Day: February 24, 2006

Letelepített bunkóság

Gondolom, valaki be akart menni jegy nélkül.
– Baszd meg te az anyádat! – ordította kifelé az ellenőr a metró bejáratánál.
– Ide akkor sem jössz be, ha jegyed lesz! – kiabálta hozzá a biztonsági őr.
Mindezt kénytelen voltam testközelből végighallgatni, mivel a bérletem a belső zsebemben lévő irattárcában van, ahonnan elég körülményes előbányászni.
Az ilyen közjátékok remekül meg tudják alapozni a reggeli hangulatot.

Elgondolkodtam, hol ment félre a rendszer.
Először is, a tömegközlekedés meglehetősen szar. Ez tény. Sűrűn kell heringként zsúfolva utaznunk, nemritkán hajléktalan, büdös emberekhez tapadva. A buszok pontossága nevetséges. És akkor a nagyobb metróállomások, aluljárók balkáninal is rosszabb állapotáról nem is beszéltem.
Az emberek is idegesek, frusztráltak. Nem csoda, hogy elég egy apró szikra, hogy bedurranjon az agyuk. Ilyen apró szikra pl. a torlódásokat okozó ellenőrlánc a metróállomás bejáratánál.
De nézzük ugyanezt a másik oldalról. A jegyeket, bérleteket tényleg ellenőrizni kell. Ez egy ilyen világ. Az erkölcsi tartás nem nő csak úgy magától – ahhoz kell legalább egy generációnyi jólét. Meg normális politikusok.
Szóval reménytelen.

Oké.
Tehát látható, hogy a jegyek ellenőrzéséhez orrszarvúbőrű emberek kellenek. Akikről lepattan minden kurvaanyázás. Sajnos ilyen emberek csak kompakt kiszerelésben kaphatók… azaz agyuk is orrszarvúagy méretű.

Kellemetlen.
Ez gyk. azt jelenti, hogy a rendszer nem lehet más jelenleg, mint amilyen.
Kénytelenek vagyunk minden reggel a letelepített bunkó élőláncon – és az általuk okozott torlódáson – keresztülverekedni magunkat.

Csak tudnám, hogy a világ más pontjain hogyan másztak ki ebből az önmagába zárt logikai rendszerből?

[Update]
Azóta belefutottam egy érdekes esetbe. Az ellenőrzésnél az egyik utas – egy látszólag teljesen normálisnak tűnő idősebb férfi – váratlanul hisztérikus kitörést produkált, amikor az ellenőrök közelébe került. “Ne érjen hozzám, mert megölöm!” – ordítozta. Persze az ellenőr libának se kellett sok, az is elkezdett ordítozni, így pillanatok alatt hatalmas perpatvar kerekedett.
Ha jól láttam, a hapinak érvényes bérlete volt – mégis elborult az agya.
Érdekes.

Az átalakulás


Ahogy egy idegen helyből egyszer csak otthonos lesz.
Amikor kimozdultunk gyerekkorban a szabadba. Mentünk autóval a Bükk-hegység kanyargós útjain és árgus szemekkel vizsgáltuk a környezetet – vajon melyik lesz a megfelelő tisztás. Aztán egyszer csak apám fékezett, begurultunk a rétre. Kiszálltunk és alaposan végignéztünk a terepen. Általában ilyenkor még nem éreztünk semmit: csak egy rét volt a sok közül. Tulajdonképpen akárhol is leülhettünk volna, mindenhol ugyanolyan idegenül és kényelmetlenül éreztük volna magunkat.
Elkezdtünk berendezkedni. Felállítottuk a sátrat. Elmentünk fát gyűjteni. Megcsináltuk a tűzhelyet. Anyám nekiállt krumplit, zöldséget pucolni a kempingasztalon. Tüzet raktunk, bográcsállványt szereltünk fölé. Amíg rotyogott a bogrács, előkerült a focilabda és a férfiak egyből hajkurászni is kezdték. (Általában egy baráti családdal együtt mentünk.)
Ebéd után a gyerekek elindultak csavarogni. Játszottunk a bokrokban, a magas fűben. Bemerészkedtünk a közeli erdőbe. Birtokba vettük a környéket. Lelkendeztünk, ha patakot, tavat találtunk.
Amikor délután összepakoltunk, eltakarítottuk a nyomainkat, már nehéz volt elválni a tisztástól. Már hozzánk tartozott, belaktuk. Legszívesebben még maradtunk volna, hogy jobban megismerjük a környéket.

A mai napig hülyén érzem magam, amikor átmegyek autóval a Bükkön. Tele van olyan tisztásokkal, melyek másoknak nem mondanak semmit. Nem is értik, miért lassítok, miért vizslantom az út helyett a réteket. Ezek az egyszerű, időnként sivár rétek – nekem barátaim. Látom magunkat rajta, ahogy belaktuk, otthonossá tettük.
Pedig pár óránál többet nem töltöttünk egy helyen.