Day: February 1, 2007

Cigicigi cigicigi

Reggel a határ-úti állomásnál szokás szerint megint ott volt a cigikommandó: 4-5 roma nő, akik dobozaikkal eltorlaszolva a feljáratot folyamatos cigicigi mantrázással próbálják vásárlásra buzdítani a nagyérdeműt. De valamiért ma sokkal kókadtabbak voltak, mint máskor. Nem is véletlenül: a metróállomáshoz tartozó némileg hibbant, rádióhangú hajléktalan beállt velük szembe, majd irgalmatlan fahangján, rettenetes hamisan magyarnótákat ordított makacsul. Amennyire ismerem az illetőt, képes ezt a produkciót órákon keresztül azonos szinvonalon nyújtani.
Nem csoda, ha az árusok tekintete leginkább ökölbe szorult.

Sárkány ellen sárkányfű.

?

Most akkor mi van?

Írjuk ki az országhatáron, közvetlenül a Kresz táblák mellé, hogy ha a tisztelt túrista által elgázolt ember bőrszíne egy árnyalattal sötétebb a megszokottnál, akkor padlógáz és csak tíz kilométerrel távolabbról szabad mentőt hívni?

Azért…

Azért úgy belegondoltam, mekkora lehet az esélye, hogy a családdal, az életkörülményeinkkel kapcsolatban gyökeres, sorsfordító dolgok pont interferálnak munkahelyi bazdmeg jellegű dolgokkal. Hogy amikor az ember azt mondja, hogy minden félre van söpörve, semmi nem számít, egy kiemelt célfüggvény van, ezt az egy dolgot kell tökéletesen lemenedzselni. Minden más – beleértve a munkahelyet is – háttérbe szorul, mert a család most, ebben a sorsdöntő pillanatban összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a munkahely. Aztán mindezek ellenére kapok egy tüskét a munkahelytől, miszerint bizony ő is fontos, és légyszives terjeszd ki a napot 30 órára, de tegyél eleget mindennek.
Szóval pont ezen meditálgattam, hogy esélyek, meg valószínűségek… hogy ezen is túl vagyunk és már nem lesz több ilyen. Aztán eszembe jutott, hogy volt már ilyen. És akkor pont ugyanezt mondtam. És miért ne lehetne a közeljövőben megint hasonló priorizálás? Jön az érettségi. Jön a felvételi – márpedig ez egyik gyereknél sem lesz egyszerű, mert megpróbáljuk mindkét gyerekből kihozni a maximumot. És ez – bár különböző okokból – de egyiknél sem lesz egyszerű. Aztán jön a párválasztás, a munkahely keresés, az unoka…
Merném azt mondani, hogy soha nem lesz olyan állapot, amikor az ember határozottan söpri félre a munkahelyi kötelességeit a családi problémák miatt?

Pain in ass

Vannak napok, amikor olyan, mintha smirgliből lennének a falak; az emberek mintha smirglipapírból készült ruhákat viselnének. Bármihez érsz, bárkihez közelítesz, csak kellemetlen fájdalmat érzel.

A mai nap meglehetősen közel állt ehhez.

Gondoltad volna, milyen nehéz hozzájutni a saját pénzedhez? Nekem szerda reggel kilencre kellett készpénzben prezentálnom sokmillió forintot. Hétfő délután fél négykor szóltam oda a bankba.
– Csókolom, holnap délután szeretném kifosztani Önöket.
– Azzal elkésett. A holnapi pénzkivételeket délután háromig lehetett bejelenteni. Maximum szerdára tudom felvenni az igényét.
– Nem tudja, mikor nyit a vörösmarty-téri fiók?
– Kilenckor.
– Az baj. Akkor nekem már az ügyvédnél kell lennem. Nincs véletlenül korábban nyitó fiókjuk?
– Megnézem.
Megnézte.
– De, van. A Báthory utcában. Reggel nyolckor.
– Remek. Akkor szervezze oda a pénzt, legyen kedves.

Ma reggel 8.15-kor ott is voltam. A három pénztárból kettőnél belső alkalmazottat szolgáltak ki, a harmadik hölgy papírmunkát végzett. Jó öt percig. Utána szólt, hogy mehetek.

– Jó reggelt kivánok. Habár nincs a fejemen fekete harisnya, de nagyon sok pénzt szeretnék elvinni Önöktől.
– Akkor fáradjon át a jobb oldali ablakhoz.

Ahol éppen akkor csattant be egy újabb alkalmazott. Pár perc után végül én is sorra kerültem.

– Jó reggelt kívánok. Hétfőn jeleztem, hogy nagyobb összeget vennék fel készpénzben.
– A bankkártyája itt van?
– Természetesen.
Lehúzta. Aztán nekiállt turkálni a papírjai között.
– Izé, kinél jelezte?
– A jó ég tudja. Telefonon. Tudja, CRM.
– Hát, itt nincsen papír.
Nem szóltam semmit. Hagytam keresgélni.
– Nos, ez nincs meg. De nem kell elkeseredni, ki fogom tudni adni – de ekkor kezelési költséget kell fizetni.
– Remek. Akkor maga szerint én hogyan járhattam volna el úgy, hogy biztosan megkapjam a pénzem. Ha már a telefon nem működik?
– A telefon működik.
– Látja, hogy nem.
Patthelyzet. Végül odaszólt a kolléganőinek:
– Van itt egy Petrényi, van nálatok papír róla?
– Igen, nálam van – szólt oda az a kolléganője, aki az előbb hajtott el.
– Igen, és húszezresekben kérte az összeget – pontosított a másik.
Azaz ekkora összeget csak a jobb szélső pénztárban lehet felvenni. Viszont rajta kívül az összes pénztárat értesítették az aktusról. Smirgli.

Aztán dörzsölődtünk egy kicsit az ügyvédnél is. Volt még egy pont, ahol az eladók módosítani akartak, érthető is volt az elképzelésük – de a megoldás módja nem volt teljesen korrekt. Némi súrlódás után végül megszületett a kompromisszum. Az eladó lehet, hogy nem is vette észre, hogy a megoldás módja nem az lett, amit ő erőltetett.
No, mindegy, kifizettem a sok pénzeket, aztán irány a bank, kölcsönért. Pontosabban nem, mert tegnap este vettem észre, hogy a cégnél a HR-es elfelejtette aláírni a fizetési igazolást. Rohanás ki a munkahelyre, majd vissza a bankba.

Na, itt volt ám papírok tánca a levegőben. Nem túlzok, körülbelül egy kiló papírt passzolgattunk körbe, mire mindent aláírtunk, megértettünk, megnyitottunk.
– Értetted, amit mondtak? – kérdeztem menetközben Nejt.
– Hogy gondolod? Egy büdös szót sem.
– Helyes.
Végülis, ő volt a hiteligénylő, én csak a szürkeeminenciás.
– Eladtalak – mosolyogtam rá, amikor kiléptünk.
– De legalább jó áron – vigyorgott vissza.
Szeretem, amikor bíznak bennem.

Nem is lett volna semmi baj. Igaz, a plusz munkahelyi körrel eléggé elment az idő, de gondoltam, nem megyek már be a munkahelyre, ami munkát mára előirányoztam, azt otthon is meg tudom csinálni – és így az időből sem csúszok ki. Gondoltam én. Csakhogy már a bankban csörgött egyszer a telefonom -és amikor kintről visszahívtam az illetőt, akkor derült ki, hogy az egyik nagy ügyfelünknél javába áll a balhé – és egyik backup ember sem érhető el. Igazán komolyan szóba sem jöhetett, hogy én majd otthon tingli-tangli. Búcsú Nejtől, mentem megint kifelé. Mire kiértem, az ügyfél már 1-es prioritási szinttel fenyegetett, a case meg már éteri magasságokba is feljutott. Miközben azt sem tudtam, mi a hiba, az összes jelenség megfoghatatlan volt, ráadásul kizárólag nem általunk támogatott gépeken jelentkezett. Az ügyfél pedig hisztizett.
Vannak ennek a szakmának is mélypontjai. Gondoltam én, pedig ekkor még nem tudtam, hogy van élet ennél lentebb is. A korábban említett nehéz ügyfél 1-es prioritással bejelentette, hogy adjam meg az egyik gépükben lévő hálókártya típusát. Az L1 szívbaj nélkül felvette, az L2 onsite meg simán feleszkalálta, hogy nem érnek rá. Összes kulturáltságomra szükségem volt, hogy a sértődési határon belül dobjam vissza az esetet. Végül öt óra körül kászálódtam ki a rámborult törmelék alól, sikerült valami olyan munkamenetet kitalálnom, amely remélhetőleg a megoldás felé vezet, ráadásul azzal a bizonyos hálókártyával is foglalkoztam.

Az egyetlen gond csak az volt, hogy négy órától az MVP-knek és egyéb állatfajtáknak fejtágítást szerveztek. Egy újabb nagy futás a belvárosba, sikerült valamivel az első szünet előtt beérnem. Azért kellett legalább egy negyven perc, mire ki tudtam söpörni mindent a fejemből és tényleg az előadásra tudtam figyelni. Kár, mert a téma kifejezetten érdekelt volna, és az előadók is jó dolgokat mondtak. Na meg a kicsi, de szakértő hallgatóság megjegyzéseit sem lett volna hülyeség pontosan grokkolni. De hulla voltam, örültem, hogy tudtam, melyik testnyílásomon kell lélegeznem. Meg beborítanom a vizespohár kávét.
A végére elég kevesen maradtunk, a légkör családiassá vált, beindultak a sztorizások is, az időre is jól ráhúztunk. De nem volt rossz. Láttam érdekes dolgokat.
Aztán este kilenc körül hazaindultam, itthon persze mindenki szótlanul bambulta a tévét, pedig legszívesebben kiálltam volna a szoba közepére és elordítottam volna, hogy emberek, pezsgőt elő, lakást vettünk! Így viszont kivártam, míg vége lesz az aktuális sorozatnak, majd belebújtam az Internetbe.
Végülis, így is lehet zárni egy nehéz napot.