Azt is írhattam volna, hogy elvesztettem a mikrofonszüzességemet – ha lett volna. Mármint mikrofon.
A Netacadémiánál.

Ma volt a második MVP Infra összejövetel, MVP-k, szakújságírók, szakemberek és egyéb kockafejűek között. Hosszas vacillálás, agitálás után úgy döntöttem, hogy kockára teszem a szakmai tekintélyem és kipróbálom, hogy tudok-e úgy pofázni, mint írni.
Érdekes kísérlet volt, eddig ugyanis a legnagyobb tömeg, amely előtt előadtam, két fő volt. (Igen, az a bizonyos beszéd bibékről, porzókról, pillangokról az utódok számára.) Viszont számíthattam arra, hogy ha csak a tizedét örököltem anyám csevegőjének, akkor kisöbű sportpuskával kell majd lelőni valamikor éjfél körül.
Mindenesetre bebiztosítottam magam. Az előadás nagyjából megvolt fejben. (Kifejezetten azt a területet választottam, amellyel a legtöbbet szívtam, amikor meg akartam érteni az Exchange2007 dolgait. Úgy gondoltam, ilyen nehéz terepen lehet hatékonyan szemléletet nyomni.) Szóval megvolt fejben a vázlat és nekiálltam beszélni róla. Itthon. Annyira nem vagyok mocsok, hogy hallgatóságnak kényszerítsem a családot, legalábbis úgy nem, hogy egyikük sem követett el ekkora büntetendő cselekményt. A megoldás magától adódott: elkértem lányom megunt plüss állatkáit és őbelőlük raktam össze a közönséget. Határozottan állítom, hogy Nej ezen a héten azért volt hatékonyabb, mert hajnali fél ötkor, amikor lemászott az emeletes ágyról, egyből 43 érdeklődő plüssállattal találta magát szemben – és már jól is indult a napja. Én valamivel később, miután már mindenki elment otthonról, kezdtem bele az előadásba. Mit mondjak… az állatkák baromi intelligensen tudtak hallgatni, különösen a medve. Ha így folytatja, még MVP lehet belőle.
Arra mindenesetre jó volt az egész, hogy megnéztem, mit rontok el. Ja, nem mondtam, minden nekifutást videóra vettem, majd kielemeztem, mit rontottam el. Fogalmazzunk úgy, hogy eleinte inkább azt vizsgáltam, mi az, ami legalább elfogadható volt.
Aztán élesben egy kicsit minden más volt. Nyilván kifutottunk az időből és nekem is fel kellett pörgetnem a tempót. Az a kedélyes, jópofa stílus, amit begyakoroltam, ment a kukába. Ehelyett feszítetten, gondolkodásra kevés időt hagyva beszéltem, nem túl boldogan. De mindegy, a minimális célt hoztam: lehetőleg bakizás nélkül sikerült többé-kevésbé folyamatosan elmondanom mindent az adott területről. Nyilván azzal is tisztában vagyok, hogy voltak hibák: például egészen biztosan rossz volt, hogy nem az emberekhez beszéltem, hanem a terem végében álló fogashoz. Ez valószínűleg a plüssállatokon gyakorlás egyik mellékhatása lehetett.
Aminek viszont kifejezetten örültem, hogy egy területen magasra tettem magam előtt a lécet: nem használtam egy olyan slide-ot sem, amelyen szöveges információ volt. (Eltekintve a legutolsó, összefoglaló diáról.) A _magam részéről_ úgy vélem, hogy a Powerpointot maximum arra szabadna használni, hogy az előadó által elmondott szöveget vizuális hatásokkal erősítse. Egy kép olykor többet ér minden beszédnél. Az ilyen képeket kell kombinálni hatásos szövegekkel – és ebből lesz az igazán ütős előadás. A sok szöveg a kivetítőn elrángatja a fókuszt ez előadóról, aki persze megpróbálja visszarángatni azt, de ekkor jön a következő slide… A hallgatóság pedig dekoncentrált lesz. Nyilván a szabad beszéd sokkal nehezebb, hiszen a vázlatpontszerű diák egyébként segítenének az előadónak is mederben tartani a beszédet… de aki kiáll ennyi ember elé, annak kell annyira bíznia magában, hogy mankó nélkül is tud szövegelni.
No, mindegy, különbözőek vagyunk, mindannyian mást gondolunk hatékonynak – és valószínűleg mindannyiunknak igazunk van… csak mindenkinek a maga módján. Én most egyelőre baromira örülök annak, hogy nem vertem le a lécet.

Habár a a mantrák sokat segítettek. Ezeket pörgettem folyamatosan a fejemben:

  • Nem motyog, beszél. Lazán.
  • Azért csinálom, mert élvezem. Azért csinálom, mert élvezem.
  • “Reggel répa, este répa, táncolunk a rakkendrollra”

Ez utóbbi gondolattartalom nem tudom, mit keresett a fejemben, mindenesetre baromira zavart. Remélem, annyira azért nem látszott.