MonthApril 2006

Férfiember főz

Fél egykor már itthon is voltam és miután átfuttattam tekintetemet a konyhán, úgy döntöttem, nem rendelek kaját – megpróbálok összeütni valami gyors finomat.
A nulladik lépés ilyenkor meggyőződni, hogy van-e a hűtőben sör vagy valamilyen könnyű rozé. Ez a lelke a konyhai szorgoskodásnak. Bor kóstolgatása mellett az ember még a hagymát is mosolyogva reszeli.
Megpucoltam és kockára vágtam két fej krumplit, beledobtam az előmelegített olajba. Amíg a vízmolekulák enyhe sistergéssel jelezték méltatlankodásukat, hogy el kell hagyniuk a krumplit, addig lepusztítottam a hűtőt: kikaptam a maradék húsvéti sonkát, a Szlovákiából maradt parasztkolbászt, újhagymát szárastól és egy darab paprikát. Mindet összevágtam egy tányérba és ráborítottam a félig átsült krumplikra. Amíg azok elmagyarázták az újonnan jötteknek, hogy mire számíthatnak az edényben, felvertem három tojást és borítottam bele egy kis delikátot. Amikor a krumplik kezdték elérni az őzbarna színt, ráborítottam a tojást és behunyott szemmel elhajítottam valahová a fakanalat, nehogy kísértésbe essek és megkeverjem a trutyit. Amikor szépen átsült a tojáslepény, kicsúsztattam egy tányérra, szedtem mellé csemege uborkát, kiflit, töltöttem egy újabb pohár bort és lassan, módszeresen megebédeltem.
Elismerem, az étel nem a szakácstudomány csimborasszója, de nagyon jól esett. Pont annyi erőm maradt utána, hogy egy fél pohár bor mellett megírjam ezt a bejegyzést és azt hiszem, el is megyek egy röpke délutáni szundikálásra.
Az élet szép.

Hol esett legjobban a hosszúlépés?








Jó az ilyen meleg napokon ilyesmi agytornákkal múlatni az időt.
Szóval, mikor és hol? Nehéz kérdés, sok a jelentkező. De talán mégis az egyik kvázi nászútunk lesz az.
Nejjel még házasságkötés előtt nyomtunk két csavargótúrát az országban. Pici sátor, közös hálózsák, külön fogkefe. Aztán csak később derült ki, hogy nászút… az nem lesz. Így ezeket a csavargásokat neveztük ki utólag annak.
Egerből indultunk vonattal, Kőszegen nyomtuk fel a sátrat. Következő napon gyalog mentünk át Szombathelyre. Ahol lehetett, betértünk a kocsmákba és hosszúlépés mellett bridzsezni tanítottam a kedvest. (Nehogymár elpazaroljuk az időt.) Szombathelyen megpihentünk egy kicsit, utána elsétáltunk még Jákig, aztán Nej lábát feltörte a cipő, vicinálisra váltottunk. Pécsen kötöttünk ki, ahonnan Orfű volt a következő célpont. Felvonultunk a kempingbe… és elkezdtük húzni a szánkat. Drága volt. Sarkosra volt nyírva a fű. Dollár útnak hívták a kempingbe vezető utat. Ez bizony nem a mi stílusunk volt. Habár pont a büfé mellé nyomtuk fel a sátrat, de olyan árak voltak, hogy csak üres kiflit rágcsáltunk csapvíz kiséretében.
Másnap nekiindultunk csavarogni – és Abaligeten megtaláltuk az ideális kempinget. Koszos, elvadult kemping volt, koszos és elvadult gondnokkal. De volt a közelben tó, gyakorlatilag bent voltunk az erdőben és feleannyiba került, mint az orfűi kemping. Gyorsan vissza is tepertünk, lebontottuk a sátrat, visszakértük az előre befizetett szállásdíjat és este már az abaligeti barlang melletti büfében élveztük, hogy újra van költőpénzünk. Persze, hosszúlépés. Miért kérded?
Nagyon kellemes napokat töltöttünk itt. Bemutattuk, hogyan képes két laza ember beach-elni a Mecsekben. Ugyanis meleg volt. Pontosabban rohadt meleg volt. Nézegettem a tavat, méregettem… majd megkérdeztem Nejt.
– Ugye ez vízből van?
– Erősen valószínű.
– Akkor miért nem megyünk bele ilyen melegben?
– Mert nem úgy van kiépítve. Mert konszolidált emberek sétálgatnak a tó körüli sétányon. Mert a récéken kívül nincs senki a vízben. Mert az egészről ordít, hogy nem fürdésre találták ki.
– Ugyan már.
Már vettem is fel a fürdőgatyámat. Nem sokkal később Nej is megvonta a vállát és strandoltunk egy nagyot. Utána pedig elvonultunk a büféshez és ittunk néhány hosszúlépést.
A legszebb persze a túra volt. Mecsek térképpel felszerelkezve vágtunk neki az egész napos túrának. Az elejétől nem féltem, sokáig a kéken kellett menni, az meg általában mindenhol karban volt tartva. Nos, az út minőségével nem is volt baj… de Hitchcock-i élményben volt részünk. Az ösvény kiért az erdőből, egy nagy, lankás domboldalra. A nap derekasan sütött. Távolabb tehenek legelésztek. Mentünk, mendegéltünk az ösvényen, közelítettünk a bocik felé. És ekkor a tehenek közül felemelkedett egy fekete felhő és megtámadott minket. Fejenként durván száz apró bögöly vetette magát a friss húsra. Csapkodhattunk, hempereghettünk a fűben, futhattunk is… a dögök teljesen ránkszálltak, csíptek, haraptak. Végül egészen Abaligetig kellett visszamenekülnünk, ahol a faluban szétoszlott a felhő. Sokáig csak remegtünk meg néztük egymást és nem hittük el, hogy túléltük. Aztán a sokktól elgyengülve visszasétáltunk a barlangig, ahol nagyon sok hosszúlépést dobtunk be. Olyannyira sikerült lehiggadnunk, hogy előkaptam a térképet, kerestem egy utat, mely megkerüli a halálos tehéncsordát és újfent nekiindultunk a túrának.
Izgalmas volt. Jártunk szép helyeken. Jártunk vad helyeken. Ekkor derült ki Nejről, hogy felfelé csak-csak elboldogul, de lejövésileg kihívásokkal küzd. Mindez valami Sólyom-ösvényen jött elő, mely gyakorlatilag egy csúszós ferde sziklafal volt. Sólyom már biztos nem lakik arrafelé, azt a visítozást nem sok állat élhette túl.
Aztán délutánra megint bejött a parázás. Hülyék voltunk, bepróbálkoztunk alsóbbrendű túristautakon. Mittudomén, sárga négyzet, piros sajtreszelő meg ilyen soselátott jelzéseken kellett volna mennünk. A gond az volt, hogy nemcsak nekünk voltak soselátottak, hanem az erdészet számára is. Már kezdett ránksötétedni, amikor beismertem, hogy fogalmam sincs, merre járunk – és már nagyon régóta semmilyen jelzés sem kísérte az egyre vacakabbá váló ösvényt. Végül meredek lépésre szántuk el magunkat. Bennem van egy beépített tájoló, elég jó érzékkel meg tudom mondani, mi merre van. Toronyiránt nekiindultunk arra, amerre Abaligetet sejtettem. Na, ez volt az élmény. Látni már alig láttunk, ösvény a legritkább esetben volt és amikor azt hittük, hogy haladni fogunk, mert találtunk egy távvezetéket, mely alatt kinyesték az erdőt, kénytelenek voltunk rádöbbenni, hogy a derékig érő tüskés-csalános aljnövényzet legalább annyira rossz, mint a sötét erdő. Az útvonalról elég annyit mondani, hogy az erdőben váratlanul belefutottunk egy jó húsztagú szarvascsordába. A ‘belefutottunk’-at tessék úgy érteni, hogy egyszer csak ott voltunk közöttük. Éppen heverésztek a fák alatt, gondolom az esti bulira készülhettek. Nem tudom, ki lepődött meg jobban.
Aztán, ahogy a mesékben is lenni szokott, épp, mielőtt teljesen besötétedett volna és éppen, mielőtt a büfés bezárt volna, kibukkantunk a barlang mellett az erdőből.

Na, az. Az a hosszúlépés esett legjobban az életemben, melyet akkor, közvetlenül a ‘jaj Istenem, elvesztünk’-élmény után döngettem be.

A történethez tartozik, hogy az esti zuhanyzás közben derült ki, hogy alig van olyan bőrfelületem, ahol ne kaptam volna be kullancsot. (Egyszerűen vonzom ezeket a dögöket.) Mivel akkoriban még iszonyú amatőrök voltunk, fogalmunk sem volt, mit lehet csinálni velük. Végül kunyeráltunk a szomszédoktól benzint és Nej bekent bőven vele a sátorban. Mit mondjak, volt szagom rendesen abban a pici lyukban. Nem is mertem reggelig rágyújtani. Persze a kullancsokat abszolút nem hatotta meg sem ez, sem a testápoló. Másnap kapkodta ki az egész bagázst a helyi védőnő.

Csak nem én vagyok a defektisten?

Korábban többször is a pumpámra gyanakodtam, de miután lecseréltem, a sorozat csak nem szakadt meg.
Ma mentem egy kisebb kört, erőnlétfejlesztésileg – és megint kaptam egy defektet. Idén tavasszal eddig négyszer vettem elő a bringát, ebből háromszor defektet kaptam. Egy kicsit kezd szignifikáns lenni a dolog. Meg bosszantó.
Be is tértem egy kerékpáros üzletbe, hogy vágják tele a belsőmet takonnyal. Közölték, hogy ezt a fajta szelepet nem lehet szemből lenyomni. Jó, akkor adjanak gyárilag feltöltött belsőt. Azt meg nem ajánlják, rosszak a tapasztalataik. Aha. Akkor adjanak gumibelső védő szalagot. A hapi felhívta a dílert, közölték, hogy Magyarországon nem tartanak ilyen anyagot. Akkor mi van? – kezdtem türelmetlenkedni. Van kevlár védőszalag. Oké, kérek. De csak montikhoz van. Jó, és megrendelésre? Nem rendelnek.
Itt állunk. Most éppen olyan üzletet keresek, ahol el is akarnak adni és láttak már országúti gépet.
Nem lesz egyszerű.

Bámész

Miért van annyira mélyen az emberekben a bámészkodási vágy? Ismert, hogy már az is hatalmas dugókat tud okozni egy autósztrádán, ha egy koccanás autóit félreállítják: mindenki lelassít, hogy alaposan meg tudja nézni, mi történt. Miért voltak akkora sikerei régen a nyilvános kivégzéseknek? A borzongás utáni vágy? Biztos ebből is volt benne valamennyi, de én sokkal inkább arra saccolok, hogy az embereket az érdekesség vonzotta, pontosabban a szemtanúság egy érdekességben. Az embert állandóan foglalkoztatja a saját értéke, méghozzá mindkét oldalról: egyfelől ő maga miképpen vélekedik magáról, másfelől a külvilág mennyire tartja őt értékesnek. Márpedig ha valaki – bármennyire is bamba – szemtanúja volt egy társadalmilag meglehetősen érdekes eseménynek, akkor a külvilág értékesebbnek fogja tartani. Az ő fejében lesznek azok a képek, melyek a legtöbb emberében nincsenek.

Kíváncsi vagyok, mennyire fog devalválódni ez az általános emberi tulajdonság a digitális fényképezőgépek robbanásszerű terjedésével.

Ez annyira szép…

A püspökladányi körzethez tartozó Földesen gyanús autókból fényképezték a gyanús autókat fényképező aktivistákat.
„Én ’68-ban bevonultam Csehszlovákiába. Ott utáltak bennünket nagyon, de ilyen háborús állapotokat nem tapasztaltam” – jellemezte egy földesi lakos a néhány ezer fős faluban a kampány során kialakult helyzetet.

via Hirszerzo

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑