Kálvária

Ma hülyén jártam. Megint.
Hét közben vettem észre, hogy kevés gyógyszerem van. (Parietet szedek a gyomorpanaszokra. Napi két szemet. Eddig kétszer próbáltam meg átállni napi egyre – mind a kétszer kegyetlenül bosszult a szervezetem. Egy héten keresztül szenvedtem, amíg egyenesbe jöttem.)
Gond egy szál sem, az orvos pénteken rendel munkaidő után, elmegyek, felíratom. Ez lett volna ma.
A döbbenet a rendelőben ütött: az orvos elment két és fél hét szabadságra. A helyettese saját rendelési idejében helyettesített, ami péntek délelőtt volt. Legközelebb hétfő reggel lesz. Én viszont hétfő reggel már tipliznék elfelé, bringával. Megint messzire. Egy hétre.
Hülye kutyaszorító. Telefonáltam Nejnek, hátha az ő orvosa fel tudná írni a gyógyszert. Esélytelen húzás volt, a csajszi még dolgozott.
Kínomban besündörögtem egy másik orvoshoz az épületben. (A sündörgés enyhe túlzás, jó háromnegyed óráig álltam sorban.) A dokker készséges volt – egészen addig, amíg meg nem mondtam a gyógyszer nevét. Ezen ugyanis akkora támogatás van, hogy statáriális főbelövés jár az orvosnak, ha felírja. Elméletileg nekem is csak maszek gasztroenterológus írhatná fel (két rongyért szokta), illetve az a körzeti orvos, akinek a maszek engedélyt adott. Ez a körzeti orvos ment el most szabira. A maszek meg csak hétfőn és szerdán rendel.
Itt kezdtem el sírni. Végül az orvos megszánt és felírt egy hétszemes kiszerelésű adagot, 50%-os térítéssel. Otthon még volt nyolc szemem és ez így már elég a jövő hétre. Könnyes szemmel köszöntem meg. Apró zavar volt az erőben, hogy az előző beteg nevére lett kiállítva a recept. Ő speciel Kovács Józsefné volt, 74 éves.
Tepertem át a gyógyszertárba, a recept aljára odakörmöltem valami miniszterit, amit bárminek lehetett olvasni – és vártam a drágaságomat. De csak egy savanyú képű gyógyszerész jött, hogy sajnos ebből a gyógyszerből nincs ilyen kis kiszerelésű adagjuk.
– És most akkor mit csináljunk? – kérdeztem.
– Hát, hétfő reggel meg tudnánk rendelni…
– Ne is folytassa. Ez a gyógyszer sürgős.
– Akkor megkérdezem az orvost, hogy kiadhatok-e 14 szemes csomagot.
– Isten áldja meg érte.
Nemsokára jött vissza.
– Nem, az orvos nem engedte.
Nem is csodálom. Egy főbelövés éppen elég a szerencsétlennek.
Még ajánlott egy másik gyógyszert, de közöltem vele, hogy sajnálatos módon erre a gyógyszerre vagyok beállítva. Itt vettem észre a zavarodottságot a hölgyön, aki a biztonság kedvéért lecsekkolta, hogy ez tényleg egy 74 éves mamóka receptje-e. Nem nagyon tetszett neki, hogy egy jó negyvenes, kopaszodó, nagydarab, szakállas férfiembert látott maga előtt.
Nem is erőltettem tovább a dolgot, arrébbsasszéztam.
Kimentem a gyógyszertár ajtaján és körbenéztem: itt egy recept, kibe döfjem?
Végül harci jeleket festettem az arcomra és id. Kovács Józsefné belevágott a gyógyszervadászatba. Péntek este hétkor.
A harmadik gyógyszertárban ért utól a szerencse, megkaptam végre a gyógyszeremet.
Melyre egyébként jogosult vagyok, csak éppen aki felírhatja, nem érhető el.
Vazze, ne öregedjetek meg. És ne legyetek kiszolgáltatva egy gyógyszernek. De legfőképpen a magyar egészségügynek ne.

Kívül? Belül?

Szeretek időnként az abszurditásig elvinni gondolatmeneteket. Érdekes feltételezések jöhetnek ki belőle.

Biztos mindenkivel fordultak már elő olyan esetek, melyekről csak utólag derültek ki, mennyire sorsfordítóak voltak.
Elmesélek kettőt.

Az általános iskolai biológiatanárom egyike volt a legelviselhetetlenebb szipirtyóknak. Jó ötvenes, szikár, affektáló hiszterikát kell elképzelni. Egyik órán elkövettem azt a mókát, hogy pióca helyett piócakarikatúrát rajzoltam a munkafüzetbe. Ez egy vigyorgó gilisztaszerűség volt, mely úgy tekeredett, hogy leírta a saját nevét. Annyira tetszett, hogy megböktem a padtársamat, nézze meg, mit alkottam. Ezt vette észre a tanár és dühösen elindult felém. Gyorsan nekiálltam radírozni, de mire odaért, megmaradt még a vigyorgó fej és annyi a szövegből, hogy ‘Pi’. A véncsajnak persze egyből beindult a piszkos fantáziája és hatalmas rikácsolást csapott. Fülemnél fogva kirángatott a táblához, kérdezett néhány érthetetlen dolgot, majd beirt 3(!) elégtelent a naplóba. Egyet, amiért megszentségtelenítettem a munkafüzetet; egyet a feleletért és valami lehetetlen indokkal adott egy fekete pontot is, mellyel megint összejött egy karó. Végül közölte, hogy az ilyen söpredékkel nem szokott szórakozni, év végén simán meg fog buktatni.
Beszartam, na. Egész addig nem érdekelt különösebben az iskola. Félgőzzel is sikerült elérnem azt a célt, hogy négyesnél rosszabb jegy ne legyen az ellenőrzőmben. Ebből kifolyólag mindegyik átlagom 4.0-4.2 közé szórt. (Igen, néha túlspiláztam a dolgot és becsúszott egy-két ötös is.)
A tragédia után ez gyökeresen megváltozott. Mentálisan sebességet váltottam és a fenyegetettség valami hihetetlen dolgokat produkált. Magamtól kitaláltam, hogyan lehet hatékonyan tanulni és tökéletesen alkalmaztam is a módszert. Év végére 4.8-as átlagot szórtam. (Sajnálom, de a torna és az ének soha sem ment igazán.) Igen, jól sejted: biológiából is meglett az ötös.
És persze ha már rájöttem a módszerre, később is ezzel tanultam. A lusta disznóból éltanuló lett.

A másik történet jóval később esett meg. Veszprémben dolgoztam a távfűtésnél. Szilveszteri buli volt, 1995-ben. Nehéz december volt, akkor próbáltam kiutat találni abból a lehetetlen anyagi helyzetből, amelybe belekeveredtünk. Ilyeneken gondolkodtam, hogy hogyan lehetne növelni a másodállású vállalkozóként szerzett bevételeket, illetve hogyan tudna Nej Gyes mellett valami pénzt keresni. Szóval a probléma adott volt, de a megoldást csak az akkori keretek között kerestem.
Aztán az – egyébként meglehetősen szolíd – céges szilveszteri buliba beállított a fűtőmű korábbi igazgatója és valahogy beszélgetni kezdtünk. Mindketten spiccesek voltunk már valamennyire, emiatt jóval őszintébbek is voltunk, mint amennyire az ember felszínesen szokott lenni. Ő mesélt arról, hogy a gyerekei itthagyták, Pestre költöztek, mert ott van az élet, én meg panaszkodtam arról, hogy milyen hülye helyzetbe kerültünk. Ezzel el is ment az este. Nekem tíz óra körül indult az utolsó buszom, siettem haza, mert azért a szilveszter éjszakát csak Nejjel akartam tölteni.
Havas tél volt, sötét is volt, a pezsgők/tömények is megtették a magukét – elbóbiskoltam a buszon. És spiccesen, félálomban összekeveredett fejemben a két téma és megszületett a megoldás: nekünk is Pestre kell költöznünk. Hazaértem, a hideg szélben a séta kijózanított, éjfél után pedig szóltam Nejnek, hogy te, meg kellene valamit beszélnünk. A többi már ismert.

Ilyen sztorikból legalább egy tucatot tudok felsorolni. Mindegyikben közös, hogy látszólag jelentéktelen esetek, de szószerint megforditották a sorsomat.
El lehet meditálni: véletlen? Vagy a sors keze? Ha az első, akkor annyi van, hogy szerencsés vagyok és kész.
Sokkal érdekesebb végigmenni a második feltételezésen. Ugyanis ez egyben azt is jelenti, hogy létezik valamilyen őrangyalszerűség, mely foglalkozik velünk.
Ha logikusan gondolkodunk, két aleset lehetséges: a gondoskodó szellem kívül van… vagy belül.
És ez a nagyon nem mindegy.
Ha ugyanis külső, akkor ez azt is jelenti egyben, hogy létezik valamilyen felsőbbrendű szellemi szféra, mely törődik azokkal, akik a mostani formánkban élnek. Az se kizárt, hogy a halál csak átmenet egyik formából a másikba.
Ha viszont belső, akkor teljesen más a helyzet. Azt jelenti, hogy agyunknak vannak olyan mechanizmusai, melyekről fogalmunk sincs. Olyan mechanizmusok, melyek vagy nagy vész esetén aktiválódnak és “erőltetik meg magukat” (a la Mrozek), vagy bizonyos elernyesztett állapotban képesek döntő lökést adni a tudatos énnek. Gyakorlatilag átkattintják: amit korábban elképzelhetetlennek tartott, hirtelen magától értetődő lesz.
Ez viszont tiszta biológia – ekkor a felsőbbrendű szellemi szféra nem létezik, csak az agy rejtett képességei szabadulnak fel olykor.

Érdekes szituáció. Persze a válaszra még várnunk kell egy kicsit.