Fogalmam sincs, mások hogyan csinálják, de én azokkal a könyvekkel sem tudok megbírkozni, melyek a cégbe érkeznek be, átlag 2 hónap / darab sebességgel. Nem jutok el még a könyvespolcomig sem, mert ahogy van egy kis időm, mindig találok az interneten valami érdekes olvasnivalót. És ezek is csak gyűlnek, olvasásra várva. (Ócska poén, de még arra sincs időm, hogy a ‘Getting Things Done’-t elolvassam.)
Emiatt valószínűleg nem is fogok írni arról, hogy milyen szakkönyveket rendeltem meg innen vagy onnan… nem látom értelmét.
Bezzeg a karikatúraalbumokkal rögtön más a helyzet. Azok otthon vannak és egyébként is részei a kikapcsolódásnak.
Szóval inkább arról beszélek, hogy újabb két példánnyal gyarapodott a gyűjteményem.
Mindkét rajzoló a kedvenceim közé tartozik, pedig meglehetősen eltérő stílust képviselnek. Wiley Miller például az intellektuális, végtelenül cinikus humort űzi, félelmetesen jól megrajzolt munkákkal. Nem annyira ismert, de Wiley erősen kísérletező művész: az ő nevéhez fűződik az igazi színezési technikák bevezetése a magazinokban megjelent karikatúráknál, ő kísérletezett ki teljesen szokatlan, de nagyon kifejező perspektívákat az egyes jeleneteknél (szinte felülről ábrázolt, megnyúlt fejű emberek) – illetve ő találta ki a függőleges – de bonyolultan strukturált – karikatúracsíkot, mivel rájött, hogy a vasárnapi mellékletekhez inkább ez a térkihasználás illik. Szóval egy gondolkodó, bátran újító emberről van szó – és ezt sorozatának neve is jelzi. A ‘Non Sequitur’ szabad fordításban ugyanis azt jelenti, hogy ‘különálló’. Azaz egy olyan sorozatról van szó, melyben az egyes részek nem kötődnek a többiekhez, nem nagyon vannak visszatérő szereplők – átlagemberek alkotják a szereplőgárdát. Mindamellett a kiszámíthatatlanság annyira áthatja Wiley munkásságát, hogy igazából az előző meghatározás sem igaz. Ahogy ő írta, időnként hagyja, hogy kialakuljon egy karakter – de amint kezdené átvenni az uralmat a sorozat felett, akkor ejti. (Felsorolásképpen néhány figura: Homer; Északi Pierre; Eddie kapitány; nagy kedvencem, Obviousman(1); és a legutóbbi, akinek végül csak sikerült mindenkit kiszorítania: Danae. Persze ez nem véletlen, hiszen Wiley a saját kislányáról mintázta a figurát.)
Nos, Wiley munkásságát eddig csak a neten kísértem, de most megjelent egy olyan könyve, melyre egyértelműen le kellett csapnom: hétvégi rajzait gyűjtötte össze egy albumba és bőségesen kommentálta is, hogy melyiknél milyen újdonságokat vezetett be – és egyáltalán, milyen okok vezettek ahhoz, hogy változtasson. Eddig csak átfutottam, de nagyon jónak tűnik. (Habár a nyelvezete miatt – elveimmel ellenkezve – valószínűleg elő kell vakarnom a szótárt.)
A másik rajzoló pont Wiley ellentéte; már ami a humor forrását jelenti. Rajzolni ugyanis Jim Unger is kítűnően rajzol – de ő elsősorban a helyzetkomikumra épít. Szerencsétlen figurák keverednek eltúlzottan szerencsétlen szituációkba… az ember egyszerre vigyorog a helyzeten és a karakteren.
Neki eddig nyolc albuma jelent meg, ebből vadásztam le most a negyediket.
Ami külön figyelemreméltó, hogy Jim mennyire kevés vonallal, mennyire spontánul készíti ezeket a rajzokat. Elképesztő. Mindig azt mondtam, nem szégyen a jobbtól tanulni, Jim technikáját igyekszem is lekoppintani. (Habár pont a lendületes vonalvezetés az, melyet nem lehet ellesni – csak kifejleszteni.)
(1) Ebben a sorozatban hangzik el a következő mondat:
Help Obviousman in his quest to wake up America…
…be cynical.
Recent Comments