Month: November 2005

Bridzsélet

Nyomot hagyni magunk után. Sokunkat ez motiválja tetteinkben, dacára, hogy tudjuk, az idő kegyetlen gyilkos, aki mindig eltünteti maga után a nyomokat.

Előfelvételis katona koromban tanultam meg bridzsezni. Egyetemistaként szűk körben össze-össsze ültünk kártyázgatni, elsősorban azokon a napokon, amikor nyitva volt a kollégiumi sörözö büfé.

    Megjegyzés:
    Az akkori Kol kocsmát pl. már eltűntette az idő.
    Idézet:

    Teaház: a Kol-klubban található. Irodalmi felolvasó estek, élménybeszámolók, különféle elõadások szervezõdnek itt egy-egy csésze tea mellett.

Állandó partneremmel harmadévesként gondoltunk arra, hogy ezt a nemes sportot valahogy fel kellene futtatni. Vettünk egy nagy levegőt és megkerestük azt az oktatót, akiről az a hír járta, hogy valamikor versenyző volt. Egyből ráállt arra, hogy oktasson az általunk szervezett tanfolyamon. Írtunk János bácsinak, kértünk licitkönyveket, versenypaklikat. A tanfolyam nem a várt eredményt hozta: az első órára lejött ugyan 10-15 ember, de kettő kívételével a többség úgy gondolta, hogy számára éppen elég nyereség az ingyen tankönyv, a többi órán inkább nem venne részt. Így maradtak a délutáni játszogatások, bár a létszám kicsit nőtt, mert beszállt az oktató is, meg időnként néhány haverja. Aztán bekapcsolódott egy lelkes hapi, akinek sikerült kivinnie a bridzset az egyetem kapuin kívülre. Bejegyeztette a Veszprémi Bridzs klubot az önkormányzatnál tanácsnál, igényelt klubhelyiséget a Dimitrov művházban és adott fel apróhirdetést a Naplóban, hogy jertek emberek, játszani jó. Jöttek is – így alakult ki egy viszonylag stabil két-három asztalos létszám. De a fő nyereség az volt, hogy bekerült néhány ember, akik korábban már szagoltak puskaport – voltak hivatalos versenyen. (Mentünk volna mi is, de hiányzott az önbizalom. Elsőben tankörtársam volt az egyik magyar bridzs félisten, Vikor Dani, elég sokat játszottunk együtt. Ő mondogatta, hogy hülyék vagyunk, ha nem megyünk versenyre, ezzel a tudással már lehetne.) Beszéltünk János bácsival és mint zömében egyetemistákból álló frissen alakult klub, elértük, hogy állandó diákkedvezményünk legyen a nevezési díjaknál. És beindultak a versenyrejárások – bár ez már egy másik történet.
Mindenesetre elértük, hogy egy nagy büdös fehér folton – egész Veszprém megyében nem volt működő bridzsklub – sikerült végvárat létesíteni.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy reggeli közben a legfrissebb Bridzséletet olvasgattam és volt benne egy táblázat, hogy hol vannak vidéki bridzsklubok. Szívet melengető érzés volt látni, hogy a veszprémi még működik, vezetője az először megkeresett egyetemi oktató.
A franc se gondolta volna húsz évvel ezelőtt, amikor sétáltunk a hólucskos járdán az egyetem felé a partneremmel, szótlanul, mert mindkettőnkben volt egy kis drukk, hogy mit fog mondani az ismeretlen oktató a szokatlan megkeresésre… szóval egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle.
De minden nagy dolog elindul valahogy – általában így, ilyen jellegtelenül.

Van, amikor a sok kevesebb

A kék metróval járok dolgozni. Előtte-utána még busszal kell mennem négy-öt megállót. Mindkét csatlakozási pontot utálom, amennyire csak lehet. Ugyanis mindkettőnél van két-két olyan buszjárat, melyek jók lennének nekem – csak éppen nem egy megállóból indulnak. A megállók pont olyan távolságra vannak egymástól, hogy amikor meglátom a másikba érkező buszt, már nem tudnám elérni.
Mi is történik itt? Én azért utazom tömegközlekedéssel, mert ki akarom kapcsolni magam. Ehelyett mit kapok? Versenyhelyzetet. És mint fajtám méltó képviselője, egyből felpörög bennem a győzniakarás. Ha a másik busz jön meg hamarabb, az ugyanúgy frusztrál, mint amikor a másik sor halad gyorsabban a postán. Miközben a szerencsés döntés okozta örömöt észre sem veszi az ember.
Pedig nincs olyan nagy különbség a két busz között; még ha vesztek is, az maximum 3-4 percet jelent. Ha csak egy buszjárat lenne, ennyi késést észre sem vennék.
Mindennek a versenyhelyzet és a bennünk lakó ősember az oka.
Meg Aba Botond.

*LM

Mi olyan nagyon egyedi, nagyon fontos a szerelemben?
Az, hogy viszontszeressenek. Az, hogy az az ember, aki a legfontosabb számunkra, kijelentse, hogy számára mi vagyunk a legfontosabbak.
Kimondva-kimondatlanul mindenki, aki él, arra vágyik, hogy elfogadja őt a világ. De a világ marha nagy és különben sem ér rá velünk foglalkozni -> ezért a világot reprezentaló személy kell, hogy szeressen minket.
És ezért elviselhetetlenül frusztráló, ha elutasítanak.

[Update]
Persze nem csak ez a fajta visszajelzés létezik. Az embernek vannak barátai, van haveri köre, elismerhetik a munkáját – akár egy üveg sörrel is, jöhet egy comment a blogon, hogy ez igen… ezek mind-mind értékes visszajelzések a külvilág felől.
De a legértékesebb mégis az, amit a szeretett lény ad: azzal, hogy viszontszeret.

Kész katasztrófa

Tegnap egész nap BRS teszten voltam. Ez gyk. katasztrófa utáni visszaállítás teszt, időre. Kimegy egy talicska informatikus egy isten háta mögötti telephelyre(1) és megpróbálja lemezekről, szalagokról visszaállítani az éles rendszert. Izgalmas foglalkozás.
Először is megkérnék mindenkit, hogy az elkövetkező napokban finoman, nőiesen beszéljen velem, mert káromkodásból egy hónapra fel lettem töltve. Köszönöm.
Az én feladatom egy kulcsfontosságú Exchange szerver visszaállitása volt. Bármennyire szűk is ilyenkor az idő, szoktunk azért kísérletezni is. Most például kipróbáltuk, mennyire járható a /disasterrecovery kapcsolós visszaállítás, élesben. (Annak ellenére játszottunk vele, hogy van teljes mentésünk az Exchange szerverről.)
Na szóval, nyers szerver felugrott, particiók/könyvtárak beállítva, régi gép eltávolítva a tartományból, új gép beléptetve, jöhet a szerver telepítés. Next-next-nekemnepofázz-finish,… hűdegyors volt ez a telepítés. Nem is rakott fel semmit, csak egy dll-t. Újabb próba, most már le is nyitogatva a menüpontokat,… hát, azt mondja, hogy a prerekvizitek nem stimmelnek. És tényleg, teljesen kiment a fejemből, hogy az Asp.net és a Pop3 szervízek telepités után manuálba kerülnek. Elindítottam őket, de továbbra is hibaüzi jött, amikor ki akartam választani a kollaborációs komponenst. Jó, akkor szedjük le ezt az elb… izé, nyomorult telepítést. Nem jött le. Még a szerver csodálkozott a legjobban; azt mondta, hogy némá, milyen vicces, váratlanul nem tudom leszedni ezt a komponenst.
Jó. Újratelepítés. Sittysutty megvolt. Hoznám létre az adatbázisok könyvtárait, amikor látom, hogy teljesen össze vannak borzolva a partíciók. Visszanevezés közben jött a hidegzuhany: az E partíciót nem lehet átnevezni, mert az lett a system. Miaf? Ez még akkor is durva, ha tudjuk, hogy a system partíció az, amelyikről bootol a rendszer, a boot partíció pedig az, amelyiken a system van. És tényleg, az E particion ott figyelt a boot.ini. Hajjaj. Újratelepítés, de most még a szöveges setupnál töröltem mind a nyolc partíciót – így nem tudott hibázni a kedves. Ez a telepítés már teljesen olajozottan ment, öröm volt nézni. Nem volt egy felesleges mozdulatom sem. Illetve volt – egy beintés, amikor megint nem volt hajlandó települni az Exchange. Nagyítóval néztem át a prerekvizit listát, de minden klappolt, az utolsó szögig. Lassan már eljött az ideje abbahagyni a kísérletezést, de szerencsére a fájlszerver visszatöltés lefoglalta a szalagos egységet, tehát próbálkozhattam még egyszer. És ismét rámmosolygott a google power, egy link eréjéig.
Érdemes idézni:

I called Microsoft Product Support and their solution was to uninstall 2003 Server SP1, install Exchange, install Exchange SP1 then install 2003 Server SP1. This sounds far too shaky a solution for me and on my front-end servers I installed 2003 Server slipstreamed with SP1, so, since I’m the position to do it, I’m just reinstalling the servers from scratch without SP1 until I have Exchange installed.

Nos, erre nem számítottunk; nem volt nálunk külön Windows2003 szerver telepítő cédé, külön felrakható SP1-gyel. Odamentem a konzolhoz és megtippeltettem a kollégával, hogy vajon mit fogok most csinálni. Fogalmam sincs, honnan találta ki elsőre, hogy szervert fogok újratelepíteni. Amíg a bitek tepertek a vasra, nekiálltam leszedni az Internetről az Sp1-et. Aki netán elfelejtette volna: ez a dög 330 MB. Nem kicsit bonyolította a dolgot, hogy idén újítottunk: nem vittünk laptopot, desktopot; ehelyett az ügyfél unixosaitól kaptunk egy-egy Kanotix Linux live distro cédét. Erről tetszőleges vasat be tudtunk bootolni – volt egy csomó, egymásrahajigálva a sarokban – és rdesktop-pal már csűrtűnk is fel a szerverekre. Töredelmesen beismerem, az ikszre végződő nevű rendszerekben nem vagyok nagy spíler, így okozott némi nehézséget, az Sp1 terelgetése. Windowsban azt csináltam volna egy vinyó nélküli gépnél, hogy bemeppeltem volna K: meghajtóként a szerver valamelyik megosztását és arra töltöttem volna le böngészőből a stuffot. Ez itt nem jött össze. SMB-n tudtam ugyan kapcsolódni, de letöltéskor nem tudtam megadni ezt a kapcsolatot. Végül leszedtem a csomagot ramdiszkre (hálistennek volt bőven), onnan krusader-rel ment tovább a szerverre. (Sorry, MC-vel nem sikerült.) Mindenesetre, amíg a memóriába tőtikézte lefelé a fájlt, addig csak lábujjhegyen mertem közlekedni a szobában.
Közben felment a Windows2003 szerver is, Sp1 nélkül. Ránézésre egy csomó rendszerkomponenst nem ismert fel, driverek meg nem voltak, de úgy döntöttem, nem is kellenek. Ha száguldozni akarok egy autóval, akkor nincs szükségem karosszériára. Ugyan már kilométerekre kerültünk attól az elvtől, hogy a visszaállítandó rendszerhez minél hasonlóbbat állítsunk össze – de amikor a hasonlóságra törekedtünk, az nem jött be. Na, mindegy, a kasztni nélküli cucc beröffent. Ment rá az új install. És nem volt inkompatibilitásra utaló hibaüzenet az Exchange setup indításakor! Elégedett mosoly… de nem. Megjött ugyanaz a nyomoronc 0xC007003A(58) hiba.
Újabb varázslások következtek. De tényleg. A mosoly egyre görcsösebb lett az arcomon. Holnap ITIL vizsga. Közben nemhogy a mai tanulásnak, de a mai lefekvésnek is egyre biztosabban lőttek.(2)
Átnéztem a DNS-t és ott virított benne egy hasonló nevű gép. Ki a lilafaszom tette ezt bele? Nyess. De ettől sem javult meg semmi. Oké. Netdiag. Nagy büdös Kerberos hiba. WTF?! Aszongya nem tudja autentikálni a gépet – de névként a hasonló nevű hostot nevezte meg. Mivan? Valami derengeni kezdett, rátekertem a gépnév rovatra. Basszus. Az eredeti gép nevében szerepelt egy ‘0’ karakter. A nagy kapkodásban megszokásból magyar kiosztásúként használtam egy pillanatra a konzolbillentyűzetet, és nulla helyett a felsőfütyi karaktert tettem be. Az oprencer meg volt annyira intelligens, hogy sem ezt a karaktert, sem az utána következőket nem vette figyelembe. Esetleg figyelmeztetni? Ugyan már. A figyelmeztető csapat az összes aktivitását kiélte akkor, amikor a nem használatos desktop ikonokról volt szó – másra már nem maradt lendület.
Gép kilép/belép, közben átnevez, AD reset. De ettől sem jutottunk előre. Jobb híján rászálltam a Kerberos hibaüzenetre, de semmire sem jutottam vele. Pontosabban annyira, hogy csaltam és megkérdeztem az éles rendszeren dolgozó kollégát telefonon, hogy nézze már meg, az éles szerveren – mely játszásiból most ugye le volt bombázva – mit mond a netdiag. És azon is ott volt a Kerberos hiba.
Tehát ez rossz nyom.
Itt érkeztünk el egy döntési ponthoz. A felkészülési dokumentációk egyik része azt írta, hogy az Exchange /disasterrecovery előtt töltsünk vissza system state mentést. Másik része meg meg sem említette ezt a lépést. Nekem ez utóbbi tűnt logikusnak, hiszen arról szól a történet, hogy _csak_ adatmentés van – az Exchange paraméterek majd az AD-ból fognak visszajönni.
Ötlet híján csapást váltottunk: jöjjön az a system state. De majd csak másnap reggel.
Új nap, új remények. De hamar kiderült, hogy a világegyetemben minden változik, csak a szívás állandó. Akkora volt a hardver különbség a két gép között, hogy képtelenség volt rá visszatölteni a system state mentést.
Ekkor járt le az időm. Visszatértünk a jól bevált Exchange visszaállítási módszerre, hanyagolva az új utakat.
Kár érte, mert reméltem, hogy ennél a visszaállítási módszernél meg tudjuk kerülni az adatbázisonkénti hét órás konzisztencia ellenőrzést.

(1) Csak úgy megjegyzem, hogy ez egy nagyon nagy nevű cég direkt erre a célra felingerelt telephelyén zajlott. Nem csak mi használjuk ezt a szájtot, az ügyfelünkön kívül sokan mások is igénybe szokták venni. Pontosan tudom, hogy kik, ugyanis a nagynevű cég emberei csesztek bezárni a dokumentációs szekrényt. Pusztán unaloműzőként lehetőségem volt áttanulmányozni néhány nagy magyar cég informatikai rendszereinek a leírását.

(2) Yes; hajnal kettő lett belőle.

Tükröm, tükröm

Istenem, hol gyakorolja egy szégyenlős fotós a portrékészítés alapjait?
Naná, a tükör előtt.
Aki próbálta már ezt a műfajt, rájöhetett, hogy nem is olyan egyszerű ez. A mellékelt képen pl. három dolgot lehet megfigyelni:

1. Szinte képtelenség fél kézzel elmozdulásmentesen tartani a gépet és hüvelykujjal exponálni. (Bár ez pont azon a tömérdek sok képen látszik, melyek nem kerültek fel.)

2. Teljesen ki kell csavarodni, hogy természetesnek nézzünk ki. A tekintet nem lehet normálisan, előre irányuló; ekkor ugyanis a képen gülüszemű stréberbélának fogunk látszani. Pont bele kell nézni az objektívbe, legyen az bármilyen alacsonyan is.

3. Baromira koszos a tükör.