Penge

Ügyfélt berángatták a málnásba. Van egy saját Active Directoryja, benne saját Exchange organizáció. És van egy másik, worldwide Exchange 5.5 organizáció, ezen keresztül tartják a kapcsolatot a multi anya-, illetve leánycégekkel. Ebből a kettőből kell egyet gyúrni.
A projektnek lassan vége, de ez csak annyiból nyilvánul meg, hogy egyre idegesebb vagyok. A munka, az inkább szenved, mint halad.
Most például baromi hamar kellett volna egy blade szerver, de a tartalékhoz nem lehet hozzányúlni, mert… nna, ez egy külön történet. Nem lesz megíratlan.
Ügyfél valahonnan – szószerint a föld alól – beszerzett egy szervert. Hurrá. Kicsit zavaró, mondjuk, hogy mindkét emberünk, aki már csinált ilyen blade installálást, világvégi ügyfélnél szívja a nagy teszi dolgát. Ló nincs, menjél te, Joep.
Dataplex. (Az utóbbi időben kissé fel van túrva, csak nem a Google költözik ilyen nagy erőkkel?)
Őrök. Megálltam a fémdetektor előtt, kabátomban egy mozgó iroda. A táskámat átküldtem mellette, aztán némi gondolkodás után a kabátomat is le akartam venni.
– Azt ne vegye le – figyelmeztetett az őr.
– De tele van revolverrel meg bicskával! – reklamáltam.
– Akkor pakoljon ki mindent! – komorodott el.
Nem valami vicces fiúk. De megérdemlem, anno az első pár alkalommal rendszeresen megittam a kávéjukat. Úgy figyelmeztettek a kollégáim, hogy nem, az nem az ügyfeleknek szóló ingyen kávé. Szerintem meg megérdemelték, milyen marhaság már, hogy egy ilyen helyen, ahol az állandó neonfényben infomunkások robotolnak éjjel-nappal, nincs kávéautomata?
No, becsekkolás megvolt, a pengeszervert is megtaláltam. Kicsomagoltam. Azannya. Jól néz ki. Bedugtam, bekapcsoltam, jé, működik. Találtam ILO fütyit is, rácsatlakoztam. Usernév, jelszó,… hibás. Biztos elgépeltem, nézzük meg jobban azt a cetlit. (Minden bladen van egy azonosító cetli, a legfontosabb adatokkal.) Újabb próbák. Az ötödik sikertelen kísérlet után – amikor a jelszókérő ablak már jó félóra után resetelt – elkezdtem gondolkodni. Nézzük, más szerverekkel mi a helyzet. Pepita. Valamelyikkel ment a csatlakozás, valamelyikkel meg nem. Aztán kábelcsere után mindegyikkel ment, csak az újjal nem. (Basszus, hogy mindig szertehagyom a saját bejáratott ethernet kábeleimet.)
Sok-sok telefon, kiderült, hogy az ügyfél valami bemutató példányt talált – nyilván szénné volt konfigurálva. Kezdtem érezni a hisztéria kaparását ábrándos lelkemen. Önmagában a blade konfigurálás is mocsáros ismeretlen terület számomra, de egy szanaszét állított blade egyenesbehozása… durva. A jelszót sajnos senki nem tudta, de kolléga szerint ha hozzáférek a boot képernyőhöz, akkor átállíthatom. Ez jó hír, mert ez újabb tipusú blade, az ILO fütyin nemcsak RJ45 és soros port van, hanem monitorcsati és két USB port is. Apró szépséghiba, hogy USB billentyűzet harminc kilométeres körzetben szál se, egérrel meg nem tudom megnyomni az F9-et.
Ekkor jött egy leírás a hp-tól, hogy hogyan kell egy ilyen masinát széthekkelni. Komoly darab. A lényeg, hogy darabokra kell szedni a vasat és DIP kapcsolókkal matyizni. Utoljára 386-os alaplapon játszottam ilyet – viszont hatásos. A fizikai erő mindig győz.
De végre elértem az első ILO portját. Notebook ráment, virtual media bekonnektálódna – ha a volna ott nem volna. Error. Így viszont nem tudtam neki cédét tolni a pofájába. Véres hibakeresés, gépemen java 1.4.2, az elég, 128bit ssl engedélyezve, tűzfal kikapcs… miazapjakasza kellhet még neki? Nézzük, ha nem teszik neki szemből, mit szól, ha hátulról? Nemcsak fütyis ILO létezik, van ennek DHCP-s network ILO portja is. Ehhez csak meg kell találni a DHCP adatbázisban. Ami nem nagy ügy, a gép neve rajta van a névjegyen. Csakhogy ilyen nevű gép nincs az adatbázisban. Nyilván a fiúk a gépnevet is átállították. Elméletileg rá is lehetne hibázni, de ezeriksz bejegyzés közül kellene egyet eltalálni…
Újból hívtam a kollégát – és átváltottunk advanced üzemmódba. Azt mondta, hogy húzogassam ki-be a blade-t (amíg el nem sül?), kapcsolgassam ki-be, cseréljek újból hálókábelt, áldozzak kecskét keresztútnál. És a modern technika bevált, egyszercsak megjelent a virtual media, az első ILO portos csatlakozásnál.
Hurrá. Telepítő CD gyorsan bemountol, Windows2003 szerver felugrott, jöhettek a beállítások. Itt kell megemlékeznem a remote console java felületét megalkotó team tagjainak anyjáról. Mindkettőről. Rémes. Két egérkurzor van: egyik a virtuális gép konzolján, a másik a host gépen. Elméletileg a határvonalon kellene váltani. Gyakorlatban nemritkán a virtuális kép közepén átvált külső kurzorra, elérhetetlenné téve a fél képernyőt. Ideges egérrángatás után lehet csak rendbetenni a kurzorokat – pár percre. Még jó, hogy az ideges rángatás ekkor már nagyon ment.
Mint kollégától később megtudtam, ezt úgy hívják, hogy valami double cursor. Az a trükkje, hogy akkor is ilyen módban indul a konzol, ha nem ezt választom ki.
De legalább már van windows. Apró szépséghiba, hogy hálókártya driver, az nincs. Ha lenne a gépen floppy v. cédé meghajtó, ha lenne telepítő médiám, ha lenne USB kulcsom… ha-ha. Állítólag a két kollégának van valahol egy image fájlja, amelyiket bemountolva van egy könyvtár, amelyikben… a kulcsszó sajnos az, hogy valahol – tehát nem itt.
Viszont kolléga szerint el kell menni a hp oldalára, sitty-sutty két kattintás és már lent is van a driver. Átdugtam a gépem, hp.com, gépnév beír, windows2003 network driver kategória kiválaszt, 1.1 MB, le is tekert egyből. De hogyan fog ez átkerülni a blade-re? Ha lenne floppy lemezem… izé… És győzelem, a táskám egyik eldugott zsebébe valamikor beszorulhatott egy. Bedugtam a hős floppyt a notebookba, elég nehezen ment be, de a rendszergazda vagy okos vagy erős. Itt az utóbbi játszott, mert nem néztem meg és a floppy írásvédett volt. Megpróbáltam kiszedni, de beszorult. Megrántottam, remekül kijött – csak a vaslemez maradt bent a drive-ban. Volt egy floppy meghajtóm. Túrtam még a táskámban és megtaláltam a hős csipeszt is. Kihalásztam a fémcsúszkát, de aznap ennyi maradt az összes sikerélményem.
Majd holnap, lemezekkel, írható cédékkel. Kipihenten.
Jó. Új nap. Délutánra jön a kolléga bekötni, addigra már hálókepesnek kellett lennie. Ez már nem lehet nagy ügy, csak felrakok addig egy tetves drivert. Cuccot kimásoltam floppyra, floppyt bemountoltam, ql. Program elindult… és mi ez? Feltelepített egy virus throttle progit… és ennyi.
Visszamentem a hp oldalra, és tényleg, virus throttle a neve a driver szekcióban lévő cuccnak. Azt hittem, hogy csak egy hülye név, de nem, ez tényleg egy vírusgyötrő valami. Driver? Az, nincs.
Itt jutottam olyan hisztis állapotba, hogy elfelejtettem gondolkodni. Egy kicsit rugdostam Döncit, a páncélszekrényt, majd felhívtam kollégát, hogy miafrancért mondta, hogy ne hozzak smartsmartot és honnan a francból szerezte be anno a drivert. Nem tudta, de adott egy jó tippet – az egyik blade pont ilyen, nézzem meg rajta a hálókártya típusát, aztán irány a net.
Google. Kidobott egy találatot, driverguide. Hülye fejjel belementem a regisztrációs folyamatba (tizennéhány szájbanyomott form egymásután, mindenhol kötelező mezőkkel), amikor eszembe jutott, hogy itt már jártam egyszer. Kétszer. Szóval a nagy titok: a usernév _mindig_ driver2, a jelszó pedig all. Ne szopjatok a formmal, inkább hasítsatok be. Sajnálom driverguide srácok, értem én, hogy az ingyenes adatbázis üzemeltetéshez kell egy kis mellékes – de ez már túlmegy minden határon.
No, mindegy, a google adta linken ott fityegett a driver. Lejött, mint a vakolat. Kábel vissza a blade fütyijébe, a cucc floppyn keresztül átsuhant – aztán kiderült, hogy w2k driver a szentem, a telepítő elküldött a búsba.
Legszivesebben mentem is volna. Mindenesetre Alvint dúdolgattam, különösen az a sor ment nagyon, hogy ‘basszameg, basszameg‘.
Visszatéptem a netre, driverguide, keresés, vazze… semmilyen w2k3 driver nincs ehhez a kártyacsaládhoz.
Még egyszer benéztem a hp-hoz és véletlenul nem jól gépeltem be a blade nevét: ‘hp bl20p g3’ helyett azt írtam, hogy ‘hp bl20 g3’ – és egyből jött egy csomó driver link. Igaz, hálókártya nem volt köztük, de vérszemet, azt kaptam: rákerestem direktben a hálókártya típusára, ugyanazon az oldalon. És ott volt: w2k3 driver. Igaz, a vasak között nem volt felsorolva ez a konkrét blade, de kicsire nem adunk. A szokásos módon átjátszottam a virtuális floppyra, felment és győzelem. Délután fél kettő. Kettőre jött a kolléga és jópofizott, hogy mióta vakarhatom itt a hasamat. Vagy lentebb. Hiszen ma csak egy drivert kellett felraknom.
Nem akartam mondani neki, hogy pont csak annyi szabadidőm volt az érkezéséig, hogy lemossam a habot a szám széléről.

Trieszt vár

Bár a tegnap említett egyik szíváson túl vagyok, de még ahhoz sincs erőm, hogy vázlatot írjak. Majd.

Most inkább egy megfigyelőképességi játékot ajánlok:

A két kép között néhány apró eltérés – és 10 év időkülönbség van.
Aki megtalálja, tartsa meg. Nekem csak pár óra szabadidőt juttasson vissza.

Csak linkek

Mert ma hihetetlenül szopós frusztráló napom volt. Akár két darab félkilométeres cikket is tudnék írni – és istenuccse, meg is teszem, ha kikeveredek ezekből a rémálmokból.

Addig viszont a beígért hivatkozások:

1. Azt írják a Drawn-on, hogy Flickr-ék bekeményítettek, mondván ez fényképtároló oldal, nem pedig grafikatár. Mostantól akit rajtakapnak, azt bezárják a szekrénybe – azaz úgy tekintik, mint aki nem osztotta meg a többiek felé a képeit. (Magyarán elérhetőek maradnak a cuccai, de nem lesznek böngészhetőek a publikum számára. A fényképei sem.) Mivel a saját Flickr oldalam jó egyharmada karikatúrákat tartalmaz, azt hiszem, jobb lesz, ha idejekorán beszerzem a molyirtót.

2. Ezek viszont egyszerűen csak szépek.
(Egy időben cégtáblafestéssel kerestem meg munka mellett a sörrevalót. Az egyik visszaadott megbízásom pont egy ilyen szecessziós stílusú tábla lett volna – képtelen voltam megfogni ezt a hangulatot.)

Az első kommentező

Sztahanov írja:

Közben Duncan Riley azt írja, hogy Hálaadása napján minden blogger mondjon köszönetet az első kommentezőjének, haha.

Az első kommentezőm nemcsak a lelkemet mentette meg, hanem teljesen fel is villanyozott. Ez csak így megy? – csodálkoztam – az ember feldob valami idétlenkedést és egyből reagálnak is rá a világ másik végéről? Dögi.
Aztán kiderült, hogy ez a hozzászólás pont a kivétel volt – viszont pont elsőre.
Mint Nej lottó hármasa anno.

TTL

GT kolléga feszeget fontos dolgokat ebben az írásában. (És Fisher99 is hasonlókat, szinte mindegyikben.)

Belefeledkezett pörgés a szakmában vagy együttlötyögés a kicsi emberrel? Pörögni nem lehet úgy, hogy megszakítjuk egy-két percre, hiszen a gyerekhez lazítás, végtelen türelem kell, a pörgéshez meg pont nem. A gyerek imádja ugyanazt a koreográfiát eljátszani hónapokon keresztül, minden este, hiszen ismeri, megszokta, biztos benne, hogy jól csinálja. A felnőtt idegrendszerét viszont pont ez teszi tönkre, a legjobb játék is marhára unalmas lesz az első száz alkalom után.

Mi már túl vagyunk ezeken, összességében nem is rosszul. Voltak bizarr dolgok, ez tény.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor az egyik kedvenc játék a ‘döglöttmedvés’ volt. Hazajöttem munkából, átöltöztem melegítőbe, majd lefeküdtem a puha padlószőnyegre, közölve a családdal, hogy apamedve megdöglött. A két gyerek persze minden erővel megpróbált feléleszteni. Jó játék volt, a legtöbbször sikerült rángatás közben egy-egy félórácskát szundikálni. Nem, alig voltam ekkoriban lehajtva a munkahelyemen…
A másik kedvenc játék a tigrisezés volt. Becsuktam a nappali ajtaját és beültem a fotelbe. A kölykök nekiálltak kapirgálni az ajtón. Kikiabáltam, hogy ki az. A játék szerint egyedül a tigristől féltem. Mindkettő kitalált magának valami állatot. Természetesen jól elhúztam ezt a részt, hiszen ekkor pihentem. (‘Biztos, hogy nem tigris? Egész biztos? Olyan csíkos hangod van…’) Végül bejöttek és nekiálltak keringeni a fotel körül, gondosan hátuk mögé rejtve a kispárnákat. Én persze folyamatosan faggattam őket az álcájukról. (‘Te kecske, miért morogsz ennyire?’) Aztán amikor már nem tudtak mit válaszolni, elkiáltották magukat, hogy ‘azért, mert tigrisek vagyunk!’ – és a játék vad párnacsatává alakult át.
Ezt a koreográfiát naponta többször is eljátszottuk. Én élveztem, mert tudtam őket irányítgatni – rá lettek kényszerítve, hogy használják az eszüket. Kétszer egymás után nem használhatták ugyanazt az álcát és csak akkor jöhettek be a szobába, ha tényleg meggyőzően alakították a kiválasztott állatot.

Miután Pestre költöztünk, Nej olyan munkahelyet talált magának, ahová korán kellett mennie, így rám maradtak a reggelek. A két kicsit felöltöztetni, később rávenni, hogy maguktól öltözzenek – reggelente akár többször is :-), reggeliztetni és elkísérni őket oviba, később iskolába… ez elég sok lehetőséget adott az együttlétre. Gyalog, illetve tömegközlekedéssel mászkáltunk, még akkor is, amikor az ovi, az iskola és a munkahelyem különböző kerületekben voltak. Ezek a reggeli séták beszélgetésekkel, később társasjátékokkal (szókígyó, országváros, barkochba) teltek, illetve a villamoson autószámolós játékkal. (Tudtátok, hogy Pesten Opelből van a legtöbb? Mindig az nyert.) Ebben az együttlétben az volt a jó, hogy reggel volt, még nem kellett pörögnöm, tudtam a gyerekek tempójában élni, rájuk figyelve cselekedni.
Később bejött a társasjáték korszak. Ha naponta nem is, de azért elég sűrűn próbáltunk időt szakítani egy-egy menetre. Jellemzően a Gazdálkodj Okosan, a Cattan, gyerek Monopoly, Activity és a Hotel voltak a sztárok, illetve kártyák közül a römi, és a bridzs. (Naná.) Később, ahogy ritkultak ezek az alkalmak, a bridzset elhagytuk; ez tipikusan olyan játék, melyet nem lehet szórványosan játszani.

Ma már egyedül járnak reggelente dolgukra. (Barna szerintem jobban ismeri a várost, mint az anyja.) Az együtt töltött idők lecsökkentek és kevésbé játékosak lettek. Akármennyire is zsúfolt a napom, igyekszem egy-egy órát rászánni, hogy átvegyem a sráccal az aznapi dolgait: mi volt az iskolában, hozd át a füzeteket, beszéljünk át minden órát, mi volt az edzésen, egyéb óhaj/panasz/zokogás? Nej ugyanezt zongorázza le a lányommal. Társasjátékok ugyan még vannak, de ritkán. Igyekszem családi programokat szervezni, ezek főleg kirándulások, esténként kártyapartival. (Mára a Pikk Dáma lett a sztár – windows-függők számára Fekete Macska.) Legnagyobb társasjátékos akció a szilveszter. Elvből nincs ilyenkor bekapcsolva a tévé. Kinyitjuk a gyerekszobában a nagyasztalt és végigjátsszuk a teljes társasjáték spektrumot, hajnalig.
Még van pár évünk, hogy így múlassuk az időt, aztán menni fognak ezerfelé. Barna már most is rengeteg időt tölt a vasútnál, előbb-utóbb a lány is ki-ki fog maradozni.
Valószínűleg hamarosan vissza fogunk térni Nejjel a páros snapszerhez.

Másrészt, felkapva az eredeti fonalat, most érzem úgy, hogy megalkuvásmentesen jött el a lehetőség felfuttatni szakmai karrierünket – immár végtelen a lehetőség a pörgésre. Igaz, már nem vagyunk annyira harapósak, de ezt ellensúlyozza a tapasztalat.

Szerintem jól csináltuk.

(*) Abban az elhanyagolható valószínűségű esetben, ha esetleg nem informatikus is olvassa az írásaimat, magyarázatként közlöm a címbéli szakkifejezés feloldását: Time To Live.