A kék metróval járok dolgozni. Előtte-utána még busszal kell mennem négy-öt megállót. Mindkét csatlakozási pontot utálom, amennyire csak lehet. Ugyanis mindkettőnél van két-két olyan buszjárat, melyek jók lennének nekem – csak éppen nem egy megállóból indulnak. A megállók pont olyan távolságra vannak egymástól, hogy amikor meglátom a másikba érkező buszt, már nem tudnám elérni.
Mi is történik itt? Én azért utazom tömegközlekedéssel, mert ki akarom kapcsolni magam. Ehelyett mit kapok? Versenyhelyzetet. És mint fajtám méltó képviselője, egyből felpörög bennem a győzniakarás. Ha a másik busz jön meg hamarabb, az ugyanúgy frusztrál, mint amikor a másik sor halad gyorsabban a postán. Miközben a szerencsés döntés okozta örömöt észre sem veszi az ember.
Pedig nincs olyan nagy különbség a két busz között; még ha vesztek is, az maximum 3-4 percet jelent. Ha csak egy buszjárat lenne, ennyi késést észre sem vennék.
Mindennek a versenyhelyzet és a bennünk lakó ősember az oka.
Meg Aba Botond.