A rockandroll, a sebesség megszállottja vagy

A múlt hétvégén megejtett gödöllői kerékpártúra annyira jól esett, hogy ma is bevettem magam a hegyekbe. Bármennyire furcsa, de okoz egyfajta élvezetet az is, amikor az ember legyőz egy végeláthatatlan emelkedőt – és akkor a lejtőn való száguldásról még nem is beszéltem.

A körút első állomása Hűvösvölgy volt, ahol Barna szolgálta éppen a vasutat.(1) Utána Pesthidegkút, Solymár, Óbuda következtek, végül hazacsorogtam Kispestre. Teljesen jó lett volna, eltekintve néhány apróságtól. Az elsőt le is dokumentáltam, ez egy bio lófasz társaság autója, mely lazán keresztbeparkolt a kerékpárúton.

De a legnagyobbat Hűvösvölgy felé szívtam. Tekertem nyugodtan a Versec utcában – és nem volt kitáblázva, hogy a kerékpárút a Széphalom utcában megy tovább. Jó egy kilométert mentem, amikor egyszer csak elfogyott az út. Választhattam, hogy visszamegyek vagy bevállalok egy elég vékony erdei ösvényt, mely nagyjából jó irányba indult. Egyszer élünk – rikkantottam – és bezúgtam az erdőbe. Remek volt. Rögtön egy olyan sáros meredeken kellett seggen lecsúsznom – ölemben a bringával -, amely lejtő egyből kizárta, hogy akár csak el is gondolkozzak azon, hogy itt fogok visszajönni. Aztán jött egy patak, annak a medrében kellett elsétálni egy olyan részhez, ahol a túlsó part csak 60 centi magas volt. Jó CMD-s módra fejem fölé emeltem a bringát, felhajítottam a partra, majd a sárban négykézláb felmásztam én is. Ezután jött még egy baromi nagy kopár emelkedő – ebben az volt a buli, hogy dagonyázva kellett felmászni rá, kapaszkodás nélkül. Így értem ki a kerékpárösvényre. Nyakig sárosan, izzadtan, mocskosan és átkozódva. Pont megfelelő állapotban, hogy meglátogassam a gyereket az állomáson. Aki sötétkék szövetnadrágban, fehér ingben és nyakkendőben nyomta a szolit. Úgy néztünk ki egymás mellett mint Yuppie és a Vaddisznó. Remélem, sikerült elmagyaráznia az állomásfőnöknek, hogy az az alak, akivel olyan sokáig beszélgetett, csak a körülmények szerencsétlen összejátszásai miatt nézett ki hajléktalannak.

Utána jött a száguldozás. Előtte fel kellett lihegni egy marha hosszú emelkedőn, de aztán jöttek a tábla alázások. 40-es táblát ötvenöttel, 30-as táblát negyvennyolccal. Solymáron belül olyan lejtő volt, hogy a végére a levegő nedvességtartalma jégkristályként fagyott a bajszomra.

Innentől túl sok érdekesről nem tudok beszámolni. Hacsak arról nem, hogy a kerékpár megéhezett. A melegítőm szárára. De nem akárhogyan: rászokott arra, hogy a bal nadrágszáramat kapja be – pedig a fogaskerék és a lánc a jobb oldalon van.
Két hipotézist állítottam fel:

  • A kulacs, a zár és a zsebpumpa szélcsatornát alkotnak, melynek végén a fogaskerék ventillátorként szippantja be a nadrágszáramat.
  • Létezik telepátia köztem és a kerékpár között. Mivel nekem belső szavamjárása balfaszok esetén mentálisan azt ordítani, hogy ‘kabbe!’ – hát a kerékpár bekapta. Amit tudott.
  • Egészében jó volt. Tartok tőle, hogy ez volt az utolsó nagy kerekezés. Már így is furcsa volt, hogy amint hazaérkeztem, nem hideg sörért téptem félmeztelenül a konyhába, hanem egyből a forró zuhany alá vetettem magam.
    És végre elkezdtem újra érezni a lábam.

    (1) Ez már karrier. Főállomáson hétvégén pénztárosnak lenni, az bizony erősen bizalmi munka.

    Leave a Reply

    Your email address will not be published. Required fields are marked *