Nosztalgiát, igen, nosztalgiát hord a városban szerte a szél

Soha nem voltam igazán Piramis rajongó. Általános iskolás korban én inkább az Omegát favorizáltam a magyarok közül. Ennek ellenére 1978-ban, amikor 14 éves lettem, szüleim azzal jelezték, hogy érettnek tartanak, hogy kaptam egy jegyet az egri Piramis koncertre. (Bár nem mondták, de ez olyan búcsúzásféle is volt – elkerültem Barcikára és utána mindenféle városok, kollégiumok jöttek és már csak vendégként keveredtem haza.)
Mindez onnan jutott eszembe, hogy most véletlenszerűen választottam zenét és a Piramis első, 1977-es lemeze került a lejátszóba. Legalább húsz éve nem hallgattam ezt az anyagot.
A nosztalgia olyan elemi erővel terített le, hogy félretettem a Larson albumot és döbbenten néztem a plafont. Egy pillanat alatt újból a gyerekkori szobámban voltam. Épp most érkeztem haza az iskolából. A függöny által megszűrt fény élesen emelte ki a levegőben kavargó porszemcséket. A táskát belöktem a sarokba és rohantam az Europa Star kazettás magnómhoz, mert már előre be volt karikázva a tévéújságban, hogy a délutáni Tánczenei koktél vagy Popzene Sztereóban műsorokból mely számokat akarom felvenni. (Volt még a Melódiakoktél és a Slágermúzeum.) Ültem az íróasztal mellett, figyeltem a tévéújságot és hallgattam a zenéket. Akkoriban ugyanis ennyi volt a zene: minden nap 13 óra körül egy óra. (Illegális adókat nem hallgattam. Nem is tudtam róluk.) Annyira közel ültem a magnóhoz, hogy a melegedő bakelit egyedi szaga még mindig itt van az orromban. Az összes akkori előadó szorgalmasan nyomott zenéjét ismertem – és még ma is ismerem. Ahhoz, hogy az ember elkapja a Bűvész-t, meg kellett hallgatnia ötször a Savanyú a csokoládé-t vagy a Postakocsi-t. Ez volt a biznisz. És bár nem szerettem, de ezen a módon rögzült bennem a 77-es Piramis lemez is.
De ha egy hullám elindul, nem áll le könnyen. Ahogy meghallottam a “Mondj egy mesét” című számot, beugrott a hozzá tartozó klip is. Ez volt akkoriban a nagy szó, néhány zenéhez filmművészek mindenféle lila művészkedést párosítottak és már össze is állt az Egymillió Fontos Hangjegy. Emlékszem, mekkora hányingerem volt az előbb említett Piramis szám klipjétől: mindenféle eltorzított arcok vartyogtak eltorzított hangon… és akkor – emlékezés közben – megcsapta orromat a tévénk szaga.
Azt mondják, képre a legkönyebb visszaemlékezni, utána jön a hang, a sor legvégén pedig a szag van. Hát, én most elmerültem a szagokban is. A mi családunk tévéket illetően teljesen az élbolyban volt: már akkor volt színes tévénk, amikor sok családban még semmilyen sem. (Nagybátyám gátlástalanul csencselt az oroszokkal.) De mi, gyerekek, külön tévét kaptunk: egy szintén orosz minivizort. Akkora volt az egész, hogy éppen ráfért a 10*8 centis képernyő az elejére – de nekünk maga volt a csoda. Ha megágyaztunk estére, akkor a duplaágy beterítette a szobát és pont az íróasztalig ért. Hasravágtuk magunkat öcsémmel, bekapcsoltuk a tévét és 50 centiről néztük a hangyamozit. Na, ezért nem véletlen, hogy annak a készüléknek is rögzült a szaga.
És az íróasztalomnak is megvolt a maga aromája. A grafit, a radírok, a faragott ceruza semmire sem hasonlító illata, mindez megjött most hirtelen. Eszembe jutott a szürke Philips zsebrádióm – hogy én azt mennyire szerettem. Tanulás közben általában az szólt, halkan. (Mekkora nagy királyság volt a Kívánságműsor kettőtől-ötig; Orchideák, lila orchideák…) Időnként félrelöktem a tananyagot és elővettem kedvenc ásványaimat. Nézegettem, forgattam őket a – szintén orosz – kocka asztali lámpa fényében. Ezekről a kövekről mindig morzsolódott le egy kevés törmelék, így az asztalomnak nemcsak a szaga volt jellegzetes, hanem a tapintása is. Száraz, meszes szagok és a fényezett asztallapon szétszóródott karcos por. Melyhez hozzájött a Pajtás magazinok édeskés nyomdaszaga is. Mindig volt néhány az asztalomon – nagy rajongója voltam a lapnak. (Még verset is küldtem be – de az alkotásokat borítsa a feledés jótékony homálya.)
Végül vegyük hozzá a koktélhoz az égett mezei poloskák émelyítő mentolos-édes szagát. A fűtés ugyanis konvektoros volt és ezek a kis hülyék a parapetkéményen keresztül egészen a fűtőtestig bemásztak. Aztán amikor jött a fűtési időszak, bent égett az egész család. Minden évben. Idővel ez a szag teljesen belevette magát a szoba atmoszférájába.

Hosszú időbe telt, mire tisztázni tudtam magamban azt a hirtelen rohamot, mely arra a pár akkordra indult be bennem. Legalább egy órája próbálom kibontani ezeket az érzéseket, melyek akkor, pár másodperc alatt robbantak fel bennem.
Ne csodálkozz, hogy percekig tényleg csak a plafont voltam képes bámulni.