Nincs új a nap alatt

De tényleg. Éppen az elektronikus könyvtáramat rendezgetem és a kezembe akadt Bibó István nagy port felvert tanulmánya 1945 októberéből. Az a címe, hogy “A magyar demokrácia válsága” és ez áll a bevezetőben:

A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem: Magyarországon mindazok, akik proletárdiktatúrát akarnak, és mindazok, akik a reakció visszatérését akarják, elenyésző kisebbségben vannak, s külső erők sem néznék szívesen egyik fordulatot sem. A politikai élet végzetes félelmeinek azonban az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek. Mindazok ugyanis, akik mértéktelenül félnek a proletárdiktatúrától, hatalmassá erősíthetik a reakció táborát, mindazok pedig, akik mértéktelenül félnek a reakciótól, hatalmassá erősíthetik a proletárdiktatúra vagy legalábbis valamiféle szélsőbaloldali diktatúra táborát. Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés.

Férfiember főz

Fél egykor már itthon is voltam és miután átfuttattam tekintetemet a konyhán, úgy döntöttem, nem rendelek kaját – megpróbálok összeütni valami gyors finomat.
A nulladik lépés ilyenkor meggyőződni, hogy van-e a hűtőben sör vagy valamilyen könnyű rozé. Ez a lelke a konyhai szorgoskodásnak. Bor kóstolgatása mellett az ember még a hagymát is mosolyogva reszeli.
Megpucoltam és kockára vágtam két fej krumplit, beledobtam az előmelegített olajba. Amíg a vízmolekulák enyhe sistergéssel jelezték méltatlankodásukat, hogy el kell hagyniuk a krumplit, addig lepusztítottam a hűtőt: kikaptam a maradék húsvéti sonkát, a Szlovákiából maradt parasztkolbászt, újhagymát szárastól és egy darab paprikát. Mindet összevágtam egy tányérba és ráborítottam a félig átsült krumplikra. Amíg azok elmagyarázták az újonnan jötteknek, hogy mire számíthatnak az edényben, felvertem három tojást és borítottam bele egy kis delikátot. Amikor a krumplik kezdték elérni az őzbarna színt, ráborítottam a tojást és behunyott szemmel elhajítottam valahová a fakanalat, nehogy kísértésbe essek és megkeverjem a trutyit. Amikor szépen átsült a tojáslepény, kicsúsztattam egy tányérra, szedtem mellé csemege uborkát, kiflit, töltöttem egy újabb pohár bort és lassan, módszeresen megebédeltem.
Elismerem, az étel nem a szakácstudomány csimborasszója, de nagyon jól esett. Pont annyi erőm maradt utána, hogy egy fél pohár bor mellett megírjam ezt a bejegyzést és azt hiszem, el is megyek egy röpke délutáni szundikálásra.
Az élet szép.