Egyszerű kiolvasás

Abszolút egyszerű feladatot kaptam. Csináljak egy listát, a következő oszlopokkal: felhasználói név, GUID. Az első oszloppal nem volt semmi gond és úgy véltem, a másikkal sem lesz. Kétperces munka. Egy perc volt, amíg megnéztem adsiedit-tel, hogyan is hívják a tulajdonságot: objectguid. A következő perc pedig azzal telt, hogy az előregyártott lekérdezőszkriptemben átírtam a lekérdezést a kívánt formára.
Majd az elkövetkező pár órában azzal foglalkoztam, hogy rájöjjek, miért is nem működik ez a módszer. A szkript ugyanis üres oszlopot hozott le.
Rutinosan kikapcsoltam a szofisztikált hibafigyelést (on error resume next), így meg is kaptam a várt runtime error-t.
Nézzük, ldp-ből mit látok. Semmit. Nincs ilyen tulajdonság. Visszamentem az adsiedit-hez, hátha az előbb káprázott a szemem, de nem – a tulajdonság ott volt, sőt, módosítani is tudtam. (Ezzel azért óvatosan.) Azaz jogosultsági probléma sem lehet.
Jöjjön a gugli power. Hosszas keresgélés után találtam olyan linkeket, miszerint felejtsem el, a feladat vbscript segítségével nem oldható meg. Ugyanis az objectguid az egy binárisokat tartalmazó tömb, a vbscipt viszont kizárólag a variant típusú tömböket tudja kezelni.
Szerencsére a lendület továbbvitt és kipróbáltam még néhány keresőszót. És meg is lett az eredménye, rátaláltam egy írásra Eric Lippert blogján.
A szokásos szöveggel indít. Hogy miért nem lehet megoldani a feladatot. Aztán megmutatja, milyen trükközéssel lehet mégis.
Először bedobja a cstr() függvényt. Ez egy olyan függvény, amely képes kigondolkozni a dobozból. Mindent, még az általa értelmezhetetlen adatokat is átkonvertálja sztringgé. Bízik benne, hogy a programoló csak tud kezdeni valamit a karakterkukaccal. És Eric tud. Nekiáll sztringet szeletelni, karaktereket konvertálni, nullából duplanullát csinálni – míg végül a boszorkánykonyhájából kipottyan a friss, ropogós GUID.

Egyszerű kiolvasás. Ja.

I Would Do Anything For C64

Olvastam Tamás írását a kezdetekről és teljesen elérzékenyültem, amikor a korai C64-ínséges időket emlegette.

Elmesélem, nekem hogyan lett 1985-ben saját C64-em. Floppyval.

Ott kezdődött, hogy már az előző tanév végén megkaptuk a jó hírt: nyáron kidobják Noé egykori ODRA számítógépét (bocs, Feri:), helyette áttérünk C64 programolásra. (Ja, akinek ez új: ugyanarról a vegyipari egyetemről beszélünk Tamással, csak én pár évvel korábban végeztem.) Életemben nem láttam még számítógépet, de nyáron már vettem egy általános Basic könyvet és papíron meg is tanultam programozni. (Ebből jópofa dolog sült ki: első órán beírtam első programomat a gépbe, majd azt mondtam neki, hogy “run”. Nem történt semmi. Hívtam a tanárt – aki kb egy leckével járt előttünk – és felkértem, keresse meg a hibát. Neki sem futott a progi – pedig ott volt szépen a képernyőn az ötsoros kis vacak. Érdekes módon a list parancsra sem történt semmi. Volt ám nagy izzadás. Végül valaki megkérdezte, hogy nyomtam-e return-t a sorok végén? Miért, kellett volna? – kérdeztem vissza.)
Eltekintve ettől a kínos esettől, nagyon megtetszett a dolog. Éreztem, hogy ez az, amit nekem találtak ki. A kémia nyakát behúzva sunnyogott el balfenéken. Közöltem is a szüleimmel, hogy végre találtam valamit, ami leköt. Amikor felvázoltam az anyagiakat, anyámhoz repülősót kellett hozatni. A család éppen építkezett, nagyanyám abszolút komfortmentes vályogházában (hidegvíz az udvari csapnál, budi a kert végében) nyomorogtunk, én meg előálltam, hogy nekem bizony kellene egy 120e forintos cucc, de azonnal. (Apám kb. 10e körül keresett.) Bár esélyem nem sok volt, de végül sikerült meggyőznöm a családi tanácsot. A kép ma is előttem van: a felnőttek ültek a tiszta szobában, dohogott a cserépkályha és apám, én pedig állva magyaráztam nekik, hogy ez mekkora nagy esély. Egyfelől rögtön felére redukáltam a költségeket, mondván, hogy nem Magyarországon kell megvenni, hanem Bécsben és becsempészni a határon. Anyám itt nyúlt megint a repülősóhoz. Emlékeztetőul, mindez 1985-ben volt. Ekkor Bécs még csak háromévente volt elérhető, kék útlevéllel és a maximum kivihető valutakeret 15e forint volt. Arra a kérdésre, hogy és egyáltalán honnan lesz nekem 60e forintom erre a vásárlásra, közöltem, hogy tudtommal van. Úgy hívják, hogy Ifjúsági Takarékbetét. Anyám a továbbiakban nem szarozott, fixen rögzítette orrához a repülősót. Nem hagytam nekik időt a töprengésre, elővezettem, hogy mekkora előnyöm lesz nekem a szakmában, ha már másodévesként saját számítógépem lesz, mellyel annyit foglalkozhatok, amennyit akarok; nem kell sorban állnom, gépidőért harcolnom. Mire végzek az egyetemen, akkora előnyöm lesz, hogy simán találhatok magamnak kurrens, jól fizetős állást. Olyat, amely mellett nem lesz probléma a lakáshoz jutás sem. Megkértem őket, tekintsék úgy, hogy én ezt a pénzt átforgatom szellemi tőkébe. (Cuki naív ember lehettem akkoriban. Évekkel később az első fizetésem 7500 forint lett. Lakás. Ja.) Lényeg a lényeg, meggyőztem őket, kivették a zsét.
Már csak az akciót kellett megterveznem. Napokig vámrendeleteket bújtam. Kiderült, hogy az alapgéppel nincs semmi baj, be lehet hozni. A floppy viszont pár ezer forinttal, de átlépte a magánimport határát. Viszont lehetett méltányosságot kérni. Akkori eszemmel teljesen természetesnek tartottam, hogy ha valaki egyáltalán méltányos lehet, hát én tuti az leszek. Tehát ez kipipálva. A pénz kivitele sem lehet olyan komoly probléma, egyszerűen keríteni kellett még három embert, aki beáldozza a valutakeretét, cserébe a buliért. Írták azt is, hogy a teljes valutakeretet csak akkor lehet elkölteni, ha legalább két hetet kint töltünk. Ez már húzósabb volt, mert a többieknek beígértem, hogy minden költségüket én állom. Pénzem viszont pont annyi volt, hogy megvegyem a cuccot. Végül is… lehet menni stoppal, lehet héderezni pályaudvaron és két hétig nem nagy ügy májkrémet enni. De azért ezt nem mondtam meg egyből nekik. Vártam egy kicsit, hogy belelkesedjenek.
A szervezést most hagyjuk. Baromi durva volt, mire mindenki rábólintott, mire mindenkinek meglett az útlevele. De meglett.
Aztán a szüleim megszántak valami pénzmaggal (nem sokkal, de jól jött), az egyik srácnak meg volt egy kétszemélyes egyrétegű nyári sátra, gondoltuk, remekül elleszünk benne valami kempingben. Novemberben. Még szerencse, hogy a vonaton összefutottunk egy ismerőssel, aki túrázni ment az Alpokba. Amikor lecsillapodott a röhögőgörcse, hozzánk vágott néhány mentőfóliát, hogy legyen valami alattunk, ha már nyári sátorban alszunk.
Kora délután érkeztünk meg vonattal Bécsbe. (Végülis közfelkiáltással odafelé nem stoppoltunk.) Rögtön kerestem egy kempingtájékoztató füzetet a Westbahnhof utazási irodájában. Itt esett le először az állam: akkor már csak egy, azaz egy darab kemping volt nyitva, az is csak azon a héten, amelyiken érkeztünk. Ráadásul kint volt a világ végén, a bécsi erdőben.
Jellemző, hogy egyáltalán nem idegeskedtünk különösöbben. Meg voltunk részegülve a nyugat szagától. Korábban egyikünk sem járt még a vasfüggönyön túl. Vettem rögtön egy marék Mordillo képeslapot. Az egyik srác vett egy nagyobb kontingens csipogós kvarcórát, hogy nyerjen is valamit a bóton. Szóval jól elcsesztük az időt és bizony ránksötétedett, mire kiértünk az An der Au kempinghez. Naná, hogy zárva volt. Naná, hogy nem jöttünk zavarba, átmásztunk a bejárati ajtón, írtam egy cetlit, hogy ‘megjött Miki a hegyről’, rátűztem a reci kilincsére, majd felnyomtuk a sátrat. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy a picit köpcös, szakállas gondnok egy jókedélyű, nyitott fazon volt. Másnap reggel elbeszélgettem vele, elmondtam, mi járatban vagyunk. Jól szidtuk is egy kicsit a rendszert (nem az övékét), aztán mondta, hogy semmi gond, a kedvünkért nyitva marad még egy hétig. A sátorhelyet is igen kedvezményesen számolta meg.
Első nap becsődültünk a városba. Megtudtuk, hogy bagóért lehet venni háromnapos jegyet, mely minden közlekedési viszonylatra érvényes volt. Ilyet mindenki kapott. Megegyeztünk, hogy három nap múlva váratlanul el fogok felejteni németül. Alig csináltunk mást, csak fel-alá utazgattunk, nézegettünk a várost. Az egyik srác bement egy háztartási boltba és megrészegülve a választéktól, vagy tizenöt desodorból fújt az alkarjára mintát. Ennek később lett jelentősége, amikor este a piroslámpás negyed környékén csavarogtunk. A férfiemberek feltűnően aktívak voltak a srác körül. Én egy notesszel jártam a boltokat, hogy hol, mennyi a C64. Végül megtaláltam a legolcsóbb ajánlatot, a Mariahilferstrasse környékén, nem messze a Westbahnhof-tól. Volt nagy öröm, mert jóval olcsóbb volt a cucc, mint gondoltuk – így maradt némi pénzünk élni is. Ennek örömére végigjártuk a közérteket és mindenhol vásároltunk az akciós sörökből. Este buli lesz a kempingben – volt az arcunkra írva.
A következő napon vettem meg a drágaszágomat. Amikor megtudtam, hogy az árban még van valami felfoghatatlan mehrwertsteuer is, tényleg azt hittem, hogy a mennyországban vagyok. Hogy ha én ezt kiviszem az országból, akkor visszaadják a zsé negyedét? Lelkesen bólogattak, hogy persze, persze, küldjem vissza postán a határon lepecsételt blokkot, ők pedig küldik majd a pénzt. Istenem, mennyi kedves ember, gondoltam. A cuccot egyből leadtam a recepción, a hapi elzárta egy szekrénybe. Jöhetett az élvezet. Tulajdonképpen nem sok mindent csináltunk. Csavarogtunk össze-vissza. Hol megittunk egy sört, hol egy forró teát. Azért csak hideg volt. Olyannyira, hogy este ketten fellázadtak, hogy nem alszanak a sátorban. Becuccoltak a tusolóba és a padon aludtak. Megtehették, nem volt nagy forgalom. Mi speciel nem zuhanyoztunk, mert pénzbe került az érme – anélkül meg csak hideg víz jött. Elismerem, ez az én balfékségem volt – a gondnok ugyanis, amikor megtudta, hogy ezért nem megyünk fürdeni, adott egy marék érmét.
Aztán ketten hazamentek. Így is volt eltervezve, mert még csak középiskolások voltak és véget ért az őszi szünet. A szüleik is csak ezzel a feltétellel engedték ki őket. Ennek ellenére úgy jött le, mintha mi zavartuk volna haza a fiúkat. Sértődés lett belőle, a kapcsolat a továbbiakban megszakadt.
Ketten maradtunk kint, nekünk a floppy miatt meg kellett várni a két hetet. Bármennyire hihetetlen, de egy idő után kezdtük unni Bécs utcáit. Teljesen lehetetlen helyekre buszoztunk ki, mert a buszon legalább jó meleg volt. Kitapasztaltuk, hogy a Südbahnhof-on adják a legolcsóbb, de még iható teát; csak ezért tömegközlekedtünk naponta legalább egy órát. Végül kitaláltam, hogy induljunk el gyalog a határra. 60 kilométer, három nap alatt lesétáljuk. Pénzünk úgy sincs, Bécset már unjuk, a gyaloglással meg jól elmegy az idő.
A gondnok tök rendes volt. A végén még ránk erőszakolt egy autós térképet is, hogy el ne tévedjünk. Swechat-ig kibumliztunk tömegközlekedéssel, utána pedig ráültünk az apostolok lovára. Elég pikáns volt, két fiatalember, farmer, hátizsák, hón alatt Commodore dobozok. Így gyalogoltunk át pl. egy swechati építkezésen, mert arra rövidebb volt.
Mondhatni, jól éreztük magunkat. Ha gyalogoltunk, a hideget fel sem vettük. Időnként le-leültünk a pihenőknél, de túl sokáig nem volt szabad, mert fázni kezdtünk. Aztán egyszer csak megállt egy autó – pedig nem integettünk. Én voltam kettőnk közül a németes, én ültem előre. Mentünk pár kilométert, amikor a hapi elkezdett faggatózni a stoppos igazolványról. (Akkori kormányunk egyik gyorsan feledésbe merülő agybaja volt a stoppos igazolvány. Ha valaki felvett és elvitt valameddig, akkor ezt beírtad, a hapi szignózta. Aztán ez alapján választottak – volna – stopposkirályt, stopposkirálynőt, a legjótékonyabb autósok meg kitüntetésben részesültek volna.) Nyilván nem volt ilyesmink. Én hirtelen elfelejtettem németül, a hapi meg válaszul kirakott mindkettőnket. De ekkor már jó két óra sétára voltunk Bruck-tól, nem volt igazán rossz kedvünk. Úgy voltunk, ha ez ilyen jól megy, akkor nincs értelme őrizgetni azt a pár shillinget, melyet vésztartalékként tettünk félre. Bementünk egy ABC-be, vettünk egy literes zacskós bort. (Nemröhög. Volt olyan.) Túlsétáltunk a városon, kerestünk egy szimpatikus ligetes részt, felnyomtuk a sátrat, összedobtunk egy kis tüzet és elkortyolgattuk a bort. Mint két alaszkai hobó. Határozottan kellemes este volt. Lefekvés előtt a barátom még figyelmeztetett rá, hogy a cipőmet tegyem kintre, mert nem hajlandó együtt aludni vele. Valahol érthető volt.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki irgalmatlanul veri a sátrat… meg az egész igen meg van rogyva. Néztem Imrét, de nem volt a sátorban. Miaf? Kidugtam a fejem… és elállt a szavam. Éjszaka jó fél méter hó esett le, szegény nyári sátrunkra. És még csak kimenni sem tudtam, mert a cipőm valahol a hó alatt volt. Ébredtem már jobban is. Végül összeszedelőzködtünk, de persze a szakadó hóban lőttek a további sétánknak. Visszamentünk Bruck-ba. Volt még durván hatvan forintunk (hazai vonatjegyre tettük félre), megpróbáltam schillingre váltani. Mondanom sem kell, száz forint alatt szóba sem állt velem a pénzváltó, de addig erősködtem, amíg undorral, de beváltotta az aprót. Ez pont arra volt elég, hogy vegyek a határig két jegyet.
Az este így már Nickelsdorban ért minket. Szerda este volt. Ahhoz, hogy a határon ne lőjenek főbe a teljes valutakeretünk elköltéséért, meg kellett várnunk a csütörtököt. A faluszéli vasútállomást nyolckor bezárták. Ott álltunk a nagy havas pusztában, egy büdös vas nélkül és valahogy ki kellett húznunk éjfélig. Imre bevackolta magát egy szélvédett buszmegállóba, én meg futottam időnként egy kört a házak körül. Elvoltunk. Aztán fényt láttam egy Sparkasse-nál – és mivel semmi vesztenivalóm nem volt, bementem. Mondtam a kisasszonynak, hogy hagy jöjjünk be melegedni. Nem értette a dolgot, de készségesen elmagyaráztam neki. A szegény lélek elpirult, mikor felfogta, miről van szó. (Ő restellte magát. Az államunk helyett.) Mivel éppen zárt, így nem engedhetett be, de a kezembe nyomott egy kisebb vagyont (40 schilling), hogy üljünk be a kávéházba és várjuk ki ott az éjfélt. Isten áldja érte. Mondjuk, miután beültünk, feltűnt, hogy a kávé pont annyi, mint egy üveg sör – és ez annyira bántotta az arányérzékünket, hogy inkább egy sör mellett ücsörögtünk három órát.
Éjfél után 10 perccel már a határállomáson voltunk. Megint megtapasztaltam, milyen újra itthon. Amikor mondtam, hogy van nálam egy C64 floppy, rögtön félreállítottak, majd behívtak egy alezredeshez.
– Ezt minek hozta? – bökött rá.
– Magamnak. Egyetemista vagyok, ez kell a tanulmányaimhoz.
– Maga nem hozhatja ezt be. El fogjuk kobozni.
– Kérhetek méltányosságot.
– Ja – bólintott cinikusan – kérni kérhet.
Ezzel vége volt. Kaptam egy papírt, hogy a floppyt vigyem majd be a veszprémi vámhivatalba. Én még kiverekedtem magamnak, hogy pecsételjenek le minden számlát. (Hja, a mehrwehrtsteuer.)
Elcsoszogtunk Hegyeshalomig, felmásztunk a vonatra és egyből el is aludtunk. Hogy volt-e kalauz a járaton, a jó ég tudja, minket nem keltett fel senki. Jobb is, mert egy árva fillérünk nem volt.
Így történt, hogy a csütörtök délutáni szerves laborba már beértünk, ismerőseink nagy megrökönyödésére.
Később elvittem a floppyt a vámhivatalba, de mivel nem volt raktáruk, kaptam egy engedélyt, hogy a méltányosság elbírálásáig én raktározhassam. A végére megint szerencsém lett, mert kiderült, Gábor barátom apja valami katonai nagykutya, átszólt a vámhivatalba és egyből méltányossá váltam.
A lepecsételt számlákat visszaküldtem az üzlet címére, de nem kaptam semmit. Gondolom az eladók röhögve elitták a pénzt. Később ment ki anyám egyik kollégája Bécsbe, elment az üzletbe, de letagadták azt is, hogy forgalmaznak C64-et. Annyiból volt kínos, hogy szüleim meg voltak róla győződve, hogy megkaptam ugyan a pénzt, csak megtartottam magamnak.
Az is viszonylag hamar kiderült, hogy miért volt ennyire olcsó a gép. Egy hónapon belül elfüstölt benne valami. Anyámnak volt egy román ismerőse, aki éppen Egerben lófrált, ő megszakértette és rendbe is tette a gépet.
Szóval így. Még kaptam egy kistévét is és teljessé vált az örömöm.
Megérte-e? Szerintem igen. Viszonylag hamar eljutottam odáig, hogy átláttam a gépet, megértettem a gépi logikát és felváltva dolgoztam basic-ben és assembly-ben. Tekintve, hogy ez egy vegyipari egyetem, ahol nem igazán folyt számítástechnika oktatás, még a misztikus rendszer ágazaton sem, a saját C64 mindenképpen nagy lökés volt ahhoz, hogy első munkahelyemen meg tudjak kapaszkodni.
De ez már egy másik történet.

Negatív

Hmm.
Ma félórával később indultam itthonról munkába, mert éreztem, hogy orbitális méretű hasmenés lappang valahol odabent. De a ‘vadász ül hosszú méla lesben’ módszer nem működött, végül el kellett szakadnom az otthon melegétől. Nyilván jó tíz percre a lakástól érezte úgy a szervezetem, hogy itt van az idő. Én meg azt mondtam, hogy most már nem… csak azért is kibírom a munkahelyig.
Ezért – is – okozott külön örömet, hogy a busz pont az orrom előtt ment el. Gyakorlatilag üresen. A következő busz kimaradt, az utána következő meg teljesen fullon volt. Maradt a következő.
Mindez egy hétfő reggelen… sajnálatosan azt jelenti, hogy még nem érkezett meg a kegyelem. Lassan nyolc napja büntiben vagyok: kezdve a balsikerű baltérdes porckopással, mely pont a kerékpározást tette lehetetlenné egy kerékpártúrán; folytatva a múlt héten elpazarolt öt nap szabival – illetve, mit is mondok, nem volt semmi elpazarlás, nyolc nap alatt négy éjszakát töltöttem gyomorfájósan ébren. Ha kellett volna sem tudtam volna dolgozni menni. Emellett ehhez még hozzáveszem, hogy pünkösdre már betervezett kirándulásunk van, foglalt szállással és úgy néz ki, hogy erre a hétvégére visszajön a tél – nem csoda, hogy várom a sorozat végét.
———-

Eddig tartott az írás, melyet a buszon fogalmaztam fejben. Aztán a metrón elgondolkodtam egy kicsit.
Először is lássuk a szikár tényeket.
Igen, tényleg vártam otthon egy félórát. Tényleg volt valami jelzés tíz percre a lakástól – de ahogy jött, úgy meg is szűnt.
Igen, a busz tényleg az orrom előtt ment el, üresen. De a következő nem maradt ki, csak annyit késett, hogy kettő jött együtt, elég sokára. Itt szálltam fel a másodikra, mert az első tényleg nagyon tele volt.

Szóval nagyjából úgy volt, ahogy megírtam, de nem pontosan. Automatikusan egy kicsit színeztem a történeten – egy kicsit sötétebbre vettem a valóságosnál.

Vegyük észre a veszélyes trendet.
1. Negatív élmények apró kiszínezése.
2. És egyáltalán a negatív élmények feljegyzése. Ki a francnak tervezem benyújtani a számlát? Senkinek.
Akkor meg mi a francnak gyűjtögetem az apró frusztrációkat?
Különösen sötétebbre színezve.
Túllépni. Minden feljegyezgetés nélkül.

Rabac Cavallino




























Ez nem egy Bocaccio történetben szereplő kislovag, hanem két helység neve. Első nagyobb családi nyaralásunk volt, 2004-ben. Mivel a feljegyzéseim megvannak, a fényképek is fent vigyorognak a neten, így semmi akadálya, hogy a nyaralás krónikája ne kerüljön fel a többi mellé.

2004.06.27, vasárnap
Ez már nem lehet véletlen, amit ez a kocsi csinál velünk. Bepakoltunk, csuknám le a csomagtartót – nem megy. Beragadt a zár. Az utóbbi 1 hónapban durván háromszázezret költöttem rá, nehogy valami gikszer legyen a kéthetes külföldi út során – erre itt állok vasárnap, hajnali ötkor és nem tudom lezárni a csomagtartót.
Két órán keresztül hajkurásztam szerelőt… végül Tesó adott egy jó tippet és két óra késéssel el tudtunk indulni. A többi már csak formaság volt: 8 óra alatt söpörtünk le Rabacba, az út gyk. eseménytelen volt.
Oliva kemping… a recepciós liba valami ritka sötét lénynek mutatkozott. Meg az egész kemping is: Günter bemutatott mindent a mobilhome-ban, olyan szinten, hogy ez a vízcsap, így kell megnyitni. (Electricity, aqua…;) De végül lubickoltunk egy nagyot – és ez a lényeg, ezért jöttünk. Utána sétáltunk egyet a rabaci promenádon. Ebben nem a séta önmagában a lényeg, hanem az, hogy van promenád és elérhető távolságra van a város közepe.
Megjegyzés:
Itt még nem emlékeztem semmire Rabacból; az is csak éppen feltűnt, hogy estefelé sokan sétálnak valami tengerparti ösvényen.

2004.06.28; hétfő
Nézegettem itt, hogy milyen tájai vannak a világnak… Hogy milyen lehetőségei vannak az embernek… És milyen jó lenne ez, meg az… Aztán eszembe jutott, hogy igen, de milyen reménytelen. Utána viszont beugrott néhány fiatalabbkori, megvalósíthatatlannak tűnő álom, melyek ma már finoman szólva is nevetségesek: az álomautó Skoda Rapid; az elérhetetlen munkaruha, a farmernadrág/munkásfelső (melyet csak mérnökök viselhettek a gyárban) – szóval el lehetne hanyagolni lassan a kishitűséget.
Merjünk lottót venni.
(A pda automatikusan lotyót írt lottó helyett.)

Mai morgás. Nem tudom, hogy holnap lesz-e vihar, vagy sem. Itt, a 21. században.
Gondolataimat tenyérgépbe irom/mondom/rajzolom, a digitális fényképeket egyből laptopra másolom – de ezen a horvát nyaralóhelyen képtelen vagyok megtudni, hogy holnap a parton lazsáljunk-e, vagy menjünk inkább barlangot nézni. Az idegen nyelvű újságokban nincs időjárásjelentés, a horvát nyelvű csak szöveges, az egyetlen internet kávézó egyetlen gépe meg mindig foglalt.

2004.06.29; kedd
Mivel tegnap mindkét gyerek vörösre sült, reggel pedig betoppant az ígért vihar, így elmentünk cseppkőbarlangot nézni. Már indulás előtt balhé volt, nem találtuk az útleveleket. Végül összekaptam a család összes nyelvtehetségét és elmentem a borzalmas recire beszélgetni. Sikerült visszaszerezni az útleveleket.
Odafelé jó két óra késést és néhány teletököt sikerült összeszedni: útjavítások, útlezárások, irgalmatlan kerülők… Kész csoda, hogy egyáltalán odaértünk.
A postojnai barlang és környéke szép volt, bár a legelső jelző, amely így utólag eszembe jut, az inkább a qrvadrága. Hihetetlen mennyiségű gyönyörű cseppkő, de valamiért Karinthy bélyeggyűjtős sztorija ugrott be róla; túl sok cseppkő volt itt túl gyorsan – hamar belefásult az ember.
Visszafelé már rutinosan és gyorsan nyomtuk le 3 és fél óra alatt a 120 kilométert – komoly: a tengerparti út a felbontásokkal, dugókkal megint bejátszott rendesen. Itthon még pont sikerült elkapnunk a német turisták szokásos éjszakai táncolós-örjöngős duplabuliját.

2004.06.30; szerda
Ma már majdnem elküldtük a kölyköket delfint nézni a nyílt tengerre. (Furcsa egy dolog ez: él néhány delfin a sziget és a félsziget között és fogalmuk sincs, hogy puszta létükkel mennyi vállalkozást tartanak el.) Végül mégsem utaztak, mert betelt a hajó – így viszont megy pénteken Nej is. Barna bejött végre a tengerbe és rájött, hogy milyen jó dolog békatalppal búvárkodni. Nem is jött ki velünk, hanem összeszedett egy havert és mindenféle tengeri herkentyűket rángattak ki a vízből. A vacsoráért megszenvedtünk – előtte pénzt akartunk kivenni, de besült a kártyám. Még jó, hogy itt volt Nej társkártyája. Vacsi után sétáltunk egy nagyot, család hullaként dőlt be a házba. Nekem majd pinkódot kell változtatnom.

2004.07.01; csütörtök
Ma Rovinjba kirándultunk. Tulajdonképpen semmi különös nem történt: az út rövid, de szép volt; a város pedig gyönyörűen ódon. Mondhatni, hatékony kirándulás volt – a várost pedig még nem özönlötte el a tömeg.

Félelmetes. Hagyom, hogy a – jó alaposan kitervelt – nyaralás magával sodorjon; és egyre-másra jönnek elő valami hihetetlen mélyről az emlékek: olyanok, melyekről már fogalmam sem volt és csak a helyszín hozza elő őket.
Mikor másodszor autóztunk végig az Opatija-Labin közti szakaszon, akkor tört elő rég elfeledett ízként a gyerekkori út emléke; aztán az első alkalommal kerestem egy útszakaszt és csak amikor harmadjára mentem végig a Labin-Rabac távon, akkor jöttem rá, hogy ez az. Hogy élt az emlékeimben egy kikötő (melyről azt hittem, hogy Rijeka), és amikor megláttam Rabac kikötőjét, magamban felvisítottam, hogy ez az! Még az is beugrott, hogy melyik részen voltunk ékszerboltban… De ahhoz háromszor kellett végigsétálnom a kikötőben, hogy leessen, ez volt a tudattalan modellje annak a képnek, amellyel egykori szobám egyik falát befestettem.
De ugyanilyen – utólagos – rádöbbenés volt az is, hogy amikor itt voltunk a szülőkkel, akkor mi is elmentünk Postojnára. (A tervezéskor meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyünk el – pedig ez ma már másik ország.) És furcsa fintorként Triesztnél fogunk átmenni Olaszországba – ugyanott, ahol a családi legendárium széles jókedvvel említi azt a szerencsétlen próbálkozást anno a piros útlevéllel.
Szóval érdekes. Tudatosnak nem mondanám, mert élénken él még bennem, hogy milyen kacifántosan alakult ki ez az út – de a tudatalatti, amennyiben azt tűzte ki maga elé célul, hogy első – saját – családi kirándulásként lemásolja a szüleimmel lezavart első külföldi kirándulásunkat, abból az időszakból, amikor még arra sem emlékeztem, hol jártunk – akkor félelmetesen jó munkát végzett.

“Most jó – tehát csinálok valami mást” – ezt a mintát most csíptem el. Ami meglehetősen hihetetlen, mert visszagondolva nagyon is jellemző ram. És az észlelés tudatossága is megvolt régóta bennem – lsd. kedvenc mantrám: most jó. Erre ülök itt tengervizes nadrágban az árnyékban, kellemesen kiterülve és begyakorlott módon rögzítem: “most jó” – majd hozzáteszem, hogy remek, akkor menjünk zuhanyozni. És csak a zuhany alatt tudatosult, hogy ez nem egyedi eset, hanem minta; legalábbis az utóbbi tízegynéhány évben nem bírok üldögélni a tutiban; mindig csinálnom kell valamit, mert elmennek mellettem a lehetőségek.
Öregszem.

Olvasgattam Lemtől a Kiberiádát és volt benne egy mondat, mely erősen hatott rám: valahogy úgy szólt, hogy egy uralkodó megrendelte az utódját és a specifikációnál kikötötte, hogy “legyen bölcs, de ne nagyon, mert a túlzott bölcsesség a tetterő halála”.
Nem tudom, de ez a mondat szabályosan felszabadított. Mivel nem vagyok uralkodó, sőt inkább nézelődő lennék, így bevállalom a túlzott bölcsesség felé törekvést és elégedetten magyarázom ezzel a teszetoszaságom.

Vissza a földre. Örömmel nyugtázom, hogy a kocsi megy a hegyekben, mint az állat. Eddig nem nagyon akadt ellenfele.
És az Isztrián lehet élményautózni.

Rájöttem még valamire. A domináns különbség a kemping és a bungaló/mobil között: a hűtőszekrény. Minden más megfelelően helyettesíthető sátras környezetben is – de a hűtőszekrény okozta rugalmasság semmivel sem. Hideg üdítő, hideg sör, felvágott, sajt… Nem is sorolom.

Jókat mosolygok. A tenger megszeretése legalább olyan nehezen indult be, mint az én emlékezetem. De mindkettő beindult, végre. Kis család búvárkodik, mint állat.

2004.07.02; péntek
Ma delfinlesés a program. Bementünk időben, sorbaálltunk, Captain sehol, csak valami szerelőruhás berhelte a motort; időnként beinditva, marha nagy füsttel. Aztán berobbant a Captain, több nyelven elorditotta, hogy 5 percen belül indulunk, felhajigált némi alkatrészt a szerelőnek – majd megpróbálta felszuszakolni a jónépet a hajóra. Persze nem ment, mert tízzel több jegyet adtak el, mint amennyi ember felfért. Újabb hőbörgés, emberek egymás ölébe ültetése, végül negyedóras késéssel fullig pakolva kifutott a hajó. A partról integettem a család többi tagjának. Kíváncsi leszek, hogy lesz-e delfin – és odaférnek-e embereim a korláthoz.
Megjegyzés:
Csak egy plüssdelfint mutogattak nekik. A Captaint látva sejthettem volna.

Amíg a család hajókázik, én ülök itt a hűvös lakókocsiban, előttem van egy jegesen gyöngyöző sör és egy Pratchett regény. Most jó – gondolom… és hirtelen felállok mosogatni.

Kicsit bizarr innen a hűvösből nézni, ahogy a szikrázó napsütésben az animátorok az Aquarius zenéjére ugráltatják a gyerekmedencében a kölyköket. A Hair bevezető dala ékes horvát nyelven szól.

Átkozott időjárás. Utolsó esténkre azt terveztük, hogy besétálunk a mólóhoz, megvacsorázunk és elcsesszük a maradék pénzünket fagyira, kagylóra meg ilyenekre. Utána pedig összepakolunk. Erre már vacsora közben ránkszakadt az ég, de nem is akárhogyan. Fogalmam sincs, hogy ennyire szarrá ázva hogyan fogunk elindulni holnap reggel.

2004.07.03; szombat
Az eddigi legfárasztóbb nap volt. Hatkor keltünk, összepakoltunk, lerendeztünk mindent, fél kilenckor vágtunk neki a közel 300 kilométernek. A cél: Joker kemping; Cavallino – egy kisváros, gyk. Velencével szemben. Az út közlekedés részéről sok jót nem tudok mondani: Horvátországban épitenek ezerrel, az utak hol vannak, hol nincsenek, teljesen váratlanul lehet sztrádára szaladni – Szlovéniában ez még azzal is tetőzött, hogy kifogtuk a hétvégi tengerparti rohamot, és nem lehetett hibázni, mert megforduláskor örök életre bedugultunk volna. Egyszer majdnem sikerült, de kivágtam magunkat. 20 eurocent autópályadíjba került. Jellemzően annyira nem voltam képben, hogy mindenáron az útlevelet nyújtogattam a kiscsajnak.
Aztán Triesztet meglehetősen szolídan vettük, egyből letaláltunk a jó úton, találtunk parkolóházat, felsétáltunk a várba – jó volt, de fárasztó is. A nap második borzasztó momentuma (a szlovén szakasz után) a Miramare kastélynal kapott el minket. “Olaszország fürdik” – adhattam volna a címet a képzeletbeli filmnek. Minden út minden oldalán parkoló autók, dugók, centizések – meg is húztam az elejét a drágának. A nagyon drágának.
De legalább ezt meg tudtuk nézni. Gradóval nem volt ilyen szerencsénk. Jó háromnegyedórát kóvályogtunk a városban, és nem volt parkolóhely. Az egész város megtelt fürdőző olasszal. Egy rövid ideig gondoltam arra, hogy megállok valami tilos helyen – ez a gondolat addig tartott, amíg nem találkoztam egy autóelszállítással. Szóval Gradót kihagytuk – a város megtelt. Kapjabe.
Az út utolsó szakasza volt a legkimerítőbb: durván 120 kilométer, mezőváros mezőváros hátán, mindegyikben megfejteni a soros közlekedési feladványt, váratlan dugók, csoszogás, különösen a végén. Ekkor már a hiszti határán vettem tudomásul az újabb és újabb bedugult kereszteződéseket és azt, hogy a sokadik után már fogalmam sem volt, hogy hol járunk.
Nagyon utáltam akkor a tömeget – a sors különös fintora, hogy az egész napot tömegben töltöttük.

Este elmentünk étterembe. Kölykeink simán lehidaltak a pizza méretétől – de Barna hamar észhez tért és benyomta a sajátját. Dórának nem jöttek be a tenger gyümölcsei, Nej pedig eltelt a sajátjával, így a kiscsaj adagjának jó részét visszaküldtük. Rögtön kaptunk is egy bemutatót az olasz temperamentumból: a pincér visszavitte a maradékot, nem sokkal később hangos szóváltás jött a konyha felől végül kirontott a feldúlt szakács, mögötte a folyamatosan káráló pincér és mindketten jól megnéztek minket.

2004.07.04; vasárnap
Nem történt semmi. Nagyon jól esett.
Sokáig aludtunk, utána strandoltunk egy jót, majd kagylógyűjtés, bocsa a bokáig érő homokban… Szolíd pihenőnap. Ebéd után ledőltem szunyálni, este nyolckor keltem fel.
Kellenek ilyen napok is.

2004.07.05; hétfő
Leginkább ma is pihenni kellett volna, de mivel holnap általános sztrájk lesz Velencében, ezért ma tettük tiszteletünket. Röviden összefoglalva: roppant munkás egy város. Befelé félórás buszozás, háromnegyed óra hajózás – tömve. A várost a legmelegebb órákban jártuk körbe, persze nem csak a hőség, de a tömeg is fullasztó volt. Ennél többet nem is nagyon akaródzik most írni; ez mindenképpen kiemelkedő sportteljesítmény volt.

2004.07.06; kedd
Mindenkinek laza nap; nekem piszokul vacak. Benőtt a körmöm, így alig bírok járni… erre rájött, hogy tegnap kidörzsölődött a combom, a sós viz persze tette egyből a dolgát. Aztán délután – a jó ég tudja, mitől – beindult megint a gyomrom. Estére már minden bajom volt. Ki is hagytam a fagyizást.

2006.07.07; szerda
Hagymázas éjszaka után rekedt ébredés. Remek, most diétázhatok pár napig.

Lassan meg kell nézni a vám szabályokat, hogy hány kiló kagylót szabad illetékmentesen átvinni.

Este megleptük Jesolót. Először pofára is estünk, mert nem találtuk azt a pontot, ahonnan a 10 évvel ezelőtti látogatáskor elindultunk. Pontosabban, egész véletlenül pont onnan indultunk, csak nem ismertünk rá és szerencsétlenségünkre találtam egy térképet. Itt vesztünk el végleg. Kilométereket gyalogoltunk, jórészt unalmas, érdektelen úton, amíg elértünk a másik végére – és persze ugyanezt meg kellett tenni utána visszafelé is. Ekkorra már beesteledett és egyértelművé vált, hogy valami nem stimmel. Kocsival elmentünk addig a pontig, ahonnan korábban visszafordultunk – és pár méterrel arrébb találtam is egy ismerős pontot. Azaz végül csak megtaláltunk mindent és bár a szerencsétlenkedés révén lemaradtunk az esti pizzázásról, de így pont a megfelelő időpontban sétáltunk végig a megfelelő szakaszon – igaz, hullafáradtan. Volt akkora megerőltetés, mint Velence.

2004.07.08; csütörtök
Már a sokadik teraszos étkezésünket teszik tönkre a lakkos fiúk. Amint közeleg a megfelelő időpont (9-10, 12-14), megjelennek az ecsetjeikkel és elkezdik valamelyik szomszéd lakókocsi teraszát bekenni.
Van olyan, amelyiket már többször is átmázolták ebben a pár napban. A sima lemosást vajon nem ismerik?

2004.07.10; szombat
Hazafelé világot láttunk. Csak hogy a kölykök eldicsekedhessenek, hány országban jártak, visszafelé becéloztuk Ausztriát.
Apró kényelmetlenség volt, hogy rajtunk kívül még kismillió család gondolta ugyanezt.
Izgalmas volt még, amikor próbáltuk megtalálni az osztrák-olasz határt, de az istennek sem vettük észre, mikor mentünk át rajta. Egy helyen kellett csak rengeteget várakoznunk… igen, aki arra gondolt, hogy a magyar határ magyar oldala, az viheti a hangszórót.

2004.07.31; szombat
Most már van némi rálátásom az egy hónappal ezelőtti nyaralásunkra és látom, hogy mi mindent rontottunk el.
– Kényszeres spórolás.
Nem mondom, hogy nincs szükség arra hogy, idegenben fogjuk a pénzt. De az már egészségtelen, ahogy itt fogtuk. Oké, régen voltunk külföldön, családdal még sose – nyilván görcsösebbek voltunk. Lazábban kell venni és olykor simán be lehet vállalni akár 10 KHUF körüli éttermi számlákat is – hiszen arról szól a történet, hogy élményeket gyűjtünk… elsősorban csak ott megszerezhető élményeket.
– Velence
És egyszer meg kell látogatni rendesen_is Velencét. Először az idő volt kegyetlen hozzánk, most meg mi rontottuk el. Nem_szabad a turistacsapásokon közlekedni, rá kell szánni egy teljes napot (korai indulással) és Punto Sabione-tól lehet vaporettózni is. (Kocsival a kikötőig és vizibusszal bejárni a csatornákat.)
– A túl sok élmény hajszolása
Mondhatom, egyik-másik napunk sportteljesítménynek sem volt utolsó. De ma már csak annyi maradt meg belőle, hogy “Emlékszel, amikor egy nap alatt végigverekedtük magunkat a velencei tömegben?” vagy “Az se volt semmi, amikor végigmásztuk oda-vissza a jesolói promenádot!”.
Több időt kell szánni olyan dolgokra, melyek több időt igényelnek – még akkor is, ha mások emiatt kimaradnak. Majd visszamegyünk jövőre. Oké, erre is megvolt a mentség: újra végig akartam élni azt a gyerekkori nyaralást, illetve végig akartuk élni azt a 10 évvel korábbi olasz utat. (Ez utóbbit sokszor észrevettem; mintha el akartunk volna dicsekedni a gyerekeknek, hogy itt is voltunk, ott is voltunk.)
Mindegy, ezen túlvagyunk, jövőre már nem lesz ilyen bizonyítási kényszer.

Linkek:
– Összes fénykép itt. (Összes… dehogy. Csak a netre kirakott 96 darab.)

Fényképalbumok, zenével

Ezt már régóta terveztem, most került sor a megvalósításra.
Általában minden nagyobb akciónkról össze szoktam dobni egy-egy videocédét. Ezt szoktam leadni a szülőknek képeslap, fotóalbum helyett. Most végigfutottam ezeket és kiválogattam azokat az epizódokat, melyek akár publikusak is lehetnek – mindemellett inkább a tájra, a környezetre fókuszálnak. Nyilván akadnak a fényképek között családiak is, de szvsz ezek is hozzájárulnak a hangulathoz.

Az ominózus oldal itt található. Szélessávú hozzáférés ajánlott.