Niebelung lakópark

Nem kicsit volt erős a szombati napom. Délelőtt még a visegrádi hegyekben barangoltam, majd a szállodában ráérősen elfogyasztott brutális mennyiségű ebéd után rohanás vissza Pestre, mert estére színházjegyem volt. A szituáció pikantériáját az adta, hogy az előadás hétkor kezdődött – csak éppen nem tudtam, hogy hol. A Krétakörnek ugyanis nincs állandó színháza – ott játszanak, ahol éppen kapnak pár négyzetmétert. Ezt a darabot pl. a Budavári Sziklakórházban nyomják. A jegyárus csajszi magyarázta is, hogy mi merre, de egyrészt régen volt, másrészt meg már akkor sem értettem. A biztonság kedvéért még azt a cetlit is elhagytam, amelyikre felírtam az információkat.
Itt lépett be a képbe a technika. Először meggugliztam a Sziklakórházat és meg is kaptam, hogy Lovas utca 4/c. Ezután előkaptam a PDÁ-t, amelyikben ott figyelt a Destinator nevű GPS térképprogram. Ez tudja azt, hogy beírom neki a városnév/utcanév/házszámot és megtervezi odáig az utamat. És lőn. Gyönyörűen megmutatta, hogy hol van a lejárat a kórházba. Enélkül azt hiszem, kóborolhattunk volna, ugyanis ez egy lakatlan rész a vár oldalában. Maga a kórházbejárat is csupán egy minden feliratozást nélkülőző vasajtó a kőfalban.

Gyors zuhany és a szép ruha előkaparása után még maradt egy félóra az indulásig, így rágugliztam az előadásra is. Egyre érdeklődőbben olvastam a talált cikket. Ilyeneket írtak, hogy kábelkötegeken fogunk ülni. Hogy négy órás lesz az előadás. Hogy egy óvóhely-rendszerben fogunk vándorolni. Hogy vigyünk magunkkal zseblámpát.
Olvasgattam, hümmögtem, végül visszavettem a visegrádi túraruhát. Majd Nejjel is levetettem a nagyestélyit.

És most a lényeg, az előadás. Nagy élmény volt. Szándékosan nem azt írtam, hogy jó előadás, remek színészjáték, kíváló rendezés – mindenből volt egy jó adag, persze, de. Színpadon valószínűleg nem nyűgözött volna le ennyire ez az egész – viszont itt… eleve a Sziklakórházban… Mint írtam, ez egy óvóhelyből berendezett kórház a budai vár oldalában. Szűk folyosókkal, apró helyiségekkel. Ide préselődtünk be, jó negyven néző és tíz színész. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy beültünk egy szobába, a színészek meg tették a dolgukat. A francokat. A kezdés ilyen volt, valóban. Viszont minden jelenet más és más térben játszódott – a jelenetek között pedig együtt vonultunk a szűk folyosókon a színészekkel. Aki akart, akár cseveghetett is velük. Wernerrel egyenesen kötelező volt.

Egy-két lyuk olyan kicsire sikerült, hogy a jelenetek szószerint az orrunk előtt játszódtak.
Vagy az ágyunkban. A nagy jelenet ugyanis egy olyan hálóteremben zajlott, ahol vagy harminc katonai vaságy volt négy sorban összetolva, azokban feküdtünk, a színészek meg hol az ágyak között, hol az ágyakban játszottak. Közöttünk. Abszolút testközelben. Emiatt teljesen olyan lett a hangulat, mintha mi is benne éltünk volna a darabban. Élethűen belekeveredtünk a történetbe. Mintha egy akármilyen táborban lettünk volna, ahol szobatársaink éppen nekiálltak balhézni valami szájbanyomott gyűrű miatt. Akár oda is lehetett volna szólni Láng Annamarinak – aki ott feküdt a lábadnál az ágy végében -, hogy ‘kicsi, ne bomolj, nem ér annyit‘. Vagy amikor Csákányi Eszter állt oda az ágyad mellé és közelről, rád mutatva, neked mondta a szövegét, rámosolyogni, hogy ‘ugye, ezt nem gondolod komolyan?‘.

Persze voltak kellemetlen részletek is, a budijelenetben pl. csak úgy fértünk el, ha néhányan beguggoltunk a vízcsapokhoz. Rohadt hosszú jelenet volt, azt hittem, nem élem túl. Viszont a jelenet után bárki használhatta a klotyót.

Korábban problémáztam, mennyire kellemetlen, hogy amennyiben nem tetszett egy darab, és nem akarsz tapsolni, de ott áll előtted a színész és neked előbb-utóbb valamit csinálnod kell, akkor kutyaszorítóba kerülsz: ha nem tapsolsz, fájdalmat okozol neki, ha tapsolsz, akkor meg neked kellemetlen, mert hazudsz. Na, itt tényleg rohadt kínos lett volna, ha nem tetszett volna a négyórás produkció: a vége, a végső leszámolás egy rohadt keskeny, félhomályos folyosón történt. Mi nézők, kétoldalt ácsingóztunk, a színészek meg a közöttünk lévő ötven centiben ölték egymást. És itt zajlott le a darabvégi taps is. Ott állt, tőled húsz centire, abszolút testközelben egy szűk, sziklábavájt folyosón a színész, még csillogott a szeme az előadás termelte adrenalintól – és figyelt. Nekem spec nagy mákom volt, az egyik kedves színészlányt fogtam ki és amikor taps közben odasúgtam neki, hogy nagyon tetszettek, még kaptam is egy műsoronkívüli, csak nekem szánt széles mosolyt.
Lehetett volna ott akár a gusztustalan kövér hippi is.

Kapcsolódó linkek:

  • Maga az előadás.
  • Az első percekben arra gondoltam, milyen kár, hogy a kölykök kimaradtak ebből az élményből. Később meggondoltam magam. Hogy miért? Elég, ha elolvasod Kiss Gabriella kritikáját a SZÍNHÁZ magazinból.
  • Visegrádi összetartás

    Mintahogy autókon a futóműnél, a cégeknél is fontos, hogy meglegyen az összetartás. Mert egyébként betartás lesz belőle. Nem mintha így nem, de azért nem olyan nagyon.
    Néha.

    Szóval pénteken lezúgtunk Visegrádra és megpróbáltuk jól érezni egymást. Már majdnem sikerült is – a vacsora jó volt, fogytak mellé a sörök, borok, bambik -, amikor este fél kilenckor jött a cégértékelő beszéd egy külön teremben. Jó két órán keresztül tartott, kb. a türelmünk is. Utána álldogálltam egy félórát a folyosón, ittam egy fél üveg sört, majd miután elég erős volt a dögszag, felmentem a szobámba és ledőltem aludni. Úgyis ebből volt súlyos deficitem az utóbbi időben. (Meg a vacsora is kezdte betámadni agyomromat.)

    A péntek estéért viszont bőven kárpótolt a szombat délelőtt. A csapat egy része elment túrázni a Rám-szakadék felé, másik része a duhaj éjszakát próbálta kialudni, a harmadik meg egyéni programot talált ki magának. Imádok egyedül csavarogni az őszi erdőben, különösen akkor, ha új fényképezőgépet kell megtanulnom – így leváltam mindenkitől és először Visegrádon fotózgattam, majd Csapajevhez hasonlóan bevettem magam az erdőbe.

    Kicsit ködös, de száraz, nem hideg novemberi nap volt. Jöttek is elég sokan a fellegvárhoz – kocsival. Hát az Isten áldja meg kendteket, miért nem lehet megállni lent a kikötőnél és sétálni egy félórát a csodálatos őszi erdőben? Tudom, azért, hogy kényelmesen le tudjak fényképezni minden gyökeret. Minden oldaláról. Ha ez volt a szándék, sikerült. Köszönöm, népek.

    A fellegvárnál döntési helyzetbe kerültem: nyolcszáz forint volt a belépő, kettőszáznegyven a sör – nálam viszont csak egy ezres volt. Lehet tippelni, melyik mellett döntöttem. A helyes megfejtők között egy Gösser cimkét fogok kisorsolni.

    Láttam egy japán túristacsoportot, köztük egy nőt, gézmaszkkal az arcán. Jól el is filóztam rajta, hogy ez most vajon egy higiéniamániákus idióta, aki attól tart, hogy madárinfluenza fogja penetrálni a visegrádi erdőkben, vagy csak egy erős kollektív érzésekkel bíró náthás egyedhez volt szerencsém.

    Ahogy visszasétáltam a városba, találtam egy remek fotóstémát. Volt egy udvar, benne őshonos vadvirágok burjánoztak, felhasításra váró tuskók hevertek spontán kupacokban, rajtuk cirmos macska osont figyelve – szóval minden adott volt egy remek hangulatú fényképhez, még a sportérték is, melyet a drótkerítés és a fókuszálás terén nem túl acélos gépem képviselt. Éppenhogycsak elkezdtem pöckölni a gombokat, amikor odarohant egy kutya és eget repesztő hangerővel fejtette ki a véleményét rólam, az idegenről. Persze a házban is beindult a mozgolódás, így arrébb vonultam.
    Életem első találkozása volt ez egy született fotókritikussal.

    A kábé háromszáz fényképből – hosszas lelki vívódás során – kiszelektáltam huszonnyolc remek hangulató őszi képet, ezeket raktam ki a netre. Itt találhatók.