Még mindig a vizilovak

Al írt egy hosszabb hozzászólást az ellenőrök lelkivilágáról. Hasonló sztorink – empátiailag – nekünk is volt, bár ott nem tettlegesség lett a vége, Nej simán leordította a hajat az ellenőr fejéről.
Húsvét előtti napon volt, mentünk volna Köszegre, három napra elbújni a világ elől. Megpakoltuk a kocsit, elindultunk és kb. kétszáz méter után elfüstölt az ékszíj. Mint kiderült, az egyik feszítőgörgő megszűnt görögni. Eljuttattuk a kocsit a szervízbe, ahol a szerelő megvonta a vállát: csak az ünnepek után lesz hozzá alkatrész… cserébe viszont jó drága lesz.
Üldögéltünk otthon, amikor az egyik gyerek kitalálta, hogy menjünk vonattal. Szétpakoltuk a többnapos cuccot csővázas hátizsákba, sporttáskákba, gurulós bőröndbe és nekivágtunk. (Annak ellenére, hogy ünnep előtt, sok csomaggal, vonattal utazni… már-már perverzitás.) A gond az volt, hogy 1 óránk volt a vonatindulásig, a következő már túl késő lett volna. Felkaptam a csővázast, lányom a gurulós bőröndöt, a többiek meg a sporttáskákat, aztán futás. Minden jól is ment, amíg a Keletinél a metró kijáratánál bele nem futottunk az ellenőrkordonba. Én és a fiam átvágtunk közöttük, hozzánk nem szóltak. (Pár méterrel korábban mentünk, mert nekünk jobban kellett sietnünk – mi vettük meg a jegyeket.) Nejt viszont lekapcsolták a bátor ellenőrök. Szerintem azóta is bánják. Higgadt teremtés a lelkem, de ha már nem bírja a túl nagy terhelést, akkor robban. Itt ugye összejött a reggeli kocsielromlás, a várható nemkicsi javítási számlával, az elkeseredés, mert mindketten agyon voltunk hajtva és nagyon szükségünk lett volna arra a pár nap pihenésre, ugye a túlhajszoltság, a tömérdek sporttáska, melyek a kezeiről lógtak, a futás a vonathoz, az idegesség – és akkor jön egy ilyen köcsög, hogy mutassa meg a bérletét, amelyik valamelyik sporttáskában volt. Magunk között szólva, meg is érdemelte az a farok ellenőr, amit kapott. A Keleti előtt megállítani ellenőrzésre egy anyát a lányával, akik tele vannak csomagokkal és szemmel láthatóan szaladnak az állomás felé – az ilyen vizilovat lapátnyéllel kellene gondolkodásra tanítani.

Azért befejezem a sztorit. Remek hangulatban érkeztünk el a vonathoz, mondhatom. Mindenesetre elértük, igaz, ülőhelyet már csak dohányzófülkében találtunk. A másik négy ember nem is zavartatta magát, bagóztak, ahogy kell. Külön érdekesség volt, hogy a fűtést nem lehet nemhogy elzárni, de lejjebb venni sem – márpedig éppen szép napsütéses áprilisi nap volt. Az ablakot meg az egyik vénasszony miatt nem lehetett még egy centire sem lejjebb húzni, mert sipákolt a huzatra meg a hideg levegőre. Persze a bagó nála is ment. Kellemes négy óránk volt Szombathelyig. Ahol nem várt be minket a kőszegi vicinális, mert késtünk vagy hét percet. Így vártunk másfél órát. A következő járat viszont minden különösebb indok nélkül később indult egy negyedórával. Gondolom ez a kiszámíthatatlanság a gondosan megtervezett vasutas mentalitás része.
Na mindegy, késő délutánra Kőszegen voltunk. Mivel a panzió kint volt az erdőben, csak taxi jöhetett szóba. Áttúrtam az állomáson kiragasztott cetliket, de sehol nem találtam taxis matricát. Furcsa. Kis család lepakolt, én pedig elindultam vadászni. A második kocsmánál szerencsém volt, a csapos ismert egy taxist, megadta a számát. Én, a hülye, beszóltam a telefonba, hogy nagy kocsit küldjenek, mert sok cuccunk van. Nem is igen értettem a röhögést. Aztán megjött a hapi, szerencsére befértünk, és közölte, hogy tudomása szerint ő az egyedüli taxis Kőszegen. Valószínűleg így is lehetett, mert a panzió tulajdonosa, amikor végre lecuccoltunk nála, őszintén hitetlenkedett, mondván, hogy szerinte nincs is taxi a városban. Márpedig ő a helyi idegenforgalmi szakember, neki aztán tényleg ismernie kell a helyi viszonyokat.
Szóval kalandos volt. De estére már tűz mellett ültünk a kicsit hűvös, de harapnivalóan jó levegőn, sütöttük a kolbászokat, kortyolgattam a boros teámat és röhögtünk az egészen. A kőszegi hosszú hétvégék közül ez sikerült a legjobban.
Hülyeség lett volna kihagyni.