Month: March 2006

Újabb hülye álmok

Most egy Friderikusz interjúra álmodtam magam.

– Ön tulajdonképpen mitől is különleges?
– Sok mindentől. Példaul nyolcféleképpen tudok megenni egy pizzát. Sőt, ha a szájon át történőt is beszámítom, akkor kilenc.

Kacsintás a kamerába.

Az öregedés jelei

Az első tinédzser, aki csókolommal köszön.
Az első ősz hajszál.
Az utolsó ősz hajszál – az immár kopasz fejen.
Az első döbbenet, amikor az egyidősnek gondolt haverodról kiderül, hogy tulajdonképpen tíz évvel fiatalabb nálad.
Végül az iwiw-ben megbámult bombázó, akiről az adatlapja átnézése után kiderül, hogy az egy évvel idősebb volt haverod lánya.

Rosencrantz és Guildenstern halott

Éppen csak beugrottam az Intersparba, mert otthon vészesen lecsökkent a műzliszint. Erre a pénztártól nem messze akadt meg a szemem a gagyidévédék között ezen. Basszus. Eddig se megvenni, se letölteni nem tudtam sehonnan, pedig rohadt nagy film.
Most meg itt vigyorog 950 kőkemény(1) forintért.
Már csak ezért megérte felkelni.

(1) Na jó; mostanában nem annyira kőkemény.

Lurdy ismét

Kicsit kalandos volt az odajutás. Ugyan 4 kilométerre lakom, de a máskor tízperces útból negyven lett. Valószínűleg zavar lehetett ma az erőben. Ezt az autóm is megérezte, mert az alapjárat a boldogabb vadászmezőkre távozott. Elég izgalmas volt a 40 perc dugózás. Automata váltóval. Kuplung nélkül. Ebben ugye az a trükk, hogy nem lehetett benyomott kuplung melletti gázfröccsökkel operálni, ehelyett egyik kézzel rángatni kellett a váltót, jobb lábbal meg nagy frekvenciával rugdosni hol a fék, hol a gázpedált.
De végül csak bevergődtem.
És most a lényeg.
Elég nehezen indult be nálam az előadás. mICK jól nyomta, de az anyag eleinte nem tett rám komoly benyomást. De csak eleinte nem. Amint menetközben rájöttem, hogy honnan kell nézni a cuccot, egyből érdekesebb lett. Itt elsősorban nem meglévő technológiák mély ismertetéséről volt szó, hanem közeljövőben debütáló technológiák fejtágító jellegű bemutatásáról.
Itt van például a NAP (Network Access Protection), melynek a demózásához Longhorn és Vista kellett volna – csak éppen ezek a rendszerek még nem úgy tudják az igét, ahogyan kellene, tehát a demó elmaradt. (Szegény mICK, lehet, hogy hiába tanulta be a mostani kilométer hosszú parancsokat, az élesben már máshogy lesznek?:)
A középső szakasztól pedig megváltozott a helyzet, onnantól már nemcsak ismerkedős anyagok jöttek, hanem elgondolkodtatósak is. Kezdve ott, hogy önmenedzselés. Ezen a területen azért meglehetős fenntartásaim vannak. El sem tudom képzelni, hogy abból az állapotból, amikor mindenféle nem odavaló hibaüzenetet kapunk, hogyan lehetne eljutni odáig, hogy a rendszer a hibaüzenet alapján beleavatkozik saját magába – és túléli.
Jó, el tudom képzelni. Csak valahogy nem ennyire hamar.
És utána kezdtünk el modellezni. Ez egy nagyon veszélyes szó, nem árt előre tisztázni, ki mit ért alatta. Én például amikor átfutottam a jegyzetet és megütötte szememet a ‘Modell-alapú Felügyelet’ kifejezés, egyből nekiálltam szórni a kereszteket minden irányba. Tudom, uncsi, de én valamikor ipari vegyészetet tanultam, azon belül is nagykanállal kaptam mind a szabályozástechnikát, mind a folyamatmodellezést. Ott ugyanez a kifejezés azt jelentette, hogy kockafejű matematikusok lemodellezték egy ipari folyamat egészét és a dinamikus modell a valósággal párhuzamosan futott. Aztán amikor a valóság el merészelt térni a modelltől, akkor kiigazították. (Lsd. Ajka, timföldgyár.)
A szent borzadályt az okozta nálam, hogy megpróbáltam elképzelni ugyanezt a filozófiát az informatikában. Elképzeltem, hogy dinamikus modellt kellene írnom egy olyan rendszerre, ahol egymás után tízszer megcsinálom ugyanazt és mégis más-más végeredményeket kapok. Nyilván meg lehetne csinálni valószínűségi sűrűségfüggvényekkel – de ez alapján folyamatot vezérelni?
Szerencsére kiderült, hogy nem erről van szó. A ‘modell’ kifejezés sokféleképpen érthető és itt elsősorban statikus, leíró modellekről volt szó. Mint például a jelenleg Exchange méretezésre emlegetett Capacity Planner. Ez például modell és használhatónak is tűnik. Használhatóbbnak, mint a hosszas fejvakarás után kibökött “rakjunk oda egy bazierős gépet” szentencia.
A modell leíró jellege a MOMv3 résznél domborodott ki igazán. Ha jól értettem, a modell erejét az adja, hogy pontosan leírja, ki kivel van jóban a bonyolult rendszerben és mennyire. Azaz ha valaki elkezd hülyeségeket beszélni, akkor a környezetében lévő háromperhármasok egyértelműen tudjanak rámutatni, hogy “igen, ő gárgyult meg”.
És ezzel vissza is csatoltunk oda, hogy mikortól lesz használható egy hibaüzenet. Nos, akkor, ha van hozzá egy jó modell.
Csakhogy ehhez az is kell, hogy minden elem tudjon beszélgetni egymással. És az is kell, hogy legyen valaki, aki naprakészen tartja a modellt.
Meg persze kell MOM. És ez megint egy kényes téma. Ugyanis abszolút nem értek hozzá. Pedig ha valakinek, akkor nekünk, ott az outsourcing cégnél kellene igazán ezzel kelni, ezzel feküdni. Hiszen SLA van, küszöbértékek vannak, bazi nagy seggberúgások vannak. Mégsem használjuk.

  • Az ügyfél ugyanis soha nem veszi meg. Ő azt mondja – jogosan -, hogy nem érdekli, hogyan biztosítjuk a rendelkezésre állást. (Feltételezem, ugyanez a probléma belső informatikánál is előjön. Egy olyan termékről nehéz meggyőzni a vezetőséget, mely első körben csak az informatikusok munkáját könnyíti meg. A második körig meg nagyon kevés vezető lát el.)
  • A szolgáltató viszont költségorientált. És kihasználja, hogy az ügyfelet tényleg nem érdekli, mivel oldják meg a monitorozást és riasztást. Azaz olyan rendszerekben is használhat ingyenes szoftvereket, gonosz, ‘X’-re végződő oprendszereken, ahol egyébként az ügyfél kizárja az open source termékeket. Tudásbázisnak meg ott vannak a szakemberei. (Mindemellett igen, a leírt, adatbázisba tolt tudásbázisnak tényleg megvan az extra előnye a fejben tárolt tudással szemben. Ez tény. De erre is megvannak a módszerek, mégha annyira nem is hatékonyak, mint a MOM tudásbázisa.)
  • Produkciós környezetben nagyon ritka a homogén Microsoft hálózat. Márpedig az üzemeltető azt szereti, ha lehetőség szerint egy monitorozó rendszer figyeli az összes szervert.

És végül eljutottunk kis kedvencemhez, a monadhoz. Pici, hatékony. Kell ennél több?
Ugyanolyan bizsergést érzek a tarkómban, mint amikor entínégy alatt elkezdtem barátkozni az MMC konzollal.

Mi van még? Egy gondolat maradt még a feljegyzéseim között. Arról szól, hogy tényleg nem hátrány, ha valaki fejlesztőként kezdte a pályáját és csak utána váltott át üzemeltetésbe. Nem csak azért mondom, mert anno én is így csináltam :P, hanem azért, mert szvsz sokkal jobban átlátja a rendszer működését az, aki valamikor védőszemüveggel hegesztette az objektumokat. Sokkal könyebb elképzelni az egyes szereplőket, ha az ember valamikor maga is kifaragott egyet-kettőt belőlük. Nem beszélve arról, hogy a szkripteléssel, az MSH-val szemléletet is kell váltani – és milyen jó, ha az új szemlélet már megvan, csak éppen szunyókál.

Aztán a végén volt könyvsorsolás. Az egyik képernyőn Janinak épp egy ismerősöm nevére mutattam rá, mely mozdulatot mICK jelentkezésnek nézte. Aztán mégsem adta nekem a könyvet, mert nem hitte el, hogy én vagyok Kovács Aranka.
Legközelebb jobban borotválkozok.