 15-20 kilót és az legalább olyan egészségtelen lenne, mint a bagó.
    • Valamiben úgyis meg kell halni.
    • Meg egyébként is, mindig másvalaki hal meg, én sose.

    Érdekes, hogy a disszonancia másik felét soha nem szokták feloldani; senki nem mondja azt, hogy én tulajdonképpen egy krumpli szellemi szintjén vegetálok, tehát nyugodtan figyelmen kívül hagyhatom az észérveket.

Visszatérve a fősodorhoz: a kaját már nem lehet ilyen egyszerűen ignorálni. Kezdve ott, hogy ekkor semmi öröm nem marad az életben: ha az embernek le kell mondani a bagóról, az evésről és az ivásról, akkor már a szextől is elmegy a kedve. Másfelől meg rohadt gusztustalan, hogy azt a pár – unalmas – kaját, melyeket enni lehet, nem csak lehet, hanem kötelező is. Lehetőleg két-három óránként egy picit. Nesze paraszt, logisztikázzál; csavarogjál a világban. Lehetőleg higgadtan, mert az idegeskedés, a stressz is összerántja a gyomrot – melynek következtében a gyomorsav felspriccel a védtelen nyelőcsőbe.

Eh, ez se jó. Érzem, hogyan gabalyodok bele egyre erősebb negatív hullámokba. Hagyjuk a fenébe. Az élet akkor is szép… illetve lehet benne találni szépet is. (Például most elkezdett érdekelni a fényképezgetés világa. Egy új szellemi kihívás. Harapom.)