Tapasztalatcsere

Azért van abban valami izgalmas, amikor a családból hárman esnek ugyanabba a nyavalyába. Eltekintve attól, hogy néha Csehov Három Nővérjében érzem magam, ahogy csak ülünk és sóhajtozunk, azért vannak érdekes megfigyelések is.
Például az összjátékról.
Mind a hárman más orvosnál voltunk. A gyerek gyerekorvosnál, a felnőttek meg a saját háziorvosuknál. Érdekes módon erről mintha a betegség is tudomást szerzett volna, ugyanis mindhármunknál máshogy jelentkeztek a tünetek. A lányok inkább hányásvonalon érdekeltek, én viszont pont ellenkezőleg. A lázversenyt én nyertem, 39 fokos rekordkísérlettel. (Pont akkor, amikor egy érdeklődőt kellett körbevezetnem a lakáson.) Nej szerény 38-ig jutott, lányom megelégedett egy hőemelkedéssel.
Mindenki megkapta a jótanácsokat a dokkerétől, én még Sumetrolimot is kaptam mellé. Itt jött be a képbe először az információmegosztás: mivel meglehetősen antibiotikum ellenes vagyok, úgy okoskodtam, hogy ha a többieknek nem írtak fel gyógyszert, akkor nekem sem kell igazán. (Sumetrolim féláron átvehető.) Természetesen megosztottuk azt is, kinek mit engedélyezett az orvos – de itt mintha nem alakult volna ki teljes konszenzus: ha nem is látványosan, de mindenki olyasmit igyekezett enni, melyeket a saját orvosa ajánlott. Furcsa módon ennek is megvoltak az előnyei: így tudtuk a leghatékonyabban kideríteni, mi mindent lehet magunkhoz vennünk. Például én voltam az első, aki hajnalban kilopakodott a konyhába és megkóstolta a csokiskekszet. Nej volt az az úttörő, aki először megvajazta a pirítóskenyeret. Lányom most ment el biciklizni – kíváncsian várom, milyen tapasztalatai lesznek.
A végtelenbe… és tovább.