Ma hülyén jártam. Megint.
Hét közben vettem észre, hogy kevés gyógyszerem van. (Parietet szedek a gyomorpanaszokra. Napi két szemet. Eddig kétszer próbáltam meg átállni napi egyre – mind a kétszer kegyetlenül bosszult a szervezetem. Egy héten keresztül szenvedtem, amíg egyenesbe jöttem.)
Gond egy szál sem, az orvos pénteken rendel munkaidő után, elmegyek, felíratom. Ez lett volna ma.
A döbbenet a rendelőben ütött: az orvos elment két és fél hét szabadságra. A helyettese saját rendelési idejében helyettesített, ami péntek délelőtt volt. Legközelebb hétfő reggel lesz. Én viszont hétfő reggel már tipliznék elfelé, bringával. Megint messzire. Egy hétre.
Hülye kutyaszorító. Telefonáltam Nejnek, hátha az ő orvosa fel tudná írni a gyógyszert. Esélytelen húzás volt, a csajszi még dolgozott.
Kínomban besündörögtem egy másik orvoshoz az épületben. (A sündörgés enyhe túlzás, jó háromnegyed óráig álltam sorban.) A dokker készséges volt – egészen addig, amíg meg nem mondtam a gyógyszer nevét. Ezen ugyanis akkora támogatás van, hogy statáriális főbelövés jár az orvosnak, ha felírja. Elméletileg nekem is csak maszek gasztroenterológus írhatná fel (két rongyért szokta), illetve az a körzeti orvos, akinek a maszek engedélyt adott. Ez a körzeti orvos ment el most szabira. A maszek meg csak hétfőn és szerdán rendel.
Itt kezdtem el sírni. Végül az orvos megszánt és felírt egy hétszemes kiszerelésű adagot, 50%-os térítéssel. Otthon még volt nyolc szemem és ez így már elég a jövő hétre. Könnyes szemmel köszöntem meg. Apró zavar volt az erőben, hogy az előző beteg nevére lett kiállítva a recept. Ő speciel Kovács Józsefné volt, 74 éves.
Tepertem át a gyógyszertárba, a recept aljára odakörmöltem valami miniszterit, amit bárminek lehetett olvasni – és vártam a drágaságomat. De csak egy savanyú képű gyógyszerész jött, hogy sajnos ebből a gyógyszerből nincs ilyen kis kiszerelésű adagjuk.
– És most akkor mit csináljunk? – kérdeztem.
– Hát, hétfő reggel meg tudnánk rendelni…
– Ne is folytassa. Ez a gyógyszer sürgős.
– Akkor megkérdezem az orvost, hogy kiadhatok-e 14 szemes csomagot.
– Isten áldja meg érte.
Nemsokára jött vissza.
– Nem, az orvos nem engedte.
Nem is csodálom. Egy főbelövés éppen elég a szerencsétlennek.
Még ajánlott egy másik gyógyszert, de közöltem vele, hogy sajnálatos módon erre a gyógyszerre vagyok beállítva. Itt vettem észre a zavarodottságot a hölgyön, aki a biztonság kedvéért lecsekkolta, hogy ez tényleg egy 74 éves mamóka receptje-e. Nem nagyon tetszett neki, hogy egy jó negyvenes, kopaszodó, nagydarab, szakállas férfiembert látott maga előtt.
Nem is erőltettem tovább a dolgot, arrébbsasszéztam.
Kimentem a gyógyszertár ajtaján és körbenéztem: itt egy recept, kibe döfjem?
Végül harci jeleket festettem az arcomra és id. Kovács Józsefné belevágott a gyógyszervadászatba. Péntek este hétkor.
A harmadik gyógyszertárban ért utól a szerencse, megkaptam végre a gyógyszeremet.
Melyre egyébként jogosult vagyok, csak éppen aki felírhatja, nem érhető el.
Vazze, ne öregedjetek meg. És ne legyetek kiszolgáltatva egy gyógyszernek. De legfőképpen a magyar egészségügynek ne.