Csak nem én vagyok a defektisten?

Korábban többször is a pumpámra gyanakodtam, de miután lecseréltem, a sorozat csak nem szakadt meg.
Ma mentem egy kisebb kört, erőnlétfejlesztésileg – és megint kaptam egy defektet. Idén tavasszal eddig négyszer vettem elő a bringát, ebből háromszor defektet kaptam. Egy kicsit kezd szignifikáns lenni a dolog. Meg bosszantó.
Be is tértem egy kerékpáros üzletbe, hogy vágják tele a belsőmet takonnyal. Közölték, hogy ezt a fajta szelepet nem lehet szemből lenyomni. Jó, akkor adjanak gyárilag feltöltött belsőt. Azt meg nem ajánlják, rosszak a tapasztalataik. Aha. Akkor adjanak gumibelső védő szalagot. A hapi felhívta a dílert, közölték, hogy Magyarországon nem tartanak ilyen anyagot. Akkor mi van? – kezdtem türelmetlenkedni. Van kevlár védőszalag. Oké, kérek. De csak montikhoz van. Jó, és megrendelésre? Nem rendelnek.
Itt állunk. Most éppen olyan üzletet keresek, ahol el is akarnak adni és láttak már országúti gépet.
Nem lesz egyszerű.

Bámész

Miért van annyira mélyen az emberekben a bámészkodási vágy? Ismert, hogy már az is hatalmas dugókat tud okozni egy autósztrádán, ha egy koccanás autóit félreállítják: mindenki lelassít, hogy alaposan meg tudja nézni, mi történt. Miért voltak akkora sikerei régen a nyilvános kivégzéseknek? A borzongás utáni vágy? Biztos ebből is volt benne valamennyi, de én sokkal inkább arra saccolok, hogy az embereket az érdekesség vonzotta, pontosabban a szemtanúság egy érdekességben. Az embert állandóan foglalkoztatja a saját értéke, méghozzá mindkét oldalról: egyfelől ő maga miképpen vélekedik magáról, másfelől a külvilág mennyire tartja őt értékesnek. Márpedig ha valaki – bármennyire is bamba – szemtanúja volt egy társadalmilag meglehetősen érdekes eseménynek, akkor a külvilág értékesebbnek fogja tartani. Az ő fejében lesznek azok a képek, melyek a legtöbb emberében nincsenek.

Kíváncsi vagyok, mennyire fog devalválódni ez az általános emberi tulajdonság a digitális fényképezőgépek robbanásszerű terjedésével.