A technikai fejlődés megállíthatatlan

Utaztam haza este az uszodából és már a buszon feltűnt egy társaság. Tízenhúsz éves fiatal srácok álltak a forgóban, sok pakkal és nagy hanggal. Ugyanott szálltak le, ahol én és gyakorlatilag végig egymás mellett mentünk a csendes kertvárosi utcákban – így alaposan megnézhettem, mi mindennel vannak felszerelve. Szemmel láthatóan mind a nyolcan buliba vonultak, az egyiknél volt egy karton dobozos sör, a másiknál néhány üveg déhá, cipeltek kólákat, poharakat, sörösüvegek is csörögtek az egyik szatyorban – és az utolsó ember egy böszmenagy PC-t ölelt szorosan magához.
Mintha megváltozott volna a világ az én időm óta.
Mi nyolcan sem bírtuk volna el az IBM370-est.

Nyelvismeret

A korábbi ‘időgatyája’ beírás után gondolkodtam el, hogy ha lehetőségem lenne rá, mit is csinálnék máshogyan.
Megnyugtató, hogy csak egy helyen változtattam volna.
Hivatalosan tanulással töltött éveimben végig németes voltam – angolul sosem tanultam. (A diplomamunkámhoz kaptam ugyan angol anyagot is, de szakszöveget szótárral akar urduból is simán lehet forditani.)
Első munkahelyemen nem éreztem hiányát képzésbeli hiányosságomnak. Internet még nem volt – legalábbis elérhető közelségben -, szakirodalmat meg a cég nem vásárolt. (Az ügyvezető ki is jelentette, hogy “lófaszt, Józsikám, jól kiképezed magad, aztán meg elmész máshová dolgozni”. Így kénytelen voltam idővel képzetlenül elmenni máshová dolgozni.)
De ez sem változtatott azon, hogy amikor 32 évesen felkeveredtem Pestre és megnyílt előttem a szakmai fejlődés lehetősége, még egy kukkot sem tudtam angolul.
Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol utólagosan változtatnék.
A valóságban ugyanis az történt, hogy hiába indított a cég angol képzési kurzust, nem mertem jelentkezni rá. Azt a nulla szintet, amelyen én álltam, a legvadabb műszerekkel sem nagyon lehetett volna kimutatni.
Ehelyett szabadidőmben karikatúrákkal foglalkoztam, szerkesztgettem a Világökörséget és azzal vígasztaltam magam, hogy a rajzszövegek fordítása tulajdonképpen angoltanulás.
Hogy mennyire nem volt az, azt akkor tapasztaltam meg, amikor utcára kerültem és a végkielégítés egy részét arra fordítottam, hogy elmentem az IH-ba egy nyári intenzív kurzusra. Később megcsináltam ugyanezt a Dovernél is – és így húztam fel magam olyan szintre, hogy mostani munkahelyemen már el mertem menni hivatalos cégen belüli képzésre és elmondhatom végre, hogy ma már sínen vagyok.
A helyes döntés természetesen az lett volna, hogy már a korábbi munkahelyemen elmegyek saját zsebből külső, intenzív angol tanfolyamokra. Három-négy évvel korábban férhettem volna hozzá a bőségszaruhoz, az Internet nyújtotta szakmai anyagokhoz. A vizsgázgatást is elkezdhettem volna ennyivel korábban – mégha az akkori cégem nem is lelkesedett érte. (És ezzel kihagyhattam volna az életemből azt a megalázó, jórészt munkanélküli tíz hónapot.)

Akárhogy is nézem, ebben a szakmában az angol a kulcs. Anélkül egy bizonyos határon nem juthatsz túl.
És ez a határ szomorúan alacsonyan van.