Válasz

Szindbád kérdezett egy offot ennél a bejegyzésnél. El is kezdtem válaszolni, aztán olyan hosszú lett, hogy inkább bejegyzést farigcsáltam belőle.

Akartam is kerdezni (en mint abszolut laikus), hogy milyen megkulonboztetest teszel kepregeny es karikatura kozott, vagy miert reszesited elonyben a karikaturat.

Imhol a válasz.
Először is határozzuk meg pontosan a műfajt. Mivel minálunk nincs meg az a finom megkülönböztetés, mint az angol nyelvterületen, nálunk minden karikatúra, ami kicsit vicces és rajz. Habár nem mindig kell viccesnek lennie… és nem is mindig rajz. Azt hiszem, érthető voltam? :-)

Na, szóval odakint van comics, cartoon stripe, cartoon panel és caricature. Ez utóbbi jelenti a portrékarikatúrát, a stripe/panel az nagyjából ugyanabban a dobozban van – de irgalmatlanul más gondolkodás kell az egyikhez és más a másikhoz. Tudom, anno mindkettővel megpróbálkoztam – és a csíkhoz nem elég az ötlet, meg a rajztudás, tudni kell dramatizálni is a történetet. Ehhez külön tehetség kell – nem is ritka, hogy egy-egy stripe-nak két szerzője van: egyik dolgozza ki a sztorit és a másik rajzolja meg.
A comics, az megint egy külön világ, ide tartoznak ugye a képregények… superman, batman… meg ilyenek. Gondolom nem kell magyaráznom. Ezek általában hosszabb sztorik rajzban elmesélve… nyilván más a történet sodrása, a legtöbbször hiányzik is belőlük a punchline, azaz a poén. Persze itt is vannak kivételek, Korcsmáros Pál Rejtő képregényei például simán elmennek cartoon stripe-nak is.

No, ennek fényében a válasz: azért részesítem előnyben a karikatúrát (beleértve a cartoon stripe/panel és caricature vonulatokat), mert viccesek. Még akkor is, amikor véresen komolyak. (És szvsz ekkor a leghatékonyabbak.) A képregények ellenben nem. A Kreténben voltak remek képregények, elgyönyörködtem a rajzokban, remek figurákat dolgoztak ki a fiúk – de az alkotások nem voltak se humorosak, se tartalmasak. Persze nem hiszem, hogy ez csak a szerzők hibája, valószínűleg maga a műfaj sem kedvez az ironikus/gunyoros megközelítésnek.

Különleges vagy?

Na, ezt kellene felolvasni a Kossuth téren.

Your belief in your own specialness will blunt your conventional intelligence when it comes to many types of decisions. For example, if you are an Elbonian, and believe Elbonians are extra special, your approach to a problem will be “How should an Elbonian solve it?” as opposed to “What’s the best solution?” The next thing you know, you’re boiling a newt during a full moon to cure a headache, even though you have aspirin in the cupboard and know what it’s for.

[Update]

Tudod mit, Zs, lefordítom ezt a pár mondatot, hátha ér ez is valamit.

A saját különlegességedbe vetett hited elhomályosítja a normális intelligenciádat olyan esetekben, amikor több megoldási módszer között kell döntened. Mondjuk Elboniában laksz és úgy képzeled, hogy az elboniaiak, az egy különleges faj. Ebben az esetben úgy közelíted meg a problémákat, hogy “Vajon hogyan kell ezt egy elboniainak megoldania?” – ahelyett, hogy azt mondanád “Lássuk, mi is a legjobb megoldás?”. Aztán azt veszed észre, hogy teliholdkor denevért főzöl katlanban, ha fejfájást akarsz gyógyítani – még akkor is, ha ott lapul az aszpirin a zsebedben és tudod is, hogy mire jó.”

Elemzek

Szeretem a Sziámi zenéjét, szeretem Müller Péter szövegeit.
Szeretem, iszonyúan szeretem Kamondy Ági munkásságát. (*)
És szeretem a Republic-ot is.

Ez talán nem lenne olyan nagy gond. A kognitív disszonanciát Müller Péter ajánlója okozta, Kamondy Ági cédéjén.

Idén volt különben az az év is, amikor a Republic egy hullagyenge reggae-vel maga mögé utasította a Ladánybenét és annak teljes életművét, mi persze tudtuk, hogy a semmit csomagolják…

Igen, látszólag a Republic szövegei vérszegények az alternatív zenék szövegeihez képest. Nincs meg bennük a düh, az indulat, a többértelmű odamondogatás. De hogy a semmit csomagolnák…? Éreztem, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudtam megfogalmazni. Egészen tegnap estig, amikoris kései Republic lemezeket hallgattam és beugrott, hogy mire emlékeztetnek ezek a szövegek. Látszólag értelmetlen szófoszlányok, összerakhatatlan történetek, egymáshoz nem illő versszakok… igen, egyfelől a semmi… másfelől mégis, a szürrealista képekhez hasonlóan kiváltanak valami érzést, hangulatot a hallgatóban. Éppen úgy, mint a népdalok. Gondoljunk bele, hogy tulajdonképpen mennyire is logikusak, elmagyarázhatóak egyes népdalaink. Semennyire. Hangulatot közvetítenek.
Igen, időnként ők is a semmit csomagolják.

Péter, ez mellétrafált.

(*) Apropó, nem tud valaki valahol Orchestra Luna felvételeket? Évek óta keresem, de nincs.