Újabb hülye álmok

Most egy Friderikusz interjúra álmodtam magam.

– Ön tulajdonképpen mitől is különleges?
– Sok mindentől. Példaul nyolcféleképpen tudok megenni egy pizzát. Sőt, ha a szájon át történőt is beszámítom, akkor kilenc.

Kacsintás a kamerába.

Az öregedés jelei

Az első tinédzser, aki csókolommal köszön.
Az első ősz hajszál.
Az utolsó ősz hajszál – az immár kopasz fejen.
Az első döbbenet, amikor az egyidősnek gondolt haverodról kiderül, hogy tulajdonképpen tíz évvel fiatalabb nálad.
Végül az iwiw-ben megbámult bombázó, akiről az adatlapja átnézése után kiderül, hogy az egy évvel idősebb volt haverod lánya.

Rosencrantz és Guildenstern halott

Éppen csak beugrottam az Intersparba, mert otthon vészesen lecsökkent a műzliszint. Erre a pénztártól nem messze akadt meg a szemem a gagyidévédék között ezen. Basszus. Eddig se megvenni, se letölteni nem tudtam sehonnan, pedig rohadt nagy film.
Most meg itt vigyorog 950 kőkemény(1) forintért.
Már csak ezért megérte felkelni.

(1) Na jó; mostanában nem annyira kőkemény.

Lurdy ismét

Kicsit kalandos volt az odajutás. Ugyan 4 kilométerre lakom, de a máskor tízperces útból negyven lett. Valószínűleg zavar lehetett ma az erőben. Ezt az autóm is megérezte, mert az alapjárat a boldogabb vadászmezőkre távozott. Elég izgalmas volt a 40 perc dugózás. Automata váltóval. Kuplung nélkül. Ebben ugye az a trükk, hogy nem lehetett benyomott kuplung melletti gázfröccsökkel operálni, ehelyett egyik kézzel rángatni kellett a váltót, jobb lábbal meg nagy frekvenciával rugdosni hol a fék, hol a gázpedált.
De végül csak bevergődtem.
És most a lényeg.
Elég nehezen indult be nálam az előadás. mICK jól nyomta, de az anyag eleinte nem tett rám komoly benyomást. De csak eleinte nem. Amint menetközben rájöttem, hogy honnan kell nézni a cuccot, egyből érdekesebb lett. Itt elsősorban nem meglévő technológiák mély ismertetéséről volt szó, hanem közeljövőben debütáló technológiák fejtágító jellegű bemutatásáról.
Itt van például a NAP (Network Access Protection), melynek a demózásához Longhorn és Vista kellett volna – csak éppen ezek a rendszerek még nem úgy tudják az igét, ahogyan kellene, tehát a demó elmaradt. (Szegény mICK, lehet, hogy hiába tanulta be a mostani kilométer hosszú parancsokat, az élesben már máshogy lesznek?:)
A középső szakasztól pedig megváltozott a helyzet, onnantól már nemcsak ismerkedős anyagok jöttek, hanem elgondolkodtatósak is. Kezdve ott, hogy önmenedzselés. Ezen a területen azért meglehetős fenntartásaim vannak. El sem tudom képzelni, hogy abból az állapotból, amikor mindenféle nem odavaló hibaüzenetet kapunk, hogyan lehetne eljutni odáig, hogy a rendszer a hibaüzenet alapján beleavatkozik saját magába – és túléli.
Jó, el tudom képzelni. Csak valahogy nem ennyire hamar.
És utána kezdtünk el modellezni. Ez egy nagyon veszélyes szó, nem árt előre tisztázni, ki mit ért alatta. Én például amikor átfutottam a jegyzetet és megütötte szememet a ‘Modell-alapú Felügyelet’ kifejezés, egyből nekiálltam szórni a kereszteket minden irányba. Tudom, uncsi, de én valamikor ipari vegyészetet tanultam, azon belül is nagykanállal kaptam mind a szabályozástechnikát, mind a folyamatmodellezést. Ott ugyanez a kifejezés azt jelentette, hogy kockafejű matematikusok lemodellezték egy ipari folyamat egészét és a dinamikus modell a valósággal párhuzamosan futott. Aztán amikor a valóság el merészelt térni a modelltől, akkor kiigazították. (Lsd. Ajka, timföldgyár.)
A szent borzadályt az okozta nálam, hogy megpróbáltam elképzelni ugyanezt a filozófiát az informatikában. Elképzeltem, hogy dinamikus modellt kellene írnom egy olyan rendszerre, ahol egymás után tízszer megcsinálom ugyanazt és mégis más-más végeredményeket kapok. Nyilván meg lehetne csinálni valószínűségi sűrűségfüggvényekkel – de ez alapján folyamatot vezérelni?
Szerencsére kiderült, hogy nem erről van szó. A ‘modell’ kifejezés sokféleképpen érthető és itt elsősorban statikus, leíró modellekről volt szó. Mint például a jelenleg Exchange méretezésre emlegetett Capacity Planner. Ez például modell és használhatónak is tűnik. Használhatóbbnak, mint a hosszas fejvakarás után kibökött “rakjunk oda egy bazierős gépet” szentencia.
A modell leíró jellege a MOMv3 résznél domborodott ki igazán. Ha jól értettem, a modell erejét az adja, hogy pontosan leírja, ki kivel van jóban a bonyolult rendszerben és mennyire. Azaz ha valaki elkezd hülyeségeket beszélni, akkor a környezetében lévő háromperhármasok egyértelműen tudjanak rámutatni, hogy “igen, ő gárgyult meg”.
És ezzel vissza is csatoltunk oda, hogy mikortól lesz használható egy hibaüzenet. Nos, akkor, ha van hozzá egy jó modell.
Csakhogy ehhez az is kell, hogy minden elem tudjon beszélgetni egymással. És az is kell, hogy legyen valaki, aki naprakészen tartja a modellt.
Meg persze kell MOM. És ez megint egy kényes téma. Ugyanis abszolút nem értek hozzá. Pedig ha valakinek, akkor nekünk, ott az outsourcing cégnél kellene igazán ezzel kelni, ezzel feküdni. Hiszen SLA van, küszöbértékek vannak, bazi nagy seggberúgások vannak. Mégsem használjuk.

  • Az ügyfél ugyanis soha nem veszi meg. Ő azt mondja – jogosan -, hogy nem érdekli, hogyan biztosítjuk a rendelkezésre állást. (Feltételezem, ugyanez a probléma belső informatikánál is előjön. Egy olyan termékről nehéz meggyőzni a vezetőséget, mely első körben csak az informatikusok munkáját könnyíti meg. A második körig meg nagyon kevés vezető lát el.)
  • A szolgáltató viszont költségorientált. És kihasználja, hogy az ügyfelet tényleg nem érdekli, mivel oldják meg a monitorozást és riasztást. Azaz olyan rendszerekben is használhat ingyenes szoftvereket, gonosz, ‘X’-re végződő oprendszereken, ahol egyébként az ügyfél kizárja az open source termékeket. Tudásbázisnak meg ott vannak a szakemberei. (Mindemellett igen, a leírt, adatbázisba tolt tudásbázisnak tényleg megvan az extra előnye a fejben tárolt tudással szemben. Ez tény. De erre is megvannak a módszerek, mégha annyira nem is hatékonyak, mint a MOM tudásbázisa.)
  • Produkciós környezetben nagyon ritka a homogén Microsoft hálózat. Márpedig az üzemeltető azt szereti, ha lehetőség szerint egy monitorozó rendszer figyeli az összes szervert.

És végül eljutottunk kis kedvencemhez, a monadhoz. Pici, hatékony. Kell ennél több?
Ugyanolyan bizsergést érzek a tarkómban, mint amikor entínégy alatt elkezdtem barátkozni az MMC konzollal.

Mi van még? Egy gondolat maradt még a feljegyzéseim között. Arról szól, hogy tényleg nem hátrány, ha valaki fejlesztőként kezdte a pályáját és csak utána váltott át üzemeltetésbe. Nem csak azért mondom, mert anno én is így csináltam :P, hanem azért, mert szvsz sokkal jobban átlátja a rendszer működését az, aki valamikor védőszemüveggel hegesztette az objektumokat. Sokkal könyebb elképzelni az egyes szereplőket, ha az ember valamikor maga is kifaragott egyet-kettőt belőlük. Nem beszélve arról, hogy a szkripteléssel, az MSH-val szemléletet is kell váltani – és milyen jó, ha az új szemlélet már megvan, csak éppen szunyókál.

Aztán a végén volt könyvsorsolás. Az egyik képernyőn Janinak épp egy ismerősöm nevére mutattam rá, mely mozdulatot mICK jelentkezésnek nézte. Aztán mégsem adta nekem a könyvet, mert nem hitte el, hogy én vagyok Kovács Aranka.
Legközelebb jobban borotválkozok.

Megítélés

Mindenkitől lehet tanulni valamit – morfondíroztam, míg a busz éppen beszorult a kereszteződésbe egy autós miatt, aki bátran nekiállt jobbról előzni. Scott Adamstól például az az alapelv épült be a gondolkodásomba, hogy mindenki idióta. Pontosabban mindenki belekeveredik olykor olyan szituációkba, melyekben idiótán viselkedik. Éppen akkor. Még a legintelligensebb ember is. Mert abban a pillanatban nem jól döntött.
Pont ezért sem szabad egy mozzanatból ítéletet mondani senki felett sem – hiszen valamikor mindannyian idióták vagyunk és könnyen lehet, hogy embertársunknál pont ezt a pillanatot kaptuk el.

Fejlemények kerékpár ügyben

Eszméletlen hetem van. Kénytelen vagyok zónákra osztani a napokat és csak arra koncentrálok, hogy az adott zónákban előírt munkákat elvégezzem.
Ma a kerékpár dolgát kellett munka után elrendeznem. Egy korábbi bejegyzésben Al helyretette a fejemben a dolgokat, így bátran mehettem szervízbe. Ahonnan egyből el is hajtottak, hogy ugye görbe a fogaskerék, elhajlott a váltó terelője… na és az is lehet, hogy a vázra applikált tartó is elhajlott, ami gyakorlatilag a váz végét jelenti. (B+ cipőfűző.)
Elküldtek egy másik üzletbe, ahová már záróra előtt öt perccel érkeztem meg… és ahol egy kellemesen antipatikus úriemberrel próbáltam zöldágra vergődni. Én ugyan felvetettem neki, hogy Shimano 105, de csak legyintett, hogy erre a bicajra kár lenne. A meggyőzés sikerült, mivel a váltó csere már amúgy sem volt bekalkulálva. Így lesz rajta egy Shimano RSX (52/42/30), ezzel remélhetőleg kijön az egész cucc, munkadíjjal együtt 20-25-ből.
És persze legközelebb a seggembe dugom a cipőfűzőt, nehogy még egyszer beakadjon.

ps. Viszont azt is tudom, mit veszek, ha gazdag leszek. Olyan országúti gépeket láttam az üzletben, melyekhez már testőr kell.

Pont, pont, vesszőcske

Egyik ügyfelünk anyacége leszólt, hogy “Béláim, legyetek kedvesek már használni a céges előírás szerinti formát a levelezési címlistában, köszi”.
Kérték, megcsináltuk, hátradőltem. Túlontúl hamar.
Pár nap múlva jöttek a reklamációk: néhány külsős partner nem tud levelet küldeni belsős címekre. Első reflexből visszaírtam, hogy “sorry, de tudomásom szerint az Exchange szerver nagy ívben nem foglalkozik az AD általunk módosított display name paraméterével, itt maximum véletlenek tragikus összejátszásáról lehet szó”. Pedig megtanulhattam volna az eddigi szívásokból, hogy nem jó első reflexből válaszolni, még akkor sem, ha maximálisan biztos vagyok magamban.
A módosítás lényege ugyanis az volt, hogy megvesszőztük a nevet. Azaz ami eddig “Kis Pál” volt, az mostantól “Kis, Pál” lett. Jó, persze fel lehet szisszenni, de hangsúlyozom, ez display name – azaz az a felület, melyet az AD a felhasználónak mutat. A levelezés nyilván a proxyaddresses alapján megy.
És ez bizony így is van. Egészen addig, amíg csak a szerver játszik. Egy igazi admin itt be is hunyja a szemét, mert ami a szervereken túl van, az már a gyehenna. Levelezőkliensek. Fúj.

Nos, boncoljunk levelet.
Egy közönséges email áll egyfelől borítékból és tartalomból. A borítékon van egy feladó (ezt adjuk meg a MAIL FROM smtp paranccsal) és van egy címzett (ezt adjuk meg az RCPT TO smtp paranccsal). A tartalom – mely a DATA smtp parancson belül utazik – meglehetősen összetett valami, pl. meglepő módon neki is van FROM mezője. És itt jönnek be a képbe a levelezőkliensek. A boríték kitöltésével nincs gond, azt kutyakötelességük ugyanúgy kitölteni – de a belső FROM mező már szabad préda. Ma már teljesen elterjedt forma pl. ez: “displayname” <emailaddress>.
Jó, ezt tudjuk. Mi a probléma?
Csináljunk egy kísérletet. Küldjünk magunknak egy levelet, telnettel.
telnet smtp.sajat.domain.hu 25
helo
mail from: nagymagyartarka@sajat.domain.hu
rcpt to: sajat.email@sajat.domain.hu
data
from: “nagymagyar, tarka” <sajat.email@sajat.domain.hu>
subject: apuhodmedbe
pamparampampam
.
quit
És most nézzük meg, mit csináltunk. Küldtünk magunknak egy levelet, melynek a borítékjára feladóként ráírtunk egy fantom címet (nagymagyartarka@sajat.domain.hu), címzettként pedig magunkat (sajat.email@sajat.domain.hu). A trükk ott van, hogy a belső FROM mezőbe beírtuk a saját címünket!
A levelet természetesen meg fogjuk kapni. Nyomjunk rá egy reply-t! Bizony, azt fogjuk látni a címmezőben, hogy nagymagyar, tarka <sajat.email@sajat.domain.hu>, kedvesen aláhúzva. Reménykedőbbek még mondhatják, hogy jó-jó, az Outlook odamaszkol valamit a címsorba, de küldéskor úgyis az email Return-Path mezőjét fogja használni. Ha már itt járunk, nézzük is meg. Nyissuk meg az eredeti levelet, view/options, rögtön az első sorban ott fog vigyorogni, hogy Return-Path: nagymagyartarka@sajat.domain.hu. Tehát, gondoljuk naívan, ha ezt a replyt elküldjük, akkor ez berepül a fekete lyukba – feltéve, hogy valamelyik sunyi kollégánk időközben nem hozott létre nagymagyartarka címet.
Van egy rossz hírem. Az emailt meg fogjuk kapni. A belső FROM értéke űbereli a borítékra írt címet. És ebben a FROM mezőben már szerepel a display név értéke.
Persze még mindig nem látszik, mi itt a baj. Oké, ott van a címben egy vessző. Na és? Kellően körbezártuk idézőjellel, kedves levelezőkliens, tessék nyugodtan nem figyelembe venni.
Most visszaásunk a múltba. Van egy remek oldal, ahol le van írva, milyen karakterek szerepelhetnek az emailcímben. A vesszőre spec azt írja, hogy “megbolondultál?”. Az ugyanis az RFC822 szerint elválasztó karakter. Igenám, de az RFC822-t 2001-ben érdemei elismerése mellett nyugdíjazták, bejött helyette az RFC2822, mely már megengedi a vesszőt, feltéve, hogy idézőjelek között van.
Most már közel vagyunk. Semmi másra nincs szükségünk, mint egy 2001 előtti levelezőkliensre, melynek halvány fogalma sincs az RFC2822-ről. Mit fog csinálni a szerencsétlen, ha ez kerül a címsorába, hogy “Kis, Pál” <kispal@sajat.domain.hu>? Azt fogja mondani, hogy ez két cím: “Kis az egyik, Pál” <kispal@sajat.domain.hu> a másik. Aztán nekiáll visítozni, hogy nem találja a címeket.
Aki szeret kísérletezgetni, nekiugorhat a Freemail webes felületének, remekül hozza a hibát – legalábbis a múlt héten még hozta.

Szuper, megvan a gizda. Mit lehet vele csinálni?

  1. Szólunk a multi Anyucinak, hogy ne legyen vessző a displaynévben. Oké, oké, tudom, csak a teljesség kedvéért írtam ide.
  2. Beállítjuk Exchange organizáció szinten, hogy ne küldje el a display nevet, csak az email címet. (Message format ablak, valamelyik fül.) Nekem, kockafejűnek, ez teljesen jó megoldás lett volna, de az üzlet egyből Apage Satanas-t kiáltott.
  3. Kivezetjük az ősembereket a barlangból a fényre. Magyarul, nekiállunk supportálni az ügyfél üzleti partnereit is, hogyan kell beállítaniuk azt a többezer fajta levelezőklienst, amelyekből néhány nem tudja lekezelni ezt a szituációt.
    Az élet szép.

[Update]
Azóta kisérleteztem egy kicsit és rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Könnyű lenne mindent a kliensre tolni, de mégsem ő tehet a balhéról – hanem a levelezőszerver. A kliens átadja a megfelelő smtp parancsot – nagyjából ugyanúgy – de a szerver az, mely – feltéve, hogy nem ismeri, vagy nem jól ismeri a szabványt -, belebukik a vesszőbe.
Tényleg érdekes.

Ma is kerékpár

Mondtam már, hogy a bringán baromi kemény és pengevékony nyereg van (Selle Royal Viper 8546C)? Ebből következően reggelre akadt némi ülésproblémám. De szezon elején nagyon fontos, hogy nem szabad megriadni a kerékpártól, ilyenkor keményen hozzá kell szoktatni magam. Azaz ma is elmentem egy hosszú, sziszegős körre: Margitsziget, Városliget majd haza.
A mellékelt képet útközben vadásztam, a Műegyetem rakparton. A címe legyen mondjuk az, hogy “Kerékpárút, Budapest”.

És említést kell még tennem a legyőzhetetlen cipőfűzőről is. Az Üllői-Ecseri út sarkán a cipőfűzőm beleakadt az első fogaskerékbe, és… a fogaskerék kartonpapírként hajlott el. Nem hülyéskedek, itt a fénykép. (Az egyenes vonal a lánc, az ívelt vasdarab az elhajlott nagy fogaskerék.) Mielőtt azt mondanád, hogy gagyi, itt van a bringa adatlapja, meg lehet nézni, mik vannak rajta.
Ráadásul akkor kezdett el cseperegni az eső is, szóval igen boldog hangulatban bontottam le az első váltót, hogy egyáltalán haza tudjak gurulni a géppel. Szinte hihetetlen… a cipőfűző műanyag végének abszolút semmi baja sem lett azonkívül, hogy kicsit összenyomódott. A franc se gondolta volna, hogy az Adidasnál ilyen harcászati cipőfűzőket készítenek.
Külön öröm, hogy ritka hülye hetem lesz, keddnél előbb el se tudom vinni a szerelőhöz a bringát, a műtét pedig nem lesz sem olcsó, sem rövid. Pedig a meteorológia alapján már kerékpárral akartam járni a héten munkába. Triplerat.

Tengeri levegő

Igaz, nem úgy indult, mintha ma a só cserzené szárazra a bőrömet.
Ott kezdődött, hogy a Határ úti metróállomáson a rendszeresen ott dekkoló rádióhangú agyhalott hajléktalannak elege lett az óbégató gagyiárús romákból és elkezdett ordítva trallalázni. Mindezt rádióhangon. A roma nők persze nem hagyták magukat, még hangosabban gajdolták a ‘százazelem’ varázsdalukat. Jó kis hangzavar kerekedett.
De a metrón már csend volt, csak a buliba menő fiatalok röfögése verte fel néha a csendet. Azaz semmi szokatlan.
Ehhez képest mindenképpen felüdülés volt, amikor beléptem a Horvát étterembe. Stilszerűen ide lett szervezve ugyanis a horvát topik első találkozója. Bár voltak fenntartásaim – elsősorban magammal szemben – de nem sikerült rosszul. A hely szép, a pincérek kedvesek voltak és a beszélgetések is beindultak lassacskán. Trükkös volt a festés, ugyanis a bemélyedésekbe tengerparti képeket mázolt a piktor – így viszont simán azt lehetett hinni még este is, hogy tkp világos van. Ezzel el is árultam, hogy sikerült úgy estébe nyúlóan elbeszélgetnünk az időt, hogy végig azt hittem, még be sem sötétedett. De jó volt, ez embert újra megborzongatta a tengeri szél, itt, ebben a távoli faluban. És arcuk lett a nickeknek.
A kaja egyébként érdekes volt, én speciel még soha nem ettem sült ananászt, de padlizsánnal és rozmaringos pulykával megspékelve határozottan ízlett.
Kilenc körül köpött a maci, elindultam haza. A pincércsaj egy kicsit még jópofizott, hogy mi a szösz van, ő úgy képzelte, hogy hajnalban kirúgjuk a kocsma oldalát… de ezzel kicsit elkésett. Nálam pl. 15 évet.

Nyereg felett puhított hús

És igen, tavasz. Kalapáccsal levertem a rozsdát a bringáról, fellihegtem a gumikat és irány az orrom után. (Pontosabban először a benzinkúthoz, beállítani a rendes keréknyomást. A tavaszt már csak azon is le lehetett mérni, hogy igen rendes sor állt a benzinkút kerékpumpáló részénél.)
A sebességgel még vannak problémáim, a túra után ebédelni is inkább állva próbálkoztam… de ez már határozottan kerékpározás volt. A Városligetbe szaladtam ki, fától-fáig sprintelgettem és élveztem a tavaszt a sok kiszabadult szeleburdi városlakóval egyetemben.

A tó partján csak toltam a bringát, fényképezgettem, sétálgattam. Itt hallottam, hogy irgalmatlanul hisztizik egy gyerek mögöttem és egy nagypapa hang nyugtatgatta, kissé idegesen:
– Nincs, Jencike, eddig mindent megkaptál. Nincs.
Aztán csend lett. Hátranéztem: Jencike megtalálta a tavat.
– Papa, ebbe bele lehet fulladni? – érdeklődött.
– Igen.
– És hogyan szoktak ebbe beleesni?
– Például úgy, hogy sok csokit esznek és megszédülnek a szélén – csapott rá a grószfater.
Jót vigyorogtam. Most már legalább tudtam, mi volt az a hiszti.

A technikai fejlődés megállíthatatlan

Utaztam haza este az uszodából és már a buszon feltűnt egy társaság. Tízenhúsz éves fiatal srácok álltak a forgóban, sok pakkal és nagy hanggal. Ugyanott szálltak le, ahol én és gyakorlatilag végig egymás mellett mentünk a csendes kertvárosi utcákban – így alaposan megnézhettem, mi mindennel vannak felszerelve. Szemmel láthatóan mind a nyolcan buliba vonultak, az egyiknél volt egy karton dobozos sör, a másiknál néhány üveg déhá, cipeltek kólákat, poharakat, sörösüvegek is csörögtek az egyik szatyorban – és az utolsó ember egy böszmenagy PC-t ölelt szorosan magához.
Mintha megváltozott volna a világ az én időm óta.
Mi nyolcan sem bírtuk volna el az IBM370-est.