Karma

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének
valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a
szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod
egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak,
inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és
derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt
tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.
Weöres Sándor: A teljesség felé

Tudom, ez az idézet ilyen-olyan formában nem először szerepel már a blogon, de csak azért, mert folyamatosan nyugtalanít.

Metrón utaztam, ülőhely nem volt, a hosszú út alatt félálomban elmerültem egy fantáziában. Egy olyan fantáziában, mely váratlanul kegyetlen véres véget ért. Meglepő módon kellemes bizsergést éreztem, pedig nálam szelídebb ember nem sok mászkál az utcákon.
Valószínűleg ez egyike lehetett rejtőzködő démonaimnak. Egyike azoknak, melyek valahol mélyen élnek bennem.
De miért nem jön felszínre? Mert kezelem. Miért kezelem? Mert megtanultam, megértettem, hogy ezt kezelni kell.
Egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel, hogy létezik olyan, hogy karma és létezik olyan, hogy megvilágosodás felé vezető út.
Elképzelhető, hogy ez az egész útkeresés ennyire ki legyen szolgáltatva a szerencsének? Ha nagy hatalmú embernek születek, akkor nem kell megszelidítenem egyik démonomat sem. Még csak meg sem merik nekem mondani, hogy nem tetszik nekik, amit csinálok.
Ahhoz, hogy megértsd a világ bonyolultságát, ahhoz, hogy ráébredj arra, hogy mennyire kell azonosulnod vele, ahhoz, hogy kialakuljon benned egyfajta egészséges empátia, az kell, hogy időnként jöjjön valaki és olyat mondjon neked vagy olyat tegyen veled, amitől mindig egy kicsit jobban ráérzel a dolgokra. Aztán ilyen ember vagy jön, vagy nem.
Még akkor is, ha fogékony vagy erre a gondolkodásra, még akkor is túl sok a szerepe a véletlennek.
Ez valahogy nem tűnik túl méltányosnak számomra.

Kelemenópé

Kíváncsi vagyok, létezik-e még egy olyan gyerek, aki énekelve vonult be torokmandula műtétre nyolcéves korában?
Nem lehetetlen.
De abban már teljesen biztos vagyok, hogy rajtam kívül nem volt még egy olyan kölyök, aki a német ABC-t énekelte, miközben az ápolók nővérek vonszolták a műtő felé.

Ketten vártunk aznap műtétre. Én és egy velem egykorú kiscsaj. Ott ültünk a műtő előtti lépcsőfordulóban és vártuk, hogy szólítsanak. Közben persze beszélgettünk és belöktem a csajozós dumát, hogy bebe, én németül is tanulok az iskolában. A leányzó ezt nem volt hajlandó elhinni és felszólított, hogy bizonyítsak, de azonnal. Mivel akkor még abszolút az elején jártunk, az ABC-n kívül nem tudtam semmit németül. Tanárunk módszerének köszönhetően, azt is csak énekelve.
Éppen belevágtam, amikor szólítottak. A csajszi szeméből kiolvastam, hogy igen olcsó kifogásnak tekintené, ha én most bemennék a műtőbe, ahelyett, hogy végigénekelném a dalt. Ergo megálltam az ajtóban és nem törődtem azzal, hogy a nővérek húztak, vontak, taszigáltak, belekapaszkodtam az ajtófélfába és hősiesen végigénekeltem az ABC-t.
Sajnos meghajolni már nem bírtam, mert győzött az erőszak.