Közgyógy

Miután a Telki kórházban úgy félrecsúsztunk a múltkor, kaptam egy nevet és egy telefonszámot: állítólag a doktornő igen otthon van ezen a területen. Egy próbát megér.
Hétköznap késő este hívott be, mert akkor volt ügyeletes. Kicsit furcsa volt a Telki után, hogy a tévénéző társalgóban ültünk le beszélgetni. Körülöttünk öreg brazilsorozatfüggők szívták magukba a napi fejadagot. A fülük botját sem mozgatták, amikor mondjuk a székletem konzisztenciáját elemeztem plasztikus kifejezésekkel.
Persze elkövettem egy akklimatizációs hibát. Az utóbbi egy évben szinte csak magánorvoshoz jártam, így a beszélgetés végén megkérdeztem, hogy hogyan rendezzük el az anyagiakat. Hirtelen megfagyott a levegő. Még a sorozatfüggőknek is megrebbent a szemöldökük. Ilyesmire nincs szükség – mondta hidegen az orvosnő.
Remek. Ez után a közjáték után még én érezhettem magam zavarban. Hiszen már el voltam rontva a magánorvosokkal. Hiszen áthágtam egy nagyon kényes közellátási szabályt. Rákérdeztem a pénzre, ahelyett, hogy tudomásul véve, hogy az ellátás ingyenes, megpróbáltam volna besaccolni a tarifát és beleerőltetni a pénzt a hölgy zsebébe. És egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így is van. Lehet, hogy ez a doktornő pont az a kivétel, aki tényleg nem fogad el pénzt – és ebből következően minden alkalommal át fogunk esni ezen a kínos közjátékon: megpróbálok majd hálás lenni, ő pedig megsértődik.
Ne mondja nekem senki, hogy ez így normális.
Na, mindegy. Elküldött vérvételre illetve bekért egy székletmintát.
Erős heteim jöttek, nem tudtam elmenni. Legalább azt megpróbáltam kinyomozni, hogy mikor van rendelés a laborban. Az intézetnek gyönyörű weblapja van. Akad rajta minden: az intézet története, szervezeti felépítése, remek képek az egyes helyiségekről, szóval le a kalappal. Csak éppen az nincs rajta, hogy az egyes részlegeken mikor van rendelés.
Kiindulva abból, hogy éhgyomorra kell menni, valószínűsítettem, hogy inkább reggel lehetnek nyitva. Úgy gondoltam, hogy odamegyek fél nyolcra, az olyan szimpatikus időpont.
Csakhogy előtte még elő kellett állítani a székletmintát. Utoljára gyerekkorban csináltam ilyet, akkor ez még nem volt probléma. De belegondoltam este, hogy milyen munka lesz reggel a vízzel feltöltött vécécsészéből kihalászni a bálnát… nem aludtam nyugodtan.
Ha nem haragszotok, a részletezéstől eltekintenék.
Végül fogtam reggel az értékes kis csomagot és elballagtam az intézetbe.
Az ‘A’ épület aulájában személyesen Jenő fogadott, egy hevenyészett íróasztal mögött. Gondoltam, jó fiú leszek.
– Jó napot kívánok. Merre van a vérvétel?
– Jeges poharat kér? – kérdezett vissza.
Hoppá. Én utoljára akkor láttam jeges poharat, amikor egy étteremben abban szolgálták fel a vilmoskörtét.
– Jó lesz az nekem? – óvatoskodtam.
– Sima vérvétel lesz?
– A legsimább.
– Akkor nem kell. Itt egy sorszám, a folyosó végén balra.
Nyolcas sorszám. Szép. Kellemesen egyszámjegyű.
A váróhelyiség viszont tele. Megálltam az ajtóban. Szinte abban a pillanatban kijött egy fehérköpenyes nő.
– Hatos sorszám? Sehol? Esetleg a hetes? Papír? – broadcastolt körbe.
Papírom volt, odaszóltam neki, de mire átértem a várószobán, már bement. Nem gond, igaz, a törzsbetegek egy cseppet röhögtek rajtam, de nálam volt a nyolcas sorszám, tudtam, a következő úgyis én leszek.
Időközben megérkezett egy banya, a férjével. Ő nem úgy gondolta. Leadta a kabátját a férjnél, átverekedte magát a várószobán, egészen a rendelő ajtajáig. Majd ott megállt – elzárva az utat. Ugyan próbáltak kijönni korábbi betegek, de a nő keményen tartotta a pozícióját.

    Megjegyzés: És még én szoktam dühöngeni, hogy milyen a városban a közlekedési kultúra. Hogy mindenki furakodik az autójával. Hogy pár másodperc előnyért ölni tudnának az emberek. Hogy képtelenség sávot váltani, mert mindenki összeszorított foggal őrzi a pozícióját. Hát, nem. Nem a közlekedési kultúra vacak. Itt az emberek mentalitása katasztrofális. Ez a banya, amikor odacövekelte magát az ajtóba, hogy nyerjen a többiek rovására öt percet, ugyanazt testesítette meg, mint az az autós, aki a kanyarodósávban hajt előre majd próbál elől bepofátlankodni.

Újból kijött a fehérköpenyes – pontosabban megpróbált kijönni, aztán inkább átkiabált a nő válla fölött:
– Tízes sorszám? Tíz feletti?
Gyorsan keresztülvágtam a termen.
– Nálam van a nyolcas! – sikoltottam.
– Maga merre járt eddig? Elcsászkálnak, aztán nincsenek itt, amikor hívják őket – zsörtölődött.
A banya végre beadta a papírjait, elvonult az ajtóból. Nem sokkal később behívtak. Ledobtam a kabátomat, nyújtottam a jobb kezemet, amelyiknél tisztábban látszik az ér. A nő nem is vacakolt sokat, dörzsölt, döfött. Közben beszélgettünk:
– Etikettpapírja van? – kérdezte társalgási stílusban.
– Hogyan lenne?
– Pedig kell. Anélkül nem vehetném le a vért sem. Ha végeztünk, menjen el a ‘C’ épület adminisztrációs részlegéhez, kérjen egyet és hozza ide.
– Rendben. Nem tudja, hol lehet székletmintát leadni?
– Az is lesz? Tenyésztős vagy bevizsgálós?
– Izé…
– Dobozba kellett bejuttatnia a mintát vagy üveglapra?
Úristen, mekkora perverzek ezek.
– Dobozba.
– Ahhoz külön papír kell.
– Dehogy. Ott van az előző papír hátoldalán.
– De az csak nekünk szól. Kell a Köjálnak is.
– Jaj.
– És ne felejtsen el ahhoz sem etikettet szerezni.
Irány a ‘C’ épület. Némileg megnehezítette a helyzetet, hogy a bejáratnál csak két tábla volt: ‘A’ épület balra, ‘B’ épület jobbra. Úgyis rámfért egy kis friss levegő, körbesétáltam az udvart. ‘C’ épület nem volt. Végül bementem a ‘B’ jelűbe. Porta, recepció.
– Jó napot kívánok. Valami bizarr okból kifolyólag a ‘C’ épületet keresem. Nem látták errefelé?
– Dehogynem. Pont ott vagyunk.
– Nem ‘B’?
– Nem. Ez a ‘C’. Ezen keresztül lehet bejutni a ‘B’-be.
– Aha. Etikett?
– Ott, szemben.
Ekkor még nem tudtam, mekkora szerencsém volt. A pultnál ketten álltak előttem. Csak. A nap során többször is elhaladtam e mellett a pult mellett, rendszeresen 20-30 ember állt akkor már sorban.
– Vérvételen voltam. Etikettre lenne szükségem.
– Orvos neve?
– XY.
– Mennyit kér?
– Mennyi a maximum adható?
– Három.
– Akkor annyit.
– Meg kellene székletmintához is.
– Ahhoz nem adunk.
– De a laborban azt mondták, hogy kell.
– Nem kell. Elég a papír hátoldala.
Hát, jó. Visszablattyogtam a laborba, leadtam egy etikettet.
– Azt mondták, hogy a székletmintához nem kell – vetettem oda.
– Dehogyisnem! – vadult be a nő – Ki mondta ezt a marhaságot?
– Az a nő, aki az etiketteket állítja ki.
– Az csak egy adminisztrátor. Kinek hisz maga, egy adminisztrátornak vagy egy szakembernek?
Komolyan zavarba jöttem. Jelen szituációban ez nem tűnt egyszerű kérdésnek.
– Akkor most hol adjam le a mintát? – vontam meg a vállam.
– Papír van már?
– Lesz.
– Akkor a ‘B’ épületben.
Oké. Felhívtam a doktornőt. Hiányzik még egy papír. Szerencsére dolgozott. Keressem meg. Ekkor már teljesen otthonosan mozogtam az épületkomplexumokban, kisétáltam a jegespoharakat kínáló hapi mellett, elsuhantam az etikettre várók között, biccentettem a portásnak, felmentem a sorozatmániákusok társalgójába. Nemsokára megjött a doktornő. Amíg töltötte a papírt, megpróbáltam társalogni.
– Nincs Önöknél túlbonyolítva az adminisztráció?
– Mire gondol?
– Nem is tudom.
Lesétáltam a ‘C’ portára. Van nálam egy doboz szar. Hová tegyem? A központi labor pont a ‘C’ és a ‘B’ épület közötti határmezsgyében van – mondták. Csöngessek bátran.
Csöngettem. Aztán később bátrabban még egy hosszabat is. Lelkiekben felkészültem, hogy ha etikettért hőbörögnek, akkor ‘neszebazmeg’ felkiáltással a markukba nyomom az egészet.
De nem kérték. Adminisztráció kontra szakértelem 1:0.
Végeztem.
De mi lesz itt, ha valami bonyolultabb dologra kerül sor; bonyolultabbra, mint egy vérvétel vagy egy minta leadása?

Lehet a gyerektől is tanulni

Elnézem Barnát, ahogy viselkedik és mosolygok. Abszolút nyitott, jókedvű, szinte megállás nélkül hülyéskedik.
Teljesen olyan, mint amilyen én voltam egyetemista koromig.
(Aztán persze megkomolyodtam, egyre kevésbé kezdett tetszeni az élet, fokozatosan bezárkóztam önmagamba. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára őszintén idegen emberek előtt.)
De a legjobb, hogy nem csak nézem, hanem emlékezem is – a srác felébreszti a szunnyadó foszlányokat. Milyen volt jókedvűnek, idétlennek lenni, nem lelkizni mindenen, élni vidáman – és néha kedvem támad felnőttként is idétlenkedni egy kicsit. Kimászni a sokszorosan őrzött erődből.
Dacára annak, hogy a világ nem lett igazán jobb.

Bowling

Naná. Ilyen retkes szutyok időben mi mást is lehetne csinálni?
Nejt itthon hagytuk, hagy tanuljon, mi meg elmentünk golyókat hajigálni.
Természetesen vittem a fényképezőgépet is – és nem féltem használni. Addig-addig kattogtattunk lányommal közösen, amíg sikerült mindkettőnkről elkapni egy-egy idióta képet.
Alant láthatjátok.

 

Kampány van

Ez egy kedves kis punk dal 2002-ből. Hihetetlenül aktuális ma is, különösen így, választási kampány idején.

Alvin és a Mókusok: Valaki dróton rángat

megfordult a kocka az értelem süllyedni kezdett
na ennek álljál ellent legyél akármilyen keménygyerek akármilyen edzett
akirõl azt hitted hogy intelligens maga a tiszta jellem
és hogy nem fog rajta az a megalomániás diktátori szellem
szemei vérben forognak õ is ott áll most a sorban
ha valaki fegyvert adna a kezébe csak bólogatna jól van jól van jól van

tegnap még köszöntél nekem de ma már ellenséggé váltam
de hiszen egy országban élünk te a szomszédom vagy józsi
mégis rámlõnél mert a múltkor nem a te pártod mellé álltam

mi folyik itt mi ez a szarság megõrültek az emberek
percrõl percre válnak barátokból ellenfelek
hahó ébresztõ üzenet mocskos jobb vagy bal egyformák
a lényeg hogy aki nyer legyen józan gondolkodású kormány

elég volt állj
ez így már nem mehet tovább
túl lépted az idegrendszer tûrésfaktorát

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

micsoda tömeg gyûlt a téren ez ám a tüntetés
otthonról úgy hallatszik mint egy birka bégetés
de te szentül hiszel az ügyben hozzád szól a propaganda-plakát
fanatikus lettél átvágnád a saját anyád nyakát

csodálkozom hogy a mai világban az ember ilyen hiszékeny
már csak ezt nyomja a média és a pap is a miséken
a sportolók és a mûvészvilág is oldalakra állnak
csak az a baj hogy a szememben õk is szánalmassá váltak

elég volt állj
ez így már nem mehet tovább
túl léped az idegrendszer tûrésfaktorát

láss tisztán végre már
térj már észre magyarország

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

láss tisztán végre
térj már észre magyarország

Súlyozásos optimum számolás

Avagy mivel múlatja idejét a fiam.
Március közepén lesz meg az 50. szolgálatja a gyerekvasútnál. Eszméletlen sok variálással összehoztuk, hogy ez pont a 19-ei napra essen, akkor lesz ugyanis hétvégi csoportszolgálatjuk, ahol az ötvenedikre tekintettel tetszőleges beosztást választhat – és hétvégi rendelkező még nem volt.
Most már csak az maradt a kérdés, melyik állomást válassza. Tegnap este ezzel foglalkozott.
Először is letöltötte a 19-ére vonatkozó menetrendet. Ebből kiszámolta, melyik állomáson mennyi lesz aznap az átlagos járatsűrűség. Ebből egy perc érték lett. Figyelembe vette, kik lehetnek az állomásfőnökök és leosztályozta őket egytől ötig. Végül kiszámolta, hogy az egyes állomásokon hányszor fordul elő ún. kereszt – azaz hányszor találkoznak szembejövő járatok.
Állomásonként elkészítette a következő mérőszámot: a szóbajöhető állomásfőnökök jegyeit leátlagolta, majd hozzáadta a járatsűrűséghez, végül ebből levonta a keresztek számát. A legnagyobb szám nyert.
Az egész számítást teljesen magától találta ki, hozzám már csak a végeredménnyel jött át.
Félelmetes.
12 és fél éves.
Ha addig agyon nem ütjük, felnőttként nagy dolgokra lesz képes.

Megjegyzés:
Nem is tudom, kitől örökölte az ösztönös optimumszámolási hajlamot.:)
Csak aztán úgy ne járjon, mint én. Az esélye megvan rá, mert van a csoportban egy deviáns kölyök, aki azzal szórakozik, hogy sunyi módon tönkreteszi a többiek munkáját. Ha például minden optimumszámítás ellenére őt kapja meg segéderőnek, akkor cseszheti az egészet.