Egyszerű kiolvasás

Abszolút egyszerű feladatot kaptam. Csináljak egy listát, a következő oszlopokkal: felhasználói név, GUID. Az első oszloppal nem volt semmi gond és úgy véltem, a másikkal sem lesz. Kétperces munka. Egy perc volt, amíg megnéztem adsiedit-tel, hogyan is hívják a tulajdonságot: objectguid. A következő perc pedig azzal telt, hogy az előregyártott lekérdezőszkriptemben átírtam a lekérdezést a kívánt formára.
Majd az elkövetkező pár órában azzal foglalkoztam, hogy rájöjjek, miért is nem működik ez a módszer. A szkript ugyanis üres oszlopot hozott le.
Rutinosan kikapcsoltam a szofisztikált hibafigyelést (on error resume next), így meg is kaptam a várt runtime error-t.
Nézzük, ldp-ből mit látok. Semmit. Nincs ilyen tulajdonság. Visszamentem az adsiedit-hez, hátha az előbb káprázott a szemem, de nem – a tulajdonság ott volt, sőt, módosítani is tudtam. (Ezzel azért óvatosan.) Azaz jogosultsági probléma sem lehet.
Jöjjön a gugli power. Hosszas keresgélés után találtam olyan linkeket, miszerint felejtsem el, a feladat vbscript segítségével nem oldható meg. Ugyanis az objectguid az egy binárisokat tartalmazó tömb, a vbscipt viszont kizárólag a variant típusú tömböket tudja kezelni.
Szerencsére a lendület továbbvitt és kipróbáltam még néhány keresőszót. És meg is lett az eredménye, rátaláltam egy írásra Eric Lippert blogján.
A szokásos szöveggel indít. Hogy miért nem lehet megoldani a feladatot. Aztán megmutatja, milyen trükközéssel lehet mégis.
Először bedobja a cstr() függvényt. Ez egy olyan függvény, amely képes kigondolkozni a dobozból. Mindent, még az általa értelmezhetetlen adatokat is átkonvertálja sztringgé. Bízik benne, hogy a programoló csak tud kezdeni valamit a karakterkukaccal. És Eric tud. Nekiáll sztringet szeletelni, karaktereket konvertálni, nullából duplanullát csinálni – míg végül a boszorkánykonyhájából kipottyan a friss, ropogós GUID.

Egyszerű kiolvasás. Ja.

I Would Do Anything For C64

Olvastam Tamás írását a kezdetekről és teljesen elérzékenyültem, amikor a korai C64-ínséges időket emlegette.

Elmesélem, nekem hogyan lett 1985-ben saját C64-em. Floppyval.

Ott kezdődött, hogy már az előző tanév végén megkaptuk a jó hírt: nyáron kidobják Noé egykori ODRA számítógépét (bocs, Feri:), helyette áttérünk C64 programolásra. (Ja, akinek ez új: ugyanarról a vegyipari egyetemről beszélünk Tamással, csak én pár évvel korábban végeztem.) Életemben nem láttam még számítógépet, de nyáron már vettem egy általános Basic könyvet és papíron meg is tanultam programozni. (Ebből jópofa dolog sült ki: első órán beírtam első programomat a gépbe, majd azt mondtam neki, hogy “run”. Nem történt semmi. Hívtam a tanárt – aki kb egy leckével járt előttünk – és felkértem, keresse meg a hibát. Neki sem futott a progi – pedig ott volt szépen a képernyőn az ötsoros kis vacak. Érdekes módon a list parancsra sem történt semmi. Volt ám nagy izzadás. Végül valaki megkérdezte, hogy nyomtam-e return-t a sorok végén? Miért, kellett volna? – kérdeztem vissza.)
Eltekintve ettől a kínos esettől, nagyon megtetszett a dolog. Éreztem, hogy ez az, amit nekem találtak ki. A kémia nyakát behúzva sunnyogott el balfenéken. Közöltem is a szüleimmel, hogy végre találtam valamit, ami leköt. Amikor felvázoltam az anyagiakat, anyámhoz repülősót kellett hozatni. A család éppen építkezett, nagyanyám abszolút komfortmentes vályogházában (hidegvíz az udvari csapnál, budi a kert végében) nyomorogtunk, én meg előálltam, hogy nekem bizony kellene egy 120e forintos cucc, de azonnal. (Apám kb. 10e körül keresett.) Bár esélyem nem sok volt, de végül sikerült meggyőznöm a családi tanácsot. A kép ma is előttem van: a felnőttek ültek a tiszta szobában, dohogott a cserépkályha és apám, én pedig állva magyaráztam nekik, hogy ez mekkora nagy esély. Egyfelől rögtön felére redukáltam a költségeket, mondván, hogy nem Magyarországon kell megvenni, hanem Bécsben és becsempészni a határon. Anyám itt nyúlt megint a repülősóhoz. Emlékeztetőul, mindez 1985-ben volt. Ekkor Bécs még csak háromévente volt elérhető, kék útlevéllel és a maximum kivihető valutakeret 15e forint volt. Arra a kérdésre, hogy és egyáltalán honnan lesz nekem 60e forintom erre a vásárlásra, közöltem, hogy tudtommal van. Úgy hívják, hogy Ifjúsági Takarékbetét. Anyám a továbbiakban nem szarozott, fixen rögzítette orrához a repülősót. Nem hagytam nekik időt a töprengésre, elővezettem, hogy mekkora előnyöm lesz nekem a szakmában, ha már másodévesként saját számítógépem lesz, mellyel annyit foglalkozhatok, amennyit akarok; nem kell sorban állnom, gépidőért harcolnom. Mire végzek az egyetemen, akkora előnyöm lesz, hogy simán találhatok magamnak kurrens, jól fizetős állást. Olyat, amely mellett nem lesz probléma a lakáshoz jutás sem. Megkértem őket, tekintsék úgy, hogy én ezt a pénzt átforgatom szellemi tőkébe. (Cuki naív ember lehettem akkoriban. Évekkel később az első fizetésem 7500 forint lett. Lakás. Ja.) Lényeg a lényeg, meggyőztem őket, kivették a zsét.
Már csak az akciót kellett megterveznem. Napokig vámrendeleteket bújtam. Kiderült, hogy az alapgéppel nincs semmi baj, be lehet hozni. A floppy viszont pár ezer forinttal, de átlépte a magánimport határát. Viszont lehetett méltányosságot kérni. Akkori eszemmel teljesen természetesnek tartottam, hogy ha valaki egyáltalán méltányos lehet, hát én tuti az leszek. Tehát ez kipipálva. A pénz kivitele sem lehet olyan komoly probléma, egyszerűen keríteni kellett még három embert, aki beáldozza a valutakeretét, cserébe a buliért. Írták azt is, hogy a teljes valutakeretet csak akkor lehet elkölteni, ha legalább két hetet kint töltünk. Ez már húzósabb volt, mert a többieknek beígértem, hogy minden költségüket én állom. Pénzem viszont pont annyi volt, hogy megvegyem a cuccot. Végül is… lehet menni stoppal, lehet héderezni pályaudvaron és két hétig nem nagy ügy májkrémet enni. De azért ezt nem mondtam meg egyből nekik. Vártam egy kicsit, hogy belelkesedjenek.
A szervezést most hagyjuk. Baromi durva volt, mire mindenki rábólintott, mire mindenkinek meglett az útlevele. De meglett.
Aztán a szüleim megszántak valami pénzmaggal (nem sokkal, de jól jött), az egyik srácnak meg volt egy kétszemélyes egyrétegű nyári sátra, gondoltuk, remekül elleszünk benne valami kempingben. Novemberben. Még szerencse, hogy a vonaton összefutottunk egy ismerőssel, aki túrázni ment az Alpokba. Amikor lecsillapodott a röhögőgörcse, hozzánk vágott néhány mentőfóliát, hogy legyen valami alattunk, ha már nyári sátorban alszunk.
Kora délután érkeztünk meg vonattal Bécsbe. (Végülis közfelkiáltással odafelé nem stoppoltunk.) Rögtön kerestem egy kempingtájékoztató füzetet a Westbahnhof utazási irodájában. Itt esett le először az állam: akkor már csak egy, azaz egy darab kemping volt nyitva, az is csak azon a héten, amelyiken érkeztünk. Ráadásul kint volt a világ végén, a bécsi erdőben.
Jellemző, hogy egyáltalán nem idegeskedtünk különösöbben. Meg voltunk részegülve a nyugat szagától. Korábban egyikünk sem járt még a vasfüggönyön túl. Vettem rögtön egy marék Mordillo képeslapot. Az egyik srác vett egy nagyobb kontingens csipogós kvarcórát, hogy nyerjen is valamit a bóton. Szóval jól elcsesztük az időt és bizony ránksötétedett, mire kiértünk az An der Au kempinghez. Naná, hogy zárva volt. Naná, hogy nem jöttünk zavarba, átmásztunk a bejárati ajtón, írtam egy cetlit, hogy ‘megjött Miki a hegyről’, rátűztem a reci kilincsére, majd felnyomtuk a sátrat. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy a picit köpcös, szakállas gondnok egy jókedélyű, nyitott fazon volt. Másnap reggel elbeszélgettem vele, elmondtam, mi járatban vagyunk. Jól szidtuk is egy kicsit a rendszert (nem az övékét), aztán mondta, hogy semmi gond, a kedvünkért nyitva marad még egy hétig. A sátorhelyet is igen kedvezményesen számolta meg.
Első nap becsődültünk a városba. Megtudtuk, hogy bagóért lehet venni háromnapos jegyet, mely minden közlekedési viszonylatra érvényes volt. Ilyet mindenki kapott. Megegyeztünk, hogy három nap múlva váratlanul el fogok felejteni németül. Alig csináltunk mást, csak fel-alá utazgattunk, nézegettünk a várost. Az egyik srác bement egy háztartási boltba és megrészegülve a választéktól, vagy tizenöt desodorból fújt az alkarjára mintát. Ennek később lett jelentősége, amikor este a piroslámpás negyed környékén csavarogtunk. A férfiemberek feltűnően aktívak voltak a srác körül. Én egy notesszel jártam a boltokat, hogy hol, mennyi a C64. Végül megtaláltam a legolcsóbb ajánlatot, a Mariahilferstrasse környékén, nem messze a Westbahnhof-tól. Volt nagy öröm, mert jóval olcsóbb volt a cucc, mint gondoltuk – így maradt némi pénzünk élni is. Ennek örömére végigjártuk a közérteket és mindenhol vásároltunk az akciós sörökből. Este buli lesz a kempingben – volt az arcunkra írva.
A következő napon vettem meg a drágaszágomat. Amikor megtudtam, hogy az árban még van valami felfoghatatlan mehrwertsteuer is, tényleg azt hittem, hogy a mennyországban vagyok. Hogy ha én ezt kiviszem az országból, akkor visszaadják a zsé negyedét? Lelkesen bólogattak, hogy persze, persze, küldjem vissza postán a határon lepecsételt blokkot, ők pedig küldik majd a pénzt. Istenem, mennyi kedves ember, gondoltam. A cuccot egyből leadtam a recepción, a hapi elzárta egy szekrénybe. Jöhetett az élvezet. Tulajdonképpen nem sok mindent csináltunk. Csavarogtunk össze-vissza. Hol megittunk egy sört, hol egy forró teát. Azért csak hideg volt. Olyannyira, hogy este ketten fellázadtak, hogy nem alszanak a sátorban. Becuccoltak a tusolóba és a padon aludtak. Megtehették, nem volt nagy forgalom. Mi speciel nem zuhanyoztunk, mert pénzbe került az érme – anélkül meg csak hideg víz jött. Elismerem, ez az én balfékségem volt – a gondnok ugyanis, amikor megtudta, hogy ezért nem megyünk fürdeni, adott egy marék érmét.
Aztán ketten hazamentek. Így is volt eltervezve, mert még csak középiskolások voltak és véget ért az őszi szünet. A szüleik is csak ezzel a feltétellel engedték ki őket. Ennek ellenére úgy jött le, mintha mi zavartuk volna haza a fiúkat. Sértődés lett belőle, a kapcsolat a továbbiakban megszakadt.
Ketten maradtunk kint, nekünk a floppy miatt meg kellett várni a két hetet. Bármennyire hihetetlen, de egy idő után kezdtük unni Bécs utcáit. Teljesen lehetetlen helyekre buszoztunk ki, mert a buszon legalább jó meleg volt. Kitapasztaltuk, hogy a Südbahnhof-on adják a legolcsóbb, de még iható teát; csak ezért tömegközlekedtünk naponta legalább egy órát. Végül kitaláltam, hogy induljunk el gyalog a határra. 60 kilométer, három nap alatt lesétáljuk. Pénzünk úgy sincs, Bécset már unjuk, a gyaloglással meg jól elmegy az idő.
A gondnok tök rendes volt. A végén még ránk erőszakolt egy autós térképet is, hogy el ne tévedjünk. Swechat-ig kibumliztunk tömegközlekedéssel, utána pedig ráültünk az apostolok lovára. Elég pikáns volt, két fiatalember, farmer, hátizsák, hón alatt Commodore dobozok. Így gyalogoltunk át pl. egy swechati építkezésen, mert arra rövidebb volt.
Mondhatni, jól éreztük magunkat. Ha gyalogoltunk, a hideget fel sem vettük. Időnként le-leültünk a pihenőknél, de túl sokáig nem volt szabad, mert fázni kezdtünk. Aztán egyszer csak megállt egy autó – pedig nem integettünk. Én voltam kettőnk közül a németes, én ültem előre. Mentünk pár kilométert, amikor a hapi elkezdett faggatózni a stoppos igazolványról. (Akkori kormányunk egyik gyorsan feledésbe merülő agybaja volt a stoppos igazolvány. Ha valaki felvett és elvitt valameddig, akkor ezt beírtad, a hapi szignózta. Aztán ez alapján választottak – volna – stopposkirályt, stopposkirálynőt, a legjótékonyabb autósok meg kitüntetésben részesültek volna.) Nyilván nem volt ilyesmink. Én hirtelen elfelejtettem németül, a hapi meg válaszul kirakott mindkettőnket. De ekkor már jó két óra sétára voltunk Bruck-tól, nem volt igazán rossz kedvünk. Úgy voltunk, ha ez ilyen jól megy, akkor nincs értelme őrizgetni azt a pár shillinget, melyet vésztartalékként tettünk félre. Bementünk egy ABC-be, vettünk egy literes zacskós bort. (Nemröhög. Volt olyan.) Túlsétáltunk a városon, kerestünk egy szimpatikus ligetes részt, felnyomtuk a sátrat, összedobtunk egy kis tüzet és elkortyolgattuk a bort. Mint két alaszkai hobó. Határozottan kellemes este volt. Lefekvés előtt a barátom még figyelmeztetett rá, hogy a cipőmet tegyem kintre, mert nem hajlandó együtt aludni vele. Valahol érthető volt.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki irgalmatlanul veri a sátrat… meg az egész igen meg van rogyva. Néztem Imrét, de nem volt a sátorban. Miaf? Kidugtam a fejem… és elállt a szavam. Éjszaka jó fél méter hó esett le, szegény nyári sátrunkra. És még csak kimenni sem tudtam, mert a cipőm valahol a hó alatt volt. Ébredtem már jobban is. Végül összeszedelőzködtünk, de persze a szakadó hóban lőttek a további sétánknak. Visszamentünk Bruck-ba. Volt még durván hatvan forintunk (hazai vonatjegyre tettük félre), megpróbáltam schillingre váltani. Mondanom sem kell, száz forint alatt szóba sem állt velem a pénzváltó, de addig erősködtem, amíg undorral, de beváltotta az aprót. Ez pont arra volt elég, hogy vegyek a határig két jegyet.
Az este így már Nickelsdorban ért minket. Szerda este volt. Ahhoz, hogy a határon ne lőjenek főbe a teljes valutakeretünk elköltéséért, meg kellett várnunk a csütörtököt. A faluszéli vasútállomást nyolckor bezárták. Ott álltunk a nagy havas pusztában, egy büdös vas nélkül és valahogy ki kellett húznunk éjfélig. Imre bevackolta magát egy szélvédett buszmegállóba, én meg futottam időnként egy kört a házak körül. Elvoltunk. Aztán fényt láttam egy Sparkasse-nál – és mivel semmi vesztenivalóm nem volt, bementem. Mondtam a kisasszonynak, hogy hagy jöjjünk be melegedni. Nem értette a dolgot, de készségesen elmagyaráztam neki. A szegény lélek elpirult, mikor felfogta, miről van szó. (Ő restellte magát. Az államunk helyett.) Mivel éppen zárt, így nem engedhetett be, de a kezembe nyomott egy kisebb vagyont (40 schilling), hogy üljünk be a kávéházba és várjuk ki ott az éjfélt. Isten áldja érte. Mondjuk, miután beültünk, feltűnt, hogy a kávé pont annyi, mint egy üveg sör – és ez annyira bántotta az arányérzékünket, hogy inkább egy sör mellett ücsörögtünk három órát.
Éjfél után 10 perccel már a határállomáson voltunk. Megint megtapasztaltam, milyen újra itthon. Amikor mondtam, hogy van nálam egy C64 floppy, rögtön félreállítottak, majd behívtak egy alezredeshez.
– Ezt minek hozta? – bökött rá.
– Magamnak. Egyetemista vagyok, ez kell a tanulmányaimhoz.
– Maga nem hozhatja ezt be. El fogjuk kobozni.
– Kérhetek méltányosságot.
– Ja – bólintott cinikusan – kérni kérhet.
Ezzel vége volt. Kaptam egy papírt, hogy a floppyt vigyem majd be a veszprémi vámhivatalba. Én még kiverekedtem magamnak, hogy pecsételjenek le minden számlát. (Hja, a mehrwehrtsteuer.)
Elcsoszogtunk Hegyeshalomig, felmásztunk a vonatra és egyből el is aludtunk. Hogy volt-e kalauz a járaton, a jó ég tudja, minket nem keltett fel senki. Jobb is, mert egy árva fillérünk nem volt.
Így történt, hogy a csütörtök délutáni szerves laborba már beértünk, ismerőseink nagy megrökönyödésére.
Később elvittem a floppyt a vámhivatalba, de mivel nem volt raktáruk, kaptam egy engedélyt, hogy a méltányosság elbírálásáig én raktározhassam. A végére megint szerencsém lett, mert kiderült, Gábor barátom apja valami katonai nagykutya, átszólt a vámhivatalba és egyből méltányossá váltam.
A lepecsételt számlákat visszaküldtem az üzlet címére, de nem kaptam semmit. Gondolom az eladók röhögve elitták a pénzt. Később ment ki anyám egyik kollégája Bécsbe, elment az üzletbe, de letagadták azt is, hogy forgalmaznak C64-et. Annyiból volt kínos, hogy szüleim meg voltak róla győződve, hogy megkaptam ugyan a pénzt, csak megtartottam magamnak.
Az is viszonylag hamar kiderült, hogy miért volt ennyire olcsó a gép. Egy hónapon belül elfüstölt benne valami. Anyámnak volt egy román ismerőse, aki éppen Egerben lófrált, ő megszakértette és rendbe is tette a gépet.
Szóval így. Még kaptam egy kistévét is és teljessé vált az örömöm.
Megérte-e? Szerintem igen. Viszonylag hamar eljutottam odáig, hogy átláttam a gépet, megértettem a gépi logikát és felváltva dolgoztam basic-ben és assembly-ben. Tekintve, hogy ez egy vegyipari egyetem, ahol nem igazán folyt számítástechnika oktatás, még a misztikus rendszer ágazaton sem, a saját C64 mindenképpen nagy lökés volt ahhoz, hogy első munkahelyemen meg tudjak kapaszkodni.
De ez már egy másik történet.

Negatív

Hmm.
Ma félórával később indultam itthonról munkába, mert éreztem, hogy orbitális méretű hasmenés lappang valahol odabent. De a ‘vadász ül hosszú méla lesben’ módszer nem működött, végül el kellett szakadnom az otthon melegétől. Nyilván jó tíz percre a lakástól érezte úgy a szervezetem, hogy itt van az idő. Én meg azt mondtam, hogy most már nem… csak azért is kibírom a munkahelyig.
Ezért – is – okozott külön örömet, hogy a busz pont az orrom előtt ment el. Gyakorlatilag üresen. A következő busz kimaradt, az utána következő meg teljesen fullon volt. Maradt a következő.
Mindez egy hétfő reggelen… sajnálatosan azt jelenti, hogy még nem érkezett meg a kegyelem. Lassan nyolc napja büntiben vagyok: kezdve a balsikerű baltérdes porckopással, mely pont a kerékpározást tette lehetetlenné egy kerékpártúrán; folytatva a múlt héten elpazarolt öt nap szabival – illetve, mit is mondok, nem volt semmi elpazarlás, nyolc nap alatt négy éjszakát töltöttem gyomorfájósan ébren. Ha kellett volna sem tudtam volna dolgozni menni. Emellett ehhez még hozzáveszem, hogy pünkösdre már betervezett kirándulásunk van, foglalt szállással és úgy néz ki, hogy erre a hétvégére visszajön a tél – nem csoda, hogy várom a sorozat végét.
———-

Eddig tartott az írás, melyet a buszon fogalmaztam fejben. Aztán a metrón elgondolkodtam egy kicsit.
Először is lássuk a szikár tényeket.
Igen, tényleg vártam otthon egy félórát. Tényleg volt valami jelzés tíz percre a lakástól – de ahogy jött, úgy meg is szűnt.
Igen, a busz tényleg az orrom előtt ment el, üresen. De a következő nem maradt ki, csak annyit késett, hogy kettő jött együtt, elég sokára. Itt szálltam fel a másodikra, mert az első tényleg nagyon tele volt.

Szóval nagyjából úgy volt, ahogy megírtam, de nem pontosan. Automatikusan egy kicsit színeztem a történeten – egy kicsit sötétebbre vettem a valóságosnál.

Vegyük észre a veszélyes trendet.
1. Negatív élmények apró kiszínezése.
2. És egyáltalán a negatív élmények feljegyzése. Ki a francnak tervezem benyújtani a számlát? Senkinek.
Akkor meg mi a francnak gyűjtögetem az apró frusztrációkat?
Különösen sötétebbre színezve.
Túllépni. Minden feljegyezgetés nélkül.

Rabac Cavallino




























Ez nem egy Bocaccio történetben szereplő kislovag, hanem két helység neve. Első nagyobb családi nyaralásunk volt, 2004-ben. Mivel a feljegyzéseim megvannak, a fényképek is fent vigyorognak a neten, így semmi akadálya, hogy a nyaralás krónikája ne kerüljön fel a többi mellé.

2004.06.27, vasárnap
Ez már nem lehet véletlen, amit ez a kocsi csinál velünk. Bepakoltunk, csuknám le a csomagtartót – nem megy. Beragadt a zár. Az utóbbi 1 hónapban durván háromszázezret költöttem rá, nehogy valami gikszer legyen a kéthetes külföldi út során – erre itt állok vasárnap, hajnali ötkor és nem tudom lezárni a csomagtartót.
Két órán keresztül hajkurásztam szerelőt… végül Tesó adott egy jó tippet és két óra késéssel el tudtunk indulni. A többi már csak formaság volt: 8 óra alatt söpörtünk le Rabacba, az út gyk. eseménytelen volt.
Oliva kemping… a recepciós liba valami ritka sötét lénynek mutatkozott. Meg az egész kemping is: Günter bemutatott mindent a mobilhome-ban, olyan szinten, hogy ez a vízcsap, így kell megnyitni. (Electricity, aqua…;) De végül lubickoltunk egy nagyot – és ez a lényeg, ezért jöttünk. Utána sétáltunk egyet a rabaci promenádon. Ebben nem a séta önmagában a lényeg, hanem az, hogy van promenád és elérhető távolságra van a város közepe.
Megjegyzés:
Itt még nem emlékeztem semmire Rabacból; az is csak éppen feltűnt, hogy estefelé sokan sétálnak valami tengerparti ösvényen.

2004.06.28; hétfő
Nézegettem itt, hogy milyen tájai vannak a világnak… Hogy milyen lehetőségei vannak az embernek… És milyen jó lenne ez, meg az… Aztán eszembe jutott, hogy igen, de milyen reménytelen. Utána viszont beugrott néhány fiatalabbkori, megvalósíthatatlannak tűnő álom, melyek ma már finoman szólva is nevetségesek: az álomautó Skoda Rapid; az elérhetetlen munkaruha, a farmernadrág/munkásfelső (melyet csak mérnökök viselhettek a gyárban) – szóval el lehetne hanyagolni lassan a kishitűséget.
Merjünk lottót venni.
(A pda automatikusan lotyót írt lottó helyett.)

Mai morgás. Nem tudom, hogy holnap lesz-e vihar, vagy sem. Itt, a 21. században.
Gondolataimat tenyérgépbe irom/mondom/rajzolom, a digitális fényképeket egyből laptopra másolom – de ezen a horvát nyaralóhelyen képtelen vagyok megtudni, hogy holnap a parton lazsáljunk-e, vagy menjünk inkább barlangot nézni. Az idegen nyelvű újságokban nincs időjárásjelentés, a horvát nyelvű csak szöveges, az egyetlen internet kávézó egyetlen gépe meg mindig foglalt.

2004.06.29; kedd
Mivel tegnap mindkét gyerek vörösre sült, reggel pedig betoppant az ígért vihar, így elmentünk cseppkőbarlangot nézni. Már indulás előtt balhé volt, nem találtuk az útleveleket. Végül összekaptam a család összes nyelvtehetségét és elmentem a borzalmas recire beszélgetni. Sikerült visszaszerezni az útleveleket.
Odafelé jó két óra késést és néhány teletököt sikerült összeszedni: útjavítások, útlezárások, irgalmatlan kerülők… Kész csoda, hogy egyáltalán odaértünk.
A postojnai barlang és környéke szép volt, bár a legelső jelző, amely így utólag eszembe jut, az inkább a qrvadrága. Hihetetlen mennyiségű gyönyörű cseppkő, de valamiért Karinthy bélyeggyűjtős sztorija ugrott be róla; túl sok cseppkő volt itt túl gyorsan – hamar belefásult az ember.
Visszafelé már rutinosan és gyorsan nyomtuk le 3 és fél óra alatt a 120 kilométert – komoly: a tengerparti út a felbontásokkal, dugókkal megint bejátszott rendesen. Itthon még pont sikerült elkapnunk a német turisták szokásos éjszakai táncolós-örjöngős duplabuliját.

2004.06.30; szerda
Ma már majdnem elküldtük a kölyköket delfint nézni a nyílt tengerre. (Furcsa egy dolog ez: él néhány delfin a sziget és a félsziget között és fogalmuk sincs, hogy puszta létükkel mennyi vállalkozást tartanak el.) Végül mégsem utaztak, mert betelt a hajó – így viszont megy pénteken Nej is. Barna bejött végre a tengerbe és rájött, hogy milyen jó dolog békatalppal búvárkodni. Nem is jött ki velünk, hanem összeszedett egy havert és mindenféle tengeri herkentyűket rángattak ki a vízből. A vacsoráért megszenvedtünk – előtte pénzt akartunk kivenni, de besült a kártyám. Még jó, hogy itt volt Nej társkártyája. Vacsi után sétáltunk egy nagyot, család hullaként dőlt be a házba. Nekem majd pinkódot kell változtatnom.

2004.07.01; csütörtök
Ma Rovinjba kirándultunk. Tulajdonképpen semmi különös nem történt: az út rövid, de szép volt; a város pedig gyönyörűen ódon. Mondhatni, hatékony kirándulás volt – a várost pedig még nem özönlötte el a tömeg.

Félelmetes. Hagyom, hogy a – jó alaposan kitervelt – nyaralás magával sodorjon; és egyre-másra jönnek elő valami hihetetlen mélyről az emlékek: olyanok, melyekről már fogalmam sem volt és csak a helyszín hozza elő őket.
Mikor másodszor autóztunk végig az Opatija-Labin közti szakaszon, akkor tört elő rég elfeledett ízként a gyerekkori út emléke; aztán az első alkalommal kerestem egy útszakaszt és csak amikor harmadjára mentem végig a Labin-Rabac távon, akkor jöttem rá, hogy ez az. Hogy élt az emlékeimben egy kikötő (melyről azt hittem, hogy Rijeka), és amikor megláttam Rabac kikötőjét, magamban felvisítottam, hogy ez az! Még az is beugrott, hogy melyik részen voltunk ékszerboltban… De ahhoz háromszor kellett végigsétálnom a kikötőben, hogy leessen, ez volt a tudattalan modellje annak a képnek, amellyel egykori szobám egyik falát befestettem.
De ugyanilyen – utólagos – rádöbbenés volt az is, hogy amikor itt voltunk a szülőkkel, akkor mi is elmentünk Postojnára. (A tervezéskor meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyünk el – pedig ez ma már másik ország.) És furcsa fintorként Triesztnél fogunk átmenni Olaszországba – ugyanott, ahol a családi legendárium széles jókedvvel említi azt a szerencsétlen próbálkozást anno a piros útlevéllel.
Szóval érdekes. Tudatosnak nem mondanám, mert élénken él még bennem, hogy milyen kacifántosan alakult ki ez az út – de a tudatalatti, amennyiben azt tűzte ki maga elé célul, hogy első – saját – családi kirándulásként lemásolja a szüleimmel lezavart első külföldi kirándulásunkat, abból az időszakból, amikor még arra sem emlékeztem, hol jártunk – akkor félelmetesen jó munkát végzett.

“Most jó – tehát csinálok valami mást” – ezt a mintát most csíptem el. Ami meglehetősen hihetetlen, mert visszagondolva nagyon is jellemző ram. És az észlelés tudatossága is megvolt régóta bennem – lsd. kedvenc mantrám: most jó. Erre ülök itt tengervizes nadrágban az árnyékban, kellemesen kiterülve és begyakorlott módon rögzítem: “most jó” – majd hozzáteszem, hogy remek, akkor menjünk zuhanyozni. És csak a zuhany alatt tudatosult, hogy ez nem egyedi eset, hanem minta; legalábbis az utóbbi tízegynéhány évben nem bírok üldögélni a tutiban; mindig csinálnom kell valamit, mert elmennek mellettem a lehetőségek.
Öregszem.

Olvasgattam Lemtől a Kiberiádát és volt benne egy mondat, mely erősen hatott rám: valahogy úgy szólt, hogy egy uralkodó megrendelte az utódját és a specifikációnál kikötötte, hogy “legyen bölcs, de ne nagyon, mert a túlzott bölcsesség a tetterő halála”.
Nem tudom, de ez a mondat szabályosan felszabadított. Mivel nem vagyok uralkodó, sőt inkább nézelődő lennék, így bevállalom a túlzott bölcsesség felé törekvést és elégedetten magyarázom ezzel a teszetoszaságom.

Vissza a földre. Örömmel nyugtázom, hogy a kocsi megy a hegyekben, mint az állat. Eddig nem nagyon akadt ellenfele.
És az Isztrián lehet élményautózni.

Rájöttem még valamire. A domináns különbség a kemping és a bungaló/mobil között: a hűtőszekrény. Minden más megfelelően helyettesíthető sátras környezetben is – de a hűtőszekrény okozta rugalmasság semmivel sem. Hideg üdítő, hideg sör, felvágott, sajt… Nem is sorolom.

Jókat mosolygok. A tenger megszeretése legalább olyan nehezen indult be, mint az én emlékezetem. De mindkettő beindult, végre. Kis család búvárkodik, mint állat.

2004.07.02; péntek
Ma delfinlesés a program. Bementünk időben, sorbaálltunk, Captain sehol, csak valami szerelőruhás berhelte a motort; időnként beinditva, marha nagy füsttel. Aztán berobbant a Captain, több nyelven elorditotta, hogy 5 percen belül indulunk, felhajigált némi alkatrészt a szerelőnek – majd megpróbálta felszuszakolni a jónépet a hajóra. Persze nem ment, mert tízzel több jegyet adtak el, mint amennyi ember felfért. Újabb hőbörgés, emberek egymás ölébe ültetése, végül negyedóras késéssel fullig pakolva kifutott a hajó. A partról integettem a család többi tagjának. Kíváncsi leszek, hogy lesz-e delfin – és odaférnek-e embereim a korláthoz.
Megjegyzés:
Csak egy plüssdelfint mutogattak nekik. A Captaint látva sejthettem volna.

Amíg a család hajókázik, én ülök itt a hűvös lakókocsiban, előttem van egy jegesen gyöngyöző sör és egy Pratchett regény. Most jó – gondolom… és hirtelen felállok mosogatni.

Kicsit bizarr innen a hűvösből nézni, ahogy a szikrázó napsütésben az animátorok az Aquarius zenéjére ugráltatják a gyerekmedencében a kölyköket. A Hair bevezető dala ékes horvát nyelven szól.

Átkozott időjárás. Utolsó esténkre azt terveztük, hogy besétálunk a mólóhoz, megvacsorázunk és elcsesszük a maradék pénzünket fagyira, kagylóra meg ilyenekre. Utána pedig összepakolunk. Erre már vacsora közben ránkszakadt az ég, de nem is akárhogyan. Fogalmam sincs, hogy ennyire szarrá ázva hogyan fogunk elindulni holnap reggel.

2004.07.03; szombat
Az eddigi legfárasztóbb nap volt. Hatkor keltünk, összepakoltunk, lerendeztünk mindent, fél kilenckor vágtunk neki a közel 300 kilométernek. A cél: Joker kemping; Cavallino – egy kisváros, gyk. Velencével szemben. Az út közlekedés részéről sok jót nem tudok mondani: Horvátországban épitenek ezerrel, az utak hol vannak, hol nincsenek, teljesen váratlanul lehet sztrádára szaladni – Szlovéniában ez még azzal is tetőzött, hogy kifogtuk a hétvégi tengerparti rohamot, és nem lehetett hibázni, mert megforduláskor örök életre bedugultunk volna. Egyszer majdnem sikerült, de kivágtam magunkat. 20 eurocent autópályadíjba került. Jellemzően annyira nem voltam képben, hogy mindenáron az útlevelet nyújtogattam a kiscsajnak.
Aztán Triesztet meglehetősen szolídan vettük, egyből letaláltunk a jó úton, találtunk parkolóházat, felsétáltunk a várba – jó volt, de fárasztó is. A nap második borzasztó momentuma (a szlovén szakasz után) a Miramare kastélynal kapott el minket. “Olaszország fürdik” – adhattam volna a címet a képzeletbeli filmnek. Minden út minden oldalán parkoló autók, dugók, centizések – meg is húztam az elejét a drágának. A nagyon drágának.
De legalább ezt meg tudtuk nézni. Gradóval nem volt ilyen szerencsénk. Jó háromnegyedórát kóvályogtunk a városban, és nem volt parkolóhely. Az egész város megtelt fürdőző olasszal. Egy rövid ideig gondoltam arra, hogy megállok valami tilos helyen – ez a gondolat addig tartott, amíg nem találkoztam egy autóelszállítással. Szóval Gradót kihagytuk – a város megtelt. Kapjabe.
Az út utolsó szakasza volt a legkimerítőbb: durván 120 kilométer, mezőváros mezőváros hátán, mindegyikben megfejteni a soros közlekedési feladványt, váratlan dugók, csoszogás, különösen a végén. Ekkor már a hiszti határán vettem tudomásul az újabb és újabb bedugult kereszteződéseket és azt, hogy a sokadik után már fogalmam sem volt, hogy hol járunk.
Nagyon utáltam akkor a tömeget – a sors különös fintora, hogy az egész napot tömegben töltöttük.

Este elmentünk étterembe. Kölykeink simán lehidaltak a pizza méretétől – de Barna hamar észhez tért és benyomta a sajátját. Dórának nem jöttek be a tenger gyümölcsei, Nej pedig eltelt a sajátjával, így a kiscsaj adagjának jó részét visszaküldtük. Rögtön kaptunk is egy bemutatót az olasz temperamentumból: a pincér visszavitte a maradékot, nem sokkal később hangos szóváltás jött a konyha felől végül kirontott a feldúlt szakács, mögötte a folyamatosan káráló pincér és mindketten jól megnéztek minket.

2004.07.04; vasárnap
Nem történt semmi. Nagyon jól esett.
Sokáig aludtunk, utána strandoltunk egy jót, majd kagylógyűjtés, bocsa a bokáig érő homokban… Szolíd pihenőnap. Ebéd után ledőltem szunyálni, este nyolckor keltem fel.
Kellenek ilyen napok is.

2004.07.05; hétfő
Leginkább ma is pihenni kellett volna, de mivel holnap általános sztrájk lesz Velencében, ezért ma tettük tiszteletünket. Röviden összefoglalva: roppant munkás egy város. Befelé félórás buszozás, háromnegyed óra hajózás – tömve. A várost a legmelegebb órákban jártuk körbe, persze nem csak a hőség, de a tömeg is fullasztó volt. Ennél többet nem is nagyon akaródzik most írni; ez mindenképpen kiemelkedő sportteljesítmény volt.

2004.07.06; kedd
Mindenkinek laza nap; nekem piszokul vacak. Benőtt a körmöm, így alig bírok járni… erre rájött, hogy tegnap kidörzsölődött a combom, a sós viz persze tette egyből a dolgát. Aztán délután – a jó ég tudja, mitől – beindult megint a gyomrom. Estére már minden bajom volt. Ki is hagytam a fagyizást.

2006.07.07; szerda
Hagymázas éjszaka után rekedt ébredés. Remek, most diétázhatok pár napig.

Lassan meg kell nézni a vám szabályokat, hogy hány kiló kagylót szabad illetékmentesen átvinni.

Este megleptük Jesolót. Először pofára is estünk, mert nem találtuk azt a pontot, ahonnan a 10 évvel ezelőtti látogatáskor elindultunk. Pontosabban, egész véletlenül pont onnan indultunk, csak nem ismertünk rá és szerencsétlenségünkre találtam egy térképet. Itt vesztünk el végleg. Kilométereket gyalogoltunk, jórészt unalmas, érdektelen úton, amíg elértünk a másik végére – és persze ugyanezt meg kellett tenni utána visszafelé is. Ekkorra már beesteledett és egyértelművé vált, hogy valami nem stimmel. Kocsival elmentünk addig a pontig, ahonnan korábban visszafordultunk – és pár méterrel arrébb találtam is egy ismerős pontot. Azaz végül csak megtaláltunk mindent és bár a szerencsétlenkedés révén lemaradtunk az esti pizzázásról, de így pont a megfelelő időpontban sétáltunk végig a megfelelő szakaszon – igaz, hullafáradtan. Volt akkora megerőltetés, mint Velence.

2004.07.08; csütörtök
Már a sokadik teraszos étkezésünket teszik tönkre a lakkos fiúk. Amint közeleg a megfelelő időpont (9-10, 12-14), megjelennek az ecsetjeikkel és elkezdik valamelyik szomszéd lakókocsi teraszát bekenni.
Van olyan, amelyiket már többször is átmázolták ebben a pár napban. A sima lemosást vajon nem ismerik?

2004.07.10; szombat
Hazafelé világot láttunk. Csak hogy a kölykök eldicsekedhessenek, hány országban jártak, visszafelé becéloztuk Ausztriát.
Apró kényelmetlenség volt, hogy rajtunk kívül még kismillió család gondolta ugyanezt.
Izgalmas volt még, amikor próbáltuk megtalálni az osztrák-olasz határt, de az istennek sem vettük észre, mikor mentünk át rajta. Egy helyen kellett csak rengeteget várakoznunk… igen, aki arra gondolt, hogy a magyar határ magyar oldala, az viheti a hangszórót.

2004.07.31; szombat
Most már van némi rálátásom az egy hónappal ezelőtti nyaralásunkra és látom, hogy mi mindent rontottunk el.
– Kényszeres spórolás.
Nem mondom, hogy nincs szükség arra hogy, idegenben fogjuk a pénzt. De az már egészségtelen, ahogy itt fogtuk. Oké, régen voltunk külföldön, családdal még sose – nyilván görcsösebbek voltunk. Lazábban kell venni és olykor simán be lehet vállalni akár 10 KHUF körüli éttermi számlákat is – hiszen arról szól a történet, hogy élményeket gyűjtünk… elsősorban csak ott megszerezhető élményeket.
– Velence
És egyszer meg kell látogatni rendesen_is Velencét. Először az idő volt kegyetlen hozzánk, most meg mi rontottuk el. Nem_szabad a turistacsapásokon közlekedni, rá kell szánni egy teljes napot (korai indulással) és Punto Sabione-tól lehet vaporettózni is. (Kocsival a kikötőig és vizibusszal bejárni a csatornákat.)
– A túl sok élmény hajszolása
Mondhatom, egyik-másik napunk sportteljesítménynek sem volt utolsó. De ma már csak annyi maradt meg belőle, hogy “Emlékszel, amikor egy nap alatt végigverekedtük magunkat a velencei tömegben?” vagy “Az se volt semmi, amikor végigmásztuk oda-vissza a jesolói promenádot!”.
Több időt kell szánni olyan dolgokra, melyek több időt igényelnek – még akkor is, ha mások emiatt kimaradnak. Majd visszamegyünk jövőre. Oké, erre is megvolt a mentség: újra végig akartam élni azt a gyerekkori nyaralást, illetve végig akartuk élni azt a 10 évvel korábbi olasz utat. (Ez utóbbit sokszor észrevettem; mintha el akartunk volna dicsekedni a gyerekeknek, hogy itt is voltunk, ott is voltunk.)
Mindegy, ezen túlvagyunk, jövőre már nem lesz ilyen bizonyítási kényszer.

Linkek:
– Összes fénykép itt. (Összes… dehogy. Csak a netre kirakott 96 darab.)

Fényképalbumok, zenével

Ezt már régóta terveztem, most került sor a megvalósításra.
Általában minden nagyobb akciónkról össze szoktam dobni egy-egy videocédét. Ezt szoktam leadni a szülőknek képeslap, fotóalbum helyett. Most végigfutottam ezeket és kiválogattam azokat az epizódokat, melyek akár publikusak is lehetnek – mindemellett inkább a tájra, a környezetre fókuszálnak. Nyilván akadnak a fényképek között családiak is, de szvsz ezek is hozzájárulnak a hangulathoz.

Az ominózus oldal itt található. Szélessávú hozzáférés ajánlott.

Hétköznapi pszichológia

Megy egy vita az Interneten. Nem szólsz bele, mert egyrészt nem telefon, másrészt ismered már az internetes viták természetét. Egy idő után szemmel látható, hogy sokan próbálnak tényekkel meggyőzni valakit, aki viszont már elkötelezte magát – anyagilag is – a vita tárgya mellett és védi, körömszakadtáig. Korábbi tanulmányaidból tudod, hogy megint a kognitív disszonancia egyik változatával állsz szemben. Az illető agyában él egy kép magáról, hogy ő egy jól döntő ember, akit nem lehet csak úgy beugratni minden hülyeségbe – ha ő ráköltött valamire nagyon sok pénzt, akkor az csak jó vétel lehetett. Ezzel szembeni tudattartalom, hogy rajta kívül gyakorlatilag mindenki becsmérli a vita tárgyát. Az illető szemmel láthatóan úgy próbálja a disszonanciát feloldani, hogy haragszik mindenkire, aki vitázik vele.
Most jön a kérdés: megpróbálod-e szép, okos szavakkal elmagyarázni az egyébként értelmes embernek a helyzetet, kitérve arra, hogy mi is az a kognitív disszonancia és milyen módszerek léteznek a feloldására? A jó válasz: nem. Gondolj bele: mi van, ha sikerül? Nemcsak azt az örömet veszed el tőle, melyet a tulajdona okoz, hanem a magáról alkotott képét is összetöröd. Ha meg arra számítasz, hogy úgyse sikerül, akkor minek csinálnád? A legjobb békén hagyni. Hagy örüljön a magáénak, hagy higgye, hogy jól döntött. Neki is jobb, nekünk meg mindegy.

Cseppben az egész

Ebben az apró kis írásban benne van minden, amivel nekem bajom van. Probléma esetén félrevezető hibaüzenet, némi trehányság a KB cikkben, végül a PSS-hez fordulási kényszer. (Még akkor is, ha jelen esetben Jim is megtalálhatta volna a megoldást, ha máshogy keresett volna.)
Ja, és ráadásul a cikknek külön jelentősége is van számomra, de erről majd később.

Ú-í-ú-aa

Igen. Ennyire emlékeztem belőle. Na jó, még az a rész is megvolt, hogy bing-beng-balabalabingbeng. Oké, még a dallam is rémlett.
Itt lett volna szükségem arra a webkettős szolgáltatásra, melyről lipilee írt. Csak belefütyülni egy mikrofonba, learatni a gratulációkat és mellékesen megtudni a címet és előadót.
Ehelyett webmínuszegyes módra elkezdtem nézni a köldökömet. Körülbelül egy nap után beugrott, hogy a szám címe: A varázsló. Megnéztem egy kicsit jobban is a köldökömet és előtűnt a homályból Poór Péter neve is. Innentől már könnyű dolgom volt, még bele is tudtam hallgatni, hogy tényleg erről van-e szó.

Ja, hogy miért? Szórakozásból. Össze akarom szedni azokat a zenéket, melyekre tökmag általános iskolásként izgultam. Eddig durván 130 dalból áll a gyűjtemény, köztük olyan ritkaságokkal, mint Psotától a Két Kicsi Kecske vagy Bill bácsitól az Apuhodmedbe. (Ne tudd meg, mennyire ki van nézve már a köldököm.)

Rex


Az ember azt hinné, hogy azért már csak-csak mindent meg lehet venni ebben a városban. Nos, nem kizárt… de van, amikor érdekes kanyarokat kell hozzá bevenni.
Fiamnak születésnapja közeleg. Bejelentette, hogy az egyik ajándéka egy rex asztal legyen, melyet már a szülinapi partin fel is akar majd avatni. (Valamelyik barátjának van és nagyon tetszik a srácnak. Maximálisan megértem, gyerekkorban nekünk is volt, imádtuk.)
No, időben nekiálltam nyomozni. A sportboltokból elhajtottak, hogy ez játék. A játékboltokból elküldtek, hogy ez sportszer. Ahol volt valami, ott vagy ezt a nagy, játéktermi változatot tartották, vagy csak biliárdasztalban gondolkodtak. Most az egyszer az internetpower is becsődölni látszott, nem kaptam normális linket.
Végül találtam egy százhalombattai nagykereskedést, akiknek a katalógusában szerepelt a tétel. Felhívtam az ügyintézőt, fogalma sem volt róla, miről beszélek. Végül azt javasolta, adjak fel cikkszámos megrendelést. Megtörtént. Egész sokáig nem jött semmi visszajelzés, aztán ma telefonált egy zaklatott férfihang, hogy megvan, sikerült beszerezniük. A beszélgetés során kiderült, hogy ők – azaz a nagyker – körbejárták az ismerettségi körükbe tartozó – kisker – üzleteket, hogy hátha van még valahol. És többnapi nyomozás, mászkálás után sikerült végül találniuk egyet, melyet visszavásároltak és így tudják leszállítani nekem. Aki hivatalosan nem is vásárolhatnék nagykerben.
De a gyerekért mindent.

Nem tudom

Bevezetik a diploma utáni tandíjat? Helyes! Aki mérnök, jogász, tanár, orvos, rendszergazda akar lenni, az vegye tudomásul: az adófizetők hozzájárulása az ő egyéni karrierjéhez nem adomány. Hanem kölcsön, amit sikeres, az átlagnál jobban tejelő pályafutása alatt legalább részben vissza kell fizetni a társadalomnak.

Egyre erősebb ez a szándék – úgymond benne van a levegőben, már Bokros Lajos feltűnése óta.
A magam részéről értem is, meg nem is. Minden különösebb szerkesztés nélkül, pro és kontra.

  • Anno szociológiából tanultunk egy diagramot. Az volt rajta, hogy az egyetemet végzett emberek olyan 32-33 éves korukra érik el integrált keresetüket tekintve azok szintjét, akik középiskola után abbahagyták a képzést. Ugyanis az abbahagyók akkor már 5-6 éve dolgoztak, kerestek magukra, építették az egzisztenciájukat. Valószínűleg ma ez már nem annyira áll, az olló jobban nyitott lehet, az érték már alacsonyabb – de akkor is jelzi, hogy a felsőoktatásban részt vevő eleinte anyagi hátrányból indul – pont akkor, amikor ráterhelik a részletfizetést.
  • Valahogy úgy képzelem, hogy a kiművelt fők termelése elsősorban a társadalom részéről befektetés. Értem én, hogy a jelenlegi rendszerben felesleges túltermelés van, ráadásul a társadalomnak is éppen kilóg a segge a gatyájából, annyira csóró – de akkor sem kellene ilyen kategórikusan a képzési költségeket rávágni a diákra. A képzése közös érdek. Az. hogy később jobban fog keresni, az abból következik, hogy értékesebb munkát végez a társadalomnak.
  • Létezik-e megfelelő felvevőpiac a diplomásokra? Mindannyian tudjuk, hogy a jelenlegi rendszerben (fejkvóta) túlképzés van. Az egyetemnek az éri meg, hogy minél több diákot csábítson be. Márpedig ők csak akkor fogják tudni fizetni végzésük után a törlesztőrészletet, ha lesz munkahelyük – méghozzá nem is akármilyen, mert legalább a törlesztőrészlet értékével többet kell keresniük az átlagfizetésnél, rögtön az induláskor.
  • Tudom, ez a rendszer a fejlett országokban már működik. Az előbbi mondat kulcsszava a ‘fejlett’ volt.
  • Másfelől meg azt is tudjuk, hogy bármilyen megszerzett dolog értéke összefügg a megszerzés árával. Ha valamit ingyen kapok, annyira is fogom értékelni. Arról nem is beszélve, hogy akkor mindenkinek igénye lesz rá – nem csak az arra érdemeseknek. (Nyilván a fizetős rendszerben az is benne van, hogy az érdemtelenek, de anyagilag vastagok azért előnyben lesznek.)
  • A magam részéről annyira nem háborít fel az elv. Amióta van gyerek, azóta tudom, hogy nem kis pénz lesz a taníttatása. (Nej félévente pengetett ki 280 KHUF körüli összeget a harmadik diplomájáért.) Bele fog férni a hozzájárulás, mert a gyereknek is jobb lesz hosszútávon és nekem is. De mi van azokkal, akik ugyan szintén tudják, de képtelenek lesznek finanszírozni ezt a hosszútávú befektetést? Halványan érzékelek némi társadalmi differenciáló hatást.
  • Végül meg kell jegyeznem, hogy ha ilyen rendszer lett volna, akkor én ma valószínűleg kazánpucoló szakmunkás lennék valahol Sajóbábony környékén. Szüleim finoman szólva sem voltak tehetős emberek; azért, hogy egyetemi éveimben meglegyen a havi kétezer pénz (kolidíj, menza, egyebek), munkaidő mellett bevállalták a villanydíjszedést Eger egyik hóstyájában. Én meg, hogy legyen pénzem szórakozásra is (kocsma, persze… mit vártál?), eljárogattam kőműves mellé trógerolni. Amikor végeztem, 7500 forinttal vettek fel az első munkahelyemre. Nem túl sok, de kaptam mellé Veszprémben szolgálati lakást. (Pontosabban szobát. Egy kollégával közösen kaptuk meg az 54 m2-es lakást, övék volt a nagyszoba, mi Nejjel a 12m2-es kisszobában éltünk.) Amikor megvettük az első házunkat vidéken (mely annyiba került, mint Veszprémben egy panellakás), a – kedvezményes – havi törlesztőrészletek 9000 forint körülre jöttek ki. Úgy bírtunk megélni, hogy egy ismerős révén kihasználtunk egy szürke joghézagot, így Nej is keresett valami pénzt. Oké, mostanra már beérett a termés, mindketten jól keresünk, igaz, meg is dolgozunk érte. De az gondolom látszik, hogy az első 6-7 évben esélyünk sem lett volna tandíj törlesztőrészletet fizetni. Még a két gyerek bevállalása is nagy bátorságra vallott.

Szóval… tényleg nem tudom. Úgy érzem, kell… de sajnálom azokat, akik emiatt kimaradnak.

Terhelés teszt

/Pusztán csak tényrögzítés, magamnak. Ha nem érdekel a nyavalygás, lapozz./

Valószínűleg terhelés tesztnek vagyok alávetve, mert tegnap megint olyan csempetépkedős éjszakám volt. De legalább a forróvíz használt a térdemnek.
Az időpont alapján a vacsorára evett füstölt sajt jöhet csak egyedül szóba. Az a füstölt sajt, melyet múlt héten kétpofára zabáltam.
Istenbizony, ebbe bele lehet bolondulni.
Még jó, hogy kényszerszabin vagyok itthon, így senki nem látja, hogyan kinlódok.

A vártnál rövidebb kirándulás
















Vasárnap
Nagy lendülettel bele

Érdekes kísérlet lesz: ötnapos túra, mindösszesen egy 25*15*20-as kormánytáskával. A legszebb az, hogy ráadásul a tatyó nem is ruhaneműekkel van tele, hanem kütyükkel – és azok töltőivel. Ez a legdurvább… ahány eszköz, annyi töltő, pontosabban, annyi bazi nehéz töltő.
Amikor mindent kipakoltam az asztalra, a kistáska mellé… elég ijesztő volt. De végül sikerült mindent belepakolnom – igaz az anyagsűrűség odabent leginkább egy fekete lyukéra hajazott.
Aztán most pár keresetlen szó az időjárásról. Marhára örültem a múlt héten, amikor közölték, hogy hétfőtől itt a nyár. Aztán finomítottak, hogy igen, tényleg itt van – de a szerda kegyetlen lesz: hidegfront, esők, hóvihar. Bakker. Pont a hét közepén.
Az eredeti terv így nézett ki:

  • Hétfő: Bp(vonat)-Székesfehérvár-Balatonfüred
  • Kedd: Balatonfüred-Úrkút-Balatonfüred
  • Szerda: Balatonfüred-Keszthely
  • Csütörtök: Keszthely-Balatonszemes
  • Péntek: Balatonszemes-Siófok-Bp(vonat)

A szerdai tüske miatt előrehoztam az indulást vasárnapra. (Habár reggel Pártai Lucia pont a Balatonra és a Kisalföldre ígért egész napos esőt. Viszont a metnet csak az utóbbira. Halvány remény.)
Innentől két tervem volt:

  • B terv: Szerda reggel Keszthelyről hazamenni.
  • C terv: Keszthelyen kibekkelni az ítéletidőt és folytatni tovább a túrát.

Végül mindkét variációt felrúgtam, mert figyelmetlenségből Balatonfüredig vettem meg a vonatjegyet. Ezt égi jelnek vettem és megint nekiálltam szervezni. A Fehérvár-Füred távot már megtettem korábban néhányszor, azt végül ki is hagyhatom. Ezzel megnő a mozgásterem, mert kedd estig el tudok jutni Szemesig.

Élmények a vasúton:
Fehérvár.
Gyorsvonat indul 11-kor Tapolcára. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.
Ugye nem csak én érzem az ellentmondást a fenti szövegben?
Elővettem a pda-t, hogy pötyögjek, meg olvasgassak, aztán csörgött a telefon, azt is előhalásztam egy másik övtáskából, aztán megnéztem, hogy működik-e a gps vevő (első övtáska) végül csináltam egy képet a fényképezőgéppel a bringáról (igen, övtáska). Ahogy utána körbenéztem magam körül, úgy elgondolkodtam, hogy miért is csinálom ezt. Itt van szétpakolva egy csomó drága kütyü – és úgy egyébként is, anyagilag nem vagyok rákényszerítve, hogy Isten háta mögötti utakon bringázzak vagy lepukkant vagonokban bumlizzak. A drága szabadidőmben. Fájós bal térddel. Aztán mégis.
(Kicsit olyan ez, mint a horvát topikban rendszeresen fel-felmerülő vita: kemping vagy apartman? Nagyon sokat kellene nyújtania annak az apartmannak, amelyre én lecserélném a kempingezést. Téglaházban egész évben lakhatok – félnomád környezetben viszont csak ebben az egy-két hétben. És az embernek szüksége van változatosságra.)

Útálom… kibaszottul útálom a bizonytalan döntéseket. Balatonalmádi körül nekiállt esni az eső. Ablakon kinézve látszott, hogy Tihany után viszont süt a nap. Variálhattam megint: elmenni most Keszthelyig, feladni a déli partot, helyette visszafelé jönni és benézni Veszprémbe is… vagy kivárni, amíg eláll az eső és ha ez fél három előtt történik, akkor mégis irány a Bakony. Ha nem, akkor szolíd füredi kocsmatúra és csak hétfő reggel megyek Úrkútra.
Fél kettőkor állt el az a dög eső. Adtam neki húsz percet és utánaindultam.

Hát, ember, kegyetlen volt. Ismertem az utat, anno egy Csepel Ladyvel már végignyomtam egyszer. De akkor mindkét lábam használható volt. Most viszont a bal csak követte a pedált, egyedül a jobbal tapostam. Ehhez képest rendes emelkedők voltak: át kellett hámoznom magam a Balaton-felvidéken, utána pedig jött a Bakony. A sok emelkedő között volt két 12%-os is. Két órás szintidőt adtam magamnak a 32 kilométerre – éppen belefértem.
Viszont a falu – hatalmas élmény volt csalingázni a régen látott utcákon. Miután eladtuk a házat, jó félévvel hívott a vevő és nagyon ki volt kattanva. Többször is megemlítette, hogy pusztán a jó szíve miatt nem perel. Pedig amikor végigvezettem őket a házon, elmondtam minden hibáját. Nem tehetek róla, hogy annyira belezúgtak, hogy nem figyeltek. Mindenesetre azóta a környéken sem jártunk – jobb nem bolygatni a dolgokat. Ehhez képest volt most nekem hatalmas élmény álcában végigcsalingázni a falu utcáit. (Álcában: ebben a sapekban és napszemüvegben nem csak Olivér, nem csak Barna, de még jó anyám sem ismert meg. Tesztelve.) Az élmény szószerint katarzis volt: rendszeresen szoktam álmodni ezzel a kilenc évvel (hiszen itt születtek a kölykök, itt lettünk laza, idétlen fiatalokból felelősségteljes szülők) – és álmaimnak mindig az lett a vége, hogy vagy beszöktünk kijavítgatni a ház hibáit és rendszeresen lebuktunk, vagy arra jártam és azt láttam, hogy a ház összedőlt. Ezeknek az álmoknak immár vége – a ház szépen ki lett csinosítva, melléképület is került az udvarba, orgonabokrok a kertbe. Igaz, kint lógott a tábla, hogy eladó. (El is gondolkodtam, hogy kihasználom az álcát és bemegyek szétnézni. Mekkora buli lett volna. Ennél már csak az lett volna nagyobb, ha megvettem volna nyaralónak. Végül is csak 32 km Balatonfüred.)
Mindenesetre nagyon kellett nekem ez a látogatás. Még akkor is, ha a térdem valószínűleg jól meg fogja jegyezni ezt az utat.
Visszafelé érdekes játékot játszottunk. Addig én üldöztem az esőt, Úrkútnál viszont szerepet cseréltünk. Az eső megfordult és gyakorlatilag beállt fölém az esőfelhő. Mint egy régi börleszkfilmben. Baromi kellemetlen volt. Jegesmedvék akartak letépni a bringáról, az egyszem vékony pólómban szarrá áztam, ráadásul a tapolcai úton a szembeszél is feltámadt. Ja, és persze a hegyek sem mentek arrébb és a nedves, hűvös levegő külön felerősítette izületi fájdalmaimat. Tótvázsonyban be is téptem száradni egy kocsmába. Igen, ez is hiányzott. Hanyagul besétálni egy falusi kocsmába, biccenteni a fal mellett ülő bácsikáknak, akiknek ott lóg a fülükben a leltári szám, váltani pár lényegtelen mondatot a csapossal, lerázni a pulthoz támaszkodó félrészeg lejmolóst… igen, ez volt az élet valamikor. Szinte mindig történt valami nem hétköznapi. (És előbb-utóbb meg is fogom ezeket irni.) Ehhez képest teljesen más egy városi kocsmázás, mondjunk a Darshanban… sokkal személytelenebb – mintha az emberek nem vennének részt a kocsma életében.
De a jókedv csak addig tartott, amig ki nem léptem a kocsmából. Az eső ugyanis utolért. Annyira szar lett minden, hogy csak az lebegett a szemem előtt, hogy visszaérjek Füredre. Így azt a meglepit is elhalasztottam, hogy benézzek Hidegkútra régi ismerősökhoz. Angeli, ha olvasod, bocs. Fogunk még arra menni, legközelebb már gyerekekkel.
Eredeti terveimben az is szerepelt, hogy Füreden az Árnyas büfében vacsorázok. Szeretek ott lenni. A tömérdek kocsmából ők az egyetlenek, akik lassan 15 éve nem válnak meg attól a cégtáblától, melyet én festettem nekik. (Igen, tudom, meg fogom írni ezeket a sztorikat is.)
Természetesen az egyre erősebb esőben szóba se jöhetett az arácsi kitérő. Sőt, annyira átfáztam, hogy az első kocsmánál megálltam és bedobtam egy unikumot. (Pedig ezt aztán végképp nem szoktam, amióta a gyomrom béna.) Ez is kocsma volt… de micsoda különbség… Ahogy beléptem, mindenki elhallgatott. A mindenki egyébként csupa roma hapi volt, a fiatal, kötekedő fajtából. Néztek egy ideig, aztán visszafordultak a zenegéphez és nyomatták tovább a Fekete Vonatot. Nagyon gyorsan továbbálltam.
Beérve a városba már csak egy dolog hiányzott a boldogságomhoz: valahol vennem kellett volna két sört elvitelre. Hihetetlen módon, sehol sem volt reklámszatyor – anélkül viszont nem megy az elvitel. The beer doesn’t go home. Végül pont a kemping mellett volt egy nyitvatartó büfé a soron, ott vettem két sörikét. A pultos teljesen meg volt lepve tőlem. Ezt egész addig nem értettem, amíg ki nem néztem a faházam ablakán és meg nem láttam az állandóan nyitvatartó Plust. Pedig már úgy beletörődtem a műzliszelet/sör esti dorbézolásba. Persze, hogy átsétáltam, vettem vacsorára konzerv gulyáslevest, reggelire tejkiflit és úgy általában a következő napra egy marék műzliszeletet.
Az élet szép.
Mindenesetre itt, ebben az alaszkai klímában nehéz elhinni, hogy holnap-holnapután 30 fok feletti hőmérsékletben kell majd tekernem.
Egyébként egész nap kínzott valami déjavu – és csak most, este esett le, honnan: Nyúlcipő. Annyi eltéréssel, hogy én – szemben Harry Angstrom-mel – a család tudtával és beleegyezésével léptem le – és próbálom, legalábbis élmény szinten, visszaidézni ifjabb, kalandvágyó énemet. (Gondolom, nem kell részletezni, mennyivel másabb élmény ugyanez, ha itt lóg a nyakamon a család. Akkor úgy érzem, hogy mindenkivel nekem kell foglalkoznom, én felelek azért, hogy mindenki bírja erővel, hogy mindenki jól érezze magát. Nem mondom, ez sem rossz – de más. Nagyon más. Ahogy ma eláztam, átfáztam, az nem volt semmi. Én bevállaltam, mert kihívás volt. Ha gyerek is van, tuti nem vállalom be, mert nem biztos, hogy agyilag bírná – neki ugyanis nem lesz meg a motivációja.)

Végül a számok:
A tegnap felszerelt kilométerórán egyből fel is ugrott a maximális sebesség 60 káemhá fölé.
A teljesítmény értékeléséhez vedd figyelembe, hogy szakadó esőben száguldottam ezt a rekordot. (Hja, időnként furcsán ütközik ki, hogy nem akarok öregember lenni.)
A fontosabb értékek:

  • megtett út: 80.5 km
  • max sebesség: 60.5 kmh
  • átlag: 19.1 kmh
  • idő: 4.12 ora

Hétfő
Bevert fejjel vissza

Most már pontosan tudom, milyen érzés jégveremben aludni. Az este kimosott cuccok is csuronvizesek maradtak. Bár az is kész csoda, hogy nem fagytak keményre.
A térdem… botrányos. Felállni alig bírtam. Nem tudom, mi lesz. Megyek pár kört és majd eldöntöm, hogy tovább vagy haza – gondoltam fogmosás közben. Aztán forróvizes áztatás, fájdalomcsillapító kenőcsök – és már tudtam is rendesen járni. De bringázni nem. Mentem vagy ötszáz métert Tihany felé, majd bánatosan visszafordultam és becéloztam a vasútállomást. A ‘bánatos kifejezés sajnos nem csak egy odavetett jelző volt – nagyon közel voltam a síráshoz. Itt van minden, ez az előkészített hét – és erre a tegnapi borzasztó esős, vacak nap után, amikor jön a jó idő és kezdődne az élménybringázás – mehetek haza. De ami a legrosszabb, hogy nemcsak ennek a bringázásnak lőttek, hanem valószínűleg a nyárnak is, sőt, az is benne van a pakliban, hogy a kerékpárnak is, örökre. Úgy tudom, porcot nem lehet visszanöveszteni. Apropó, nem tud valaki egy jó sportorvost, csontdokit vagy vajákost?
Valahol ez most már azért nagyon undorító. Lassan minden jó kiszorul az életemből. Enni, inni már régóta nagyon kevés dolgot vehetek magamhoz – és így is, annak ellenére, hogy reggel-este szedem a gyógyszert, így sem lehetek biztos, hogy nem tör rám metsző éjszakai gyomorfájás. Emiatt persze már eleve félek az éjszakáktól – ami nem a nyugodt alvás előjele. Ha sem alkohollal nem tudok lazítani, se sporttal, akkor fogalmam sincs, hogy fog levezetődni a bennem lévő feszültség. Arról nem is beszélve, hogy időnként tényleg komolyan elgondolkodom, hogy mi örömöm akad még az életben.
No, önsajnálat off.
Beszéljünk inkább arról a tréfarépa vadbaromról, aki kulcsrazárta belülről az utolsó peron ajtaját. Emiatt végig kellett kinlódni magam bringástól az utolsó kocsin. Aztán a peronon ácsorgott egy faszi, pont ott, ahová a kerékpárt támasztani lehet. Ja, nem mondtam még, a kocsi egyébként teljesen üres volt. Végül rájött ő is, hogy útban van, ezért bement leülni. Pont arra az egy szem helyre, ahonnan szemmel lehet tartani a gépet. Mondam már, hogy a kocsi teljesen üres volt?
Vagy beszéljünk arról, hogy megdöbbenve láttam, lebontották a Határ-csárdát. Oké, nem volt egy túl elegáns épület, romantikusnak sem volt mondható, egy ronda zöld-alumínium akvárium volt Káptalanfüred és Balatonalmádi között. De különleges története volt. Az elődjét egy ravasz kocsmáros direkte a járási határra építette. A vonal a kocsma közepén húzódott. Aztán csak egy őrszem kellett, aki beszólt a kocsmába, hogy merről jönnek a pandúrok. A betyárok csak átültek a túloldalra aztán folytatták az ivászatot. Nem ritkán úgy, hogy az asztal túloldalán a pandúrok ittak – mást úgysem tehettek. Remélhetőleg, amit helyette építenek, az is valami kocsmaszerűség lesz – már csak a történet miatt is: ez egy olyan hely, ahol kocsmának köll lenni.
De az sem rossz, hogy Almádiban kíváncsi voltam, mi lett az Auróra szálló új neve. Amikor melléértünk kitekert nyakkal felnéztem. Az új név, jelentem, T-mobile.
Láttam még a vonatból, hogy vasárnap délután több strandon is berakták a stégeket. Én pedig vittem fürdőnadrágot, hogy a hétfői/keddi kánikulát meglovagolva csobbanjak egy korait a Balcsiban… de már megint a szívemet fájdítom.
Nézzük inkább a jó dolgokat:

  • Szemmel láthatóan egy túra volt a lábamban – köszönjük meg a szeszélyes időjárásnak, hogy rákényszerített arra, hogy ez az egy túra az úrkúti legyen.
  • Nem volt defektem.

Mi volt még? Ja, vasút. Visszafelé a Fehérvár-Budapest járaton nem lehetett lekapcsolni a fűtést. Ma, a kánikulában. Ha ezt hozzácsapom a tegnapi napomhoz, átlagban pont jó hőmérséklet jön ki.

Végül innét üzennék a Puskás Tivadar távközlési technikum diákjainak, hogy a kerékpárút nem azért van, hogy birkacsorda módjára megszállják. És ha egy kerékpáros szóvá teszi, hogy a sokadik csengetésre sem hajlandóak elengedni, akkor nem kurvaanyázni kell, hanem a “bocs” hangalakot képezve félreállni.