Day: May 2, 2006

Nem szokásom túlságosan foglalkozni a keresőszavakkal. Biztos van néhány betépett perverz állat, akik azzal szórakoznak, hogy minél bizarabb kifejezéseket irkálnak be a keresőjükbe… és valami fatális véletlen folytán rendszerint ezt a blogot találják meg.
De most láttam egy olyan kifejezést, amely szószerint szíven ütött. Erről van szó: ‘wireless úrkút’.
Emberek… ebben a faluban tíz évvel ezelőtt nem volt vezetékes telefon. (Néhány prominens ember dinamós készülékétől eltekintve.) A környéken egyik mobil társaságnak sem volt térereje. Számítógép… sokat mondok, ha tíz lehetett a településen.

És erre most valaki az Interneten keresztül hotspotot keres Úrkúton.

Másodszor fordul elő velem ugyanaz az ordító baromság. Egyszerűen nem hiszem el.
Létrehoztam egy kísérleti labort. Virtuális szerver, DC, Exchange szerver. Megadtam valami jelszót, valószínűleg valamelyik típusjelszóm apró módosításával. Szépen működött is minden, lementek az első kísérletek. Aztán hónapokra félretettem a labort. És most megint kellene, de elfelejtettem a jelszót. Végigpróbáltam a szokásos jelszavaimat, de egyik sem stimmel. Pedig amikor először szívtam meg, akkor megfogadtam, hogy legközelebb egyből felírom. Persze, hogy halogattam, hogy majd. Aztán most megint elböktem.
Tudom, ez egy remek lehetőség, hogy megvizsgáljam, hogy áll épp a háború: a netről lekapható cracker szoftverek a nyerők vagy a Windows2003 Sp1 DC (default policy) a király… de erre most semmi időm. A munkahelyen létrehozott laborom sem érhető el, mert kidőlt egy fontos gép és ebből szedték ki az alkatrészeket… miközben marhára szükségem lenne néhány Exchange screenshoot-ra. Lehetőleg ma, mert holnap dolgozok utoljára, aztán eltűnök négy napra. (Remélhetőleg még konnektor sem lesz a környéken.)
Már az is megfordult a fejemben, hogy tudtommal van valahol egy Microsoft virtuális labor, ahol lehetne kísérletezgetni… de azt hiszem, erre sincs időm.
Ezt most megszívtam.

Ma reggel a buszon a tömegben volt valahol egy hajléktalan. Olyan irdatlan büdös volt, hogy alig mertem levegőt venni. A mellettem utazó hölgy már rutinos volt: elővett a retikülből egy doboz Nivea krémet, mutatóujjával kikanyarított belőle egy darabot és felnyomta az orrába. Utána odakínálta a barátnőjének a tégelyt… mint egy tubákos szelencét.
Hazafelé a tömött metrón pedig valaki elfingta magát. Olyan csendes, sunyi fajta anyag volt, hallani nem hallotta senki – viszont a szaga két megállón keresztül szórakoztatta a tisztelt utazóközönséget. Természetesen mindenki fapofával vizsgálta a plafont.

Aki autóval közlekedik ebben a városban, fogalma sincs, milyen közösségi élményekből marad ki.