NagyArcz

Itt is szerencsém volt, idejekorán megkaptam azt a nagy pofont, amely után az ember örökre egyfajta visszafogottsággal viselkedik ismeretlen környezetben.
A középiskolai koliban meglehetősen nagymenőnek számítottam pingpongban. Különösen idősebb koromban, már egészen jól ütögettem. Negyedévesként benne voltam abban a csapatban, amelyik bevitte az iskola második csapatát is a városi A osztályba.
Csendes, év eleji vasárnap délután éppen zsebpénzkiegészítő tevékenységet folytattam. Ez abból állt, hogy volt egy makacs szobatársam, aki állandóan meg akart verni. A szokásos feltételekkel játszottunk: 10 parti, mindegyikben kap 11 pont előnyt. Ha a tízből egyet is nyer, én bukok egy huszast. Ellenkező esetben ő jön nekem húsz forinttal. (A tét nagyságát illusztrálandó: a havi zsebpénzem százötven forint volt – annyiért már egy külföldi hanglemezt is lehetett venni.)
Nem volt semmi komolyabb fakszni, simán győztem. Az utolsó partikat már népes közönség nézte, köztük egy tejfölösszájú elsős. Amint vége lett, biccentettem feléjük és nekiálltam összecsomagolni az ütőmet. (Igen, volt ütővédőm is.:) Erre odajött az elsős, hogy játszana velem egy meccset. Ahhoz is ágaskodnia kellett, hogy felérje az asztalt.
– Na, ne hülyéskedj már – szóltam rá.
– De, játsszunk egy meccset – erősködött.
Addig-addig kapacitált, míg végül ráálltam. A nézőközönség persze maradt, ők is imádták a lealázásokat. Nos, megkapták – de nem úgy, ahogy gondolták. A srác – Csabi – úgy lemosott a pályáról, hogy egyik játszmában sem tudtam kijönni az ötből.
Mint kiderült, a kölyök már általános iskolás korában a felnőtt megyei B osztályban játszott.
Nem mondom, hogy ezután a szőnyeg alatt közlekedtem. De azt mindenesetre egy életre megtanultam, hogy _mindig_van_jobb_. És soha nem tudhatod, mikor futsz össze vele.

Tényleg szerencsém volt. Még alig volt tétje az egésznek.
De vannak olyan szerencsétlenek, akik akkor kapják meg ezt az élményt, amikor már késő. Már nem is veszik észre a beégést – vagy ha észre is veszik, képtelenek megváltozni. És igazából értelme sincs erőltetni a dolgot.

Pár évvel ezelőtt voltam egy tanfolyamon. A hallgatók között volt egy alak, akit én névről ismertem, ő engem viszont nem. Az illetőnek akkoriban jelent meg néhány írása a Technetben és elég sokszor kábította az egyszerű hallgatókat bennfentes dumákkal. Többször közel álltam hozzá, hogy beszóljak, de sikerült megállnom, hogy ne keveredjek bele.
Aztán a végén nem értette, hogy amikor beszólt egy rendeset, miért csak vigyorogtam.
Nos azért, mert magamban már korábban elképzeltem, nyakában a ‘Ki ismeri a legjobban Fóti Marcit’ medál arany fokozatával – és ezen a látványon csak vigyorogni lehetett.

Lynx

Ezt is befejeztem. Jó hosszú munka volt.
Valamikor megfogadtam, hogy kinyírom a bookmarkomat. Tényleg csak azok a linkek maradjanak benne, amelyeket sűrűn használok, illetve amelyeknél kell a tabbed browsing.
Tudni kell, hogy 1997 óta görgetek magam előtt egy egyre gigászibbra növő gyűjteményt, tele ‘csak jó lesz valamire’ tipusú linkekkel. (Meg persze töröttekkel is, jócskán.) Csak az automatikus szinkronizáció kisebbfajta bravúr volt (via PDA), az állandó átszervezésekről, rendezésekről nem is beszélve.

Pont nekem találták ki a del.icio.us-t.
Átnéztem, megcumiztattam és megböfiztettem ezt a hatalmas linkkupacot, kidobtam legalább a háromnegyedét, a többit pedig igyekeztem olyan kategóriákba csoportosítani, hogy egyfelől gyorsan megtaláljak bármit, másfelől ha el akarok rakni egy fontosnak látszó linket, ne kelljen percekig gondolkodnom, hogy vajon milyen cimkét akasszak rá? Nyilván sokat segített, hogy az információim nagy részét ma már rss reader-en keresztül fogyasztom – így a linkek jelentős hányada egyből repült. Több helyen is találtam olyanokat, hogy egy nagyobb site egyes aloldalaira mutattak külön-külön linkek. Ezeket összevontam. (Nagyon jó példa rá ez az oldal: gyakorlatilag minden lényeges dolog elérhető a baloldali menüből.)

És elkészült végre; itt van. Értelemszerűen a jobb oldali menüsorra kell koncentrálni, a bejelentkező képernyőn bal oldalon idősorrendben ömlesztve láthatók a linkek.

Nem mellékesen megoldottam, hogy unalmas tanfolyamokon hogyan érjem el kedvenc oldalaimat.

ps: Csak szólok, hogy a kényelmes használathoz azért még telepíteni kell a nyomógombokat vagy plugint is a böngésző alá.

Editorial

Egy korábbi kommentben már lehúztam az editorial cartoon műfajt. Ehhez pont húzásra érkezett Jim Borgman mai filozofálgatása.

A történet röviden: Dick Cheney egy vadászaton seggbedurrantotta egyik politikustársát. Puskával, naná. Rossz vagy.
Ezután kezdett meditálni Jim:

Such is the case with the Cheney hunting story. If it’s a big enough story, as this one is, the cartoonist has no choice but to draw about it.

Ez mindent elárul a műfajról. És arról, hogy miért nem szeretem.

Igen, a karikatúraháború

Pedig ki akartam maradni ebből az egész karikatúra balhéból. Nem azért, mintha nem lenne véleményem, csak éppen túl gusztustalannak tartom ezt az egészet ahhoz, hogy beszéljek róla. (A félreértések elkerülése végett, ez mindkét oldalra vonatkozik.)

De mégsem lehet kimaradni belőle, mert az élet olyan csavarokat produkál, melyek lassan montipájtoni magaslatokba kavarják a történetet.

Ugye, először dán rajzolók lerajzolták azt, amit a muszlimok szerint nem lehet.
Válaszul az iráni karikatúristák nekiálltak ordenáré holocaust karikatúrákat rajzolni – elérve ezzel, hogy innentől senkinek nem lehet egy rossz szava sem. Sőt, most már elméletileg lehet ugye iráni követségeket gyújtogatni.
Aztán mielőtt a karikatúrát felvennék legújabbkori fegyvernek a katonai arzenálokba, megjelentek az izraeliek.
Hogy nehogymár valahol a világon jobb antiszemita karikatúrákat rajzoljanak mint amilyeneket ők képesek magukról rajzolni.
Ezért rögtön ki is írtak egy pályázatot.

Csillagos ötös. Az első értelmes hang ebben a gusztustalan vérnősző ordibálásban.
Egy nép, amelyik képes saját magán röhögni.
Ilyenből kellene még százegynéhány és sokkal jobb hely lenne ez a földgolyó.

via Drawn

SMS8200 megint

Korábban lelkendeztem ezzel az eszközzel kapcsolatban.
Mióta bevezettük egyik nagy ügyfelünknél, azóta egy kicsit visszafogom magam. Nem rossz persze, de…
Már a tervezésnél beleszaladtunk egy furcsaságba. A kütyünek két hálókártyája van, de mindkettőnek ugyanabba a LAN-ba kell csatlakoznia. A két NIC között nincs smtp routolás. Magyarul, az egyik lábára jönnek kívülről a levelek és ugyanezen a lábon mennek tovább a belső smtp szerverre. A belső szerver a másik lábára küldi a kimenő leveleket és ugyanaz a láb dobja is ki az internetre azokat.
Valószínűleg teljesítmény okok rejtőzhetnek a háttérben, de akkor is furcsa. (Arról nem is beszélve, hogy könnyű úgy teljesítményt növelni, hogy így az Exchange szerverre hárul a dmz-k közötti smtp routing megvalósítása.)
De nem ez volt a legnagyobb tű a vudubabában.
Egy hét után az eszköz eldobta az agyát. Se ssh, se https, se smtp… egyedül pingre válaszolt. Helyi erő kiment, oldalba rúgta.
Az eszköz feléledt és jó egy órán keresztül működött is. Aztán megint megborult. Helyi erő blazírtan megint kiment és kihúzta a seggéből a hálózati kábelt. (Pusztán Varánusz kedvéért: az eszköz seggéből.:) Gyors rollback a korábbi rendszerre, a levelezés visszaállt.
Az alatt az egy óra alatt, amíg élt a cucc, megpróbáltuk kiolvasni belőle, mitől halt el. Nem sikerült. Pedig meglehetősen sokat próbált emberek ugrottak neki, de nem. Az eszköz alatt ugyanis egy rh linux oprendszer szaladgál – és bárhonnan próbálkoztunk hozzáférni, mindenhonnan a mail admin jail-jébe kerültünk – ahol a korlátozott lehetőségek között nem szerepelt a log elolvasása. (Csak tail volt.) A grafikus felületen viszont kizárólag az MTA logjához fértünk hozzá, az meg nem mondott semmit arról, hol csúszott ki a rendszer alól a talaj.
Mindez elég messze van attól, ami egykor lelkendezésem tárgya volt: hogy ssh és oprendszer szintű konfigurálás. Nyilván van valamilyen mód rá, hogy a Symantec mérnökei belenyúljanak root jogosultsággal, de azért ez kissé kellemetlen metódus ahhoz, hogy mondjuk kinyerjünk egy infót a syslog-ból.

Bálint

Nem rossz.
Találjuk ki, hogy minden nap meg kell ajándékozzunk valakiket.
Aztán ébresszünk lelkiismeretfurdalást az emberekben, miszerint akit ennek ellenére mégsem ajándékoztak meg, az meg fog haragudni rájuk.
Utána már csak a kasszagépet kell villámgyorsan kezelnünk.

Rétes réteg

Olvastam valahol valami várostervezőnél, hogy egy városnak rétegei vannak. Ugyanazt a földrajzi egységet más útvonalakkal járják be az autósok, máshogy a kerékpárosok és máshogy a tömegközlekedők. Mintha más-más átlátszó fóliára rajzolt térképeket raknánk egymásra, ugyanazon nagyváros esetén.
Én lassan hozzá tudnám tenni ezekhez a specializált térképekhez a város mákosrétes térképét.
Be kell vallanom, teljesen furcsa jelenségeket észlelek magamon. Amikor vizsgázni jártam, az volt az egyik mantrám, hogy mindegy, mi lesz az eredmény, de utána úgyis beugrok a Lehel-úton lévő rétespékségbe. Amikor a Dataplexbe kell mennem, akkor nem mulasztom el, hogy az Árpád hídnál beugorjak egy rétesért. Ha fodrászhoz megyek, akkor mindig belépek az Oktogontól nem messze lévő rétesboltba. És bárhová megyek, állandóan jár jobbra-balra a tekintetem, hol látok ismeretlen rétesboltot.
Pontosan tudom, hogy az Újpest központ aluljáróban lévő rétesbolt túl édesre csinálja a tölteléket – és egyébként sincs soha tiszta mákos rétesük. (Mindig csak a gusztustalan meggyes-mákos meg almás-mákos.) Tudom, hogy a Határ úti aluljáróban lévő üzletben finom tiroli típusú van, de pofátlanul apró darabokban mérik ki. Nemrég fedeztem fel, hogy nyílt egy burek üzlet Pesten. De rögzülni ez is úgy rögzült a térképemen, hogy van mákos rétesük is.
Valamikor beszéltük a családban, hogy nem lenne hülyeség pár évig külföldön dolgozni. Én favorizáltam volna Finnországot, de Nej közölte, hogy a hideg kizáró tényező. Én most kezdek abba az állapotba jutni, hogy a mákosrétes hiánya miatt a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén kívül semmi külföld nem jöhet szóba.
Nem tudom… elképzelhető, hogy ez már függőség?

User 1.0

A windows listán mennek most a user sztorik… eszembe jutott nekem is egy. Ez nem annyira idióta, inkább aranyos.

Még egy korábbi munkahelyemen történt. Hárman voltunk rendszergazdák. A felhasználók felvétele Béla dolga volt, mivel ő tudta a legkedvesebben elmagyarázni, hogyan is működnek itt a dolgok.
Üldögéltem a helyemen, amikor bejött egy félszegen mosolygó leányzó.
– Most állok munkába. Kellene egy felhasználói név – közölte.
Lassan ránéztem.
– Béla.
Elgondolkodott.
– Jó lesz – vigyorodott el.

9-9-10-10-10-10

Yess!

Pedig nem úgy indult a nap, hogy éreztem volna a siker szagát a levegőben.
Ma jött el a nagy nap, ma migráljuk át nagy ügyfél egyik Exchange organizációját a másikba. Szép nagy nemzetközi összefogással: a címtármigrációt Amerikában csinálják, az európai központ (Hollandia) munkálatait a belga outsourcing cég, mi pedig ugye itt lapátoljuk a szenet a magyar ügyfelünknél.
Tegnap azt írták a belgák, hogy early morning keresni fognak. Kiindulva az eddigi munkakedvükből, gondoltam, ráérek fél kilenc – kilenc között bemenni. El is indultam időben, de a Budapesten leesett horribilis mennyiségű hó szétzilálta a buszközlekedést. Nyolc után nem sokkal a Kökinél csöngött a telefon: ügyfél IT középvezetője szeretne kick-off meetinget tartani a mai napról. Alig bírtam ki, hogy ne kacagjak fel hangosan. Milyen kick-off, amikor már gyakorlatilag csináljuk? Pár perc múlva keresett egy kisebb vezető, hogy oké, meeting elmarad, de elvárják a pontos tájékoztatást. A belgák a Lehel-tér körül csörögtek rám. Elmagyaráztam nekik, hogy betakarta a hó a várost, keressenek kilenckor.
8.50-kor értem be és gyors előzésekbe kezdtem.
8.55-kor leírtam a nap forgatókönyvét az IT vezetőnek. Sokadszor.
8.57-kor megköszönte.
9.02-kor jelentkeztek a belgák. Megkérdezték, mikor kezdhetjük a migrációt. A right now válasz határozottan meglepte őket, elvonultak tanácskozni.
Én pedig kimentem teát főzni. Minden labdát visszaadtam.
10.00-kor a húrok közé csaptunk és ebédre a munka zömét legyűrtük. Az amerikai hölgyet valószínűleg meglepte a gyors haladás, mert amikor 15.00-kor eljött az ideje, akkor csak annyit mondott, hogy “sorry, our database is chugging along” – amit legjobban talán úgy lehetne lefordítani, hogy bocs, de az adatbázisunk most éppen szuttyog. (Marhára tetszik a kifejezés.:)

Mivel a címtármigráció 48 óra és a MIIS adatbázis várhatóan csak estére tér magához, így nyugodt szívvel mehettem el úszni.

Ahol minden úgy kezdődött, mint a mai nap. A pénteki nap dacára – amikor ugye nincs oktatás, minden pálya szabad – kifejezetten sokan voltak a vízben. Bevágódtam a gyorsabban úszó mellúszók közé, ráálltam a tempómra – de volt a sávban egy hájfejű alak, aki éppencsak végig tudott evickélni a távon. Annyi esze már nem volt, hogy átmenjen egy lassabb sávba. Sőt. Miután rövid időn belül másodszor is megcsinálta velem, hogy leállt a végén pihenni, majd pont akkor indult be elém, amikor én fordultam, kénytelen voltam egy félhangos ‘akurvaéletbe!’ csatakiáltást elnyomni a füle mellett.
Pedig a pénteki napot szemeltem ki a heti rekordkísérlet megúszására, mivel ilyenkor szokott a legüresebb lenni a pálya. Hát, ennek lőttek. A farok rendszeresen feltartott és a többiekkel is össze-összeakadtunk. Dühömben elkezdtem erőből úszni és csak akkor éreztem, hogy lehet, hogy mégis lesz valami ebből az időből, amikor sorra beelőztem a gyorsúszásban nyomulókat is.

A végén kimászni is alig bírtam a medencéből, de határozottan boldog voltam: csak megdőlt a korábbi – abszolút – rekord.

Eljöttek az angyalok

A címekkel együtt.

Előzmények:
Itt írtam róla, hogy egyik ügyfelünknél váratlan áldás érkezik: közel 33000 kontakt pottyan az égből a címtárukba. Azt is írtam, hogy sikerült megvédeni ezektől a globális címlistát – de nem túl elegáns módon. Mindenképpen szükség lett plusz adminisztrálásra, ami emberi munka, következésképpen hibaforrás. (Nem mintha a gép nem tudna…)

A héten megkaptuk az első adag címet és alaposan szemügyre vettem őket ldp-vel. Ahogy haladtam sorról sorra, egyre szomorúbb lettem. Sajnos bejött a logika – ha ezek az idegen sejtek látszódni akarnak a szervezetünkben, akkor teljesen hasonulniuk kell. Még az exchangeLegacyDN érték is teljesen ugyanaz, mint a saját címeinknél.
Nem hatásvadászatból írom, tényleg így történt: amikor a tulajdonságok végére értem, akkor találtam – az utolsó sorban – egy olyan bejegyzést, amely egyből bearanyozta a napomat. Ez a neve: msExchangeOriginatingForest. A név magáért beszél: annak az erdőnek a neve van benne, ahonnan a címet migrálták. Értelemszerűen azoknál a címeknél, melyek helyben születtek, ez a tulajdonság üres – azaz nem látszik az ldp-ben.
Innentől kezdve egyszerűen csak ki kell egészítenem a GAL lekérdezést a (!(msExchOriginatingForest=*)) feltétellel és az a bizonyos sokat emlegetett Bob már rögtön a bácsikám is.

Olcsó álmok

Éjjel azt álmodtam, hogy elromlott az elektromos fogkefém, pont, amikor a számban volt. Később azt is álmodtam, hogy elromlott a kormányszervó az autóban és alig lehetett irányítani.
Visszaemlékszem, milyen duhaj álmaim voltak valamikor… kár értük.
Szemmel láthatóan elvitte őket a fogyasztói társadalom.

Tolongás

Scott Adams nem csak rajzol, de pátyolgatja is kedvenc szerzőit. Egyik ilyen felkarolt szerző Mike Belkin, az Unfit sorozat rajzolója. Persze ez egyáltalán nem meglepő: a sorozat stílusa hasonlít Adams stílusához, az egészséges életmód pedig különösen közel áll Adams életfelfogásához. Talán nem köztudott, hogy a Dilbert mellett egy egészséges élelmiszerekkel kapcsolatos láncot is futtat. (Azért úgy elképzelem Scottie-t, ahogy Kőbán Ritáékhoz hasonlóan kiáll egy estélyi ruhában a plakátra… :)
Na, szóval, Mike besokkalt, abbahagyja – Adams pedig nekiállt új szerzőt keresni a meglévő sorozathoz.
Ami mindenkit megdöbbentett, az a pályázók nagy száma volt.
Töprengtem itt, hogy tkp. mi is a jobb: szabadúszónak vagy szindikalizáltnak lenni? A fenti esemény nagyjából eldönteni látszik ezt a vitát: tehetséges emberek törik kezüket-lábukat, hogy akár egy mások által kitalált figurákkal, ötlettel bíró sorozatot is átvegyenek. Köztük olyan nagy nevek is, mint pl. Jerry King, aki egykor a Playboy-nak volt házi rajzolója.
Adams is meglepődött, ezért egy írás erejéig visszatért a témához. A pályázók nagy számát (83) annak jeleként érzi, hogy manapság kihalt a vállalkozói kedv a szindikátusokból. Nem mernek kockáztatni. Itt is érvényesül a ‘vegyünk IBM-et, akkor bukás esetén senki nem fog minket hibáztatni’-elv, csak máshogy: ‘legyen jól megrajzolva és legyen politikailag korrekt, akkor nem fognak minket hibáztatni”-elv lett belőle. Emiatt az igazán tehetségesek még csak tűzközelbe sem kerülnek. Elismerésre méltó őszinteséggel azt is bevallja, hogy biztos benne, hogy ha ma kellene házalnia, páros lábbal rúgnák ki Dilbert-tel a szindikátusok.
Sajnos, tényleg így van. A mai sorozatok egyre kevésbé harapósak – inkább bájosak, jól megrajzoltak… és unalmasak.
Garfield a király.

[Update]
Az olvasók szavazatai alapján kiválasztották a legjobb 15 pályázatot. Imhol.

Dolgok történnek

Ilyenkor melegszik egy kicsit a szívem helye. Látom, hogy nálunk is teljesen hasonlóan mennek a dolgok, mint nyugaton – és ez jó. Ha mi sem kapunk primer információkat, akkor legalább ők se kapjanak.
Jim McBee belefutott egy rejtélyes figurába. Exchange2000-ről migrált Exchange2003-ra és egyik irányba ment a levelezés, a másik irányba meg nem. Logolásokat kapcsolt, bejegyzéseket sasolt, füstölt is a feje, gondolom – aztán mivel nem tudta értelmezni a logokat, bejelentette a PSS-nek. Jim McBee! Hízott a májam, de nagyon, hiszen legtöbbször én is ezt szoktam csinálni , csak eddig azt hittem, azért, mert kisfiú vagyok a nagyok játszóterén.
A befejezés már kevésbé volt szokványos: Jim végül megtalálta a szükséges információt egy ősöreg newgroupban. A lecsorgó jogosultságok voltak elállítva a szerver objektumon. Ami azért is furcsa egybeesés, mert pont most szívtam én is egy hasonlóval, amikor a saját magunk által barkácsolt GAL-ban nem jelent meg néhány cím.