Jó istenem, hogy utálom. Már gyerekkoromban is irtóztam tőle.
Középiskolában tornatanárunk – Munkás – rendszeresen kifutásokat rendelt el: kifutottunk az iskolából, megkerültük az iskola, a főiskola de még a Vegyész sporttelep területét is és szerencsés esetben 10 percen belül visszaértünk a suliba. Volt, hogy az a farok jött mellettünk a Wartburgján és dudával diktálta a ritmust. Volt, hogy akinek nem jött össze a tíz perc, annak ismételnie kellett.
Itt tanultam meg, hogyan érdemes kezelni az ilyen monoton nemszeretem dolgokat. Mivel meg kell tenni és mivel senki sem teszi meg helyettem, nem nyavalyogni kell, hogy milyen balszerencsés alak vagyok és milyen kegyetlen a világ, meg milyen bunkó a tanár – hanem össze kell szorítani a fogakat és monoton nyomni a tempót. Egyszer csak elfogy a táv.

Ezt csinálom most. Nekifut, dobbant, elugrik – így indul a napom. Aztán csak darálás, reménytelenül, rosszkedvűen, leszegett fejjel – a cél még elérhetetlen messze van, nem érdemes figyelni.
Ma összeírtam a sürgős teendők listáját. Ha nem gépbe írtam volna, legalább WC papír tekercsre lett volna szükségem.

És éjszaka megint zuhany alatt kapartam a tálcát. A rosseb megeszi ezt az egész emésztés bizniszt.